Horváth Péter
Bogárvérrel
Forgácsok
egy fakeresztről
Simonyi Imre emlékének
Nem hallom Istent.
Bennem van a hiba – az apát úr
szerint. Azt mondja, Isten beszél hozzám, de én nem akarom
vagy nem merem hallani. Azt hiszem, ez egyszer téved. Nincs más
vágyam, mint hogy megtudjam végre, mi az Úr terve velem. Az
apát úr szerint Istennek mindenkivel tervei vannak. Senki nem
születik a világra feleslegesen.
– Jézus látja lelkemet, nem akartam! –
Nem tudtam, anyám miről beszél. Babot fejtett, közel az
ajtóhoz, ott több volt a fény. – Agyagkorsókat vittem
eladásra, ő volt az egyetlen, aki felvett a szekerére –
folytatta, mintha a babszemekhez szólna. Én odakint ültem, egy
bogarat vizsgáltam. Nehezen szakadtak ki a lábai. – Cserzett
bőröket szállított a besztercei vásárra – mondta anyám.
– Alig ismertük egymást azelőtt. – Belekotort a kifejtett
babba, megkavarta a szemeket. – Ronda volt. Nyúlszájú, mint
te.
Innét tudtam, hogy hozzám beszél. Sose
szeretett, sose szerettem. Igazság szerint most sem tudom, mi
az, szeretni valakit. A barátok Istent szeretik, meg a bort. A
lotyók a színes kendőkért és a gyöngyért vannak oda. A
kereskedők a pénzt szeretik, meg talán az árut és magát a
kereskedést. Örömmel alkudoznak, meglátszik a szemük
mélyén. A bányászok semmit sem szeretnek. Ezért is nem
lettem bányász. Meg a gyönge lábam miatt. Minden úgy van
jól, ahogyan.
– Magas volt, vállas, és barna, mint egy
cigány – folytatta anyám. – Büdös. Béles varga
cserzőműhelyében mosta a bőrt. Szagát se álltam. Igaz,
másét se.
A Kampó utca végén állt a viskónk, félig
a földbe kaparva, a szegénysoron. Kölyökpajtásaimmal a
gödörhöz jártunk fürdeni nyaranta, együtt a kihajtott
libákkal. Többen voltunk, mint ők, pendelyesek. Nem mondok
igazat: a libát szerettem. Nem terelgetni, enni. Néha
elhajtottunk egyet, otthon azt mondtuk, róka vitte el. Nagyon
megvertek érte. Agyagban sütöttük meg, a fák mögött. A
toll mind az agyagba sül, nem kell bajlódni vele. Finom a liba
húsa. Jobb, mint a kappané, amit az apát úr szeret.
– A bátyáimnak földszaga volt, mint
apámnak – mondta tovább a magáét anyám. – Tizenöt éves
koromig nem szóltam senkivel. Azt hitték, néma vagyok. Féltek
tőlem.
Alig figyeltem, mit beszél. Ötesztendős se
voltam. A bogár jobban érdekelt. Már három lábát kitéptem,
de még mindig mozgott.
– Félúton jártunk, amikor a ló
megdöglött. Kehes volt, öreg. Nem láttam, hogyan esett el.
Hátul bóbiskoltam a szekéren. Szerettem, ahogy ráz, ahogyan
zötykölődik alattam. Fönt meg, a fejem fölött, ring az
erdő zöldje. A hegyen át, fák közt indultunk neki. Azt
mondta, arra rövidebb az út. Ütődött volt. Nem volt ott
semmiféle út, se rövid, se hosszú. Nem véletlen, hogy az
erdőn át senki se jár, csak a medve meg a farkas.
Leszedtem a bogár szárnyait. Dupla szárnya
volt, fölül egy kemény, alul egy puha. A puha elszakadt, ahogy
téptem, alig tudtam a tövéig kiszedni. Finom, szép erezete
volt, mint egy őszi falevélnek.
– Fűben, avarban, sziklák közt hajtotta a
lovat. Kiértünk a hegy peremére. Bal felől tüskés
berkenyebokrok, jobbra szakadék. Fent, a fejem fölött az ég
bársonya vagy inkább selyme. Ignác, a posztókereskedő fia
mutatott olyat egyszer. De az ég selyme jobban tetszett.
Fehérlő felhőcsíkok keresztezték, zuhogott a fény belőle.
Ha lehunytam a szemem, átsütött a szemhéjamon, át a ruhán,
bőrömön is. Mikor zöttyenve megálltunk, apád leugrott a
bakról, káromkodott. Lecsuszszantam én is, előresétáltam a
szekéroldal mellett. Krizsa, így hívták a lovat, a vízmosta
nyiladékban hevert. Mindkét szeme nyitva. A ló szeme szép.
Mint a szivárvány, eső után. Meleg.
A bogár szemét is kiszúrtam. Mind a kettőt.
– Apád levette a hámot róla – mondta
tovább anyám a magáét –, megragadta az egyik hátsó
lábát, hogy elrángassa a szekér elől. Nem tudta mozdítani,
pedig erős ember volt. Mit bámulsz, szólt, amikor meglátott.
Inkább segíts! Ketten se bírtunk a gebével. Akkor fogta a
fejszét, és nekiállt a dögöt feldarabolni. Dolgozott
mészárosnál, tudta, hova csapjon. Hasadt a bőr, megnyílt a
hús, a csont kifordult. Mire sorra elvonszoltam az útról a
lábakat, a nyakat meg a ló fejét, csupa vér lettem. Sós íze
van a vérnek, valahogy mégis édes. Ő megnyúzta a ló
maradékát, eltakarította a kiontott belet meg a ló gerincét.
Én szárazon öklendeztem egy bokor mögött. A tenyerembe
vizeltem, hogy lemossam magam vele. Rettegtem, nehogy egy medve a
vért kiszagolja rajtam, és megmancsoljon. De nem jött medve.
Senki se járt a hegyen. Befogtuk magunkat a kocsi elé. Húztuk,
vonszoltuk, míg ránk nem sötétedett. Apád tüzet rakott, de
a lángot elverte az eső. Úgy zuhogott, nem is tudom, soha még
akkora esőt. Befeküdtünk a kocsi alá. Ott nem értek a
cseppek. De hideg lett, pedig a nyár meleg.
Amíg anyám beszélt (hozzám meg a kifejtett
babhoz), én a bogárral bajmolódtam. Már nem mozgott, de
azért még a csápjait is kitéptem.
– Nehezen aludtam el – mondta anyám. –
Arra ébredtem, hogy marcangol a medve. De nem medve volt. Mikor
megtudta, hogy úgy maradtam veled, elvett. Aztán, alig egy
évre rá, agyonnyomta a gerenda. Na, kész a bab. Felteszem
levesnek.
Kész volt a bogár is. Sorba raktam a lábait,
a szarvát, a fejét, meg ami még maradt, aztán betapostam az
egészet a porba.
– A bogárnak nincsen lelke – jelentettem.
– Senkinek sincs – mondta anyám, néhai
Szántó Borbála. Öt éve már, hogy elvitte a kolera. Azóta
hálok a kolostorban, és várom, hogy megszólaljon bennem az
Úr. Addig leírok mindent, bármi történjék is velem.
*
Kérdeztem Johannes testvért, a
kódexmásolót, ő hallja-e Isten szavát.
Furcsán nézett.
– Eredj, terítsd szét a trágyát! –
horkantott. – Hagyj dolgozni.
Gyakran káromkodik. Finom ujjai vannak, nagy
türelme. A háta görbe, a lehelete büdös. Folyton fokhagymát
rág, rontás ellen.
– Felelj nekem, testvér! – kértem
alázattal. – Kimosom a csuhád meg a kapcáidat. Mosok rád
egész télen. A hajadat is megnyírom. Elmondok helyetted
hatszáz Üdvözlégyet. Megteszek bármit.
– Bármit? – kérdezte.
Elpirultam.
Sárga szeme mint a mustár.
– Lopj egy kappancombot nekem.
– Most? – kérdeztem. – Te is tudod, hogy
nem lehet. Talán éjszaka. Akkor megpróbálom. De most nem.
– Akkor menj innen, zavarsz!
Kövér, hízott ember. Nincs még negyven. Bal
szeme gödrébe csiszolt lencsét szorít. Sokáig nem tudtam,
mire jó az üveg. Egyszer átnézhettem rajta, megengedte. A
kódex krikszkrakszai meghíztak a drága, lengyel papíron, kis
lábuk nőtt.
– Ezek a bogarak élnek!
– Nem bogarak, te ütődött! Krisztus Urunk
szavait őrző betűk! – Így okított. – Pax! – betűzte.
– Latinul van!
– Krisztus latinul is tudott?
– Mit érdekel, úgyse érted!
– Pax! – mondtam ki. – Mit jelent?
– Azt, hogy csókold meg a farkam!
Felhajtottam a csuháját.
– Na! – mondta meglepetten.
Felnéztem rá, onnan lentről.
– Mire vársz? – Megizzadt, noha nem volt
meleg. – Nem jön be senki. Fejezd be, ha már elkezdted.
– Csak ha megtanítasz.
– Mire?
– Érteni Krisztus Urunk bogarait.
– Jól van! – Idegesen felnevetett. –
Halálod napjáig fog tartani!
– Megígéred?
– Gyerünk, folytasd!
Talán a bogarak miatt van, hogy semmitől sem
undorodom.
Tavaszra megtanultam olvasni és írni.
– Ördög vagy! – azt mondta nekem.
Hálából megcsókoltam.
– Eh, hagyj! Soha többet!
Most vörös tintába mártotta a faragott
lúdtollat, és a kézirat fölé hajolt.
– Mi van? – mordult rám. – Még mindig
itt vagy?
– Isten mondja, hogy küldj el? –
kérdeztem.
– Igen.
– Ezek szerint ismer engem?
– Ki ne ismerne téged? Ahol nem kellene,
mindig ott vagy.
– Talán a nevemet is tudja?
– Mindenkiét. Bennünk lakik –
válaszolta.
– Hol? – kérdeztem.
– Ott, ahol a lélek fészkel.
– A bogárnak nincsen lelke.
– Az embernek van.
– Biztos?
– Térdelj elém. Úgy. Közelebb. Igen,
lakik bennünk lélek. Ilyenkor mindig érzem.
Ekkor lépett be az ajtón az apát úr.
Igen meg lettem verve.
Sós vízbe áztatott kenderkóccal csapattam
meg. Három napig híztak véremen a legyek. Talán meg se
maradtam volna, ha a testvérek némelyike fel nem keres
éjszakánként a szemétdomb mellett, ahová ki lettem lökve.
Sose tudtam, melyikük az. Megitattak, megetettek, hátamat
kenegették medveírral, füves főzetekkel. Negyednap el tudtam
vergődni onnan a kuckómig, a kerítés tövébe. Hátul, a
konyhakert sarkánál egy olyan kis fülkeféle épült,
valamikor régen talán egy szent szobra állhatott benne,
mostanra már a talapzata is elkopott, vagy kövenként
elhordták onnan. Ott lakhattam, télen-nyáron, a kolostor
kertjében. A barátok úgy tettek, mintha nem vennének észre.
Hálából segítettem nekik, amit tudtam. Kapáltam a
konyhakertet, vizet húztam a kútból, sepregettem, mikor mit
lehetett. Mintha láthatatlan lettem volna, úgy tettek. A
kolostor két kutyája is megszokott. Együtt sompolyogtam be
velük az ebédlőbe vecsernyekor. Ültünk a nagy asztal alatt,
a barátok néha vetettek nekünk pár falatot. Előbb a kan
lakott jól, azután én, végül a szuka. Mindkettőt
megkedveltem. Együtt aludtam velük azon a télen.
Most nem voltak velem, talán nyulat űztek a
réten, vagy patkányra vadásztak a pincében. A falból
kiemeltem a követ, amely mögött lopott kincseimet rejtegettem.
Egy ezüstdénárt őriztem ott, néhány rézgarast, egy
elefántcsontból készült olvasót, egy rét papírt,
lúdtollat. Téntám nem volt. Bogárvérrel írtam a szavakat:
„Mentsd meg halhatatlan lelkem!”
A papírt meg a követ maradék rongyaimba
tekertem, és bedobtam az apát úr ablakán aznap éjjel.
Másnap este jöttek értem. Két vigyorgó novicius megfogott a
sarkaimnál, végigvonszoltak a kikövezett udvaron, a kúthoz.
Éreztem, a sebeim felszakadnak.
– Most megdöglesz! – szólt az egyik, és
leöntött egy vödör vízzel.
– Hagyjátok! – szólt az apát úr. –
Eredjetek innen!
Amint magunkra maradtunk, közelebb lépett.
– Dominus vobiscum.
Eltakarta a napot.
– Et cum spiritu tuo – feleltem.
– Boldogok a lelki szegénynek... – idézte
latinul.
Én szintén deákul folytattam:
– Mert övöké a mennyek országa.
– Te írtad ezt? – pillantott rám.
Kezében ott volt a levelem.
– Isten kegyelméből – mondtam.
Az apát úr igen nagy ember. Minden átutazó
felkeresi. Maga Thurzó úr is tárgyal vele. Az érsek úr is
járt nála kétszer, vendégségben. Negyedévenként magukhoz
kéretik a ringburgerek. Kocsit küldenek érte. Megesik, hogy
csak éjszaka érkezik vissza. Olyankor én nyitok kaput neki.
Hagyom, hogy a kapus barát bóbiskoljon.
– Honnan tudod, hogy én jövök?
– Megérzik a kutyák.
– Meg a szamarak.
– Igen.
Az ő jóvoltából költözhettem be az
istállóba. Én gondozom a kolostor két szamarát. Rendet
tartok a baromfiak közt. Az apát úrnak köszönhetem, hogy az
Úr ezernégyszázhetvenhatodik évében megkereszteltek.
*
Ostobának látszom, talán mert
nyúlszájam van. De amit egyszer hallok, megjegyzem. Tudom a
Szentírást, a misék szövegét. Mindent tudok a városról.
A hét dombra épültek közül a miénk a
legszebb. Bányáink még mindig ontják az ezüstöt, bár
korántsem annyit, mint nagyapáink idejében. Egyre mélyebbre
kell ásni a föld kincseiért. Embertelen munka. A
bányabérlők és tárnatulajdonosok újabban cédulával
fizetik a munkásokat. A cédulákért mindent meg lehet
vásárolni a ringburgerek boltjaiban. Másutt nem. A
hetivásárokon semmit sem adnak cédulára. Ötnapi
járóföldre innen meg aztán végképp nem. Nem is szöknek meg
a bányászok tőlünk. Hova mehetnének, a cetlijeikkel?
Imádkozni a templomba járnak. Három templomunk van. Igaz, hogy
amelyik a legszebb volna, a kolera évében nagyon megégett.
Most üresen áll, csókák és menyétek lakják, kiköltözött
belőle az Isten. Évek óta folyik a vita a városban, ki
hozassa rendbe. A másik két templom mindig tele van a
nagymiséken. Háromezer lélek lakja a várost. A két templomba
mind beférnek. A ringen büszke emeletes házak állnak, a
legjobb kőművesek és pallérok munkáját dicsérik. Kijjebb
már szerényebbek a porták. Körben a dombra felfutó lakok
zöme félig a földbe vájva gubbaszt, mintha térdepelne.
Estére kelve, ha az ablakok mögött fények gyúlnak, lentről
nézve olyan, mintha pisla csillagok között ringana a város,
akár a mesében. Az átutazók szerint a mi városunk gazdag.
Persze azért nálunk sem mesés az élet. Van, aki bányásznak
születik, van, aki ringburgernek. És van, aki úgy, mint én.
Isten kegyelme nem egyformán hull ránk. Sújt vagy jutalmaz, ki
mit érdemel. De vajon honnan tudja egy épp felsíró
csecsemőről, milyen sorsra kell ítélnie? Mondják, a neki
tetszőt megcsipkedi, az ilyenek arcán két kis gödröcske
nyílik, s ha mosolyog, a képén ott ragyog az isteni tetszés
jele. Másokat egy ujjal tol el magától, ezeknek álluk
közepén hagy jelet. Nekem belenyúlt a számba, összegyűrte
az orrom, olyan kevéssé tetszettem neki. Vagy annyira
haragudott rám? Talán azért, mert úgy fogantam, ahogyan
anyám mesélte? Nem tudom. Mi van a lepényarcúakkal, a horgas
orrú, mogorva képűekkel, a bandzsákkal, az alacsony homlokú,
bagolyszeműekkel? És a szépek, mint a vízhordó lánya? Vagy
a bogarak? Ezerféle bogár túrja a földet. Mindegyik más.
Melyik a szép köztük, és melyik a csúnya? Az egyik
körömhegynyi, a másik fél arasz. Más a ganajtúró, és más
a rózsabogár. Szitakötők, lepkék, szúnyogok, legyek. A
hangyák sem egyformák, megfigyeltem. Rájuk is gondja van az
Úrnak? Szól hozzájuk is? Őket is eléri végtelen figyelme?
Neked adom a mezők virágait...
A barátok közül évente egy utazhat távoli
egyetemre. Az idén Andreas testvérre mosolyog a szerencse.
Mindenki tudja, hogy az apát úr őt fogja jelölni.
Pöffeszkedve jár-kel, úgy mosolyog, mint egy igazi idióta.
– Hogy s mint, Nyulacska?
Hiába tiltakoztam, a barátok mind így
neveznek.
– Köszönöm kérdésed.
– Kevés a köszönet, öregem. Felelned
kéne. Még mindig bogarat eszel?
Nem tudom, honnan veszik ezt az ostobaságot.
Nem azért gyűjtöm, hogy megegyem őket. Nem is azért ízlelem
őket. Bár olyan is van, amelyet érdemes fogyasztania az
embernek. A kutyáim bekapják az óvatlan legyet. A medve
megeszi a hangyát. Láttam az erdőben. Martha Lindenfeld
asszony, a városi bába, a füvek ismerője tavasszal
cserebogárpajort rendelt tőlem.
– Annyi kukoricalisztet kapsz cserébe,
amennyit a férgek nyomnak.
Teli tarisznyával vittem neki. Állta a
szavát. A lisztből a konyhás barátok áfonyás lepényt
sütöttek az egész kolostornak. Nekem is jutott belőle.
– Mi lesz a pajorból? – kérdeztem Martha
Lindenfeldet.
– Mi lenne? – nevetett. – Szerelem.
Martha járt Pozsonyban, Krakkóban. Azt
mondja, vannak orvosok, akik felmetszenék a szájam, hogy szép
legyek. Ő látott már ilyet.
Megkérdeztem erről a felcser barátot.
– Apage Satanas! – Forgott a szeme.
– Ugyan már – mondtam neki. – Neked is
van késed, amivel felnyitod a genynyedző sebeket. Láttam,
amikor a kőműves összezúzott balját könyéknél levágtad.
– Isten nem véletlenül jelölt meg téged
– közölte. – Neked rondának kell lenned.
Mondják, anyám szép asszony volt.
Én nem így emlékszem.
Sose nevetett.
*
Bogaraimat borban tartom, lepecsételt
tégelyekben. A tégelyeket szárított halhólyagból magam
készítettem. A csonkig égett gyertyák viaszát én gyűjtöm
össze, hogy elvigyem a gyertyaöntőnek. Abból csípek le
egy-egy körömhegynyit. Megmutattam gyűjteményemet Herzl
Tobiasnak. Ő vezeti a kolostor számadókönyvét. Ha adomány
érkezik pénzben, terményben vagy borban, neki kell jelenteni,
hogy bejegyezze a könyvbe, csak azután kerülhet a kamrába,
hombárba, pincébe vagy a ládába.
– Hat véka búza, Schütz kereskedőtől.
– Milyen véka?
Undorodva nézi a bogaraimat, pedig szépek,
ahogyan ott lebegnek a mézszínű borban.
– Mintha élnének, ugye? – kérdem, s
felelek is helyette. – Pedig nem élnek.
– Tolvaj vagy! – villan rám haragos
tekintete. – Jelenteni fogom az apát úrnak.
– Nem vagyok tolvaj! – Csak papírt loptam
magamnak rendszeresen, de arról nem tudhatott még ő sem. – A
tolvaj megkárosítja azt, akitől elvesz!
– Így van! – lobog Tobias. –
Megkárosítod a kolostort!
– Bocsáss meg – mondom neki, minden
maradék bátorságomat mozgósítva –, nem gondoltam, hogy a
földet túró bogarak is a rendház tulajdonát képezik. Ezek
szerint minden rovart be kellene jegyezned a könyvbe, mint
ahogyan a kert fölött átrepülő madarakat is számba kellene
venned.
– Ki beszél itt a tetveidről, agyalágyult?
Lopod a bort és a gyertyaviaszt!
– Ebben tévedsz! – Igyekeztem nem
kimutatni, mennyire megnyugodtam. – A bort a számtól vonom
meg. Kortyonként gyűjtöm össze. Ami pedig a viaszt illeti…
– Szeretek szabatosan fogalmazni, a barátok legtöbbjénél
pontosabban forgatom a szavakat, nem is szeretnek érte. –
Amíg Regius testvér feladata volt, hogy a lecsepegett viaszt
felkaparja a gyertyatartók alól, a gyertyaöntő heti öt
szálat öntött belőle. Amióta én gondoskodom erről, nyolc
gyertyát tud újraönteni hetente. Ki károsítja hát a
kolostort? Én vagy Regius testvér? Avagy a nyolc talán nem
több az ötnél?
Kutatón fürkészi az arcom.
– Eh! – legyint végül. – Félkegyelmű!
– Félkegyelmű? – kérdezek vissza,
mielőtt otthagyna. – Mit jelent ez?
– Hülyét, ki ne tudná? Csökött
értelműt, idiótát, féleszűt.
– A féleszű ember eszének csak a fele
hiányzik! – jegyzem meg olyan hangsúllyal, ahogyan a
hitvitát gyakorló barátok teszik az auditóriumban. Hangom
megállítja. Visszafordul.
– Mit akarsz ezzel?
– A féleszű tehát kevésbé hibbant, mint
az agyament? – kérdezem tőle.
– Úgy van! – bólint haragosan.
– De mi volna a kegyelem fele? – szegezem
neki a kérdést.
Hökkenten pislog.
– Krisztus Urunk ítél elevenek és holtak
felett. Akinek megkegyelmez, az a mennybe jut. Másokat pokolra
küld. Félig kegyelmet kapni tőle mit jelenthet?
Tisztítótüzet?
Tűnődve vizslat fekete bogárszemével.
– A hülyeség veszélyes! – figyelmeztet.
– A hibás eszű könnyen téved bűnös gondolatok közé.
– Hát a gondolat is lehet bűnös?
– Még egy ártatlannak tűnő kérdés is
lehet eretnek! – okít szigorúan.
Állunk az időben.
Nem hiszem, hogy fenyegetne.
– Undorítóak – veti a szót a bogaraim
felé, mielőtt otthagy.
*
Nem szeretem a telet. Vészesen fogynak a
fák az erdőben. Bányadúcnak csak a sudár fenyő alkalmas,
tűzifának bármi megfelelne, mégis tiltva van a fadöntés a
kolostor erdejében. Az apát úr rendelkezése óta csak az
elhullott ágakat gyűjthetjük össze. Hideg van. Csak a
konyhán tüzelünk. Ott szoktunk melegedni, zubogó fazekak
közelében. Naponta többször lopunk pár perc meleget
magunknak, aztán megy ki-ki a dolgára, vissza, a kinti fagyba
vagy a cellája falai közé. A hályogos szemű ablakokon
virágzik a jég. Kereng a csönd az épületben. Odakint is
hallgat az Isten, csak varjai kárognak. A konyhás testvér
órákig főzi őket a levesben. A lé sovány, rágós marad a
varjú húsa.
*
Tavaszra az apát úr hatalmas
kőkeresztet rendelt Stohl Márton kőfaragótól az udvar
közepére. Kemény, fehér kőből faragta a keresztet a mester.
Úgy csillogott a fényben, mintha sóból lenne. Mind
összegyűltünk, hogy az ökrös szekérről leemeljük. Én is
segítettem. Szikszai Elemér építőmester tervei szerint
összeillesztett csigasorral készültünk a kolosszust
beállítani az előre kiásott gödörbe. A kocsiból kifogott
ökrök húzták a kötelet. Nem tudom, hogyan történt,
nyilván figyelmetlen voltam a nagy igyekezettől, hogy magamat
hasznossá tehessem. Nem bírom a testi fájdalmat. Az
ispotályban tértem magamhoz. Lázam volt, verejtékeztem. Jobb
kézfejem rongyokba bugyolálva hevert a testem mellett a
szalmán, mintha nem is az enyém volna. Karom feldagadva.
– Túléled! – vigyorgott a felcser.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Levágtam három ujjad.
– Hol vannak?
– Őket kérdezd! – mutatott az ajtón
benéző két kutyára.
Május lett, mire begyógyult a seb. Nem tudtam
többé tollat fogni csonka kezembe.
– Látod – mondta az apát úr. – Sosem
tudhatjuk előre, miként fog szólni hozzánk az Isten.
– Nem értem – motyogtam.
– Nyilván nem arra szánt, hogy tollat
forgass.
Bal kézzel fogom a tollat, tükörben írok
vele. Senki nem tudja, hogy képes vagyok erre. Isten persze
tudja, de talán nincs ellenére. Talán csak próbára akart
tenni, mennyire vagyok állhatatos. Nem jutok többé papírhoz.
A régi lapokra írok. Igaz, hogy a sorok így elfedik egymást,
és régebbi mondataimat nem tudom többé elolvasni, de fejből
emlékszem minden lejegyzett szóra. Ahhoz, hogy hibátlanul
megjegyezzem, muszáj leírnom őket. Igaza van Regiusnak. Nem
vagyok normális. Még mindig nem tudom, milyen feladatra szánt
engem az Isten.