Kortárs

Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

 

Gintli Tibor

A megszakított elbeszélés lehetőségei

 

 

 

 

 

A magyar irodalom történetei című munka nagy jelentőségű és az irodalomtörténet-írással szemben támasztott hazai elvárások ismeretében akár provokatívnak is nevezhető feladatot tűzött ki maga elé, melynek talán legfontosabb vonása, ha a gyakorlatban igyekszik szemléltetni egy olyan irodalomtörténet megvalósítható voltát, amely nem cél- és nem egészelvű. Ezt az elméletileg is megalapozott pluralista személetmódot – amely szembefordul a totalitás és a megkérdőjelezhetetlen objektivitás illúzióival – magam csak helyeselni tudom. Az alapelvvel való azonosulás nyilván el is várható attól, aki egy fejezet erejéig maga is a kötet szerzői között tudhatja magát. Ebből a sajátos pozícióból az is következik, hogy a háromkötetes mű teljesítményének mérlegelésekor megfogalmazott megjegyzéseim részben önkritikaiként is értendők még akkor is, hogy e nagyszabású vállalkozásban betöltött szerepemet természetesen nem szeretném illetéktelen módon felnagyítani s a szerkesztők teljesítményével összemérhetőként feltüntetni.

Az értékelés számos lehetséges szempontja közül csupán eggyel szándékozom foglalkozni: arra igyekszem választ találni, hogy a kötetek recepciójának tükrében mennyire mondható sikeresnek az irodalomtörténet plurális modelljének megvalósítása A magyar irodalom történeteiben. Azért ezt a problémát emelem ki, mert – megítélésem szerint – ezen a téren adható a legkevésbé egyértelmű válasz a teljesítményt firtató kérdésre. A vállalkozás egyéb fontos irányelvei, mint az irodalom fogalmának átértékelése, a magyar irodalomtörténet kontextusának kitágítása a kultúratudomány, illetve a komparatisztika jegyében, sokkal egyértelműbb megítélésben részesültek a kritika részéről, s magam is úgy vélem, hogy ezen a téren a három kötet elvitathatatlan erényekkel rendelkezik. Feltűnő ugyanakkor, hogy a kritikai reflexiók meglehetősen egységes képet mutatnak a tekintetben, hogy többnyire megkérdőjelezik a könyv műfaját, kétségbe vonják, hogy egyáltalán irodalomtörténeti kézikönyvként lenne olvasható. A már publikált és még kéziratban olvasott értékelésekben folytonosan visszaköszön, hogy tanulmánykötetként vagy szöveggyűjteményként határozzák meg A magyar irodalom történetei műfaját. Az is figyelemre méltó, hogy ezt az álláspontot nem csupán annak az elképzelésnek a képviselői hangoztatják, akik a magyar irodalom egészének egyetlen nagyszabású narratívában való összefoglalását igénylik, hanem a nyitottság elvének hívei is. Olyan szakemberek, akik azonosulnak azzal a felfogással, mely szerint a magyar irodalom története sokféleképpen beszélhető el hitelesen, s éppen azzal az elvárással fogtak bele a három kötet olvasásába, hogy a totalitás illúziójával szakító lehetséges történetekkel, történetvariánsokkal találkozzanak. Ez a tapasztalat arra enged következtetni, hogy a történetszerűséget hiányoló megjegyzések nem csupán az egymás előfeltevéseit elutasító tudományos diskurzusok kommunikációképtelenségére vezethetők vissza.

Mindezek ismeretében érdemesnek tűnik megvizsgálni, hogy ez a kétségkívül jelentős tudományos teljesítményt képviselő munka miért nem tudott híveket szerezni magának a másik tábor tagjai közül, s miért fogadták teljesítményét éppen a történetszerűség vonatkozásában az elméleti beállítódásával azonosulni tudó recenzensek is több-kevesebb fenntartással. A probléma jelentőségét aligha becsüljük túl, ha úgy gondoljuk: a műfajiságot vitató értékelések a vállalkozás egyik – ha nem éppen legfontosabb – ambíciójának teljesülését kérdőjelezik meg. A háromkötetes munka az irodalom történetének plurális modelljét igyekezett a gyakorlatba átültetni, mintegy azt szemléltetve, hogy a korszerűtlennek tekintett egységes, zárt elbeszéléssel szemben a többszólamúság és a nyitott szerkezetek jegyében is el lehet beszélni hitelesen a magyar irodalom alakulástörténeteit. A könyv provokatív gesztusa a nagyelbeszélés reflektálatlan önbizalmát hivatott kikezdeni azzal, hogy saját, radikálisan eltérő jellegű elbeszélései révén a műfajnak egy teljesen más változatát mutatja fel. Ha A magyar irodalom történetei nem irodalomtörténeti összefoglalásként, hanem tanulmánygyűjteményként megy át a szakmai köztudatba, akkor éppen a nagyelbeszélés hitelességét megkérdőjelező teljesítménye sikkad el. Olyan ez, mintha a linearitás elvét lerombolni igyekvő, szándékoltan töredékes textúrájú, több, egymásnak olykor ellentmondó elbeszélőt mozgósító regényt teljesen független novellák gyűjteményeként fogadnák be az olvasók. Ez az olvasás érintetlenül hagyja a regény korábbi fogalmát és a hozzá kapcsolódó elvárásokat, s egyáltalán nem reflektál a műfaj átértelmeződésére. Felvetődik a kérdés, hogy a befogadás eseményének interakciójában miért is alakul így az olvasás stratégiája. Azaz: mennyiben okozzák ezt a jelenséget a hagyományos olvasói elvárások, s mennyiben ad tápot maga a szövegstruktúra az ilyen interpretációnak. Kétségtelen tény, hogy az irodalomtörténeti kézikönyv műfajával szemben ma is sokan az egységes, célelvű elbeszélés igényét támasztják. Ugyanakkor – mint korábban már jeleztem – a töredékes és plurális narratíva híveinek többsége is tanulmánygyűjteményként határozza meg a művet, ami arra ösztönözhet bennünket, hogy közelebbről megvizsgáljuk: a nyitott történet-elbeszélés milyen megoldásaival él A magyar irodalom történetei struktúrája, illetve milyen mértékben használja ki a megszakított folytonosság lehetséges eljárásait.

Az elbeszélői szerep tekintetében a nyitott történetképzésnek talán a legfontosabb követelménye az elbeszélői mindentudás elutasítása. Egy olyan toleráns beszédmód kialakítása, amely folytonosan az olvasó emlékezetébe idézi, hogy nem a megkérdőjelezhetetlen igazsággal, hanem egy adott nézőpontból megformálódó véleménnyel találkozik, amely a maga tudományos megalapozottságát nem a tévedhetetlenségben, hanem a körültekintő és meggyőző érvelésben látja. Ez a narráció egyáltalán nem idegen A magyar irodalom történeteit elbeszélő hangoktól, többek között a főszerkesztő, Szegedy-Maszák Mihály írásai is meggyőző példáit nyújtják. Ugyanakkor ez a tónus mégsem valamennyi írás sajátja, ami nem feltétlenül szerencsés, hiszen a mindentudás közelébe kerülő elbeszélések valójában az alapkoncepcióval helyezkednek szembe. A talán túlzott szerkesztői tolerancia itt azzal a veszéllyel járhat, hogy érvet kínál a vállalkozás alapelveit eleve kétségbe vonó kritikának, amely a koncepciótlanság vádját valóban többször az ilyen értelemben vett következetlenség hangoztatásával kapcsolta össze. Az elbeszélői szerepek kapcsán annyit érdemes még megjegyezni, hogy a mindentudás elhárítását az önmagát kommentáló elbeszélő szerepének kiterjedtebb érvényesítése szerencsésen egészíthette volna ki. E szerepkörön itt most azt a narrátori magatartást értem, amely az olvasóval társalkodva folytonosan megvitatásra ajánlja fel saját megfontolásait, amely mintegy beavatja a befogadót azokba a dilemmákba, amelyek a történet elbeszélése során felmerülnek. Egy jelentős mértékű szemléletváltást kezdeményező munkában valószínűleg nem csupán az előszóban van helye az ilyen önreflexív kitérőknek. Ez az olvasót beavató attitűd alkalmas lehet az idegenkedő befogadó meggyőzésére, ami jelentősen növelheti a vállalkozás hatékonyságát a szemléletváltás indukálása terén.

Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy a történet szükségszerű töredezettségét, a lineáris, célelvű elbeszélés elutasítását elsősorban az annales műfaját idéző struktúra hivatott szemléltetni. Az egymással szoros összefüggést nem mutató évszámokhoz kapcsolt szövegek a kolostori évkönyvek szerkezetére emlékeztetnek, arra a műfajra tehát, melynek narratív sémáját a történelem célelvű elbeszélését elutasító Hayden White is egy alternatív történeti narratíva lehetséges mintájaként értelmezte. Ez a forma az egymástól eltérő jellegű bejegyzések bizonyos mértékű izoláltságával és az évszámok nagy hiátusaival meglehetősen radikálisan kezdi ki a célelvű folyamatszerűség képzetét. Ugyanakkor az is megemlíthető, hogy a feljegyzések sokszor hasonló típusú eseményeket rögzítenek, így nemritkán egyfajta erősen hézagos folyamatszerűség mégis kirajzolódik az annalesek lapjain. A magyar irodalom történetei már pusztán címével is több történet elbeszélését ígéri. Ennek a többes számnak a használata szerintem leginkább abban az esetben tekinthető indokoltnak, ha az egyes fejezeteket fogjuk fel különálló történetekként. Ezek jelentős részében azonban az évszámhoz kapcsolódó esemény természete és az azt kibontó fejezet inkább a pillanatnyiság, mint a folyamatszerűség érzetét kelti, nincs olyan kiterjedése, amely a könyv vagy a kötet szintjén is történetszervező erőt kölcsönözhetne neki. A történetszerűséget számon kérő, de a nyitott elbeszélés elvét elfogadó kritikák éppen a szövegek izoláltságát jelölik meg hiányérzetük elsődleges forrásaként. Az annales-szerkezet tehát sikeresen bontja le a célelvű elbeszélést, de önmagában nem látszik elégségesnek az egymástól különböző, lehetséges történetek felvázolásához. Nem arról van szó, hogy az évszámokhoz rendelt szöveg mint szerkezeti elv már eleve alkalmatlan a megszakított folyamatszerűség megjelenítésére, hanem arról, hogy az események, illetve a hozzájuk kapcsolódó szövegek között a folyamatszerűség érdekében megfontolandónak látszik az egymásra vonatkoztatás különféle eljárásainak alkalmazása. Ez a megoldás nem is példa nélküli A magyar irodalom történeteiben, de kiterjedtebb és változatosabb alkalmazása a megszakított folyamatszerűség határozottabb érzeteit hívhatná elő. Így még inkább elősegíthető lenne, hogy – Margócsy István kéziratban olvasott kritikájából kölcsönözve a kifejezést – pillanatképek sorozata helyett kihagyásokkal tarkított párhuzamos történetek gyűjteményeként tekintsen az olvasó a három kötetre.

Az alábbiakban néhány olyan narratív eljárásról ejtek szót a teljesség igénye nélkül, melyeknek alkalmazása – vagy a kötetekben tapasztalhatónál lényegesen kiterjedtebb működtetése – erősíthetné a történetszerűséget, miközben a hézagmentes elbeszélés illúziójával szembeni távolság is megőrizhető maradna. Az a narratív struktúra, amit a cím ígér, talán a párhuzamos történetek sémájával lenne a legpontosabban leírható. Ezen olyan, egymástól többé-kevésbé független történetsorok elbeszélése értendő, melyek egymás mellett futnak, néhol keresztezik egymást, de alapvetően önálló narratívát alkotnak. Ezek a különböző, önmagukban is megosztott, töredezett elbeszélői szólamok az irodalom megközelítésének lehetséges, egymástól jelentősen eltérő aspektusait képviselnék, melyeknek előfeltevései és kérdései nem illeszkednek hézagmentesen vagy éppen ellentmondások nélkül egymáshoz. A ténylegesen megvalósult szerkezettől e mintázat annyiban tér el, hogy az egyébként meglévő eltérő elbeszélői hangok nem pontszerű elrendeződést mutatnának, hanem a részleges ismétlődés révén önálló vonulattá, egy lehetséges történetté állnának össze. A hasonló aspektusok folytonosan visszatérő, emlékezetben tartott jelenléte nélkül ugyanis a történetszerűség aligha gondolható el. Több recenzió ezt az igényt az irodalom úgynevezett alrendszereit tárgyaló önálló történetek révén gondolta megvalósíthatónak. Ennek értelmében olyan paralel elbeszélések futhatnának egymás mellett, melyek például a poétika alakulástörténetével párhuzamosan a szórakozató irodalom jelenségeit tárgyalnák folyamatszerűen, tehát egymás mellett haladna az irodalmat elsősorban magas kultúraként elgondoló és egy, a népszerű irodalom vagy akár a ponyva jelentőségét hangsúlyozó történet. Számos egyéb lehetőség mellett elgondolható egy, az irodalom relatív autonómiájából kiinduló elbeszélői szólam, illetve mellette az irodalom társadalmi beágyazottságát elsődleges szempontként kezelő narratíva. Külön elbeszélés tárgya lehet az irodalmi köznyelv alakulása, amely mellett a kiemelkedő teljesítményekre koncentráló elbeszélés futhatna, így szemléltetve az alternatív történetek egyidejűségét. Megint másik lehetőség az egykori befogadás módszeres bemutatása, illetve a jelenbeli értelmezések egymás melletti megjelenítése. Ezek a nézőpontok persze nem hiányoznak A magyar irodalom történeteiből sem, de az érzékelhető ismétlődés, a periodicitás hiányában nem szerveződnek szólammá, inkább csak elszigetelt hangokként érzékeljük őket.

Szintén a történetszerűséget megőrző, mégis nyitott elbeszélői technikák között említhető az időrendet felbontó narráció. Ezen azt értem, hogy a kronológiai rendben egymás mellé kerülő eseményeket alkalmanként felválthatnák olyan periódusok, melyekben a lineáris kronológiát távol eső időpontok egymás mellé helyezése bonthatná meg. A kronológiai sorrend A magyar irodalom történeteiben értelmezésem szerint leginkább olyan látszólagos rendként értelmeződik, amely semlegessége, viszonylagos jelentésnélkülisége révén nem sugallja a történések átfogó jelentésének ismeretét, nem illeszti őket hézagmentes elbeszélésbe. Azaz az egységes elbeszélést lebontó narrációs technika ölt benne testet. Másfelől persze az egymásutániság sorrendje mégis azt sugallhatja, hogy a közeli események szorosabban összetartoznak, mint a távoliak. Márpedig egy adott pillanatban olyan jelenségek élnek együtt, amelyeket gyakran erősebb szálak fűznek a korábbi, mint a kortárs jelenségekhez. A szinkrónia összetartozása ezért távolról sem evidensebb jelenség, mint a diakrónia, a hagyomány jelenvalósága. Így alapvetően más nézőpont érvényesül az olyan elbeszélésben, amely elsősorban az egymáshoz közeli események kapcsolataira fordítja figyelmét, mint az olyanban, amely leginkább a távoliak összeolvashatóságára ügyel. E két nézőpont egymás melletti alkalmazásával egy adott esemény két időbeli perspektívába kerülve homogén struktúra helyett dialogikus formát mutatna, miközben a történetszerűség lehetőségét is megőrzi. E módszer segítségével az eltérő hagyománytudatok egymásmellettisége is jól szemléltethető, ami megint csak a pluralitás érvényesülésének nyit teret. Ha a különböző akronologikus periódusok ráadásul kapcsolódnak egymáshoz, azaz hasonló elbeszélői szólamokat hoznak játékba, a folyamatszerűség érzete még inkább fölerősödhet.

Az izolált tanulmányok és az egységes elbeszélés két véglete közötti struktúra megteremtésében fontos szerep juthat az egymást megkérdőjelező elbeszéléseknek. Ezen a formán itt azt értem, hogy ugyanahhoz az eseményhez több elbeszélés kapcsolódik, melyet az adott fejezet kommentár nélkül egymás mellé helyez, azaz például egy adott műhöz több, egymástól független értelmezés kapcsolódik. A rivális narratívák egymásmellettisége így az olvasót rendkívül hatékonyan szembesítheti az igazságelv és a totális elbeszélés problematikusságával. Több, a maga előfeltevés-rendszerén belül meggyőzően érvelő elbeszélés nagyon meggyőzően sugallhatja az egyetlen autentikus történet elvárásának tarthatatlanságát.

Lehetséges egy olyan narratív eljárás is, amely egy adott eseményt több különálló történet alkotóelemeként használ fel. Egy-egy történés így egymástól független eseménysorok, illetve elbeszélések összefüggésében is megjelenhetne, ami szemléletessé teheti, hogy az adott esemény hovatartozása, szélesebb kontextusa többféleképpen is elgondolható.

A most említett eljárások sora még bizonyosan folytatható lenne – ilyen lehetőségként kínálkozik például a folyamatos elbeszélésbe iktatott látványos szakadások technikája is –, a hasonló megoldások felsorolását most mégis befejezem. Annak a kérdésnek a megválaszolásához ugyanis, melyet korábban feltettem, e néhány példa felemlítése is elegendőnek látszik. Mennyiben játszhat szerepet a tanulmánykötetként való befogadásban A magyar irodalom történetei struktúrája? – ez a probléma volt gondolatmenetem kiindulópontja. Az eddig elmondottak röviden úgy összegezhetők, hogy a háromkötetes mű szerkezete talán túlságosan is nagy szerepet juttatott az annalesszerű elrendezésnek, ami az egyes fejezetek szükségesnél nagyobb mértékű izolációját eredményezte. A párhuzamos történetek, az időrendet megbontó narratíva, az egymással rivalizáló elbeszélések és a hozzájuk hasonló narratív eljárások kiterjedtebb alkalmazása lehetővé tenné a folyamatszerűség nagyobb mértékű térnyerését, vagyis a többféle történet egyidejű megjelenését. A fejezeteken átnyúló történetek empirikus tapasztalata pedig legalábbis kétségessé tenné a tanulmánykötetként vagy szöveggyűjteményként való meghatározást. A magyar irodalom történetei így talán némiképp hatékonyabban valósíthatná meg a maga elé tűzött nagyszabású feladatot: a totális elbeszélés iránt táplált olvasói várakozások elbizonytalanítását.

 

 

 



Nyitólap