Kortárs

 

Varga Mária

Czigány Lóránt: Irodalom kényszerzubbonyban

Mundus, 2006

 

A Londonban élő Czigány Lóránt tanulmánykötete időben, térben, tematikában széles spektrumot ölel át, mégis – bizonyos szempontból – az első oldaltól az utolsóig ugyanarról szól: az elképesztően rossz színvonalon művelt magyar politikáról, amely a nemzet minden tagját – kül- és belföldön, a múltban és a jelenben – egyaránt fojtogatja és gúzsba köti. Irodalom kényszerzubbonyban – szól a kötet címe, de mondhatnánk azt is helyette: Magyarok kényszerzubbonyban. A könyv első fejezetei a II. világháború utáni éveket idézik föl: az írók, az irodalmi intézmények, a szótárak, szavak, hitek, meggyőződések államosítását. A későbbi részek az emigráció életét, működését tárgyalják. Ennek tagjai – bármily elvont művészetelméleti elveket követtek és vallottak is (a barát, Siklós István, például, Ezra Pound, Samuel Beckett és a keleti filozófia iránt vonzódott) – sajátos létmódjuk okán nem tehették meg, hogy elbújjanak a hazájukat érintő társadalmi, politikai problémák elől. A történész Iványi-Grünwald Béláról olvassuk, hogy „erkölcsi indíttatású patrióta kötelességének érezte, hogy politikai szerepre vállalkozzék”. Nos, ezt a mondatot a politikai okokból külföldre szakadtak szinte mindegyikéről el lehet mondani.

Czigány tanulmányai Móra Ferenc rövid írását idézik föl bennem, melyet a magyar politika és a magyar sors összefüggéséről vetett papírra 1929-ben. Móra azon sajnálkozik, hogy a magyar nép a politikát úri huncutságnak tartja, és nincs tisztában azzal, hogy a közügyek rossz intézése mennyire kihat az ő életére. De nemcsak az iskolázatlan emberek közönyösek. „Nagyon sok intelligens polgár van, akinek az az egyetlen politikai krédója, hogy ne politizáljunk, s még büszke is rá, hogy ő ilyen fölénnyel nézi a dolgok folyását. (…) A magyarságnak éppen az a baja, hogy nem politikus nemzet, és még ma sem értette meg, hogy minden polgár élete a politikán fordul meg. Nem azon, hogy milyen szorgalmasan túrja a földet, és hogyan tudja gyűjteni a vagyont, hanem azon, hogy milyen politikával kormányozzák az országot, s hogy meg tudja-e ez a politika őrzeni az ő összecsorgott verejtékét. Hiába mondja, hogy ő nem törődik a politikával, és oktalanul is mondja, mert a politika törődik ővele, és meg is találja, ha szüksége van rá. Megtalálja és learatja, amit ő vetett, elviszi vagyonát, és ha sor kerül rá – hiszen végelemzésben a háború sem más, mint a politika –, elveszi az életét. Igaz, hogy az is kiszolgáltatottja a politikának, aki törődik vele, de ha mindenki törődnék, ha mindenkinek fontos volna az, hogy ki beszél, és mit beszél az ő nevében, akkor kiderülne, hogy az országoknak nincs végzetük, az országoknak csak jó vagy rossz politikájuk van. Igaz, némelyik ország még ennyire sincs, némelyik országnak még politikája sincs, csak politikusai vannak.”

Számosan írtak már a balsorsról, a tehetetlenségről, az „üdve nincs a keresztnek” állapotról, a bujdosásról, az egy helyben toporgásról. Konkrétabban fogalmazva: a belátásra képtelen önzés és önfejűség, a kommunikációképtelenség, az érdekegyeztetés elmulasztása, a végletes individualizmus , a bizalomhiány folyamatosan és sorsszerűen generálja a balsorsunkat. Akkor is, ha nagyhatalmak intézkednek a fejünk felett, és akkor is, ha kis időre mi magunk kapjuk kézbe a gyeplőt. Ha nem jöttek volna ’56-ban az oroszok, jöttek volna a magyarok – mondja keserűen Hamvas Béla. Ahogyan ’89 után jöttek-jöttünk is. Sok mindent elárul, ahogyan Czigány jellemzi azt a helyzetet, amikor a rendszerváltozás után barátjával diplomataként kezd dolgozni a londoni magyar követségen. „Közben megtanultuk a magyar hivatalnoki szókincs legfontosabb szavait. Mi a gubanc, mi az, amikor rálőcsölnek valamit valakire. Mit jelent, ha valaki betart valakinek. Ez utóbbit tanultuk meg elsőnek…” Innen már csak egy gondolati ugrás a jellemed a sorsod keleti bölcsessége.

A fenti „tanulságot” – magyarok a rossz politika kényszerzubbonyában – a recenzens vonja le a kötet olvastával, s a szerző talán majd Aranyt idézve felkiált: „Gondolta a fene!” De hát a könyvet az olvasó fejezi be – szól az aktuális elmélet. A szerző – ki bevallottan a pozitivista módszert preferálja – sok-sok történelmi, életrajzi tényt, műrészletet felvonultató módszere és a recenzens elméletieskedő gondolkodásmódja ezt a konklúziót szülte meg. De a konklúzió most a bevezetés része, a java még hátravan.

Az irodalom államosításának idejét Czigány Lóránt az 1946 és 1951 közötti évekre teszi. A bevezetőben írja: „nemcsak az intézmények államosításáról kívánok beszélni, hanem az állami irodalom kezdeteiről is, arról, hogy az írókat hogyan és kik manipulálták az állami irodalmi élet kereteibe.” Az írókat, költőket a hatalom nem kényszerítette adminisztratív eszközökkel semmilyen szolgálatra, „csak” elvárta, hogy azok óhaját kitalálják. Az általa felállított, az irodalom államosítására vonatkozó korszakhatárt Czigány a következőképpen indokolja: „1945-ben sok olyan könyv jelent meg, ami »átfutott«, azaz az előző korszak terméke. Lukács György programadó előadása a »magyar irodalom egységéről« a debreceni írókongresszuson 1946-ban jelent meg a Fórumban, s én ebben látom az irodalom államosítására irányuló törekvések első lépését. Igaz, hogy az értelmiség megnyerésének kérdése már 1945 tavaszán felmerült, a kommunista párt azonban nem ért rá az irodalmi élet megrendszabályozásával foglalkozni egészen 1948-ig: először a hegemóniát kellett megszereznie a politikai szerkezetben, az irodalom kérdéseihez pedig csak akkor nyúlhatott, amikor már monopolhelyzetbe került. Ezért a kulturális életben meglehetősen szabadon érvényesülhettek a különböző irányzatok.” Az „ideológiai zűrzavar” felszámolása – abszurd módon, de hát épp ez az abszurd adja a kor lényegét – a programadó Lukács György nézeteinek bírálatával kezdődött el 1949-ben, az ún. „szocialista realizmus”-vitával. „Az átmeneti korszak 1951 tavaszán zárult le a Magyar Írók I. Kongresszusával. Itt jelentette be Darvas József, hogy »a magyar irodalom egysége megvalósult«.” Az „egységesítés” igénye tehát 1946-ban merült fel, a megvalósítás 1951-ig tartott, az első tanulmányban ezt a néhány évet vizsgálja a szerző mint a magyar irodalom államosításának korát.

A vizsgálat során három fő tényezőt vesz figyelembe: magukat az írókat, az irodalmi élet intézményeit, valamint a habarcsot, az ideológiát. A helyzetet elemezve a következő megállapítást teszi: „…úgy vélem, hogy 1945 felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, korai megnyilvánulásaikból hiányzott a politikai helyzet érzelmi befolyásoltságtól mentes elemzése s a tudatos elhatározásból eredő döntések. Ehhez persze a nagypolitikai helyzet ismeretére lett volna szükség, s ezzel, érthető módon nem rendelkeztek a magyar írók. Mentségükre szolgáljon, hogy nemcsak ők, de a politikusok is tájékozatlanok voltak a nagyhatalmi viszonyok mechanizmusában, ennek számtalan példáját nyújtják a nyilvánosságra hozott levéltári adatok.” Talán nem vagyok egyedül azzal a nézettel, hogy ez a helyzetelemzés pontosan leírja az 1989-es állapotokat is, de bizonyára számos korszakhatárt jellemez. Magyar politikust szinte minden helyzet váratlanul ér. Nem erőssége a jó helyzetfelismerés, az átgondolt stratégiaalkotás. Az egy-két tisztánlátó pedig nem csinál nyarat. Az íróknak, gondolkodóknak így bele kell avatkozniuk a botcsinálta politikába – ha nem vonják be őket, akkor kötelességtudatból –, s már készen is van a mindenkori kényszerzubbony a megfelelő márkajelzéssel.

„Ahogy beledolgoztam magam az anyagba – írja Czigány –, egyre inkább láttam, hogy irodalmunknak erről a korszakáról még mindig nem tudok harag és előítéletek nélkül beszélni. Alcímnek legszívesebben Osborne darabjának a címét választottam volna: Nézz vissza haraggal!” Nos, ez a harag és indulat olyannyira ragadósnak bizonyul, hogy a könyv olvasója időnként utcára rohanna köveket dobálni az áthallásos reménytelenség okán. Hatalmába keríti az érzés, hogy messiások, forradalmárok, mártírok ezrei hiába haltak itt meg: „üdve nincs a keresztnek”. Nincs és nincs.

Ott tartottunk – amíg el nem kapott az indulat (indulatot egyébként nem az ember konstruál magában, hanem azok gerjesztik, akik felelőtlenül az ő bőrére játszanak a múltban és a jelenben) –, hogy Czigány Lóránt gondosan, aprólékosan, sok-sok adattal, történelmi ténnyel, műrészlettel, miegymással bemutatja az államosítás – úgy is mondhatnánk: a totális és kollektív elhülyülés – folyamatát. Ezen a múlton aztán – búcsúzásképpen – valóban nagyokat lehetne hahotázni a sok-sok ostobaság miatt, de kinek van kedve nevetni, amikor a jelen legalább ennyire ostoba? Hogy lehetne a múlton nevetni, amikor senki sem tanult belőle?

De most már tényleg beszéljen a szerző, nézzük, hogyan jellemzi a szocializmus korának egyik legcsodálatosabb elméleti vívmányát, az említett szocialista realizmust. Íme: „A szocialista realizmus drágakövén a végső csiszolásokat A. A. Zsdanov végezte el, ő adta kezünkbe, hogy gyönyörködhessünk sziporkázó színpompájában. Igen ám, csakhogy Zsdanov 1948-ban elhunyt (…) s nem volt többé kihez fordulni felvilágosításért.” A magyarok azonban irrealitás-érzékben verhetetlenek, s Zsdanov nélkül is megalkották a szocialista realista műalkotás prototípusát. Az említett vers szerzőjének nevét kegyeleti okokból nem említem, de Czigány könyvében minden „jeles” alkotó névvel szerepel. A költemény témája „a koreai partok közelében garázdálkodó imperialista cirkáló elsüllyesztése. Koreai naszádok veszik körül, s egyiknek a parancsnoka, Kun Gun Ok kiadja a parancsot: »Teljes gőzzel előre! Csőbe a torpedókat!« S ekkor éri [itt jön a költő neve] …t a teljes megvilágosodás, megérti a szocialista realizmus lényegét.

 

Nem voltam ott, de megesküszöm rá,
hogy mielőtt a célnak indították,
– koreai elvtársaink a naszádon –
a torpedókat végigsimogatták.

 

Ismételjük meg tehát a tételt: olyasvalamiről ír a szocialista realista író, ahol nem volt jelen, de megesküszik rá, hogy úgy történt, ahogy leírja, mert úgy kellett történnie, mert csak úgy tipikus.”

Az ironikus meghatározás mellett azonban Czigány Lóránt ad egy „tudományos” definíciót is, a marxizmus talaján állót: „a marxista irodalomelmélet szerint az író feladata a múltban (vagyis a nem szocialista társadalomban) a társadalombírálat, a jelenben (vagyis a szocializmus építése közben) a fennálló társadalmi rend igenlése. A realizmus tükrözi a valóságot, egyedül érvényes módon tükrözi.” Egymással szemben áll végső soron a haladás és a… nos, ide többféle fogalmat illeszthetünk, ne is ragadjunk le egynél… Annyit lehet tudni teljes bizonyossággal, hogy a haladás élharcosai mindig azok, akik baloldalinak nevezik magukat. Velük szemben állnak a reakciósok, a maradiak, a megtévesztettek, a csürhe, mindazok, akik nem érzik át, hogy az élharcosok szüntelenül az ő érdekükben fáradoznak.

Nem csupán a korszak költői műremekeit ismerjük meg a kötetből (talán a legszikrázóbb gyöngyszemek azok, amelyek Rákosi „apánk” emberi és politikusi nagyságát méltatják a vallásos irodalom teljes művészi eszköztárát felvonultatva), olvashatunk a szavak, szótárak államosításának folyamatáról is. Kicsit meglepett Czigánynak az a kijelentése, hogy ha lakatlan szigetre kényszerülne, ő bizony nem izgalmas vagy terjedelmes regényeket vinne magával, hanem szótárakat. Íróembernek persze a szavak munkaeszköznek számítanak, s így valóban érdekes figyelemmel kísérni, hogyan keletkeznek az új szavak, kifejezések, ezek mikor, milyen jelentésben kerülnek be a különböző szótárakba, illetve a meglévő kifejezések mikor, milyen jelentésváltozáson mennek át. Megismerteti például a kor egyik legjellegzetesebb fogalmának, a disszidens szónak a jelentésváltozásait: „A diszszidens szó használatának egyik érdekessége, hogy kizárólag azokra alkalmazták, akik geográfiai helyzetüket véglegesen megváltoztatták, tehát az eredetibb jelentés: a »többségi véleménytől való eltérés« elhomályosult. A másik érdekessége, hogy a »disszidensek«, akik valójában emigránsok voltak, elkezdték magukra is alkalmazni a szót, nem érezték benne az erősen pejoratív mellékízt: az üldözöttek megtanulták az üldözők nyelvét.”

A szavakból, kifejezésekből nem csupán művek, hanem valóságok is születnek. Egy-egy korszak jellegzetes szavai felidézik az adott kor életét és hangulatát. Czigány sorra veszi és elemzi szocialista világunk fontos kifejezéseit, mint vasfüggöny, bélistázás, szalámitaktika , névadó, télapó, fenyő-ünnep, provokál, polgári csökevények, kitelepítés, devizabűntett stb. Eljut egészen a rendszerváltásig és a taxisblokádig. A nyelvnek – mint a huszadik század gondolkodói felismerték – nemcsak leíró-megjelölő funkciója van, a jelenségeket megjelölve egyben értelmezzük is őket, a leírás-értelmezés egyfajta valóságot teremt meg a maga játékszabályaival együtt. Éppen ezért fontos a mindenkori hatalomnak, hogy amennyire csak lehet, uralma alá vonja a nyelvet: az úgynevezett szocializmusban a művészet és a sajtó nyelvét, jelen esetben a médiát. Manapság a művészek bizonyos fokig „szabadok”, csupán néhány játékszabályt kell betartaniuk. De azért is szabadok, mert elenyészőnek tűnik ma a művészet befolyása. Mint egykor az imádságok és rítusok, a szocializmus idején a brosúrák és csasztuskák, manapság a reklámok és a mainstream média paneljei hivatottak arra, hogy a tömegeket a megfelelő tudatállapotba hozzák.

Czigány Lóránt könyve sokféle tanulságot hordoz – ki-ki élményei, tapasztalatai szerint vonja majd le ezeket. A bemutatott jelenségek ugyan valószínűleg soha nem fognak ugyanúgy lejátszódni, de amíg nem tudatosan és éber módon élünk, addig ostoba érdekkörök újra meg újra „államosítják”, „globalizálják”, kimossák az agyunkat azért, hogy kiszolgáltatott állapotban – „tudati kényszerzubbonyban” – tartsanak.

 

 

 

 



Nyitólap