Szombathy Bálint
Lisszaboni
arcok
Ismeretlen városban járva figyelem az
emberek arcát. A város arcait. Arcokat, melyeket máshol nem
láthatok, és sokáig megmaradnak az emlékezetben. Amelyek
olyanná teszik az adott helyet, olyan jellegzetes minőséget
adnak neki, hogy mással nem lesz összehasonlítható.
A legtöbb emberi arcot az utcán és a
forgalmas tereken látni. De ha csak tehetem, rendre felkeresem a
piacteret, tengerparton pedig a halpiacot. A piacokon még a
helybeli árusok és vevők uralkodnak, a helyi archetípusok,
akiknek hanglejtéséből, mozdulataiból és viselkedéséből
következtetni lehet a város alapvető jellegére és lakosainak
jellemére. Itt kendőzetlenül mutatkozik meg a helyi folklór:
alkudozás, hangoskodás, füttyszó, esetenként nóta keveréke
kovászolja össze az utánozhatatlan hangulatot. Itt minden
majdnem olyan, mint száz évvel ezelőtt volt.
Nem fontossági sorrendben ugyan, de második
állomásom a templom (majd a temető). Templomba akkor jó
betérni, amikor elvonult a turisták hada, amikor már csak a
helyi emberek keresnek lelki enyhet mennyezete alatt. Itt is jól
meg lehet figyelni az átszellemült, nyugodt arcokat,
összevetve őket a falakon és ablaküvegeken látható,
ugyancsak áhítatos, de megmerevült festettekkel. A festettek
évszázadokon keresztül változatlanok, és az élők
nemzedékei rendre megismerkednek velük.
Nagyon kedvelem az egyre gyérülő
kiskocsmákat, ahová nem járnak turisták. Bárhol járok,
felkeresem őket a városközponttól távol eső utcácskákban,
kanyargó sikátorokban. Néhol nagyon nehéz őket megtalálni,
mert sok helyütt veszendőben a hely szelleme. Mint például
Rotterdamban, ahol vendéglátóim nem akarták megérteni,
miért vonzanak engem a félreeső ivók, amikor annyi
fényűző, eleven vendéglátó akad. A hely szellemének a
tokját, tartózkodási helyét keresem, mondom ilyenkor. Mint
keresztes lovag a szent Grált.
Lisszabon Belém nevű negyedében az elnöki
palota, illetve a Fernando Pessoa földi maradványait is
magában rejtő Szent Jeromos-kolostor feletti kanyargó
sikátorokban nem kellett sokáig keresnem a helyi kiskocsmákat.
Ott szinte mindegyik valamirevaló utcának van saját
kávézója, cukrászdája – legtöbbször közös
házasságban –, kocsmája, étterme. Ide idegenek, turisták
nem járnak, és nem is fognak. Sokuk elé kiviszik az asztalokat
és a padokat, és az utcai alkonyatban folyik az élet, megtelve
valami olyasféle feszélyezetlen energiával, amilyen számomra
eddig csak a Balkánon létezett. A söntés felett megtermett
sonkák csüngnek, a termetes vágódeszkán ott a
kocsikerék-sajt, és a bort alkalmanként fahordóból
csapolják, a vendég legszebb gyönyörére. Mintha mindig
búcsújárás lenne, mintha mindig ünnepelnének valamit.
Valószínűleg önmagukat.
Más a helyzet a portugál főváros
legismertebb szórakoztató negyedében, az úgyszintén
dombtetőre épült Bairro Altón. Amikor az idegen beteszi a
lábát ebbe a nappal álmos, éjjel pedig határtalanul élő
negyedbe, az az érzés fogja el, hogy valamilyen
Párizs–Tirana-keverékbe csöppent. Az egymásra merőleges,
de igencsak lejtős utcákban nem látni azonnal, hogy itt
találhatók Lisszabon legismertebb éjjeli lokáljai. Az
összefirkált, tarkára festett falak eltakarják a
cégtáblákat és a bejárati ajtókat. Nemrég még azt hittem,
az az utcai vizuális – ha akarjuk, alternatív – kultúra,
ami Amszterdam vagy Berlin némely negyedeiben fogadja az utast,
páratlan Európában. Most már tudom, hogy mégsem. Bairro Alto
agyonszínezett, falfirkákat, figurális falrajzokat,
stencil-graffitókat és tageket egymásra rétegező eklektikus
falai túltesznek kontinentális kirajzásuk valamikori
forrásain. Ide meglehetősen későn, négy-öt éve érkeztek
el a falművészet kortárs törekvései, most viszont nincs
határa a kreatív tobzódásnak.
Itt, a Bairro Altó-i házfalakon ismertem meg
a város arcainak különleges népét. Kiterjedt, néha emberi
nagyságú figurák képében léptek elém egy olyan
antivilágból, amely idegen hangulatot áraszt abban a
miliőben, ahová az emberek szórakozni, felejteni járnak. Ezek
a falakra fújt alakok visszavetették gondolataimat az élet
sötétebb, gondterheltebb oldalára, a szociális és
ideológiai problémák felé. Univerzális nyelven nyilvánultak
meg, üzeneteikben azonban – az általános felvetések mellett
– a helyi bajok is nyilvánosságot kaptak. Ezek a lisszaboni
arcok azt üzenték, nincs tökéletes világ, csak emberek, akik
méltósággal viselik mostoha sorsukat. És azt, hogy humorral,
gúnnyal, élcelődéssel fityiszt lehet mutatni a búbánatnak.
Valamint az olyan sajátos nemzeti érzelemnek, mint amilyen a saudade,
a portugálokban élő ezeréves nosztalgia.