Varga Mária
Czigány Lóránt: Irodalom
kényszerzubbonyban
Mundus, 2006
A Londonban élő Czigány Lóránt
tanulmánykötete időben, térben, tematikában széles
spektrumot ölel át, mégis – bizonyos szempontból – az
első oldaltól az utolsóig ugyanarról szól: az elképesztően
rossz színvonalon művelt magyar politikáról, amely a nemzet
minden tagját – kül- és belföldön, a múltban és a
jelenben – egyaránt fojtogatja és gúzsba köti. Irodalom
kényszerzubbonyban – szól a kötet címe, de mondhatnánk
azt is helyette: Magyarok kényszerzubbonyban. A könyv első
fejezetei a II. világháború utáni éveket idézik föl: az
írók, az irodalmi intézmények, a szótárak, szavak, hitek,
meggyőződések államosítását. A későbbi részek az
emigráció életét, működését tárgyalják. Ennek tagjai
– bármily elvont művészetelméleti elveket követtek és
vallottak is (a barát, Siklós István, például, Ezra Pound,
Samuel Beckett és a keleti filozófia iránt vonzódott) –
sajátos létmódjuk okán nem tehették meg, hogy elbújjanak a
hazájukat érintő társadalmi, politikai problémák elől. A
történész Iványi-Grünwald Béláról olvassuk, hogy
„erkölcsi indíttatású patrióta kötelességének érezte,
hogy politikai szerepre vállalkozzék”. Nos, ezt a mondatot a
politikai okokból külföldre szakadtak szinte mindegyikéről
el lehet mondani.
Czigány tanulmányai Móra Ferenc rövid
írását idézik föl bennem, melyet a magyar politika és a
magyar sors összefüggéséről vetett papírra 1929-ben. Móra
azon sajnálkozik, hogy a magyar nép a politikát úri
huncutságnak tartja, és nincs tisztában azzal, hogy a
közügyek rossz intézése mennyire kihat az ő életére. De
nemcsak az iskolázatlan emberek közönyösek. „Nagyon sok
intelligens polgár van, akinek az az egyetlen politikai
krédója, hogy ne politizáljunk, s még büszke is rá, hogy ő
ilyen fölénnyel nézi a dolgok folyását. (…) A
magyarságnak éppen az a baja, hogy nem politikus nemzet, és
még ma sem értette meg, hogy minden polgár élete a politikán
fordul meg. Nem azon, hogy milyen szorgalmasan túrja a földet,
és hogyan tudja gyűjteni a vagyont, hanem azon, hogy milyen
politikával kormányozzák az országot, s hogy meg tudja-e ez a
politika őrzeni az ő összecsorgott verejtékét. Hiába
mondja, hogy ő nem törődik a politikával, és oktalanul is
mondja, mert a politika törődik ővele, és meg is találja, ha
szüksége van rá. Megtalálja és learatja, amit ő vetett,
elviszi vagyonát, és ha sor kerül rá – hiszen
végelemzésben a háború sem más, mint a politika –, elveszi
az életét. Igaz, hogy az is kiszolgáltatottja a politikának,
aki törődik vele, de ha mindenki törődnék, ha mindenkinek
fontos volna az, hogy ki beszél, és mit beszél az ő nevében,
akkor kiderülne, hogy az országoknak nincs végzetük, az
országoknak csak jó vagy rossz politikájuk van. Igaz,
némelyik ország még ennyire sincs, némelyik országnak még
politikája sincs, csak politikusai vannak.”
Számosan írtak már a balsorsról, a
tehetetlenségről, az „üdve nincs a keresztnek”
állapotról, a bujdosásról, az egy helyben toporgásról.
Konkrétabban fogalmazva: a belátásra képtelen önzés és
önfejűség, a kommunikációképtelenség, az érdekegyeztetés
elmulasztása, a végletes individualizmus , a bizalomhiány
folyamatosan és sorsszerűen generálja a balsorsunkat. Akkor
is, ha nagyhatalmak intézkednek a fejünk felett, és akkor is,
ha kis időre mi magunk kapjuk kézbe a gyeplőt. Ha nem jöttek
volna ’56-ban az oroszok, jöttek volna a magyarok – mondja
keserűen Hamvas Béla. Ahogyan ’89 után jöttek-jöttünk is.
Sok mindent elárul, ahogyan Czigány jellemzi azt a helyzetet,
amikor a rendszerváltozás után barátjával diplomataként
kezd dolgozni a londoni magyar követségen. „Közben
megtanultuk a magyar hivatalnoki szókincs legfontosabb szavait.
Mi a gubanc, mi az, amikor rálőcsölnek valamit
valakire. Mit jelent, ha valaki betart valakinek. Ez
utóbbit tanultuk meg elsőnek…” Innen már csak egy
gondolati ugrás a jellemed a sorsod keleti bölcsessége.
A fenti „tanulságot” – magyarok a rossz
politika kényszerzubbonyában – a recenzens vonja le a kötet
olvastával, s a szerző talán majd Aranyt idézve felkiált:
„Gondolta a fene!” De hát a könyvet az olvasó fejezi be
– szól az aktuális elmélet. A szerző – ki bevallottan a
pozitivista módszert preferálja – sok-sok történelmi,
életrajzi tényt, műrészletet felvonultató módszere és a
recenzens elméletieskedő gondolkodásmódja ezt a konklúziót
szülte meg. De a konklúzió most a bevezetés része, a java
még hátravan.
Az irodalom államosításának idejét
Czigány Lóránt az 1946 és 1951 közötti évekre teszi. A
bevezetőben írja: „nemcsak az intézmények
államosításáról kívánok beszélni, hanem az állami
irodalom kezdeteiről is, arról, hogy az írókat hogyan és kik
manipulálták az állami irodalmi élet kereteibe.” Az
írókat, költőket a hatalom nem kényszerítette
adminisztratív eszközökkel semmilyen szolgálatra, „csak”
elvárta, hogy azok óhaját kitalálják. Az általa
felállított, az irodalom államosítására vonatkozó
korszakhatárt Czigány a következőképpen indokolja:
„1945-ben sok olyan könyv jelent meg, ami »átfutott«, azaz
az előző korszak terméke. Lukács György programadó
előadása a »magyar irodalom egységéről« a debreceni
írókongresszuson 1946-ban jelent meg a Fórumban, s én ebben
látom az irodalom államosítására irányuló törekvések
első lépését. Igaz, hogy az értelmiség megnyerésének
kérdése már 1945 tavaszán felmerült, a kommunista párt
azonban nem ért rá az irodalmi élet megrendszabályozásával
foglalkozni egészen 1948-ig: először a hegemóniát kellett
megszereznie a politikai szerkezetben, az irodalom kérdéseihez
pedig csak akkor nyúlhatott, amikor már monopolhelyzetbe
került. Ezért a kulturális életben meglehetősen szabadon
érvényesülhettek a különböző irányzatok.” Az
„ideológiai zűrzavar” felszámolása – abszurd módon, de
hát épp ez az abszurd adja a kor lényegét – a programadó
Lukács György nézeteinek bírálatával kezdődött el
1949-ben, az ún. „szocialista realizmus”-vitával. „Az
átmeneti korszak 1951 tavaszán zárult le a Magyar Írók I.
Kongresszusával. Itt jelentette be Darvas József, hogy »a
magyar irodalom egysége megvalósult«.” Az
„egységesítés” igénye tehát 1946-ban merült fel, a
megvalósítás 1951-ig tartott, az első tanulmányban ezt a
néhány évet vizsgálja a szerző mint a magyar irodalom
államosításának korát.
A vizsgálat során három fő tényezőt vesz
figyelembe: magukat az írókat, az irodalmi élet
intézményeit, valamint a habarcsot, az ideológiát. A
helyzetet elemezve a következő megállapítást teszi:
„…úgy vélem, hogy 1945 felkészületlenül érte a magyar
értelmiséget, korai megnyilvánulásaikból hiányzott a
politikai helyzet érzelmi befolyásoltságtól mentes elemzése
s a tudatos elhatározásból eredő döntések. Ehhez persze a
nagypolitikai helyzet ismeretére lett volna szükség, s ezzel,
érthető módon nem rendelkeztek a magyar írók. Mentségükre
szolgáljon, hogy nemcsak ők, de a politikusok is
tájékozatlanok voltak a nagyhatalmi viszonyok mechanizmusában,
ennek számtalan példáját nyújtják a nyilvánosságra hozott
levéltári adatok.” Talán nem vagyok egyedül azzal a
nézettel, hogy ez a helyzetelemzés pontosan leírja az 1989-es
állapotokat is, de bizonyára számos korszakhatárt jellemez.
Magyar politikust szinte minden helyzet váratlanul ér. Nem
erőssége a jó helyzetfelismerés, az átgondolt
stratégiaalkotás. Az egy-két tisztánlátó pedig nem csinál
nyarat. Az íróknak, gondolkodóknak így bele kell avatkozniuk
a botcsinálta politikába – ha nem vonják be őket, akkor
kötelességtudatból –, s már készen is van a mindenkori
kényszerzubbony a megfelelő márkajelzéssel.
„Ahogy beledolgoztam magam az anyagba –
írja Czigány –, egyre inkább láttam, hogy irodalmunknak
erről a korszakáról még mindig nem tudok harag és
előítéletek nélkül beszélni. Alcímnek legszívesebben
Osborne darabjának a címét választottam volna: Nézz vissza
haraggal!” Nos, ez a harag és indulat olyannyira ragadósnak
bizonyul, hogy a könyv olvasója időnként utcára rohanna
köveket dobálni az áthallásos reménytelenség okán.
Hatalmába keríti az érzés, hogy messiások, forradalmárok,
mártírok ezrei hiába haltak itt meg: „üdve nincs a
keresztnek”. Nincs és nincs.
Ott tartottunk – amíg el nem kapott az
indulat (indulatot egyébként nem az ember konstruál magában,
hanem azok gerjesztik, akik felelőtlenül az ő bőrére
játszanak a múltban és a jelenben) –, hogy Czigány Lóránt
gondosan, aprólékosan, sok-sok adattal, történelmi ténnyel,
műrészlettel, miegymással bemutatja az államosítás – úgy
is mondhatnánk: a totális és kollektív elhülyülés –
folyamatát. Ezen a múlton aztán – búcsúzásképpen –
valóban nagyokat lehetne hahotázni a sok-sok ostobaság miatt,
de kinek van kedve nevetni, amikor a jelen legalább ennyire
ostoba? Hogy lehetne a múlton nevetni, amikor senki sem tanult
belőle?
De most már tényleg beszéljen a szerző,
nézzük, hogyan jellemzi a szocializmus korának egyik
legcsodálatosabb elméleti vívmányát, az említett
szocialista realizmust. Íme: „A szocialista realizmus
drágakövén a végső csiszolásokat A. A. Zsdanov végezte el,
ő adta kezünkbe, hogy gyönyörködhessünk sziporkázó
színpompájában. Igen ám, csakhogy Zsdanov 1948-ban elhunyt
(…) s nem volt többé kihez fordulni felvilágosításért.”
A magyarok azonban irrealitás-érzékben verhetetlenek, s
Zsdanov nélkül is megalkották a szocialista realista
műalkotás prototípusát. Az említett vers szerzőjének
nevét kegyeleti okokból nem említem, de Czigány könyvében
minden „jeles” alkotó névvel szerepel. A költemény
témája „a koreai partok közelében garázdálkodó
imperialista cirkáló elsüllyesztése. Koreai naszádok veszik
körül, s egyiknek a parancsnoka, Kun Gun Ok kiadja a parancsot:
»Teljes gőzzel előre! Csőbe a torpedókat!« S ekkor éri
[itt jön a költő neve] …t a teljes megvilágosodás,
megérti a szocialista realizmus lényegét.
Nem voltam ott, de megesküszöm rá,
hogy mielőtt a célnak indították,
– koreai elvtársaink a naszádon –
a torpedókat végigsimogatták.
Ismételjük meg tehát a tételt:
olyasvalamiről ír a szocialista realista író, ahol nem volt
jelen, de megesküszik rá, hogy úgy történt, ahogy leírja,
mert úgy kellett történnie, mert csak úgy tipikus.”
Az ironikus meghatározás mellett azonban
Czigány Lóránt ad egy „tudományos” definíciót is, a
marxizmus talaján állót: „a marxista irodalomelmélet
szerint az író feladata a múltban (vagyis a nem szocialista
társadalomban) a társadalombírálat, a jelenben (vagyis a
szocializmus építése közben) a fennálló társadalmi rend
igenlése. A realizmus tükrözi a valóságot, egyedül
érvényes módon tükrözi.” Egymással szemben áll végső
soron a haladás és a… nos, ide többféle fogalmat
illeszthetünk, ne is ragadjunk le egynél… Annyit lehet tudni
teljes bizonyossággal, hogy a haladás élharcosai mindig azok,
akik baloldalinak nevezik magukat. Velük szemben állnak a
reakciósok, a maradiak, a megtévesztettek, a csürhe, mindazok,
akik nem érzik át, hogy az élharcosok szüntelenül az ő
érdekükben fáradoznak.
Nem csupán a korszak költői műremekeit
ismerjük meg a kötetből (talán a legszikrázóbb
gyöngyszemek azok, amelyek Rákosi „apánk” emberi és
politikusi nagyságát méltatják a vallásos irodalom teljes
művészi eszköztárát felvonultatva), olvashatunk a szavak,
szótárak államosításának folyamatáról is. Kicsit
meglepett Czigánynak az a kijelentése, hogy ha lakatlan
szigetre kényszerülne, ő bizony nem izgalmas vagy terjedelmes
regényeket vinne magával, hanem szótárakat. Íróembernek
persze a szavak munkaeszköznek számítanak, s így valóban
érdekes figyelemmel kísérni, hogyan keletkeznek az új szavak,
kifejezések, ezek mikor, milyen jelentésben kerülnek be a
különböző szótárakba, illetve a meglévő kifejezések
mikor, milyen jelentésváltozáson mennek át. Megismerteti
például a kor egyik legjellegzetesebb fogalmának, a disszidens
szónak a jelentésváltozásait: „A diszszidens szó
használatának egyik érdekessége, hogy kizárólag azokra
alkalmazták, akik geográfiai helyzetüket véglegesen
megváltoztatták, tehát az eredetibb jelentés: a »többségi
véleménytől való eltérés« elhomályosult. A másik
érdekessége, hogy a »disszidensek«, akik valójában
emigránsok voltak, elkezdték magukra is alkalmazni a szót, nem
érezték benne az erősen pejoratív mellékízt: az
üldözöttek megtanulták az üldözők nyelvét.”
A szavakból, kifejezésekből nem csupán
művek, hanem valóságok is születnek. Egy-egy korszak
jellegzetes szavai felidézik az adott kor életét és
hangulatát. Czigány sorra veszi és elemzi szocialista
világunk fontos kifejezéseit, mint vasfüggöny,
bélistázás, szalámitaktika , névadó, télapó, fenyő-ünnep,
provokál, polgári csökevények, kitelepítés, devizabűntett
stb. Eljut egészen a rendszerváltásig és a taxisblokádig.
A nyelvnek – mint a huszadik század gondolkodói felismerték
– nemcsak leíró-megjelölő funkciója van, a jelenségeket
megjelölve egyben értelmezzük is őket, a
leírás-értelmezés egyfajta valóságot teremt meg a maga
játékszabályaival együtt. Éppen ezért fontos a mindenkori
hatalomnak, hogy amennyire csak lehet, uralma alá vonja a
nyelvet: az úgynevezett szocializmusban a művészet és a
sajtó nyelvét, jelen esetben a médiát. Manapság a művészek
bizonyos fokig „szabadok”, csupán néhány játékszabályt
kell betartaniuk. De azért is szabadok, mert elenyészőnek
tűnik ma a művészet befolyása. Mint egykor az imádságok és
rítusok, a szocializmus idején a brosúrák és csasztuskák,
manapság a reklámok és a mainstream média paneljei hivatottak
arra, hogy a tömegeket a megfelelő tudatállapotba hozzák.
Czigány Lóránt könyve sokféle tanulságot
hordoz – ki-ki élményei, tapasztalatai szerint vonja majd le
ezeket. A bemutatott jelenségek ugyan valószínűleg soha nem
fognak ugyanúgy lejátszódni, de amíg nem tudatosan és éber
módon élünk, addig ostoba érdekkörök újra meg újra
„államosítják”, „globalizálják”, kimossák az
agyunkat azért, hogy kiszolgáltatott állapotban – „tudati
kényszerzubbonyban” – tartsanak.