|
Jenei Gyula
[vajon mit lát…]
(vajon mit lát a haldokló szeme,
ahogy csontsovány arcában ugrál,
mintha már a gödör ugrálna, ami
majd a szeme helyén nő nemsokára?
fekszik a haldokló végelgyengülésben,
csak tekintete szökdel fürgén, kicsit
megpihen a látogatón – valószínűleg
felismeri –, aztán a fehér mennyezeten
szaladozik, s meg-megbotlik a meszelt
fal hajszálrepedéseiben. vajon mit lát
a morfiummal csillapított tudat
a fájdalom szögesdrótkerítésén túl?)
[most anyád…]
most anyád vékony arcára
emlékeztetnek vonásaid, anyám.
(a sárgás bőr olyan élettelen.)
nézlek: ilyen lehetsz majd
a koporsóban is, csak a szemed
lesz csukva, ami most ijedten
vibrál még. nézel: megismersz,
s nem tudom, hogy jelenlétem
zavar vagy megnyugtat. régen
végiggondoltam, de csak
most tapasztalom: meghalni
könnyű, meghalni nehéz.
[reggel…]
reggel háromnegyed nyolc
van. úgy gondolom, ha anyám
éjszaka halna meg, akkor
a gondozónők nyolc körül
telefonálnának. ilyenkor
feszült vagyok, várom, hogy
megszólaljon a készülék.
a reluxa felszeleteli a reggel
fényeit. napok vagy hetek
vannak hátra, mondta az orvos
három hete. kenyeret szelek.
kezdődik az (egyik) utolsó nap.
