Irodalom a történelemben –
irodalomtörténet
Imre László
Rendszer,
módszer és időtállóság – egykor és ma
Az új irodalomtörténeti trilógia egyes
időpontokhoz, illetve eseményekhez és művekhez kötött
tárgyalásmódjával tudományosan akár elfogadható is lehetne
(már Toldy Ferenc dátumokból és fordulatnak tekintett
művekből indult ki, kiemelve 1772, az Ágis tragédiája
vagy később 1825 és a Zalán futása jelentőségét),
de csak abban az esetben, ha a kiemelt csomópontok
összefüggésére is fény derülne. (Mint a gyermekeknek való
egykori játékos ábrán, melyen látszólag kaotikusan
szerepelnek pontok, de megfelelő sorrendben történő
összekötésük esetén egy házikó vagy egy nyuszi ábrája
tűnik elő.) Az irodalomtörténeti trilógiában azonban ezeket
a kapcsolódásokat nem könnyű felfedezni. Holott éppen ezek
magyaráznák meg művek, témák, stílusok, műfajok
rendszerét, mely az irodalom belső mozgását világítja meg.
Legyünk azonban méltányosak: így is
feldereng sok minden az irodalom igazi belső
fejlődéstörténetének panorámájából. Amikor például a
kötet nyitó tanulmányában a Lilla és a Kesergő
szerelem mint egyszerre lírai és epikai, több részből
álló és mégis egységes kompozíciót alkotó
műfajtörténeti csomópont jelenik meg, akkor ez egy művek és
műfajok egymást követésének logikájához igazodó
folyamatrajzot kezdeményez. Olyasfajta összefüggések
hiányoznak például, ahogyan a Zalán futásához mint
honfoglalási eposzhoz (negyven év múlva és mindent
megváltoztatva) mégis kapcsolódik a Buda halála, ahogy
ugyanennek parodikus kifordítása A nagyidai cigányok,
ahogy az egész eposzi tradícióval lép elutasító kontaktusba
A helység kalapácsa és Az elveszett alkotmány,
s ahogy mindennek többoldalú kombinációja elvezet a verses
regényhez. Vagy ahogy (s ez is a rendszerben látáshoz tarozik)
a Dobozi-téma irodalmi sablonjait Kisfaludy Bánkódó férje
leplezi le, a Zács Klára, sőt akár a Bánk bán
témáját a fonákjáról ismétli meg Arany a Pázmán lovaggal,
az nem is elsősorban antiműfajokkal lendíti előre az
irodalmat, hanem a megmerevedett kliséket a paródia
gesztusaival takarítja el az új fejlemények útjából.
A műfajtörténeti megközelítés komplex
volta az egyoldalúságoktól is óvhatna. Jelen kötet
tanulmányai például kifogásolják (az Arany-balladák
kapcsán) az értelmezések erkölcsi, nemzeti, politikai
allegorikusságának túltengését a szövegnek mint nyelvi
produktumnak a rovására. A valóságban persze a múltban is
elég sok szó esett ezen művek megformáltságáról is, s nem
nagyon lehet megindokolni, hogy a nyelvi sokrétűség
bizonyítása kedvéért miért kellene háttérbe szorulnia az
elbeszélt történet valóságszimuláló jellegének, illetve a
parabolikus olvasatnak. Nem igazán szerencsés, ha a
detronizáló indulat a rendszerszerű és a komplex
megközelítést szorítja háttérbe.
Az irodalom történetei (a második
kötetről beszélünk) mint irodalomtörténet lehet vitatható,
azonban mint tanulmánykötet kivételesen értékes
teljesítmény. Tudatosan lemond a nagy narratíváról, az
egységes szempont szerinti korszakolásról. (Azaz a rendszer
és módszer komolyan vevéséről.) Valóban problémacentrikus,
de mint ilyen nem képes visszaadni a XIX. század irodalmát,
mert a rendszernek nem problematikus pontjai is lehetnek.
(Remélhetőleg, ha egy új tudósnemzedék nem érezné
izgalmasnak, problematikusnak a tüdő működését, attól még
a légzőszervek az életfolyamatok fontos, meghatározó
elemeiként előtérben maradnának a tudományos
rendszerezésekben.)
A módszer tetszőlegessége sok-sok előnnyel
jár (és a szakma divatos destabilizáló gesztusaival is
összhangban van), de az összkép hézagos, olykor kaotikus
benyomást kelthet. A legtöbb szerző maga is érzi ezt, s
egyszerűen „beleírja” mindazt az előzményt és
párhuzamot, ami a folyamatszerűség érzékeltetéséhez
elengedhetetlen, akár illik ez a kötet koncepciójához, akár
nem. A rendszer és a logika bizonyos elemeit tehát könnyű
felfedezni a „nagy narratívát” mellőzni szándékozni
kívánó műben. Ha „összeolvassuk” például a
kritikatörténeti fejezeteket, mindennek oka és következménye
van Kölcseytől a Nyugatig. Zentai Mária pompás
elemzést ír a Csongor és Tündéről, Eisemann György
az Egy régi udvarház utolsó gazdájához remek
Gyulai-pályaképet mellékel, Milbacher Róbert nem éri be az
adott Erdélyi János-művel, hanem nagyvonalú és
gondolatgazdag áttekintését adja a népiesség
történetének. A kötet egységességéhez leginkább a gyakran
felidézett befogadástörténet járul hozzá. (A trilógia
első kötete elé illesztett előszóban Szegedy-Maszák Mihály
a recepció végigkövetését a munka fő feladata gyanánt
jelöli meg.)
Ugyanebben az előszóban olvashatunk arról,
hogy a régi „Spenót” idején „még lehetett úgy
összefoglalást készíteni a magyar irodalmi örökségről,
hogy a szerzők kevéssé próbálták érvényesíteni a
nemzetközi irodalomtudomány korabeli szempontjait”. Ezek
szerint A magyar irodalom történetei igazi újdonsága
az volna, hogy a legújabb irányzatok tanulságait veszik
figyelembe. Ez az igyekezet valóban megfigyelhető, s ennek
értékét még a köteteket kedvetlenül forgatók sem
vonhatják kétségbe. Más kérdés, hogy a „Spenót”
írásakor mi számíthatott a „nemzetközi
irodalomtudomány” legjavának. A 60-as évek „slágere”
(jó értelemben) az akkor magyarul még nem olvasható
Wellek–Warren-féle irodalomelmélet volt például, ennek
ismerete nem számított ritkának a kötetek szerzői között
sem. Ekkor lett igazán nagy hírük az orosz formalistáknak (ez
is inkább csak idegen nyelveken volt hozzáférhető), s roppant
tekintélye volt Lukács akkor friss esztétikájának öt
világrészen. (Igaz, németül íródott és jelent meg
először, de miért ne ismerhették volna egyes részleteit
akár szamizdat formában?) Arról nem is beszélve, hogy az
évtized első felében egyre többet emlegetik a new criticismet
és a a strukturalizmust. (Ezért is meglepő, hogy az 1960-as
éveket szeretik valami elméleti állóvíznek látni.) Az más
kérdés, és alighanem gondos vizsgálódás tárgya lehetne,
hogy mindebből mi szivárgott át a „Spenót”-szerzők
fejezeteibe. Az akkor vadonatúj strukturalizmus és
Lukács-esztétika némi tiltás alatt is állt, ez is fokozhatta
az érdeklődést irántuk. (Legalábbis ma újraolvasva
lehetséges, hogy éppen ezek mutatkoznak leggyorsabban
avulónak.)
Mindenesetre az érintett (s ma túlnyomó
többségükben már nem élő) szerzők eljárásának
hátránya utólag, hogy szemükre hányható a friss és
hangsúlyos kapcsolódás hiánya új szaktudományos
iskolákhoz. (Illetve rejtett, áttételes kapcsolódásuk.)
Előnye, hogy gyorsan elvirágzó tudományos divatok közvetlen
és hódoló követése nem tette hamar avulóvá és könnyen
támadhatóvá fejezeteiket. Erre azért érdemes nyomatékkal
utalni, hogy minden jelen és jövő nemzedék lássa és értse:
mit nyerhet és veszíthet hosszú távon, s hogy a réven és a
vámon egyaránt nyerni ritkán sikerül.
És ha valaki eme zsémbes okfejtést nehézkes
konzervativizmusnak nézné, az friss ihletet nyerhet hasonló
szembeállítások mérlegeléséhez Szegedy-Maszák Mihály e
kötetbeli tanulmányából, mely Asbóthot idézi: „Az
akadémiák általán a correct mediocritasnak, a szellemi
conventionalismusnak terjesztői. Az önálló gondolkodást nem
kedvelik, mert ez ritkán kerülhet el minden tévedést.” A
magyar irodalom történeteinek érdeme lehet a
(tudományos szintézisekben inadekvát) újat vállaló
kockáztatás (a második kötetben ez kisebbségben van), adott
hibalehetőséggel, mellyel szemben viszont létjoga van az
aggályos kontrollnak, hiszen enélkül a detronizáló
radikalizmus nemcsak vitaalapját, de értelmét is
elveszítené.