Jámborné Balog Tünde
A Hold az utca végén
vár, barátom
Vasy Gézának ajánlom
A Földmérő kora ifjúságától kezdve
sokat koslatott lányok után, hacsak nem térképet rajzolt
éppen, mert a földfelszín hajlatai, folyómedrek ingerlő
bevágásai, hegyek domborulatai az eleven női testeknél is
jobban izgatták, de még eme szenvedélye is eltörpült a Hold
iránti vonzalma mellett. Barátai – a Prédikátor és a
Seborvos – gyakran faragtak élceket gyengéiről. A
Prédikátor finomabb, bár rosszalló, a Seborvos durvább, ám
helyeslő hasonlatokkal élt, ő maga pedig azt mondogatta, hogy
minden asszonyról lemondana – nem egészen így fogalmazott: a
női nem szinonimájaként csupán egyetlen testrész népies
nevét használta –, ha olyan magasról nézhetné a Földet,
hogy rajznak lássa, mint a mappák rézmetszetű lapjain; azért
pedig, hogy a földkeltét legalább egyszer a Holdról
szemlélhesse, talán az életét is odaadná.
Tanulmányai idején, amikor végzett napi
penzumával, és találkáját is lebonyolította valamely
kikapós óbudai vagy vízivárosi polgárasszonnyal, rögvest a
budai csillagdába sietett – nem úgy, mint útjukat a kocsmák
felé vevő diáktársai –, hogy a nagy távcsőben kedvére
csudálhassa a Hold fénylő orcáját, rajta az ottani
hegységeket, tengereket, magában ízlelgetve nevüket, akár
verssoraikat a költők, és lassacskán egy fantasztikus terv
kezdett megfogamzani agyában. Társai lunátikusnak,
holdkórosnak mondták, mert holdtölte idején virradatig az
utcákat rótta, csúfolódtak is vele, ám csak szőrmentén,
mert nagy testi erejétől tartottak, és inkább háta megett
tréfálkoztak rajta. Mi van azon látnivaló? Világít
éjszaka, punktum. Az a dolga. A lámpást se nézegetjük, szögezték
le boros kupájuk emelgetése közben a Fejér Ló fogadóban
vagy a Fekete Bárány kecskelábú asztalánál, de
titkon irigyelték, mert sejtették, hogy olyasmit tud, amiből
ők örökre kimaradtak.
Érezem, ahogy húz magához, akár a
tengert s a vizeket, és tudván tudom, hogy egyszer el kell
jutnom oda, vallotta a csillagda direktorának, midőn az
beszédbe elegyedett vele, látva különös szorgalmát az égi
jelenségek megfigyelésében. A csillagok távoli Napok,
kedves fiam, plánétáik vagynak, holdjaik, és irdatlan
gyorsasággal róják kimért égi útjokat a testek vonzásának
törvényei szerint, s ha elég magasra emelkedhetnénk, ez az
űri sebesség minden bizonnyal tovább repítne minket is. De
minő égi szekér ragadhatná fel az embert odáig?
A Földmérő szórakozottan hallgatta, mert
nem a csillagokba vágyott, csupán a szomszédos égitestre – a
Hold az utca végén vagyon, egy kőhajításnyira –, s oda
is legfőképpen azért, hogy onnét láthassa a Földet.
Azt mondják, gyermekként ettem a földet,
mesélte sok évvel később Katának, csúsztam-másztam a
porban. Anyám a frissen felásott ágyások rögöcskéivel
szájamban talált reám, s akárhogy elvert, nem tettem le
erről a szokásomról. Katát nem lepte meg a közlés,
hallott már ilyet, lám, szomszédasszonya is panaszolta, hogy
kicsinyei kavicsokat szopogatnak, egy másiktól meg azt
hallotta, hogy füvet rágcsál fiacskája.
Mérések közepette, amíg segédei a
póznákat álligatták, a Földmérő felemelt egy-egy
göröngyöt, megszagolta, és többen látták, hogy megízleli,
mielőtt szétmorzsolva visszaszórná a barázdába.
Állította, hogy így megismerszik a föld millyensége,
sőt az is, hogy mit rejt azon a helyen a mélység. Parasztok
gyakran hívták, segítsen megkeresni a kútásásra
legalkalmasabb helyet kertjükben, s tanácsára hallgatva meg is
lelték ama bővizű ereket, mellyek télen-nyáron
egészséges, friss vizet adnak. Jegyzetkönyvébe, mely
mindig köpönyege zsebében lapult, felírta ebbéli
tapasztalatait is, s hogy édes vagy kicsinyt sós, netán
savanykás ennek meg annak a dűlőnek a földje. Látva
különös képességét, sokan csudálkoztak, hogy miért nem
kutat ezüst és arany után, őt azonban nem érdekelte a pénz,
azt tartotta, megrontja az embert, az aranyhoz elébb vagy
utóbb vér tapad.
A Hold és az oda való eljutás volt az, ami
egyre jobban betöltötte képzeletét, s minél többet gondolt
rá, annál kivitelezhetőbbnek tartotta. Skicceket rajzolgatott
különféle szerkezetekről, amelyeken megtehetné a mindössze
harminc földgolyóbisnyi távot, semmi az a végtelen űrben
száguldó csillagok messzeségéhez képest, és vakon
hitte, hogy lába egyszer majd Luna ezüstporát tapodja. Ki is
nézett magának egy jókora holdfoltot, a Nyugalom tengerét,
holdtöltekor szabad szemmel is felismerte a ragyavert égi
ábrázaton. Ott, annak a partján akart holdat érni, és
elképzelte a kietlen tájat a felkelő Föld kékeszöld
fényében. Mare Tranquillitatis, ez a név több lapján
is olvasható füzetkéjének, szép, kacskaringós betűkkel,
amikkel deákok szerelmük monogramját róják fiatal fák
kérgébe vagy templompadok könyöklőjébe, a Földmérő
azonban meglett emberként rajzolgatta holdbéli tengere nevének
betűit, és bevéste a katolikus templom egyik padjába is a Kata
felirat mellé. A szúette ülőhely ma is megvan, az
eredeti, tölgyfából ácsolt berendezésből maradt ránk, és
eldugott helyen áll: hátul, a kórust alátámasztó vaskos
oszlopok árnyékában. A Földmérő itt gyermekek módjára,
zavartalanul farigcsálhatott penicilusával a hosszú énekes
misék alatt, még egy holdtérkép ábrája is kivehető a
fényesre kopott deszkán, sőt egy ölelkező pár és egy
botját emelő férfi is van a vésetek között, bár nincs
közvetlen bizonyítékom rá, hogy utóbbiak is az ő kezétől
származnak.
A jegyzetfüzet a holdhajó vázlataival
később egy Székely Borbála nevű bábához került, kinek
keze között az a bizonyos Kata meghalt, mialatt a Földmérő
lélekszakadva kereste a megyei kirurgust, a Seborvos utódját,
mindhiába. Ez a bába mosdatta, öltöztette a halottat
csecsemőjével együtt – kisfiú volt az istenadta –, és
fizetség fejében elvihette Kata néhány holmiját,
hétköznapi viganóját, keszkenőjét, kötőjét. A füzet a
kötény zsebében lapult – Kata sepregetés közben találta
meg az ágyuk alá esve –, és a bába nemigen tudta, mit
kezdjen vele, mert hiába, hogy a budai egyetemen tanulta
mesterségét, boszorkányságot gyanított a furcsa ábrákban.
Valósággal égette kezét a könyvecske, vissza is akarta vinni
másnap, de a Földmérő bezárkózott, nem engedett magához
senkit. Nemsokára el is tűnt a városból, megtébolyodott,
és elment Katája után, a jegyzetek meg ott maradtak
a bábatáska alján, az olló és a köldökcsipesz alatt.
Mindez azonban tucatnyi évvel a holdhajó
konstruálása után történt. Amikor a Földmérő a városba
került, és ébren leányokkal játszadozott, álmaiban meg
holdbéli tájakon heverészett, Kata még a hites urával élt.
Csak titkon méregette a püspök mérnökének szálas
termetét, és asszony létére is pirulva hallgatta a
szolgálók trécselését, miközben hol hideg, hol meleg
futkározott rajta fecsegésük hallatán, vétkeztem én
Lőrinc deákkal és János deákkal, meg a mézesbábosék
fiával, a Schneider Sándorkával is, de bizony mindük közzül
a Földmérő tudja legjobban.
Tóni bátyám, nagyanyám öccse Schwarz
ószerestől vette meg a Földmérő füzetét – kétszáz év
nagy idő, ki tudja, hány kézen ment át négy emberöltő
alatt? – sok más egyébbel együtt, mert régiségeket
gyűjtött, különösképpen iratokat és térképeket. Tőle
maradt rám a kendercérnával összevarrott jegyzetkönyv is,
és nem volt nehéz felismerni, hogy a benne lévő írás azonos
a Földmérő rajzolta térképek felirataival. Nagybátyám
hagyatékában Kata bibliáját is megtaláltam, lány- és
asszonynevével, a Földmérőtől való gyermekei
felsorolásával, születésük, sőt elhalálozásuk
dátumával, mert egy sem maradt életben közülük, az Úr
bűntetése Paráznaságom mijat, írta bicegő
betűkkel az üresen maradt utolsó oldalak egyikére. Korán
elhalt kicsinyei az eklézsia matrikulájában törvénytelen
ágyból megjegyzéssel szerepelnek. A Prédikátor írta be
valamennyit, ahogyan Kata halálát is: Kúsz Sámuel városi
eskütt hűtelen hitvese, G. A. megyei földmérőnek hív
asszonya, megholt élete virágjában, gyermekágyban. Az
Úr legyen hozzá irgalmas!
Huszonnégy lapból összevarrott füzetében a
Földmérő kezdőbetűkkel jelölte barátait, én azonban
mindig Prédikátorként és Seborvosként
gondoltam rájuk, vagy éppen testi valójukban jelentek meg
előttem a templomkertben, a nagyparókia előtt. Ez azért volt
különös, mert képmás csupán a Prédikátorról maradt, egy
Göttingában készült miniatűr, a másik kettőről nem
találtam semmiféle ábrázolást, ezekben a jelenésekben
mégis tisztán láttam magam előtt arcukat és alakjukat,
éppoly részletességgel, mint a Prédikátorét, és ez
megkérdőjelezi, hogy pusztán képzeletem festette volna őket
az ótemplomhoz vezető rövid sétányra az összehajló
ostorfák sátora alá. Van átjárás tehát a holtak világa
és a miénk között, az idők térségei nem semmisülnek meg
végleg, s ha valamely szokatlan esemény mentén felfejlik a
jelen kárpitja, a szakadáson át bepillanthatunk a múlt és
jövő tartományaiba, sőt ki-be járkálhatunk rajta, míg
össze nem zárul, s jó, ha odaát nem rekedünk, mint ahogy
végül a Seborvossal történt.
Éppen az ótemplom melletti iskolából
jöttem – ott tanítok majd negyven éve –, és hazafelé
tartottam a gyorsan kilobbanó alkonyatban, a toronynál azonban
megtorpantam a három különös figura láttán. Nem tűntek
látomásnak, sötét köpenyes sziluettjük határozottan
rajzolódott ki a parókia frissen meszelt homlokzata előtt, és
hangtalanul, de hevesen gesztikulálva társalogtak egymással,
fel-felpillantva a korán kelő nappali holdra.
Ovál arcú, nyugodt, dióbarna tekintetű,
nyakában az egykori divat szerint fehér selyemsálat viselő,
kellemes fiatalember volt a Prédikátor, homlokba fésült
Napóleon-tincsekkel. Arcképét annyiszor megnéztem krónikája
címlapján, hogy később behunyt szemmel is fel tudtam idézni,
ámde barátai ismeretlenül toppantak elém. A Seborvos alacsony
emberke volt, és külseje – tatárosan metszett szeme,
kiálló járomcsontja, lecsüngő, vékony bajusza – sehogyan
se vágott össze németes nevével. A Földmérő tagbaszakadt
óriásként nőtt társai fölé, a nyúlánk papnál is
magasabb volt, és szürke szemének pillantása ráncoktól
barázdált homloka alatt minden aszonyt megigéz ki eccer is
meglátá nem feledheti – Kata bibliájának egyik
feljegyzése szerint.
A Földmérő füzetének szakadozott lapjain
mint egy forgatókönyvből bontakozott ki a közel két
évszázados história, bár hogy megtörtént-e valóban, vagy
csupán szerzője képzeletében és Kata maláriás rohamainak
hagymázas álmaiban zajlott le, azt csak az Isten tudja.
Rajzokat, számításokat is tartalmazott, s a benne szereplő
feljegyzések a Holdra és Földre, az időjárásra és az
elébb holdszekérnek, később holdhajónak
nevezett szerkezetre vonatkozó utalások voltak, itt-ott
személyes közlésekkel, sőt verssorokkal tarkítva, nincs
semmi terhe emelkedik-süllyed Holdnak hajója.
A dél-alföldi városkát, ahol immár hatvan
esztendeje élek, s amelynek földjén a Földmérő, a
Prédikátor és a Seborvos otthagyta lábnyomát, a hegyek
közül kifutó Maros szeszélyes kanyarulatai, fattyúágai
ölelik körül nemcsak a felszínen, hanem a mélyben is, higgyék
el, barátaim, bizonygatta a Földmérő, a mélységben
is áramlanak kanálisok, elnyelik a leszivárgó vizeket, s ha
Medárdus túl sok esőt önt a nyakunkba, kitörnek, és a fenti
folyásokkal egyesülve új özönvizet zúdíthatnak a világra.
Igazsága vagyon, barátom, helyeselt a
Prédikátor, az Írásban is az áll, hogy vagynak fenti és
lenti vizek, az Úr teremte mennyezetet közéjük, s ha akarja,
általuk egy szempillantás alatt elpusztíthatja a világot.
A Seborvos mindössze annyit jegyzett meg, hogy
ez a hely Velencére emlékezteti, bár tenger helyett
pocsolyára épült, s benne ocsmány kígyók-békák laknak,
tavasztól őszig pedig szúnyogok és dögletes miazmák
tenyésznek, a kutak vize ezerféle kórságot terjeszt, az
emberek meg, amice, válogathatnak, hogy kolerában, vérhasban
vagy visszatérő hideglelésben pusztuljanak-e bele, a
pestisről nem is beszélve.
Amikor a Földmérő a városba került, hármuk
közül egyedül a Prédikátor volt házas, azonnal elvette
Lidijét, miután emésztő honvágya miatt félbehagyta
göttingai tanulmányait, és hanyatt-homlok hazajött parasztok
papjának. Társai, a Földmérő és a Seborvos – a
püspök mérnöke és a vármegye fizikusa – magányosan
éltek, az egyik még, a másik már nem akarta
asszonyszeméllyel összekötni életét.
A Földmérő egy szalmatetős, vert falú
zsellérházban lakott a régi városháza udvarán.
Nyomorúságos hajlék volt a Seborvos tágas, főtéri házához
vagy az erődszerű nagyparókiához képest, ámbár a püspök
kipadoltatta szobáját, sőt pitvarát is, és tenyérnyi
ablakaiba üveget tétetett, a befalazott szabad kémény korma
azonban átütött a friss meszelésen, és a szemöldökfák
magasságát fél arasszal alacsonyabb termethez szabta egykori
építője. A Földmérőnek mindegy volt, milyen házban lakik, ágyamban
friss szalmával tömött matrac, dunyhám pehelytollas, párnám
alá diólevelet tesznek a leányok bolha ellen, s aztán ők
maguk is bébújnak mellém, mit akarhatnék többet?
A Seborvos vagyonos ember volt, apjától tíz
szessziónyi földet örökölt, volt erdeje, ahová vadászni
járt, szakácsnéja nem győzte a sok vadat sütni-főzni, és
gyakran látta vendégül barátait hajszálvékony
sódarszeletekbe csomagolt, nyárson sütött szalonkára,
hagymával, karottával, borsfűvel pácolt őzhúsra,
vaddisznópecsenyére, bár ezek az étkek akkoriban nem
számítottak olyan ínyencségnek, mint mostanában. Vacsora
utáni borozás közben utazásairól mesélt az ifjaknak – a
Prédikátor és a Földmérő együtt sem ért meg annyi évet,
mint ő –, hajóorvosként bejárta a déli tengereket, és az
útjairól hozott tárgyak, porcelánok és bronzedények,
gongok, tükrök, zsírkő, elefántcsont és ébenfa
faragványok különös légkört teremtettek házában. Ha az
eszemre hallgatok, gyűlöletes, pogány bálványoknak mondom
őket, de szívem szerént akármeddig elnézném különös
formájokat, és az az eretnek gondolat kísért, hogy az Úr
előtt minden náció a maga természetjével és hitével
kedves, ingatta fejét a Prédikátor, valahányszor
elidőzött pillantása a ne láss, ne hallj, ne szólj majmokon
vagy a bivalyháton poroszkáló öreg kínai mester szobrán.
Más ott az ég, más csillagzatok uralják,
barátaim. Arany a leányok bőre, fénylik, akár a Dél
keresztje! S a Hold, amice, a fogyó Hold sajkája alant úszkál
a tenger széles hullámain! Csak el kelletik evezni odáig,
átszállni reá, azután irány a végtelen!
Gyerünk, nézzük meg inkább a mi
Holdunkat, ez ugyan nem az óceán vizén csolnakáz, csupán
Marosunk holt-ágain, de legalább a miénk, dörmögi a
Földmérő, s a három felhevült férfiú, vállára vetve
prémekkel bélelt kaputját, kitódul a fekete éjszakába, ahol
csupán az ablakon kiszűrődő gyertyafény és a hó
fehérsége világol. Az újhold vékony karéja éppen hogy
látszik, figyeljenek, barátim, látják két szarva között
a szürke világosságot? Tudják meg, Földünk visszfénye az,
a Napot tükrözteti oda. Ahol haloványan dereng a Hold
tányérja, ott most földtölte van, s a holdlakosok, ha
valóban vagynak, kitódulnak az utcákra, arcukat az ég felé
fordítják, és bámulják a kékellő Földet, mely sokszorta
nagyobb és fényesebb, mint ahogy mi a Holdat látjuk,
magyaráz a Földmérő egyre lelkesebben, és bár a
holdlakókat illetően neki is kétségei vannak, jegyzeteiben
említést tesz Cardan asztrológus holdbéli látogatóiról, az
ősz szakállú, csaknem néma aggastyánok alakja olly hitelt
érdemelőn van lefestve, hogy a hideg futkos tőlük hátamon.
Illyent csak azokról írhatni, kiket a valóságban látunk.
A Holdon nincsenek emberek, szólal meg
a Prédikátor, ne ringassa tévhitekbe magát, barátom, az
Úr egyedül a Földre alkotá az embert, és az egész
mindenség néki vagyon teremtve.
Minő önhittség!, kiált fel bajuszát
tépdesve a Seborvos, minő korlátozottság azt hinni, hogy
világok miriádjai közzül csupáncsak a mi kisded földünkre
született élet! Hát nem kolosszális elképzelés, hogy nem
vagyunk egyedül a mindenségben?
Hát nem fenséges igazság, hogy
csupáncsak mink vagyunk?, tromfolt rá a Prédikátor, és
mindketten kérdően fordultak a Földmérő felé. Nézzük
meg!, szólott töprengéséből fölocsúdva amaz, hiszen
nem lehetetlen elmenni oda. Lám, a franciák mérföldeket
repültek gömbre függesztett kosarukban, és a minap nálunk is
sikerrel próbálkoztak. Higgyék el, barátaim, ha egyszer egy
mérföldet sikerül megtenni odafenn, megtehetünk százat is, s
ha a száz sikerül, megyen az ezer s a több!
A mélyben duzzadó és apadó erek fölött
elterülő városka főtere zsibbadtan alussza álmát. Házai, a
németek kápolnája és a három út találkozásánál emelt
fogadó ablakai sötéten tükrözik a téli éjszaka zúzmarás
köpönyegét, csupán a Seborvos kapuoszlopára tűzött
szurokfáklya vonja kísérteti fénybe a Nepomuki fehér
karinges szobrát. Bent, a tölgyfából ácsolt asztal körül
máskor tovább folytatódna a szokásos meddő vita, melynek
végére soha nem kerül pont, de most benn reked a szó, mert a
Földmérő előveszi jegyzetfüzetét, és felolvassa társainak
az ősz elején belemásolt újsághírt: Hétfőn estve egy
tágas mezőrül Pesten a Város Erdeje mellül Magyar Országban
legelőször felemelkedett egy új vadonatúj Dedalusként Menner
úr a levegői golyóbisával. Ez olyan nagy volt, hogy 3600 akó
bor bele fért volna, s gyúlékony levegővel volt megtöltve…
Mit szólnak ehhez az urak?, kérdezi, de nem vár választ,
hanem hozzáteszi, hogy ez a hír a Hazai Tudósításokban
jelent meg, és az első szótól az utolsóig igaz, egykori
iskolatársam jelen volt az eseménynél.
Azon az éjszakán a Seborvos házában
megszületett az elhatározás a holdhajó konstruálására, és
nagy vonalakban a kivitelezés terve is. Selyemből kelletik
megvarrni a globust, az olly könnyű, alig van súllya, ámde a
gyúlékony levegő veszéllyes. Elegendő lesz a melegítés, töprengett
hangosan a Földmérő, és azon az éjszakán egyikük sem aludt
egy jottányit sem.
A barátok senkinek sem szóltak a tervezett
utazásról, és később sem ment híre a készülődésnek; a
napszámoslányok, akiket a Seborvos pénzén felfogadtak, azt
hitték, hogy valami nagy sátorfélét varrnak. Bizonyára
ezért nincs egyéb írásos nyoma a holdhajó építésének,
mint ami a Földmérőtől és Katától származik, bár
valószínű, hogy a Prédikátor is készített feljegyzéseket
– mindig mindent felírt készülő krónikája számára,
miért épp ez maradt volna ki? –, ezeknek azonban nem
sikerült a nyomára bukkannom, nyilván megsemmisültek, vagy
lappanganak valahol.
Minden bizonnyal az is segített a
titoktartásban, hogy a régi városházát használaton kívül
helyezte a tanács, annyira rossz állapotba került a Vizes
utcai örökös földmozgások miatt. Amikor a mélyben áramló
vizes homok sodra és árapálya már-már elnyeléssel
fenyegette a roskatag épületet, az esküdtek határozatot
hoztak egy új, méltó és pompázatos városháza
építéséről, és addig is, amíg az elkészül, kibéreltek
egy másik házat a komphoz vezető útnál. Tulajdonképpen
örültek, hogy végre megszabadulnak ettől a tehertételtől, a
régi városháza ugyanis a püspök telkén állt, és a
pusztuló épületért fél évszázada folyt a pereskedés. Most
aztán se a püspök intézője, se az esküdtek nem mentek oda,
csupán a Földmérő meg az őt látogató kétes erköltsű
asszonyszeméllyek járkáltak ki s be a félig ledőlt
kapubálványok között. Kapuszárnyak régóta nem voltak, a
Vizes utca közepén elterpeszkedő régi Sárnyomó posványos
levegőjében elkorhadtak a rájuk faragott szalamanderekkel
és rósákkal egyetemben. Egy borjú nagyságú
fehér kuvasz őrizte a helyet, és elég volt kivicsorítania
fogait, hogy a lopók messze elkerüljék a régi városháza és
a mocsár környékét, kivéve a pákászokat, a kékes fénnyel
villódzó lidérceket, no meg Katát, aki ekkortájt kezdett
kiszökdösni az ura mellől, hogy a Földmérővel
találkozzék.
Nagytermészetű, goromba ember volt az
esküdt, botja mindig a keze ügyében, s nem volt rest
megtáncoltatni a szembeszegülők hátán. Katának is jutott a
verésből, a Földmérő épp ennek köszönhetően ismerte meg.
Találkozásuk regénybe illően zajlott le; a Földmérő
teleholdkor rendszerint kint csatangolt a városka sötét
utcáin, ezúttal azonban holdfogyatkozás is volt. Éjfél
lehetett, a hold elsötétedése majdnem tetőzött; véres,
üszkösödő golyóbisként függött az ég boltozatján az
utoljára fényesen megmaradt ezüst karéj ölelésében, amikor
sikolyok hasogatták fel az éjszaka csendjét. Döngve
csapódott egy nagykapu, s mezítlábas asszony szaladt ki ingben
az ótemplommal szemközti gazdaházból, csupasz vállán és
karján véres csíkokat hagyott a korbács. Egyenesen a
Földmérő karjába futott, aki nem tudván, mit mondjon a
váratlan helyzetben, a fájdalomtól és hidegtől reszkető
asszony köré csavarta prémes köpenyét. Csípős, kora
tavaszi éjszaka volt, fagyott, és vad böjti szelek fújtak.
Korán jött a húsvét abban az évben, de a kertekben késett a
virágzás: Virágvasárnapra a nárciszok és tulipánok zöldje
éppen csak kilátszott a hantok alól, és a folyón most
kezdett zajlani a jég.
Amilyen késve jött a tavasz, olyan erővel
támadt az itt rekedt télre; a városháza udvarát gyorsan
benőtte az ördögcérna és iszalag, a bodzabokrok duplájukra
terebélyesedtek, kijjebb, a Sárnyomó partján kizöldült a
nád, a káka és a gyékény, nyirkos zugaiban angyalgyökér
és sárga mocsári liliom tenyészett, ki se látszott
közülük a sebtében összeütött, hosszú pajta, amelynek
zsúpteteje alatt béresleányok toldották össze a sűrű
szövésű kínai selyemből szabott, tíz öl hosszú cikkeket a
Földmérő mintarajza után. Egyszerű az egész, a varratok
a léggömb ekvátoránál és meridiánjain helyheztetnek el,
magyarázta barátainak, és a Seborvos naponta eljött megnézni
a munka állását, valamint szemrevételezni a varróleányokat.
Legtöbbnek kilátszott a csupasz lába, mert a májusi melegben
övébe tűzte fel szoknyáját, sőt, némelyik pendelyben
dolgozott, s azt is ledobta magáról, hogy megmártózzék a
Sárnyomó gyorsan átmelegedő sekély vizében, és a Seborvos
kedvtelve nézegette a féktelenül ficánkoló, fröcskölő,
dévaj najádsereget.
Mikor ideje engedte, a Prédikátor is
elballagott a nagyparókiáról a Vizes utca végére, őt
azonban csupán a holdhajó érdekelte, és a Seborvost is
megintette, ha incselkedésen kapta. Szégyellje magát, barátom
uram! Illyen idős korban nem illendő leányokkal
cicázni, szólott rá szigorúan, de a Seborvos kinevette, vén
kecske is megnyalja a sót, amice, nem hallá még e
bölcsességet?
A pajtának csupán két oldala volt,
északról és nyugat felől csutkaszárkötegekből rakott fal
védte a szélrohamoktól, padlatát pedig a talajba vert
cölöpökre szögezett, simára gyalult deszkák adták. Erre a
padlatra szerkesztette rá a szabásmintát a Földmérő, és
megtüzesített, hegyes vassal belé is égette a fába. Tucatnyi
leány dolgozott itt Szent György havának első napjaitól,
hogy apró, szoros öltésekkel összevarrja a háromszögletű
selyemdarabokat, és zsinegeket sodorjon selyemszálból a
készülő léggömb köré. A légi csolnak már készen
állt, két kaskötő segített a kosarasmesternek a
fűzfavesszők hántolásában, gőzölésében és
összefonásában.
Holdtöltekor indulunk, amidőn Luna
delejező ereje a legnagyobb, magyarázza a Földmérő, s
ahogy növekszik a holdhajó selyemgömbje és a Hold, úgy fogy
ő maga. Orcái besüppednek, és Kata ujjai éjszakánként
kiálló bordáin és csigolyáin citeráznak. A Seborvos
aggódik. Hogyan fogja kibírni az utazás
megpróbáltatásait, amice? Az eddigi repülők rettentő
hidegről beszélnek odafenn, imént olvasám, hogy a legutóbbi
felszálláskor ketten a vakmerők közül meghalának, s csupán
egyetlen léghajós került vissza elevenen, annak is lefagyott
keze-lába. Ha nem vigyáz magára, könnyen erre a sorsra
juthat. Persze falra hányt borsó minden szava, a
Földmérő két végén égeti élete gyertyáját: nappal a
város környékének felmérésén dolgozik, mappát rajzol a
szállásföldekről, ezúttal a város megbízásából, éjjel
pedig az utazást előkészítő számításokkal foglalkozik.
Alvásra nem sok ideje marad, különösen, ha a nap hosszából
levonjuk a Katával töltött perceket. Ugyan mi érhette a
Földmérőt, morfondíroznak öltögetés közben a
leányok, annak előtte ugyancsak nagy volt benne a
hajlandóság, most meg ránk se hederít, de
szájukra fagy a mosoly, mert gondterhelt gazdájuk megrója
őket lassúságukért, holott minden a plánum szerint halad.
Túl vannak a kísérleten is, a holdhajó kicsinyített mása
simán felemelkedik. Napszálltakor indítják, az Illés-napi
égiháború után. Nyersszínű selymét rózsaszínre festik az
utolsó sugarak, és mint egy fordított hullócsillag, növekvő
sebességgel emelkedik a zenit felé. Soha nem látják többet,
de a Földmérő nem is várja vissza, hiszen nem irányítja
senki, kormánya és tenyérnyi léglapátjai csupán díszül
szolgálnak.
Az igazi hajó útra bocsátását Kisasszony
havának első hetére tervezik, mikor a Hold megtelik. Már
tudják, hogy nem mehetnek mindhárman, a Földmérő
számításai szerint két embernél több nem ülhet be a
vesszőből font gondolába. Sorsot kell vetnünk,
ajánlja a Seborvos, ám a Prédikátor lemond a lehetőségről,
akkor sem mehetne, ha kedvezne néki Fortuna. A pásztor nem
hagyja el a nyájat, barátaim, mondta szomorúan, és
nőm lebetegedésének ideje is közelg. Hogy mehetnék, mikor az
én gyermekem növekszik a szíve alatt?
A holdhajó indulása mindenben a tervek
szerint történt. Kata bibliájában ott van a dátum, és egy
kezdetleges rajzocska a körteformára emlékeztető légi
golyobisról, szája alatt cikcakkos lángnyelvekkel,
kosarában két kicsiny integető alakkal. Szalmával kevert
gyapjút égettek a vékony fémtálcán – a Földmérő
feljegyzései erre utalnak –, és ezzel a két könnyű
anyaggal bélelték ki a kosarat a hideg ellen. A kosár
peremére erősített disznóhólyag-gömböckékben levegőt
vittek magukkal, hogy odafenn abból szippanthassanak pótlást.
Ez teljességgel a Földmérő találmánya volt,
kovácsfújtatóhoz hasonló szerkezetet használt a lég
sűrítéséhez.
Felszálláskor páratlan látványt nyújtott
az ezüstös színű holdhajó a nyugati ég áttetsző
firmamentuma előtt, míg keleten haragosvörösen emelkedett az
ótemplom tornya fölé a Hold. Eleinte a Földmérő és
Seborvos járműve látszott gyorsabbnak, végül mégis Luna
vette át a vezetést, és a csillaggá zsugorodó holdhajó
egyre jobban elmaradt alatta, mígnem elnyelte az éjszaka fekete
óceánja. Az égi jelenség látására a terekre, utcákra
sereglett emberek döbbenten találgatták a különös, fényes
gömb eredetét, valamint rendeltetését. Maga a Boldogságos
Szűz állt benne, lelköm, csillagokkal a feje körül, mint az
imádságoskönyvben, magyarázta Róka esperes szakácsnéja
a harangozó feleségének, míg a református nagy oskola
rektora Illés prófétát látta a lángoló szekéren, a Kis-
és Nagy-zsidó utcai bőrkereskedők Naftalit, a szentembert
ismerték fel az égi látományban, és az orosz fertály
babonás ruszinjai halálra váltan várták a világ végét. Menjünk
haza, fogta át teleholdhoz hasonlóan kigömbölyödött
asszonya vállát a Prédikátor, mikor a holdhajó végképp
eltűnt a szemük elől, mi már nem tehetünk semmit,
mostantól az Úr kezében vagynak. Ő őrizi őket, vagy
veszejti el szent akaratja szerint.
Egy hétre rá megszületett a Prédikátor
fia, két szénát hordó paraszt pedig megtalálta a Földmérő
és a Seborvos összezúzott testét a folyó partján.
Szerencséjük volt, kazalnyi összegereblyézett fűre estek,
ezért élték túl az esést, de így is hosszú időbe tellett,
míg úgy-ahogy összefoltozták őket, és évek múltán is
megesett, hogy a Földmérő a saját kiáltozására ébredt,
zuhanunk, kapaszkodj!, és közben érezte, hogy arcát és
tüdejét a ritka levegő jeges kései hasogatják. Eleinte
gyakran, később ritkábban eszmélt fel az esés
szédületére, verejtékben úszva, heves szívdobogással, olyan,
mintha egy fogoly dörömbölne a mellében szabadulásért, mondta
egyszer Kata, akivel felgyógyulása óta egy ágyban aludt, most
is hallatszott egyenletes, megnyugtató szuszogása. A
Földmérő nehézkesen föltápászkodott – a törések és
zúzódások nem múltak el nyomtalanul, míg él, fájlalni
fogja, jósolta a Seborvos utódja –, és ahogy meztelen
talpa földet ért, megérezte az ajtó alatt besüvítő
hideget. A tenyérnyi ablak tündökölve világított a
sötétben, holdtölte van, azért aludtam illy
nyugtalansággal. Odabotorkált, hogy leheletével lyukat
olvasszon a jégvirágok kertjében, és mint mesebeli
látcsövön, sóvár pillantást vessen Luna csalfa
ábrázatára. Láttam? Nem láttam? Láttam?, kérdezgette
magában, mint kisleányok a szirmok tépdesése közben a
szeret-nem szeret kiolvasót, és megpróbálta felidézni a
zuhanás előtti képsorokat, de helyükön üres fekete foltok
sötétlettek, és akárhogy erőltette, csupán az indulás
lázas izgalmát, az egyre jobban szétterülő, abrosszerű
tájat, majd a szabadesés rémisztő érzését tudta
felidézni, a kettő között eltelt hét nap kitörlődött
emlékezetéből, s hogy ennyi időt töltöttek a várostól
távol, azt is csak a Prédikátortól és Katától tudta meg.
A jég vastag volt az üvegen, nehezen olvadt,
karácsony óta hizlalta a zord időjárás, aminőhöz foghatót
a város legöregebb emberei sem értek eddig, és a Földmérő
türelmetlenül várta, hogy megláthassa a Hold hidegen
fénylő, titokzatos orcáját. De hát ott voltam, csizmám
talpa tapodta porát, öntötte el a bizonyosság, amikor
végre feltűnt sóvár szeme előtt, ám a következő
minutumban már ismét kétségek gyötörték, mert
fel-feltámadó hitének nem maradt semmi bizonyítéka, kivéve
azt a gömbölyű, fekete követ a tékában Kata bibliája és
saját feljegyzései mellett, amelybe úgy beivódott az űri
hideg, hogy a legtüzesebb napsütés sem bírja felmelegíteni. Ez
nem lehet földi kő, s ha igaz, hogy vérbefagyottan is a
markában szorongatta, akkor csak onnét hozhatta
magával.
Hányszor faggatta azóta a Seborvost,
hányszor könyörgött utódjának, a megyei kirurgusnak, hogy
próbálja meg, kell lennie valami gyógymódnak, ami
visszahozza az emlékezetet, de hiába. A kirurgus tehetetlen
volt, keserű főzetei mit sem értek, a Seborvos vakon, némán
és süketen ült karszékében az eperfa alatt, szüntelenül
rázogatva fejét, és botja végével értelmetlen betűjeleket
rajzolt a porba. A zuhanás után napokig önkívületben volt,
hetekig lebegett élet-halál között, koponyáját vékonyra
kalapált ezüstlemezzel foltozta be a bécsi doktor, akit a
Prédikátor hozatott el barátaihoz, és csontjai jól-rosszul
összeforrottak, de ajkát egyetlen szó sem hagyta el azóta.
Utódja, a kirurgus szerint megvakult és megsüketült, de a
Prédikátor úgy véli, érzékszervei épek maradtak, a
lelkét felhőzte el a megrázkódtatás, az Úr elvette az
eszét szegénynek. Adjon hálát, barátom, hogy ettől
megmenekedett.
A Földmérő mégis azt gondolja, hogy
kettejük közül a Seborvos járt jobban, mert ez a léten
kívüli állapot is elviselhetőbb annál a bizonytalanságnál,
amelyben ő él, és nem remélheti, hogy valaha is megtudja:
elérte-e hajójuk a földfényben fürdő holdbéli tájat, a
Nyugalom tengerének ezüstfövenyes partjait?