|
Finy Alexandra
Többet
kellett volna gyászmisére járni
Te végképp
radírszagú lettél, s én csak
kényszeresen karcolgatom a puha,
de nem eléggé puha radírt
az egyenesre koncentrálva.
Vájni jó mélyre. Átvágni
ezt az émelyítő szagot. Ha felnézek,
kínomban vigyorrá alakulhat ez
a kamaszos grimasz, ami, mint mindig,
rosszkor jön. Az izzadt tenyérben a radír,
akár olajjal bekent béka, fullad, s
funkcióját veszti. Ha most hátrébb ülhetnék.
De nem lehet. Ha a jobb hüvelykujjam
körmét vízszintesen, majd függőlegesen,
a derékszög megtartására ügyelve… Erre
kell most összpontosítanom. Mégis
többet kellett volna gyászmisére járni:
megtanulni a felállás és a leülés ritmusát,
öreganyámnak szólítani az asszonyokat,
akik bölcsődalok dallamára éneklik a gyászt,
ezt kellett volna tennem, amikor
megtudtam, hogy haldokolsz.
Szerpentin
Örsnek
Talán egy hosszan
készülődő ünnep lesz,
a kinagyított pillanat túlzásával, amikor
az enyhén spicces karácsonyfadíszek mellett
majd másmilyen felület lesz a szemed,
és én látni fogom a fényképekről ismerős
gyereket római katonaként, igazi hős, hisz
köpenyét a mamája szabta, így már csatába is
mehetne, de most béke van, csak egy méretes
királykisasszony és egy csenevész vámpír
szürcsöl eperszörpöt mellette, miközben ő
szerpentinszalagot gyűröget ujjai között.
Vagy látni foglak másfél évesen: egyik
kezeddel a csokoládéfagylaltot markolod, de
nem kened magadra, kár lenne minden cseppért,
a másikkal nagyapád erős kezét szorítod, még
a veszett kutya és a hétszűnyű koponyányi Monyók is
a járdaszegély mellé lapul vinnyogva, ha együtt sétáltok.
De nem történt semmi, a szemedben megint csak
anyám mosolyát láttam, miközben szeplőid lassan
a homlokomra vándoroltak, majd mint bőröd
otthonos felületén, úgy bukfenceznek egyre lefelé
az orromon, végig az államon és a nyakamon,
a kulcscsonton feltorlódtak, hogy onnan
szétfutva beterítsék egész testemet önmagukkal.
