Főhajtás XIV.
Erdély nagyasszonya
Amikor 1656–57-ben Sárospatakon
építeni kezdték a Vörös torony legfelső emeletét, az ágyúteraszt,
meg kellett erősíteni a falakat. A lőréseket befalazták, a
várúrnő, Lorántffy Zsuzsanna utasítására a felső
védőfolyosót feltöltötték kővel, törmelékkel, így
vastagítva meg az amúgy sem vékony falakat. A védőfolyosó,
amelynek ablaknyi lőrései előtt addig katonák álltak őrt
és pásztázták figyelő tekintettel a vidéket, eltűnt.
Évszázadokig hallgattak a falak. Aztán
1990-ben elkezdődött a Vörös torony rekonstrukciója, s a
tudós régész igazgatóasszonynak, a vár mai úrnőjének
szemet szúrtak a befalazott ablakok. Daruskosárból,
kívülről megbontatta a várfalat, s a régi lőrésen át
kihordatta a régi falak közül a régen odatemetett
törmeléket: néhány métert föltártak, járhatóvá tettek a
védőfolyosóból. Ma az ágyúteraszról meredek lépcsőn
ereszkedünk le az öreg falak közé, s kibámulhatunk a
lőrésnyi ablakon, megcsodálhatjuk a több mint három és fél
száz évvel ezelőtt kőfalba vésett rajzokat. A hajdani
katona, amíg őrségen állt a széljárta folyosón,
unatkozott. Elverni a lassan baktató időt, tőrével ábrákat
karcolt a falba. A várfal, a torony, az óra – ma is hat
órát mutat, mint akkor, negyedfélszáz évvel ezelőtt. Egy
lakat a 17. század első évtizedeiből. Vagy inkább pajzs,
fölötte sisak? Az őrt álló katona címere? Ki tudja?
Évszázadokig hallgattak a falak. Most
mesélnek: titkokat.
Vajon mielőtt kővel, törmelékkel
betemették, járt itt a hajdani várúrnő, Lorántffy
Zsuzsanna, a fejedelem özvegye, Erdély nagyasszonya? Látta a
falba karcolt, a kővé fagyott időt őrző rajzokat? Gondolt
arra, mit gondolnak majd róla évszázadok múlva a faragott
kőkeretes ablakon át a Bodrog-partot bámulva az akkor élő
magyarok?
Tudósok állítják: „A reformáció mint
szellemtörténeti valóság a Szentírás újrafelfedezésén
alapult.”
Böngészem az 1606-ban nyomtatott Biblia 254.
oldalán – A jelenések könyve, 22. fejezet –, a lap
alján Lorántffy Zsuzsanna kézírását. E bőrkötésű,
veretes könyv négyszázadik születésnapján, 2006-ban
szabadult sok évtizedes orosz fogságából. Ereklyeként őrzi Lorántffy
Zsuzsanna kézírását: „Ez előtt való két esztendővel
kezdettem volt elöl ezt a Bibliát és az Újtestamentumot
negyedikszer és végeztem el ma 13. március Anno 1638. Kiért
az én Istenemnek legyen áldott nagy neve. És ismét ma kezdem
el az Újtestamentumot, és egész életemet ez mellett
kötelezem, és kérem az én Istenemet, ki elkezdte a jót,
bennem vigye véghez. Susanna Lorántfy m.p.”
Károlyi Gáspár a Vizsolyi Biblia
előszavában arra figyelmeztet: „Az Istennek könyve
közönséges nyelven légyen, mindenkinek kezében forogjon és
mindenektől olvastassék.”
Lorántffy Zsuzsanna mindennap olvasta a magyar
nyelvű Szentírást, és elkötelezett életében a
Szentírás szellemében élt: származását nem kiváltságnak,
hanem érdem nélkül nyert, küldetésre kapott ajándéknak
tekintette.
Férje, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem
mellett bábáskodott a Váradi Biblia megszületése körül.
1638-ban határozták el kiváló erdélyi szellemek, hogy
hozzáértő tudósok segítségével kiadják a magyar nyelvű
Bibliát, s okos magyarázatokkal bővítik, megkönnyítendő az
olvasást és megértést. Sok viszontagság után – több mint
négyezer félig kész példányt pusztítottak el a törökök,
a Nagyváradon 1657-ben elkezdett nyomtatást végül
Kolozsvárott sikerült befejezni, 1661-ben – megvalósult az
álom.
De olvasni, magyarul olvasni csak az tud, aki
iskolába jár. És iskolába járni csak akkor lehet, ha van
iskola.
Lorántffy Zsuzsanna tudta a legfontosabbat:
ereje, biztonsága, jövője csak tanult nemzetnek, művelt
országnak van. És a nagyasszony hihetetlen eltökéltséggel
gyarapította, gazdagította, fejlesztette a Sárospataki
Kollégiumot. A szegény diákokat ösztöndíjjal támogatta, a kiválóakat
külföldre küldte tanulni, 1651-ben Sárospatakon nyomdát,
1657-ben Fogarason a román anyanyelvűeknek felsőiskolát
alapított, gyűjtötte a fontos, értékes, az olvasókat
tudással felvértező könyveket, Sárospatakra hívta a kor
minden bizonnyal legnagyobb pedagógusát, Johannes Amos Comeniust,
aki 1650 és 1654 között tanított Patakon, és itt írta
világhírű művét, az Orbis Pictust. Ez idő
tájt a kolozsvári születésű Apáczai Csere János
Hollandiában írja a Magyar enciklopédia fejezeteit:
megszületik az első tudományos alapvetés tanulók számára
– magyar nyelven. És 1656. november 20-án Kolozsvárott
tanulók, tanárok s hallgatók népes gyülekezete előtt az
immár viszontagságos körülmények között itthon tanító
Apáczai Csere János az iskolák fölöttébb szükséges
voltáról beszél…
Rákóczi György már 1621-ben úgy
rendelkezett: „nemes úrfit és jobbágy gyermeket egyformán
felvegyenek és képezzenek az iskolában”. Nem demokrata volt,
csak becsületes ember és bölcs uralkodó. Aki református
magyarként nagyon haragudott a fiára, mert református létére
katolikus asszonynak esküdött örök hűséget, de
ingerültségében is, 1642-ben így intette fiát: „…mert
ember talál feleséget, de Istent, hazát, nemzetet nem többet
egynél.” Egész életében – és élete társaként
hűséges hitvese, az egyetlen asszony – szolgálta
Istenét, nemzetét, hazáját. Halála előtt, végrendeletében
így övezte glóriával s avatta Erdély nagyasszonyává
feleségét, Lorántffy Zsuzsannát: „Bizonyságot teszek Isten
s az ő szent angyalai előtt, mitől fogva az Úristen
összehozott bennünket, se szebbet, se okosabbat, se
gazdagabbat, se akármi dicséretre méltóbb személyt nálad
kívül nem láttam.”
Mondták, mondják: Lorántffy Zsuzsanna egész
életében a szívével gondolkodott, és az eszével érzett.
Nehéz sorsát ezért és így élte meg teremtő harmóniában,
lelki békében.
Állok a parányi ablak előtt a hajdani
védőfolyosó kőszilánkos, vakolatlan falai között, arra
gondolok: négyszáz évvel ezelőtt is így ragyogott a nap a
Bodrog partja fölött. És próbálom elképzelni a múltat.
1656. szeptember 2-án, vasárnap Medgyesi Pál
tiszteletes úr prédikál a sárospataki templomban. Erdély
romlásának okairól beszél. Vele szemben az első padsorban
ül I. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Lorántffy
Zsuzsanna, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem édesanyja.
Az apa épített, a fiú rombolt. Az apa
naggyá tette Erdélyt, a fiú elkótyavetyélte.
Az égő szemű prédikátor, a presbiteriánus
Medgyesi Pál, akit vaskalapos egyházi ellenségei (akik arra is
képesek voltak, hogy legfőbb jótevőjüktől, Erdély
nagyasszonyától megtagadják az úrvacsorát!) kiűztek
Sárospatakról, akit Lorántffy Zsuzsanna vasakarata,
elszántsága, megalkuvást nem tűrő hite visszahívott
Sárospatakra, 1657. szeptember 2-án arról prédikál: hátunk
mögött a kurta aranykor gondtalan éveinek derű burkolta
mindennapjaival – amikor, mint Salamon korának fénylő
idejében, szőlőd és figefád alatt kedvedre nyugodtál
nagy békességben és csendességben –, ma senki nem
gondol arra: jön, közeledik, elkerülhetetlenül ránk szakad
az idő, amelyben Isten, a sors szőlőnket jégesővel
pusztítja el, fügefáinkat felhőszakadással, s otthonunk
pusztaság lesz, életünk rom!
S akkor jajonghatunk a kiégett templomfalak
között.
Próbálom elképzelni a múltat.
Lorántffy Zsuzsanna, Erdély nagyasszonya, I.
Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, aki egész
életében Istenét, nemzetét és hazáját szolgálta,
teremtett, épített, alkotott, gyarapított, most farkasszemet
néz azzal a református prédikátorral, akit ő mentett meg
egyháza maradi, vaskalapos cerberusaitól, s aki arról
prédikál: Lorántffy Zsuzsanna fia, II. Rákóczi György
erdélyi fejedelem meggondolatlan tetteivel, ostoba
hataloméhségével kockára teszi nemzete jövőjét, hazája
sorsát, Erdély függetlenségét, megmaradását.
Lorántffy Zsuzsanna lelkében
élethalálharcot vív az édesanya és Erdély nagyasszonya.
Talán eszébe villannak rég halott férje intő szavai:
„…mert ember talál feleséget, de Istent, hazát, nemzetet
nem többet egynél.”
És Medgyesi Pál, a fejedelem botor tetteit
ostorozó, égő szemű prédikátor prédikálhat a szeptember
2-át követő vasárnapon is, és igét hirdethet halála
napjáig Sárospatakon.
Mert Lorántffy Zsuzsanna épített, amikor
építeni kellett, és védte, amit épített, amíg lehetett.
Egy Istene volt, egy hazája és egy nemzete.
És egy élete. Amivel becsülettel akart
elszámolni teremtőjének.
Állok a sárospataki vár évszázadokkal
ezelőtt betemetett, másfél évtizede kibontott emeleti
védőfolyosóján. Süt a nap, nagy fák, szomorúfüzek ágai
hajolnak a Bodrog csendesen csordogáló víztükrébe.
A kőbe vésett rajzon hat órát álmodik az
óra. Talán alkonyodik.
Szeretnék kezet csókolni egy aszszonynak, aki
mindennél, gyermekénél is jobban merte és tudta szeretni
Istenét, hazáját, nemzetét.
Szigethy Gábor