Irodalom a történelemben –
irodalomtörténet
Gintli Tibor
A
megszakított elbeszélés lehetőségei
A magyar irodalom történetei
című munka nagy jelentőségű és az
irodalomtörténet-írással szemben támasztott hazai
elvárások ismeretében akár provokatívnak is nevezhető
feladatot tűzött ki maga elé, melynek talán legfontosabb
vonása, ha a gyakorlatban igyekszik szemléltetni egy olyan
irodalomtörténet megvalósítható voltát, amely nem cél- és
nem egészelvű. Ezt az elméletileg is megalapozott pluralista
személetmódot – amely szembefordul a totalitás és a
megkérdőjelezhetetlen objektivitás illúzióival – magam
csak helyeselni tudom. Az alapelvvel való azonosulás nyilván
el is várható attól, aki egy fejezet erejéig maga is a kötet
szerzői között tudhatja magát. Ebből a sajátos
pozícióból az is következik, hogy a háromkötetes mű
teljesítményének mérlegelésekor megfogalmazott
megjegyzéseim részben önkritikaiként is értendők még akkor
is, hogy e nagyszabású vállalkozásban betöltött szerepemet
természetesen nem szeretném illetéktelen módon felnagyítani
s a szerkesztők teljesítményével összemérhetőként
feltüntetni.
Az értékelés számos lehetséges szempontja
közül csupán eggyel szándékozom foglalkozni: arra igyekszem
választ találni, hogy a kötetek recepciójának tükrében
mennyire mondható sikeresnek az irodalomtörténet plurális
modelljének megvalósítása A magyar irodalom történeteiben.
Azért ezt a problémát emelem ki, mert – megítélésem
szerint – ezen a téren adható a legkevésbé egyértelmű
válasz a teljesítményt firtató kérdésre. A vállalkozás
egyéb fontos irányelvei, mint az irodalom fogalmának
átértékelése, a magyar irodalomtörténet kontextusának
kitágítása a kultúratudomány, illetve a komparatisztika
jegyében, sokkal egyértelműbb megítélésben részesültek a
kritika részéről, s magam is úgy vélem, hogy ezen a téren a
három kötet elvitathatatlan erényekkel rendelkezik. Feltűnő
ugyanakkor, hogy a kritikai reflexiók meglehetősen egységes
képet mutatnak a tekintetben, hogy többnyire megkérdőjelezik
a könyv műfaját, kétségbe vonják, hogy egyáltalán
irodalomtörténeti kézikönyvként lenne olvasható. A már
publikált és még kéziratban olvasott értékelésekben
folytonosan visszaköszön, hogy tanulmánykötetként vagy
szöveggyűjteményként határozzák meg A magyar irodalom
történetei műfaját. Az is figyelemre méltó, hogy ezt az
álláspontot nem csupán annak az elképzelésnek a képviselői
hangoztatják, akik a magyar irodalom egészének egyetlen
nagyszabású narratívában való összefoglalását igénylik,
hanem a nyitottság elvének hívei is. Olyan szakemberek, akik
azonosulnak azzal a felfogással, mely szerint a magyar irodalom
története sokféleképpen beszélhető el hitelesen, s éppen
azzal az elvárással fogtak bele a három kötet olvasásába,
hogy a totalitás illúziójával szakító lehetséges
történetekkel, történetvariánsokkal találkozzanak. Ez a
tapasztalat arra enged következtetni, hogy a
történetszerűséget hiányoló megjegyzések nem csupán az
egymás előfeltevéseit elutasító tudományos diskurzusok
kommunikációképtelenségére vezethetők vissza.
Mindezek ismeretében érdemesnek tűnik
megvizsgálni, hogy ez a kétségkívül jelentős tudományos
teljesítményt képviselő munka miért nem tudott híveket
szerezni magának a másik tábor tagjai közül, s miért
fogadták teljesítményét éppen a történetszerűség
vonatkozásában az elméleti beállítódásával azonosulni
tudó recenzensek is több-kevesebb fenntartással. A probléma
jelentőségét aligha becsüljük túl, ha úgy gondoljuk: a
műfajiságot vitató értékelések a vállalkozás egyik – ha
nem éppen legfontosabb – ambíciójának teljesülését
kérdőjelezik meg. A háromkötetes munka az irodalom
történetének plurális modelljét igyekezett a gyakorlatba
átültetni, mintegy azt szemléltetve, hogy a korszerűtlennek
tekintett egységes, zárt elbeszéléssel szemben a
többszólamúság és a nyitott szerkezetek jegyében is el
lehet beszélni hitelesen a magyar irodalom
alakulástörténeteit. A könyv provokatív gesztusa a
nagyelbeszélés reflektálatlan önbizalmát hivatott kikezdeni
azzal, hogy saját, radikálisan eltérő jellegű elbeszélései
révén a műfajnak egy teljesen más változatát mutatja fel.
Ha A magyar irodalom történetei nem irodalomtörténeti
összefoglalásként, hanem tanulmánygyűjteményként megy át
a szakmai köztudatba, akkor éppen a nagyelbeszélés
hitelességét megkérdőjelező teljesítménye sikkad el. Olyan
ez, mintha a linearitás elvét lerombolni igyekvő,
szándékoltan töredékes textúrájú, több, egymásnak olykor
ellentmondó elbeszélőt mozgósító regényt teljesen
független novellák gyűjteményeként fogadnák be az olvasók.
Ez az olvasás érintetlenül hagyja a regény korábbi fogalmát
és a hozzá kapcsolódó elvárásokat, s egyáltalán nem
reflektál a műfaj átértelmeződésére. Felvetődik a
kérdés, hogy a befogadás eseményének interakciójában
miért is alakul így az olvasás stratégiája. Azaz: mennyiben
okozzák ezt a jelenséget a hagyományos olvasói elvárások, s
mennyiben ad tápot maga a szövegstruktúra az ilyen
interpretációnak. Kétségtelen tény, hogy az
irodalomtörténeti kézikönyv műfajával szemben ma is sokan
az egységes, célelvű elbeszélés igényét támasztják.
Ugyanakkor – mint korábban már jeleztem – a töredékes és
plurális narratíva híveinek többsége is
tanulmánygyűjteményként határozza meg a művet, ami arra
ösztönözhet bennünket, hogy közelebbről megvizsgáljuk: a
nyitott történet-elbeszélés milyen megoldásaival él A
magyar irodalom történetei struktúrája, illetve milyen
mértékben használja ki a megszakított folytonosság
lehetséges eljárásait.
Az elbeszélői szerep tekintetében a nyitott
történetképzésnek talán a legfontosabb követelménye az
elbeszélői mindentudás elutasítása. Egy olyan toleráns
beszédmód kialakítása, amely folytonosan az olvasó
emlékezetébe idézi, hogy nem a megkérdőjelezhetetlen
igazsággal, hanem egy adott nézőpontból megformálódó
véleménnyel találkozik, amely a maga tudományos
megalapozottságát nem a tévedhetetlenségben, hanem a
körültekintő és meggyőző érvelésben látja. Ez a
narráció egyáltalán nem idegen A magyar irodalom
történeteit elbeszélő hangoktól, többek között a
főszerkesztő, Szegedy-Maszák Mihály írásai is meggyőző
példáit nyújtják. Ugyanakkor ez a tónus mégsem valamennyi
írás sajátja, ami nem feltétlenül szerencsés, hiszen a
mindentudás közelébe kerülő elbeszélések valójában az
alapkoncepcióval helyezkednek szembe. A talán túlzott
szerkesztői tolerancia itt azzal a veszéllyel járhat, hogy
érvet kínál a vállalkozás alapelveit eleve kétségbe vonó
kritikának, amely a koncepciótlanság vádját valóban
többször az ilyen értelemben vett következetlenség
hangoztatásával kapcsolta össze. Az elbeszélői szerepek
kapcsán annyit érdemes még megjegyezni, hogy a mindentudás
elhárítását az önmagát kommentáló elbeszélő szerepének
kiterjedtebb érvényesítése szerencsésen egészíthette volna
ki. E szerepkörön itt most azt a narrátori magatartást
értem, amely az olvasóval társalkodva folytonosan
megvitatásra ajánlja fel saját megfontolásait, amely mintegy
beavatja a befogadót azokba a dilemmákba, amelyek a történet
elbeszélése során felmerülnek. Egy jelentős mértékű
szemléletváltást kezdeményező munkában valószínűleg nem
csupán az előszóban van helye az ilyen önreflexív
kitérőknek. Ez az olvasót beavató attitűd alkalmas lehet az
idegenkedő befogadó meggyőzésére, ami jelentősen növelheti
a vállalkozás hatékonyságát a szemléletváltás
indukálása terén.
Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy a
történet szükségszerű töredezettségét, a lineáris,
célelvű elbeszélés elutasítását elsősorban az annales
műfaját idéző struktúra hivatott szemléltetni. Az
egymással szoros összefüggést nem mutató évszámokhoz
kapcsolt szövegek a kolostori évkönyvek szerkezetére
emlékeztetnek, arra a műfajra tehát, melynek narratív
sémáját a történelem célelvű elbeszélését elutasító
Hayden White is egy alternatív történeti narratíva
lehetséges mintájaként értelmezte. Ez a forma az egymástól
eltérő jellegű bejegyzések bizonyos mértékű
izoláltságával és az évszámok nagy hiátusaival
meglehetősen radikálisan kezdi ki a célelvű
folyamatszerűség képzetét. Ugyanakkor az is megemlíthető,
hogy a feljegyzések sokszor hasonló típusú eseményeket
rögzítenek, így nemritkán egyfajta erősen hézagos
folyamatszerűség mégis kirajzolódik az annalesek lapjain. A
magyar irodalom történetei már pusztán címével is több
történet elbeszélését ígéri. Ennek a többes számnak a
használata szerintem leginkább abban az esetben tekinthető
indokoltnak, ha az egyes fejezeteket fogjuk fel különálló
történetekként. Ezek jelentős részében azonban az
évszámhoz kapcsolódó esemény természete és az azt kibontó
fejezet inkább a pillanatnyiság, mint a folyamatszerűség
érzetét kelti, nincs olyan kiterjedése, amely a könyv vagy a
kötet szintjén is történetszervező erőt kölcsönözhetne
neki. A történetszerűséget számon kérő, de a nyitott
elbeszélés elvét elfogadó kritikák éppen a szövegek
izoláltságát jelölik meg hiányérzetük elsődleges
forrásaként. Az annales-szerkezet tehát sikeresen bontja le a
célelvű elbeszélést, de önmagában nem látszik
elégségesnek az egymástól különböző, lehetséges
történetek felvázolásához. Nem arról van szó, hogy az
évszámokhoz rendelt szöveg mint szerkezeti elv már eleve
alkalmatlan a megszakított folyamatszerűség
megjelenítésére, hanem arról, hogy az események, illetve a
hozzájuk kapcsolódó szövegek között a folyamatszerűség
érdekében megfontolandónak látszik az egymásra
vonatkoztatás különféle eljárásainak alkalmazása. Ez a
megoldás nem is példa nélküli A magyar irodalom
történeteiben, de kiterjedtebb és változatosabb
alkalmazása a megszakított folyamatszerűség határozottabb
érzeteit hívhatná elő. Így még inkább elősegíthető
lenne, hogy – Margócsy István kéziratban olvasott
kritikájából kölcsönözve a kifejezést – pillanatképek
sorozata helyett kihagyásokkal tarkított párhuzamos
történetek gyűjteményeként tekintsen az olvasó a három
kötetre.
Az alábbiakban néhány olyan narratív
eljárásról ejtek szót a teljesség igénye nélkül,
melyeknek alkalmazása – vagy a kötetekben tapasztalhatónál
lényegesen kiterjedtebb működtetése – erősíthetné a
történetszerűséget, miközben a hézagmentes elbeszélés
illúziójával szembeni távolság is megőrizhető maradna. Az
a narratív struktúra, amit a cím ígér, talán a párhuzamos
történetek sémájával lenne a legpontosabban leírható. Ezen
olyan, egymástól többé-kevésbé független történetsorok
elbeszélése értendő, melyek egymás mellett futnak, néhol
keresztezik egymást, de alapvetően önálló narratívát
alkotnak. Ezek a különböző, önmagukban is megosztott,
töredezett elbeszélői szólamok az irodalom
megközelítésének lehetséges, egymástól jelentősen
eltérő aspektusait képviselnék, melyeknek előfeltevései és
kérdései nem illeszkednek hézagmentesen vagy éppen
ellentmondások nélkül egymáshoz. A ténylegesen megvalósult
szerkezettől e mintázat annyiban tér el, hogy az egyébként
meglévő eltérő elbeszélői hangok nem pontszerű
elrendeződést mutatnának, hanem a részleges ismétlődés
révén önálló vonulattá, egy lehetséges történetté
állnának össze. A hasonló aspektusok folytonosan
visszatérő, emlékezetben tartott jelenléte nélkül ugyanis a
történetszerűség aligha gondolható el. Több recenzió ezt
az igényt az irodalom úgynevezett alrendszereit tárgyaló
önálló történetek révén gondolta megvalósíthatónak.
Ennek értelmében olyan paralel elbeszélések futhatnának
egymás mellett, melyek például a poétika
alakulástörténetével párhuzamosan a szórakozató irodalom
jelenségeit tárgyalnák folyamatszerűen, tehát egymás
mellett haladna az irodalmat elsősorban magas kultúraként
elgondoló és egy, a népszerű irodalom vagy akár a ponyva
jelentőségét hangsúlyozó történet. Számos egyéb
lehetőség mellett elgondolható egy, az irodalom relatív
autonómiájából kiinduló elbeszélői szólam, illetve
mellette az irodalom társadalmi beágyazottságát elsődleges
szempontként kezelő narratíva. Külön elbeszélés tárgya
lehet az irodalmi köznyelv alakulása, amely mellett a
kiemelkedő teljesítményekre koncentráló elbeszélés
futhatna, így szemléltetve az alternatív történetek
egyidejűségét. Megint másik lehetőség az egykori befogadás
módszeres bemutatása, illetve a jelenbeli értelmezések
egymás melletti megjelenítése. Ezek a nézőpontok persze nem
hiányoznak A magyar irodalom történeteiből sem, de az
érzékelhető ismétlődés, a periodicitás hiányában nem
szerveződnek szólammá, inkább csak elszigetelt hangokként
érzékeljük őket.
Szintén a történetszerűséget megőrző,
mégis nyitott elbeszélői technikák között említhető az
időrendet felbontó narráció. Ezen azt értem, hogy a
kronológiai rendben egymás mellé kerülő eseményeket
alkalmanként felválthatnák olyan periódusok, melyekben a
lineáris kronológiát távol eső időpontok egymás mellé
helyezése bonthatná meg. A kronológiai sorrend A magyar
irodalom történeteiben értelmezésem szerint leginkább
olyan látszólagos rendként értelmeződik, amely
semlegessége, viszonylagos jelentésnélkülisége révén nem
sugallja a történések átfogó jelentésének ismeretét, nem
illeszti őket hézagmentes elbeszélésbe. Azaz az egységes
elbeszélést lebontó narrációs technika ölt benne testet.
Másfelől persze az egymásutániság sorrendje mégis azt
sugallhatja, hogy a közeli események szorosabban
összetartoznak, mint a távoliak. Márpedig egy adott
pillanatban olyan jelenségek élnek együtt, amelyeket gyakran
erősebb szálak fűznek a korábbi, mint a kortárs
jelenségekhez. A szinkrónia összetartozása ezért távolról
sem evidensebb jelenség, mint a diakrónia, a hagyomány
jelenvalósága. Így alapvetően más nézőpont érvényesül
az olyan elbeszélésben, amely elsősorban az egymáshoz közeli
események kapcsolataira fordítja figyelmét, mint az olyanban,
amely leginkább a távoliak összeolvashatóságára ügyel. E
két nézőpont egymás melletti alkalmazásával egy adott
esemény két időbeli perspektívába kerülve homogén
struktúra helyett dialogikus formát mutatna, miközben a
történetszerűség lehetőségét is megőrzi. E módszer
segítségével az eltérő hagyománytudatok
egymásmellettisége is jól szemléltethető, ami megint csak a
pluralitás érvényesülésének nyit teret. Ha a különböző
akronologikus periódusok ráadásul kapcsolódnak egymáshoz,
azaz hasonló elbeszélői szólamokat hoznak játékba, a
folyamatszerűség érzete még inkább fölerősödhet.
Az izolált tanulmányok és az egységes
elbeszélés két véglete közötti struktúra megteremtésében
fontos szerep juthat az egymást megkérdőjelező
elbeszéléseknek. Ezen a formán itt azt értem, hogy ugyanahhoz
az eseményhez több elbeszélés kapcsolódik, melyet az adott
fejezet kommentár nélkül egymás mellé helyez, azaz például
egy adott műhöz több, egymástól független értelmezés
kapcsolódik. A rivális narratívák egymásmellettisége így
az olvasót rendkívül hatékonyan szembesítheti az igazságelv
és a totális elbeszélés problematikusságával. Több, a maga
előfeltevés-rendszerén belül meggyőzően érvelő
elbeszélés nagyon meggyőzően sugallhatja az egyetlen
autentikus történet elvárásának tarthatatlanságát.
Lehetséges egy olyan narratív eljárás is,
amely egy adott eseményt több különálló történet
alkotóelemeként használ fel. Egy-egy történés így
egymástól független eseménysorok, illetve elbeszélések
összefüggésében is megjelenhetne, ami szemléletessé teheti,
hogy az adott esemény hovatartozása, szélesebb kontextusa
többféleképpen is elgondolható.
A most említett eljárások sora még
bizonyosan folytatható lenne – ilyen lehetőségként
kínálkozik például a folyamatos elbeszélésbe iktatott
látványos szakadások technikája is –, a hasonló
megoldások felsorolását most mégis befejezem. Annak a
kérdésnek a megválaszolásához ugyanis, melyet korábban
feltettem, e néhány példa felemlítése is elegendőnek
látszik. Mennyiben játszhat szerepet a tanulmánykötetként
való befogadásban A magyar irodalom történetei
struktúrája? – ez a probléma volt gondolatmenetem
kiindulópontja. Az eddig elmondottak röviden úgy
összegezhetők, hogy a háromkötetes mű szerkezete talán
túlságosan is nagy szerepet juttatott az annalesszerű
elrendezésnek, ami az egyes fejezetek szükségesnél nagyobb
mértékű izolációját eredményezte. A párhuzamos
történetek, az időrendet megbontó narratíva, az egymással
rivalizáló elbeszélések és a hozzájuk hasonló narratív
eljárások kiterjedtebb alkalmazása lehetővé tenné a
folyamatszerűség nagyobb mértékű térnyerését, vagyis a
többféle történet egyidejű megjelenését. A fejezeteken
átnyúló történetek empirikus tapasztalata pedig legalábbis
kétségessé tenné a tanulmánykötetként vagy
szöveggyűjteményként való meghatározást. A magyar
irodalom történetei így talán némiképp hatékonyabban
valósíthatná meg a maga elé tűzött nagyszabású feladatot:
a totális elbeszélés iránt táplált olvasói várakozások
elbizonytalanítását.