Zalán Tibor
Ács
Feri öt napja, avagy Feri-blood
1. nap – A gyűlés
Ma fontos gyűlést tartottunk. Büszkén
néztem, hogy lobognak a vadonásúj vörös ingeink,
fölöttünk a dicső múltat idéző vörös zászlók, és
lobog még a vörös ég is, talpunk alatt pedig dübörög
tovább kipusztíthatatlanul a derék vörös magyar föld.
Jó vörösingesnek lenni itt, fogalmaztam meg
találóan magamban, és elégedett voltam azzal, hogy ilyen
találékony vagyok, így magamtól és egy lendülettel haladtam
elv- és baj-társaimmal együtt a hely vörös színe felé.
A gyűlés kezdetét azzal jeleztük, hogy
megfújtuk Lendül et.nő dudáit. Lendül et.nőnek két dudája
is van, de csak ebben különbözik tőlünk, mert
összességében igazi és igazi próbálásokat kiállt vörösinges.
Ki egyiket, ki másikat fújta meg, fújtuk a dudákat
felváltva. Aki gyengébben fújta, annál csak halkan, szinte
alig szusszantott, aki erősebben, annál nagyokat, pajzánul
sikkantott. Természetesen a duda. És nem Lendül et.nő. Ő
rezzenéstelen arccal – neki amúgy is rezzenéstelen az arca
egy idő óta – viselte, hogy mi fújjuk felváltva a dudáit.
Azt hiszem, ha illegalitásba kellene vonulnunk valami
érthetetlen okból megint, ha lebukna, a vallatásokat is ilyen
rezzenéstelen arccal tűrné el. Ilyen anyagból van, a bőre
alatt. Rezzenéstelenből. A duda egyébként azért jó
hangszer, mert a fiúk (úlica fon Paulus) nem mondhatják ránk,
hogy mi fütyülünk a nemzeti hagyományokra. Amúgy mi
fütyülünk természetesen a fiúkra (úlica von Paulus), a
véleményükre meg még inkább, a grund pedig a miénk lesz
véglegesen, aztán ott megvalósítjuk a Kaánaánt, amiről
Vörösmarty olyan szépen írt a Himnuszban. Azt hiszem, így
kell írni. Mármint a kánaánt.
A gyűlés szép volt és hasznos. Amikor
valamennyien felsorakoztak előttem – beh szép is volt látni
a lobogó vörös ingeket, a lobogó vörös zászlókat, Lendül
et.nő vörös szélben lengedező vörös dudáit –, beszédet
tartottam. Hosszú, mondhatni, véghetetlen beszédet,
nyilvánvaló hátsó szándékkal, hogy ne értsék. Nem is
értették. Terjedelmesen el is vitatkozott róla mindenki,
amiből kiderült, hogy csak én értem jól, vagy mindenki más
hülye. Emlékeztetőül idemásolok néhány különösen jól
sikerült mondatot, kedves bloodom. Azt hiszem, így kell írni.
Mármint a blogot.
A reformok arról szólnak, hogy a grund
elfogadja azt, hogy a világgal együtt kell változnia… Erős
és büszke grundot szeretnénk. Ez mindegyikőnk vágya.
Erőset, amelynek erejét vörösingeseinek tehetsége,
szorgalma, vállalkozókedve és -képessége adja egy olyan
nyitott világban, amely képes arra, hogy meghallja milliók
szavát a grund határain belül és határain kívül.
A gyűlés után odajött hozzám egy szegedi et.,
szintén régi, tehát kipróbált vörösinges. Mennyi öszöd
van neköd, te Feri, fordult felém elismerő jelleggel, utalást
eszközölve a hosszadalmas és sztiláris remeklésként a
történelembe beékelődő beszédemre. Az én öszöm a te öszöd
is, mondtam neki, a tőlem megszokott szerénységgel és
őszinteséggel. És rögtön elértett tájszólással. (Amúgy
nekem egy tájszólás elértése csöppet se megerőltető
feladat, de nem akarok nagyképűsködni.) Nem szokok én böszmélkedni,
amikor a táj szólít. Így visszaszólok neki, csak simán,
élből… Akkor ezután összük, amit a te öszöd kifőzött,
vigyorgott az egy szegedi et., és kivételesen nem láttam át,
hogy mi az iránya a vigyornak. Erőt vettem magamon, és
büntetlenül ráhagytam. Pedig a Pásztor testvéreket reája
uszíthattam volna az iránytalan vigyorgása miatt, akik
elláthatták volna a baját. Secperc alatt le- vagy kisemmizték
volna mindenéből. De Bajai et.-at bizonyára ez rosszul
érinthette volna, már csak a szerencsétlen elnevezettsége mián
is, a bajellátás. Határozatot hoztam nyomban, hogy ezentúl
senkinek se fogjuk ellátni a baját, hogy Bajai et.
érzékenységét ne sértsük, ezután csak simán le- vagy
kisemmizzük, ha valaki nem fér a bőrébe. Avagy a mi
bőrünkbe. Mivel nem találtunk kellő kifejezést az ellátjuk
a baját kifejezés helyett, lett ez tehát így a megoldás.
Azt is megmondtam, csak hogy tudják, meg az
egyenesség amúgy is a mindennapi kalácsom, rend lesz ezentúl
a kibaszott grundon áperté, merthogy elfoglaljuk, végleg és
mindörökre lenyúljuk, annyi szent, utóbbi kifejezés azért
csak, hogy a klerikális, később átnevelendő kisebbséget is
magam mellé állítsam a csapatból. Megígértem, hogy lesz
dudaszó és csimpolya, miből nem tellett ez nekem, de azt is
megmondtam, hogy az lesz onnantól fogva, ha végleg és
mindörökre a miénk a grund, amit én akarok és kigondolni
fogok, mert addigra csak-csak lesznek nekem is egy-két
gondolataim, meg hogy minden meg lesz fogva, így lesz ez előbb
vagy utóbb, bár félek, kicsit elzavarosodott ez az át- és
megvilágításra érdemes mondat. És vége a lazsálásnak, el
fogjuk felejteni és felejtetni, hogy éveken keresztül nem
csináltunk semmit azonkívül, hogy hazudtunk éjjel és
hazudtunk nappal, és csak fényesítettük a régi címereket az
új úszósapkánkon, még csak gittet se rágtunk, mint a fiúk
(úlica von Paulus), mert azok egyfolytában rágnak, de majd az
egészségügy átalakítása után nekünk lesznek az ingyen
fogorvosaink, és akkor rendbe jönnek a szánkban a fogak –
és talán attól a szavak is. Ha jól értem a készülő
grund-egészségügyi reform lényegét…
2. nap – Einstand
Mindig az erősebb kutya baszik. Ez egy
régi magyar közmondás. Mondanám, hogy ősi, de ez a
frazeológia az ellenség utcájából való kijárás. A
közmondások használata amúgy is annak a szittyafejű Bokának
az eszköztárából való fogás, de persze mondani én is
mondhatok ilyen faszságokat, ezereket is akár, már miért is
ne. És csúnyán is beszélhetek, feltéve, ha nem szivárog ki.
Ha meg kiszivárog, akkor sztiláris eszközök használatát
fogják fölemlegetni velem és a geciző mondataimmal
kapcsolatban az ehhez nekünk értők. Az erősebb kutyán én
meg a Pásztorokat értem. Jön itt nekem a panasszal ez a Weisz,
a fiúk (úlica von Paulus) tetűfedező képviselője, mondja
nekem, hogy a Pásztorok előbb csak úgy gyönnek, gyönnek,
ebből a gyövésből aztán mindig nagy einstand lesz. Csak úgy
eleinstandolták az ő kis bizniszüket is, nyekereg. (Ehhez
tudni kell, mi az az einstand. Ez különleges pesti
gyerekszó. Én persze használom, mert én használok
különleges szavakat, meg én tájszavakat, meg én
szájszavakat is. Mikor valamelyik erősebb fiú eus-pénzekben, ingatlanpanamákban
vagy plázaépítkezésekben játszani lát magánál
gyöngébbet, s az üzletet el akarja venni tőle, akkor azt
mondja: einstand. Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy
az erős fiú hadizsákmánynak nyilvánítja az ügyletet, s aki
ellenállni merészel, azzal szemben erőszakot fog használni.
Az einstand tehát hadüzenet is. Egyszersmind az
ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a
kalózuralomnak rövid, de velős kijelentése.) Fölteszem én
az őszintét: aztán már miért ne szednék el a Pásztorok
akár a Weiszek kis bizniszeit is, ha ők az erősebbek? Miért
ne szednénk el mi, ha mi vagyunk az erősebbek? A magántulajdon
nem azt jelenti, hogy mindenkinek van tulajdona, hanem azt, hogy
akinek van, annak van. Akinek meg nincs, annak meg nem is lesz.
Legfeljebb akkor lesz, ha szerez. És ki szerez? Akinek mi
megengedjük, hogy szerezzen. És kinek engedjük meg, hogy
szerezzen? Aki szeret bennünket. És természetesen –
visszaszivárogtat a szerzésből nekünk valamennyit. Ez
világos, mint egy Balaton melletti kistelepülés. Most itt van
ez a vakarcs kis Weisz (úlica von Paulus), mellette meg
ráadásként az a másik vakarcs, ráadásul izgága kis Nemecsek,
vagy ki a csuk. Azt állítja, hogy a Pásztorok belenyúltak a
játékukba, és kigolyózták őket valami múzemi bizniszből.
Minek játszik az olyan, aki nem látja a játék végét? Vagy
miért olyan helyen játszik a kis marhája, ahol mások
látják? Vagy miért nem gondol arra időben, hogy meglephetik a
játéka közben? Egyébként is, folyton panaszkodnak ezek a senkifikák
(úlica von Paulus). Nem akarják megérteni, hogy a gazdasági
romanticizmusnak vége. Az einstand a grund egészséges
megtisztulását jelenti az erősebbek javára. Csoda-e, ha
végképp kigolyózzák magukat ezzel a mentalitással a
grundról? Ráadásul összevissza hazudoznak rólam. Ez a
nagyobb hiba. Azt állítják, hogy amíg ők egyszer aludtak,
és valljuk be, gyakran előfordul ez velük, hogy fontos
pillanatokban a padsoraikban elalszanak, én elloptam a
piros-fehér-zöld zászlójukat, és vöröset tettem a
helyére. Hát ez rágalom, amit milliók cáfolnak meg. Az én
millióim. Amúgy nekünk olyan a szemünk, hogy mi a vörös
zászlóban is meg tudjuk látni a trikolórt. Mert mi nem
vagyunk kirekesztőlegesek. Azért ebben a zászlódologban lehet
valami, mert nekem tényleg nem tetszik, hogy folyton az orrom
előtt lobogtatják a barikádjaikon. Én olyan grundot
szeretnék teremteni, ahol nem lobogtatják az orrom előtt
folyton azt a zászlót, és nem dobálnak meg, amikor csak úgy
ballagok, békésen avatni valami miénket, a híveimmel… Olyan
grundot, mely érti azt, hogy nemcsak elfogadnia kell a
környéket, hanem változtatnia is kell azon. Amely kiáll
amellett, hogy bontsuk le régi előítéleteinket a régi kis
házakkal együtt, és adjuk oda a telkeket nagy házakat
építő nagyvállalkozóknak. Lehetőleg a mi embereinknek, mert
a nép érdekében mi vagyunk a milliárdosok; amúgy hagynánk
az egészet a francba. Adjuk. Hadd bontsanak, ha szeretnek
bontani. Hadd építsenek, ha szeretnek építeni. Ez még nem einstand.
Legfeljebb szerű. Nem fér a fejembe… ! Még hogy elloptam…
Hogy loptam még? Mit is? Hát amit. Amit pedig elloptam, azt
nyilván azért loptam el, mert ellophattam. Állítanak, de nem
tudnak bizonyítani. A bizonyíték minálunk nem feltétlenül
bizonyíték. Erre vannak a törvényeink. Állítanak, mert
irigyek, mert nekik nincs. Már. Vagy mert nem is volt még, és
eddig nem mertek lopni maguknak. Nekem ne mondja senki, hogy
vannak olyan szimpla emberek, akik csak úgy, önszándékból,
alanyi jogon, vagy a szent jobbon, nem szeretnek lopni.
Nincsenek. Megmondom én az őszintét, lopnának ezek is, de nem
mernek. Különben pedig állítsanak azt, amit akarnak. Majd
jól elverik őket az embereim. Az lesz a vége. És akkor majd
nem állítanak semmit a szarházi basznák böszmék.
3. nap – Gered (a
leendő et.)
Azért ezeknél a fiúknál (úlica von Paulus)
sincs minden rendben. Ma például megjelent az irodámban egy Gered
nevű képviselő közülük, és azt mondta, hogy felajánlja a
szolgálatait nekünk. Mi az ok erre önnek, kérdeztem némi
gyanakvó akcentussal, mert a soraink közé furakodó ellenség
fogalma nem ismeretlen előttünk, közel száz év óta. Erre ez
a nevezett Gered elmondja, hogy alulmaradt a Boka Jánossal
szembeni választáson. Ez a Boka egy… Diktátor, segítettem
ki jóindulatúan a kellő kifejezéssel, amit ő meg is
köszönt azon és nyomban. Közben azt éreztem, milyen jó,
hogy én a demokratikus hagyományaink szellemében
demokratikusan kormányzom a csapatot, és hogy ez így is
legyen, én viselem magamon, nehéz vállalásként, az összes
vezető funkciót. Csakis így kerülhetem el, hogy belőlem is
diktátor legyen. Nos, ez a Boka, nyilván csak a látszat
kedvéért, átad bizonyos vezető funkciókat másoknak. Azonban
én – és vörösinges csapatom – átlátunk az imperialista
taktikán, már-már stratégián. Naná, hogy nem dőlünk be
neki. Minél több vezető funkciót ad át másoknak, annál
nagyobb diktátor, és ebbéli véleményünket nem is rejtjük a
vékánk alá. Ha már ezt a régen használt szép finnugró
szót az elváráshorizontba emeltem, el kell mondjam, hogy Boka
úr indián közmondásait messze felülmúlva beszereztünk
néhány autentikus tomahawkot, biztos, ami biztos alapon.
Ha neki indián közmondás, nekünk indián tomahawk. Néhány
rátermett et.-at megbíztam az állandó tomahawk-fenéssel,
persze kellően dotálva szakértelmüket, mert azt azért tudni
kell, hogy tomahawk-fenőből az egész világon ha egypár van,
az már sok. Azok is leginkább az Onondaga-tó melletti
rezervátumban. Ezt amúgy onnan tudom, hogy magam is vittem
nekik egy szállítórepülőnyi sót. Még gyerekkoromban
olvastam a Vadölőben, mint említettem, nekem nagyon
harmonikus gyermekkorom volt, és hozzá egy tangóharmonikám
is, de azon már rég túladtam a Tangón, mármint a tangón,
szóval újraolvasom pihentetőleg a Vadölőben, hogy az összes
Csingacsguknak nagy kincs a só. Hát fogtam és vittem nekik,
mert a bölcs ember amolyan vállalkozóforma. Útközben persze
ülhettem a sószállítmány tetején tizenkét órát, mert az
istenért nem akartam a repülőjegy árával megszegényíteni
vállalkozásomat meg a csapatot, meg szerénységből is így
szokok repülni amúgy poggyászilag. Csak azért nem ülök ki a
külön magánrepülőgépem szárnyára, amikor például az
orosz kgbs cárevicshoz – k vlagyimíru – repülök, nehogy
azt gondolják, magamutogató vagyok (nem, én becsületesen
másra mutogató vagyok, de magamra soha), szóval, amúgy kurva
bonyolult ez a magyar mondattan, még a kurva népnél is
bonyolultabb, már azt sem tudom, hol tartottam, mindegy, lényeg
a lényeg, a sóért kaptam egy nagyobbacska ottani grundot a
még meg nem skalpolt indiánoktól. Csak az a baj, hogy ez a
grund épp az Onondaga-tó közepére esik földrajzilag. Ezt
csak itthon vettem észre. Sebaj, a fölmelegedés nekem dolgozik
úgyis nemsokára, na, nem is azoknak a tudatlan eszkimóknak,
akiknek a napokban exportáltunk félmillió nagyméretű, vörösinges
címerünkkel ellátott úszósapkát, és delegáltuk mellé a
teljes úszóválogatottunkat, felnőtt-úszásoktatás
céljából. Ők még nem értik, amit mi már tudva tudunk. Ők
nedvesednek, mi száradunk ki, mint az öreg feleség. Hát ha
nem jön össze az üzlet, egy eszkimó-grunddal kevesebb lesz a
nagy játszótéren, ha meg összejön, mi is kigründoltuk a
magunkét ebből a felmelegedés-hablatyból. Visszatérve a Gered-ügyre.
Azt mondja, hogy ha nyílt küzdelem alakulna ki a fiúk (úlica
von Paulus) és közöttünk, akkor majd direkte – és főleg
titkon – nyitva hagyja a nyugati kaput, mert Boka kapitány
szerint a keleti kaput azonnal be kell zárni, amint az utolsó
kilépett rajta, így ott oda bé nem juthatunk. Csak megjegyzem,
bitang rossz helyen van ez a grund. Északkeleten az Orosz utca
határolja. Az Orosz utcaiak annak idején, nincs felelősségem
benne, én még nem éltem, Boka talán igen, sőt, neki akkor is
van, ha nem élt még, szóval lecsíptek egy darabot a
grundból, azóta Ukránalja-grundnak hívják. Keleten a Román
utca, na, az ott élő csibészek aztán rendesen elbántak a
grunddal, letépték a kétharmadát, és hívják Erdélyhalj-grundnak.
Északon a Tót utca, az ottani fiúk is kikanyarítottak
néhány farakást innen, ez a Felvidák-grund, délen a Szerb
utcaiak foglaltak maguknak területeket, ezt Vajdasegg-grundnak
csúfolják, ha jó a memoriterem. Ehhez képest már semmi, hogy
a Sógor utcaiak is csipegettek a grundból, de az ő
nyelvükből kilóg a rossz kiejtésem, így nem írom le, hogy
hívják azt a farakáshalmazot. (Az Eszterházy utcában meg
mindig veszekedni kell a helyért…) A grund ezért lett mára
kicsi. De nekünk a kicsi lenyúlása is fontos. A fontos, hogy a
sok kicsi is a megbízható kevéshez menjen. A Boka meg még püffög
itten nekem, hogy nem voltak igazságosak a környező utcák
grundkikanyarítgatásai. Én szarok arra, hogy mi igazságos,
és mi nem. Grundot vissza nem veszünk, ez nálunk alapkérdés,
adni meg már nem nagyon van mit. Nem is adunk senkinek semmit.
Ez a kicsi meg már nehogy a fiúké (úlica von Paulus) legyen,
nehogy már…! Tudvalévő, hogy a vörösingeseknek labdahely
kell, s miután másképp nem megy, háború útján fogjuk
megszerezni. Geredre visszatérve, szándékozik átállni, vagy
átülni, mindegy is a módus vivaldi, hozzánk. Azt mondta, hogy
önszorgalomból megbeszélte a tóttal, hogy a tót elkergeti a
fiúkat (úlica von Paulus) a grundról. De én mindaddig
becsületes harcot akarok vívni velük, amíg az összes
rendelkezésre álló erőszakeszköz az én karmaim közé van
ragadozva. Ezt mondottam neki volt, a történelemmel kellő
összhangban: te, úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket!
Nem megyünk mi vesztegetni meg alkudozni! Ha nem adják
szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se
kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez?
Kipicsázzuk őket innen magunk. A Gereddel folytatott titkos
tárgyalást valami azonban súlyosan megzavarta. Olyannyira,
hogy erről már csak a holnapi bloodomban lesz erőm írni.
4. nap – Nemecsek (meg a
lehallgatószekrény)
Jó érzéssel töltött el, hogy az
ellenség soraiban is vannak árulók. Ez a Gered ugyan csak egy
tetű, de jól jönnek majd az információi. Persze ha nem
nyíltan van velünk, mondjuk, hanem rendesen beépítve amott,
nekünk, akkor kétszeres sikert érhetünk el vele és általa.
Akár a kettős ügynök – soha nem árt az ügynek. Ez
rímelt, mert én titkos költő is vagyok, meg sztepptáncos.
Utóbbit csak otthon művelem, a fürdőszobánkban. Mit
szólnának a rám leselkedő sötét erők, ha a vörösingesek
vezére csak úgy sztyeppe meg tánc, amikor rájön az óra,
ráadásul mindenki előtt… A költészet meg amúgy a
véremben van, hiszen mindenki költő, aki a valóságra
magasról szarik, és hát mint ilyen én olyan vagyok, aki hát.
Meg is kérdeztem tőle, mindenféle köntörfalat ügyesen
kikerülgetve, te Gered, leendő et., nem gondolod, hogy a fiúk
(úlica von Paulus) sejtik, hogy te, most már, hamarosan,
valamikor, mindazonáltal, kimondom a valóságot, közénk
tartozol? Ha jól válaszolsz, kinevezlek államtitkárnak. Nem
hinném, felelte, és rögtön államtitkár lett belőle. Tehát
nyugodtan mehetsz vissza közéjük holnap délután, kérdeztem,
és derűsen a szemébe mélyesztettem jól ismert és sokak
által oly rajongással szeretett tekintetemet. Az új
államtitkár nyugodtan válaszolt: nyugodtan. Bár nem hiszek az
ilyen klerikális hókuszpókuszokban, csak munkált bennem a
kisördög. Nem fognak gyanítani semmit, fűztem tovább
kérdéseim gyöngysorát. Nem jött zavarba. Nem, válaszolta.
Majd a tőlem eltanult ékesszólást utánozva, közepes
hitelességgel, ennyit tett hozzá vagy mellé: és ha
gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind
fél tőlem, mert nekem roppant nagy a hatalmam és a
befolyásom, újságom van és saját tévém és saját
tévémacim, sőt, kézírásom a pápától (bár csak
klozettpapíron, de pápai klozetton volt használódva az az
írás), meg van néhány jachtom az összes óceánon és
tengeren, de az több száz is, csak azért, mert van megannyi
házam s megannyi gyáram s megannyi üzemem van. Ha szólna
valaki, annak azt üzenem van: nincs a fiúk (úlica von Paulus)
közt egy bátor fiú sem! Ekkor egy éles és kellemetlen hang
vágott közbe, és nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy dehogynincs!
Körülnéztem. Nem láttam senkit Gereden (leendő et.-on)
kívül, mivel magamat nem láthattam, sajnos. Csak nem
hasbeszélő ez a Gered, oldódott volna bennem a kérdés. De ki
látott már olyan hasbeszélőt, akinek ellenbeszél a saját
hasa? Így kénytelen voltam megkérdezni, némi meglepetést
színlelve a beszarás közelében: Ki szólt? De senki se
felelt. Hallgatásunkat csak fogaink ütemes vacogása tördelte
szét. Kis idő múlva az éles hang, kissé gépiesebbé
szelídülve, újra megszólalt: dehogynincs! Majd bosszankodva
hozzátette: hogy baszódnál meg, te szar, ilyenkor kell neked
is elromlanod? Azt hittem előbb, hogy valamelyik et. viccelődik
rosszul, mivel a frazeológia erősen emlékeztetett a tőlem
kötelezően eltanulhatóra, de aztán csalódottan kellett
látnom, hogy nagy hivatali szekrényemből Nemecsek képviselő
mászik elő, hátán egy ménkűnagy lehallgatókészülékkel.
Elnézést, köhécselt zavart színlelve, ez még maguktól
maradt ránk, és felvétel helyett véletlenül a lejátszásgombot
nyomtam meg a setétben. Elnéztem. A feje fölött, és
nézésemben benne volt elhárításom összes vezérének
összes elguruló feje. Akkor most le vagyunk hallgatva? Ezt már
nem tudom pontosan, ki kérdezte, de a kérdés biztosan és
hitelt érdemlően elhangzott a számból. Gered (innentől már
kérdésesen leendő et.) elsápadott, és mint ki magyar
narancsba harapott, nyögdécseléssel próbálta feloldani a
benne keletkezett feszültséget: Nemecsek képviselő úr,
széksorok között a padtársam, az einstand legéberebb
ellensége, mióta a Pásztor testvérek belerondítottak kis múziumi
bizniszébe, ön itt, az a Nemecsek! A mondat végét már
dadogósra fogva mondta, kihallottam. Annyira meglepődtem a
jeleneten, hogy még a biztonsági szolgálatomat is
elfelejtettem riasztani. Ezt kihasználva Nemecsek betolakodó
képviselő (úlica von Paulus) pökhendizéssel válaszolt,
igen, én vagyok. És mindenki le van hallgatva. És ne
kutassák, hogy ki lopta el a nemzetiszínű zászlót a Nemzeti Múziumból,
mert azt én loptam el. Sőt, vissza. Itt van, ni! Nem lesz a
Pásztoroké a mi lobogónk, még ha fényes szellentések
fújnák is… Majd érezhető elgyávulással azt mondotta Nomocsok
képviselő (úlica von Paulus), most tessék, csináljanak
velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a
zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék,
csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak!
Körülnéztem, de szerintem csak ketten voltunk, ráadásul,
mint már említettem talán, magamat még csak nem is
láthattam. A szekrényemből kilépett képviselő így
folytatta: bármit csinálnak, akkora botrányt csapok, hogy bele
fognak vörösödni. Pardon, exkuzálta magát, ki fognak
fakulni, olyan… enyhe-rózsaszínűre. Mit volt mit tennem,
elkezdtem a szokásos bratyizást. Nemecsek képviselő, vagy
hogy a francba hívják, függetlenül attól, hogy a
szekrényembe fészkelt egy tőlünk megörökölt ormótlan nagy
lehallgatókészülékkel, és le is hallgatott bennünket,
ráadásul mindenkit, ha lehet, még orvabbul, mint ahogy mi szoptuk
szoktuk magukat, ezenfelül visszalopta a Nemzeti Múziumból
általam múziumi tárggyá minősített nemzeti lobogót, hol is
tartottam én, vagy maga, mindegy is már, ki, szóval ön az
egyetlen, aki a fiúk (úlica von Paulus) közül tetszik nekem!
Itt a kezem, bár nem mindenki szokja megfogni, amikor feléje
nyújtom, csapjon bele, és fel közénk, vörösingesnek! De ez
a száraz kis takony Nemecsek tagadólag rázta azt az
ellenszenves fejét. Nem én! Hangjából, mi több, dacot
véltem kihallani. Sőt, meg is ismételte primitív
mondatocskáját, amit itt én, sztilistikai okokból, bloodomban
most nem fogok. De nem ám, a teremtésit! Természetesen most is
feltaláltam magamat, és úgy tettem, mint aki elmosolyodik.
Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam
senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Mi
több, vissza! Te voltál az első, akit hívtam. De hát ha nem
akarsz, nem jössz… Erre hátat fordított nekem, és ahogy a
fiúk (úlica von Paulus) a fontos pillanatokban, secperc alatt
elaludt. Csak úgy félvállról az ajtóhoz osontam, és
őrezredemet az én szobámba rendeltem, teljes létszámban.
Veszélyes ügy ez, védelem kell ide, véltem helyesen. Az ezer
ember sajnos nem fért be a szobámba, de vagy harmincan
férfiasan bepréselődtek. Vegyétek el tőle a zászlót és a
jogtalanul elbitorolt és használt antik lehallgatókészülékünket.
Kitől, kérdezték, és ki kérte, kérdezték fejüket
forgatva, mert úgy szorongtunk ott, akár a heringek, mozdulni
meg nem lehetett, a folyosón pedig végig, egymást vadul hőmérődzve,
az őrezred áthatolhatatlan, befelé törekedő tömbje. Tőle
és én, világítottam rá a kialakult helyzetre, de a sok
hülye nem értette. Hol vagy, Feri, kérdezte valahol valamelyik
Pásztor, nyilván az én őrezredem kapitánya. Anyádban,
mondtam neki, enyhén ironikusra fogva a választ. Itt vagy te
is, mama, kérdezte Pásztor, az jó, mert akkor hoztál
töltött káposztát otthonról, de te hogy kerültél az én
anyámba, Ferikém, épp? Már válaszra emeltem volna büszke
számat, amikor olyan történt, ami még az én grundharcokban
megedzett ateizmusomat is rommá dönti, ha nem vagyok ekkora
jellem és ennyire belső erő. A heringiáda közepéből
kiemelkedett Nemecsek képviselő (úlica von Paulus) hirtelen a
fenéből előkerült angyalszárnyait meglengetve fölrepült,
és könnyedén kiszállt a piros, fehér meg valamilyen színű
zászlójával, amit mellesleg a Nemzeti Múziumból lopott ki
és vissza, a nyitott ablakon, és meg sem állt a kéklő égig.
Előtte azonban, a helyzethez mérten kissé terjengősen,
visszaugatott nekünk, akiknek az ő távozásával
kétségkívül több helyünk és levegőnk támadt a szobában,
imigyen: engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek
nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm
hozzátok. És ha még egyszer heringet csináltok belőlem, és
ha még százszor és ezerszer összeferingeztek is
(remélem, nem rám célzott ezzel a fogínyhanggal a mocsoláda),
akkor is eljövök ide holnap is meg holnapután is! Majd csak
megbújok ugyanabban a szekrényben, ahol nem szoktatok
észrevenni. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha
eljöttök hozzánk az úlica von Paulusba, elvenni a
földünket, hát majd mi is ott leszünk! Könnyű volt elbánni
velem ennyi vörös heringnek, bocs a képzavarért, vihogott egy
rövidet a kis szemét! Könnyű egy őrezrednek elbánni egy
ártatlan képviselővel, aki a mentelmi jogával sem élt a
lehallgatás és betörés közben, még akkor is, ha nem fértek
be mindannyian abba a pöcsöm kis szobába! Én nem csaptam fel
közétek. Inkább legyek hering, de nem leszek áruló, mint
valaki, aki ott áll, ni… ott… Sasolt. Szerencsére a
tömegben nem vette ki egyébként remek alakomat. Mutogatott
így inkább a bukott képviselő nem a mi sorainkat erősítő Gered
felé. Nehezen viseltem, hogy ennyit beszél. Egyáltalán
nehezen viselem, ha valaki többet beszél, mint én.
Szerencsére égbe távoztával a hangja is eltakarodott az én
szobámból. Álltunk összeszorulva, dermedten, de én
megőrizve nyugalmamat csak ennyit mondtam. Harc lesz, et.-aim,
melyet immár nyíltan kell megvívnunk. Holnap támadunk,
sajtót szegezve nekimegyünk a fióknak
fiúknak (úlica von Paulus). Ami tűrhetetlen, az még nem
törhetetlen. Majd, jelzem, én utolsóként a szobában,
elájultam, az oxigénhiány és a befelé törekvő
kilencszázhetven ember embertelenné vált nyomása mián, így
bátor beszédem ezúttal nem érte el megérdemelt célját.
5. nap – A nagycsata
nagy napja
A tőlünk megszokott és elvárt
szakértelemmel és alapossággal készültünk fel magamra
ocsúdásom után fél órával a fél óra múlva kezdődő
háborúra. A grundra (úlica von Paulus) a nyugati kapun
jutottunk be, amit Gered (majdnem, de ő ezt még nem tudhatta, et.-unk),
megállapodásunk szerint, nyitva hagyott. A fiúk (úlica von Paulus)
ádáz gyűlölettel és fenekedve lobogtatták felénk csattogó
fogsorukat és közöttük nemzetiszín lobogóikat, míg mi
szinte derűs fölénnyel és majdnem szeretettel álltunk
szemben velük, vörös hajjal, vörösre mázolt képpel,
vörös ingben, vörös nadrágban, vörös zokniban és vörös
cipőben. Meg kell említenem, nem a melleslegesség szintjén,
hogy Lendül et. nő ez alkalommal a legvörösebb melltartóját
vette fel, ezt személyesen ellenőriztem a csata megkezdése
előtt. Én intettem egy harciast, az a tetű Boka intett erre
egy hervatagot, és harci dalainkkal ajkunkon indultunk, ellen az
ellen. A rég várt (végkifejletében egyértelműen a mi
sikerünket hozó) csata azonban, mindenki legnagyobb bánatára
– elmaradt. Az a tót fickó, valami Janósikk,
azzal az ürüggyel, hogy elege van a hangoskodásunkból,
szétkergetett bennünket a nagy grund négy nagy égtája felé,
s most boldogan hortyog az ebek harmincadjára jutott udvar
kellős közepén…
Készült a Petőfi Irodalmi
Múzeum felkérésére 2007-ben, a Pál utcai fiúk című
Molnár Ferenc-regény megjelenésének századik
évfordulójára.