Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

Görömbei András

A másik magyar irodalom

(Vázlat)

1. A magyar irodalom történeteinek 20. századi anyagát olvasva gyakran jutottak eszembe Nagy Gáspár A Fiú naplójából című versének záró sorai:

...nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent

hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket

és másképp vert a szívem másért pirultam el

másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam

ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek

alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén –

de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így

mondom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!...

2. Az irodalomtörténet számomra egzisztenciális tudomány: az egyén és a közösség létének esztétikai értelmezése. Az irodalom az egyéni és nemzeti önismeret semmi mással nem helyettesíthető forrása és értéke. Irodalomtörténetet úgy kell írni, hogy annak minden sorából érződjék, hogy az emberlét értelme szempontjából fontos dolgokról szól.

3. Az irodalomtörténeti kánon lényegi eleme az esztétikai érték alapján való tartós jelenlét az irodalmi tudatban. Az esztétikai érték összetettsége biztosítja azt, hogy csak a remekművek válhatnak tartósan az irodalomtörténeti kánon meghatározóivá. Időlegesen egy-egy nem teljes esztétikai értékű mű is lehet népszerű valamely értékelem aktuális érdekű eltúlzása révén, de az ilyen művek hatása nem mély, kánonbeli helye nem tartós. A remekművek viszont minden időben újabb és újabb időszerű és korszerű értelmezést nyernek. Az irodalomtörténetnek azokba a művekbe kell részletekbe menően beavatnia az olvasót, amelyek tartósan benne vannak az irodalmi kánonban. Egyéb műveket csak összefoglalóan kell tárgyalnia.

4. A magyar irodalom történetének fő vonulatát nekem az egymással intenzív szellemi kapcsolatban lévő remekművek folyamata és hatástörténete jelenti.

Elképzelhető olyan irodalomtörténet is, amelyik éppen arra irányul, hogy az ismert életművek eddig kevés figyelemre méltatott értékeit tárja föl.

Olyan is elképzelhető, amelyik az egy időben népszerű, de gyenge esztétikai értékű műveket veszi számba.

Elképzelhető olyan irodalomtörténet is, amelyik csak a művészi formák játékára vagy például csak a szerzők első köteteire figyel.

Ha azonban mindezeket a szempontokat koncepció nélkül összekeverjük, súlyos értékzavart okozunk.

Értéktudat és annak vállalása nélkül szerintem nem lehet irodalomtörténetet írni.

5. A magyar irodalom történeteinek szerkesztői a történeti helyzetekre adott válaszokat és a művek hatástörténetét állítják vállalkozásuk előterébe. Az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják – így igazít el az Előszó. Ámde a 20. századi magyar irodalomról szóló fejezetek szerzőit meglehetősen célirányosan választották ki. Egyetlen szemléleti irány változatai kaptak lehetőséget irodalomtörténet-írásra.

A szerzők között azonban műveltségben, szemléletben és életkorban még így is nagy különbségek vannak. Így – remélhetőleg – nem tekinthető még az ő közmegegyezésüknek sem az, ami a könyvben van, s az sem, ami belőle hiányzik. Ennek jelzései olykor megjelennek a kötetben.

6. A magyar irodalom történetei 20. századi részében sok tárgyához méltó jó tanulmány van, de ezek hitelességét is megzavarja a kötet egészének elképesztő tematikai, szemléleti, terjedelmi és módszertani aránytalansága.

a) Egy-egy, a tárgyát összefogottan és szakszerűen elemző tanulmány szomszédságában „a magyar örökség megőrzése” és az irodalomnak „a történeti helyzetekre adott válaszai” szempontjából teljesen jelentéktelen dolgokat aprólékosan részletező írások szerepelnek.

b) Ugyanez az aránytalanság sújtja olykor még az olyan alkotókat is, akiknek valamely kevésbé értékes művét vagy pályaszakaszát önálló tanulmány elemzi, de a legjobb műveik említés nélkül maradnak, míg mások a legjobb alkotásaik irodalomtörténeti elemzését kapják a kötetekben.

A sok-sok példa közül csak néhányat említek. Milyen az Ady-kép az Új s új lovat, Az eltévedt lovas, az Ember az embertelenségben nélkül? Mit ér a Móricz-kép az Erdély, a Babits-kép a Jónás könyve nélkül?

Milyen az irodalmi értéktudatunk, ha egyetlen Németh László-regény és -dráma sem kap benne helyet? Még a címmutatóban sem?

Illyés Gyula – Csoóri Sándor esszéje hívta fel erre a figyelmet – minden időben megírta a maga és a nemzete nagy versét. Az Egy mondat a zsarnokságról című versét Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete „az újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” minősítette, mely „a korszak átfogó és valóságos alapélményét” elementáris hatással fejezte ki. Ez a vers néhány sort kap a kötetben, az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát bemutató tanulmányban. Illyés költészete hiányzik a kötetből.

Azon sem csodálkozhatunk ezek után, hogy Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér sem kap említést. Hiába jelent meg róla első kiadásakor félszáz elismerő kritika és azóta is kötetnyi elemzés.

c) Még bántóbb aránytalanságot okoz nagy művészek teljes mellőzése, miközben jelentéktelen alkotók is kapnak néhány sort valamely áttekintésben. Itt is csak egy-két példát említek.

Érthetetlen Tamási Áron szépirodalmi munkásságának teljes kihagyása. Az Ábel a rengetegben irodalmunk klasszikus értéke, éppúgy, mint Tamási legjobb novellái és színpadi játékai.

Hiányzik Kányádi Sándor, a Fától fáig, a Halottak napja Bécsben, a Fekete-piros, a Sörény és koponya, a Valaki jár a fák hegyén költője. Hiába jelentek meg tucatnyi nyelven ezek a remekművek, nyomuk sincs A magyar irodalom történeteiben.

Szilágyi István művei, a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót, a Hollóidő sem kaptak helyet a A magyar irodalom történeteiben.

Az is bántó aránytalanság és szemléleti elfogultság, hogy a sok folyóiratportré között sem a Válasz, sem a Magyar Csillag nem kapott helyet.

d) Terjedelmi aránytalanságok is mutatják a szemléleti elfogultságot.

Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Csoóri Sándor egyetlen tanulmányba foglaltan szerepel. Együtt sem kapnak annyi helyet a kötetben, mint például a külön-külön tanulmányban elemzett Domokos István, Kertész Imre, Bodor Ádám és még sokan mások.

Ráadásul a fejezet a Németh László által megjelölt bartóki modell jelleget is elvitatja tőlük, és „az 1945 utáni költői népiesség” kategóriájába sorolja őket. Az 1954-es évhez kapcsolva szerepelnek a kötetben, melynek egyik szerkesztője egyébként egy másik fejezetben azt írja, hogy „a hatvanas évek költészetének két meghatározó alakja Juhász Ferenc és Nagy László”. Akkor miért nem ott szerepelnek méltó módon a legnagyobb műveikkel?

Az avantgárd és neoavantgárd jelenségek aránytalanul nagy helyet és megbecsülést élveznek a kötet sok írásában. A szemléleti elfogultság tüntető dokumentuma az, hogy Nagy Gáspár művészetét csak azért említi a kötet egyik tanulmánya, mert egy ironikus verse, Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból „a neovantgárd poétika lényeges jegyeit mutatja fel”. Ezért ezt a verset másfél lapon elemzi a szerző, miközben például az Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából említést sem érdemel.

A határon túli magyar irodalmakat nézve is az elképesztő aránytalanság és szemléleti elfogultság diadalát látjuk. Ez is hosszan részletezhető lenne.

7. A magyar irodalom történetei 20. századi részének ugyanakkor komoly értékei is vannak. Ezek közül első helyen azt emelem ki, hogy szembesíti az irodalom történetével más tudományok és művészetek eredményeit.

8. A hibák számbavételének most az az értelme, hogy segítse egy hiteles, új magyar irodalomtörténet megírását.

Milyen legyen az új irodalomtörténetünk?

Vonzó. Arányos. Minden igazi értékre egyformán nyitott.

És adja vissza, erősítse meg azt a meggyőződésünket és hitünket, hogy az irodalom az emberlét minőségének legfontosabb forrása és támasza.

Nyitólap