Irodalom a történelemben –
irodalomtörténet
Hargittay Emil
Tankönyv
az egyetemi oktatás számára?
Ez az irodalomtörténet „látlelet a
magyar irodalomtudomány jelenlegi helyzetéről” – olvassuk
Szegedy-Maszák Mihály előszavában. E meglehetősen pontos
megfogalmazás része annak az apológiának, amely a munka
élén áll, s amely részletes magyarázatot ad arra, hogy
miért lett a munka olyan, amilyen lett. Ebben alaposan megokolt
elhatárolás olvasható a régebbi irodalomtörténetek
„üdvtörténeti” felfogásához képest: az irodalom
történetét mint műfajt nem célelvűként tételezi, hanem
célelvűségek kölcsönhatásával számol. Mintát is talál
hozzá, Denis Hollier új francia irodalomtörténetét. A
szerkesztők tudatosan szakítottak a korszakot vagy egyéni
életművet strukturáló elvként tételező felfogással,
ehelyett „a magyar irodalmat töredezett örökségként”
mutatják be. A hiányok oka részben az, hogy egyes kérdések
kifejtéséhez nem akadt megfelelő szerző, ugyanakkor a könyv
világhálóra került változata a kinyomtatottnál több
tanulmányt tartalmaz. Mindezzel együtt sem tudunk szabadulni
attól a gondolattól, hogy a magyar irodalomtörténet-írás
és -befogadás jelenlegi helyzetében (majd fél évszázaddal a
„Spenót” megjelenése után) sokan jogosan várnának egy
szintetizáló igényű magyar irodalomtörténetre. Az
elmondottak alapján válhat világossá a könyv címének
végén álló többes szám: a magyar irodalom történetének
lehetséges megközelítéseiről, e megközelítések
kronológiára fűzött együtteséről van szó.
Most főleg az első kötetről szerzett
benyomásaimról szólok, de az általánosítható
megállapításokat a második és a harmadik kötetre is igaznak
vélem. Az első kötet 41 szerző 52 tanulmányát közli. Nem
mennék bele abba a kérdésbe, hogy miért éppen a
kiválasztott irodalomtörténészek szerepelnek a kötetben, s
miért maradt ki közülük a vizsgált mintegy 800 év nem egy
jelentős kutatója, hiszen ilyen irányú extenzivitás nem
várható el. A tanulmányok mindegyike így is magas
színvonalú, s jól reprezentálja azt a friss tudásanyagot és
azt a sokszínű megközelítésmódot, amit egy elsődlegesen
összehasonlító irodalomtörténeti interpretációtól el
lehet várni. Az is látható, hogy a hagyományosan
középkor–reneszánsz–barokk–felvilágosodás felosztást
arányos számú tanulmány reprezentálja. Említésre méltó
az is, hogy a nemzetközi szokáshoz alkalmazkodva a régi
irodalom határát az 1800-as évnél húzták meg, s nem a
magyar irodalomtörténetben régóta beidegződött 1772-es
évszámnál. Az egyes fejezetek címadása átfogó bemutatást
sejtet, bár ez a fejezetek kisebb részében valósul csak meg.
A tartalomjegyzékben olvasható, évszámokkal jelzett alcím
egy-egy jellemző irodalomtörténeti „epizódot” emel ki az
adott témakörből.
Mellőzve itt a tanulmányok eredményeinek
ismertetését, a könyv használhatóságának kérdésére
irányítanám a figyelmet. Mind a nagyközönség, mind az
egyetemi oktatás, de a szaktudomány számára is szükség van
egy olyan magyar irodalomtörténeti szintézisre, amely – majd
fél évszázaddal a „Spenót” után – rendszerezett
információkat nyújt a teljes magyar irodalomról. Ez a
„piaci” kihívás rendkívüli feladatot ró a
szaktudományra, megoldása kétségkívül nem egyszerű feladat
a koncepció és szerkezet meghatározásán át a
vállalkozásban részt vevő szerzők kiválasztásán
keresztül a stílus egységesítéséig. (Néhány fejezet
végén rövid összefoglalás található, ami arra utal, hogy
eredendően létezhetett egy, ezt kívánalomként megfogalmazó
szerkesztői instrukció.) Elvi megokolással e kötet
megalkotói nem vállalták fel ezt a feladatot, holott
egyáltalán nem lenne fényűzés fél évszázadonként újabb
magyar irodalomtörténetet írni és kiadni, nyomában haladva a
legújabb magyar irodalomnak, és rendszerezni-beépíteni az
újabb irodalomtörténeti eredményeket. A kötet készítői
fordított úton jártak, amikor nem a hétköznapi
használhatóság elsődlegesnek vélhető szempontját
tartották szem előtt, hanem a szaktudományos álláspont adott
esetben kényelmesebbnek tűnő állapotát részesítették
előnyben. Így fordulhatott elő, hogy bizonyos kérdéseket,
szerzőket alaposabban tárgyal az összeállítás, másokat
meglehetősen elhanyagol. Például Jean Bodin neve a kötet
tizennyolc oldalán fordul elő, viszont Szent Istváné csak
tizenháromszor, Temesvári Pelbárté nyolcszor, Károlyi
Gáspáré háromszor említtetik, a bibliafordító Káldi
Györgyé pedig egyetlenegyszer sem. Az önéletíró Bethlen
Kata neve sem szerepel a személynévmutatóban, bár a kötetben
több helyen is ott van. A Balassi előtti
„virágének-kérdés”, Balassi recepciója és maga Balassi
költészete is megfelelő reprezentációval szerepel ugyan,
akárcsak Zrínyi, de például a Janus Pannonius után
érdeklődő a kötetből csakis priapikus költészetéről
szerezhet tudomást. A 18. századi irodalomtörténetet
reprezentáló fejezeteket érdemes lett volna kibővíteni
legalább egy, a korszakban még meghatározó egyházi
kultúrát bemutató fejezettel, a szerzetesrendek művelődési
törekvéseiről, iskolaalapításairól, az iskolai
színjátszásról, a tudományos irodalomról,
tudóslevelezésekről. Kétségtelen, hogy a török hódoltság
megszűnése utáni évtizedekben – sokáig meghatározó
érvénnyel – az ország szellemi arculata is fordulatot vett,
a katolikus restauráció ekkor teljesedett ki széles körűen,
s ez az általános kulturális arculatban, az
irodalomtörténetben is éreztette hatását.
Egy „hagyományos” irodalomtörténetben is
helyet kaphat például az intézménytörténet, a műelemzés,
a társművészetek felőli közelítés, a műfajközpontúság
stb. A struktúra az, amiben leginkább különbözik a
megvalósult eredmény egy „konvencionális” szintézistől.
A kronológia az egyetlen szál, ami valamenynyire
„irodalomtörténetivé” teszi ezt az irodalomtörténetet. A
kötet valóban „látlelet az irodalomtudomány jelenlegi
helyzetéről”, jóllehet magáról az irodalomról, az
irodalomtörténeti folyamatról szóló „látlelet”
bizonyosan használhatóbb kézikönyvet eredményezhetett volna.
Az egyetemi oktatásban, főleg magyar szakon,
de jó néhány más szakon is régóta szükség van tehát egy
viszonylag nem nagy terjedelmű, rendszeres magyar
irodalomtörténetre. A „viszonylag” itt a „Spenót”-hoz
való viszonyítást jelenti, annál akár kisebb, mintegy fele
terjedelmű szintézis is elegendő lenne. Sőt, főleg éppen
„egykötetes” mivolta miatt volt kedvelt évtizedeken
keresztül Szerb Antal magyar és világirodalom-története. Ez
utóbbi két munka az egyetemi oktatásban csak
tudománytörténeti prezentációban fordult elő. A
„Spenót”-ot tudomásom szerint egyetlen egyetemen sem
írták elő teljes egészében – még akkor sem, amikor
„aktuális” volt –, esetleg kijelölt, kevésbé avuló
részei szolgáltak tankönyvként. Adatszerűségét tekintve
annak idején jó szolgálatot tett a kollokviumokon és
szigorlatokon. Ha a vizsgára készülő egyetemista gyorsan
akart tájékozódni, abból készült, s az oktatón múlott,
hogyan értékelte a „Spenót”-ízű feleletet, mennyire
honorálta az alapvető tájékozottság felmutatását. Ezeknek
az elvárásoknak nem felel meg A magyar irodalom történetei.
Nem ad korszakjellemzést, sem írói életrajzot, az esetek
többségében nem orientál a kánonról, változásairól,
annak történeti vonatkozásaiba sem enged betekintést. Távol
áll tőle a teljességigény, fejezeteit tanulmányozva az
egyetemista olvasónak nem lehet fogalma egyes írói életművek
nagyságáról, sokoldalúságáról, műfaji sajátosságairól.
Fellapozván a könyvet, a virtuálisan elképzelt „művelt
nagyközönségnek” is mindjárt le kell számolnia azzal az
illúzióval, hogy a magyar irodalomtörténet arányos
terjedelmű, vadonatúj kézikönyvét tartja a kezében. Ha a
borítón olvasható cím gyanakvást keltett benne, hogy a
címben a többes szám jeleként feltüntetett „i” esetleg
sajtóhiba lenne, a tartalomjegyzéken végigfutva immár
meggyőződhet arról, hogy ez a könyv nem arra alkalmas, hogy a
magyar irodalomról rendszeres és átfogó képet nyújtson. E
könyv a magyar irodalom kronológiájára felfűzött
szaktanulmányok gyűjteménye, igényes tanulmánykötet a
magyar irodalomról. Egyes fejezetei akkor használhatók az
oktatásban, ha az adott vizsgára vagy szemináriumra éppen a
kötetben található tanulmány alapján lehet készülni.
Végezetül nem mulaszthatjuk el megemlíteni,
hogy a vállalkozás nagyszerűségéhez és monumentális
jellegéhez képest méltatlan a kötet kiadói kivitelezése. Ha
bele is nyugodna abba az olvasó, hogy hiba nélkül való könyv
nincs, mégis a bosszantó apró hibák felülmúlják azt a
kritikus szintet, ami egy ilyen műfajú kiadványban még
tolerálható lenne. (Részletesen nem kívánok itt szólni a
mutatók hibáiról, nevek és műcímek összemosásáról,
kisebb sajtóhibákról, vagy arról, hogy indokolatlan, miért
csak egyetlen illusztráció szerepel a kötetben.) E hibák és
hiányosságok túlnyomó része kiküszöbölhető lett volna
egy alapos kiadói korrektúrával. Azt könyvészeti hibának
kell tartanunk, hogy a könyv 9. és 10. lapja mindkét oldalán
teljesen üres a tartalomjegyzék és az előszó között.
Mindez azonban egy kis odafigyeléssel korrigálható a könyv
– remélhetőleg megvalósuló – második kiadásában.