Széles Klára

„Az jó hírért, névért s az szép tisztességért”

Czigány Magda: Kényszerű tanulmányúton –
1956-os magyar egyetemi hallgatók Nagy-Britanniában

Azt mondjuk: 1956. S látjuk, halljuk a szovjet tankok dübörgését, a robbanásokat, a magukat felfegyverző, Molotov-koktélokat hajító vakmerő szembeszállók egy-egy sikerét. Lánctalpaktól szétzúzott férfiak, nők, gyerekek, egyetemisták, munkások. Halottakkal szegélyezett körutak, utcák. Megkínzott, felakasztott ártatlanok serege. Kivégzett miniszterelnök. Nagy keserűséggel jut eszünkbe a szégyenletesen szószegő, a magyarságot cserbenhagyó Nyugat, Amerika. A történelemben kísértetiesen ismétlődő alaphelyzet: a keresztény Európa védőbástyájaként önmagát áldozó kicsi nép magára marad. Hiába várja teljes bizalommal az ígért segítséget. 1456, 1526, 1711, 1849, 1956.

De az éremnek másik oldala is van. Az a Nyugat, amely nem azonos hivatalos kormányzatával. (Mint ahogy az orosz nép túlnyomó és leigázott többségét sem képviseli a szovjet nagyhatalom vezetősége, hadserege.) Az egyszerű állampolgárok (besorozott katonák) tömege mélységesen felháborodik, szégyenkezik – a forradalmárokkal érez együtt. A parancsokkal szembeszegülő orosz katonák sorsa: halál, láger. A demokratikus Európa, Amerika másként, többet tehet.

Czigány Magda az éremnek erre, a másik oldalára vet éles fényt, Európa s ezen belül is Anglia vonatkozásában. Arról ír, amit sorstársaival együtt saját bőrén megtapasztalt.

Bevezetésként röviden felidézi a „disszidálás” előzményeit, egyben a sorsdöntő elhatározás érlelődését. Saját személyes élményeit, tapasztalatait tág körű felméréssel egészíti ki. Mintegy tipizálja, milyen különféle okok kényszerítik, késztetik a sorstársakat a haza elhagyására. Alapos indítékok sorával találkozunk: fegyveres ellenállás, forradalmi bizottságokban való részvétel vagy egyszerűen a továbbtanulás reménytelensége, baljós, bizonytalan jövő várna otthon a kivándorlókra. Mindezt egy-egy személyes vallomás idézésével eleveníti meg.

A könyv nagyobb része (tíz fejezetből hat) kifejezetten azzal foglalkozik, hogy a szigetország miként fogadja és fogadja be a magyar diákokat. Köszönet Angliának. De a szerző nem meghatott szavakat hív segítségül ehhez, hanem elsősorban „szikár” tényeket, pontos adatokat: tényeket, számokat, dokumentumokat. Számos év elmélyült kutatásainak eredményeit foglalja össze tömören, s helyezi el jól felépített, áttekinthető szerkezetben. A kötet végén található harmincnyolc oldalnyi, rendkívül szakszerű, körültekintő, gazdag apparátus már önmagában is nagy értékű mindenkori forrásanyag. Összegyűjti, figyelembe veszi mindazt, ami ebben a témakörben megszületett saját munkája előtt. Dolgozatot, könyvet, tanulmányt. Alan Dare és Paul Hollander szakdolgozatától Bujdosó Alpár, Sárközi Mátyás, R. M. Young, H. W. R. Walters, Gömöri György, Várallyai Gyula, Bogyai Katalin írásaiig. Irattárak, egyetemek, kollégiumok, főiskolák könyvtárainak, dokumentációs központjainak adattárát dolgozza fel. A már említett könyveken, tanulmányokon kívül pedig a témával foglalkozó hét folyóirat, újság anyagát. Czigány Magda anyaggyűjtése szilárd bázis bármely további kutatás számára.

A helyszínen s frissen hallja, olvassa, látja, tapasztalja az angol közvélemény felháborodott szembefordulását saját kormánya 1956-os hivatalos állásfoglalásával. Megörökíti az egymáshoz láncolódó mozzanatokat: olvasók leveleit, amelyek a magyar forradalom eltiprását összekapcsolják a kormány felelőtlen szuezi kalandjával. Angol politikusok tiltakozó táviratát Eden miniszterelnöknek, az újságok híreit, fényképeit Budapestről, napi tudósításokat az Európa-szerte tömegeket megmozgató szovjetellenes tüntetésekről. Közülük csak egy az, amikor londoni egyetemisták fekete karszalaggal, magyar és lengyel zászlókkal vonulnak fel november 4-e után. Az egész angol sajtó vezércikkeinek szellemét jellemzi a Daily Telegraph főcíme: Magyarország mártíromsága. Négy oxfordi egyetemista személyesen megy Budapestre, nottinghami hallgatók önkéntes brigád felállítására készülnek, hogy fegyveresen segítsék a forradalmat. Mindez bevezetése a menekültek lelkes fogadtatásának.

A szerző nem az együttérzés szenvedélyes fellángolását helyezi homloktérbe, hanem azt a folyamatot, amelynek célja az Angliától menekültjogot kérők tanulási s életlehetőségeinek megteremtése, pályájuk gondos egyengetése egészen addig, amíg saját lábukra nem állhatnak. Olyan kitartó, szívós, következetes vállalást jelent ez, amely kezdetben meg sem ítélhető mennyiségű anyagi eszközt s még jóval több áldozatos, önzetlen munkát, bölcs és leleményes szervezést kíván. Nem hetekről, még csak nem is hónapokról van szó, hanem előre még végét sem látható évekről.

Természetesen a kezdetek a leglátványosabbak, a legbiztatóbbak. A „magyar kérdés” nemzetközi, világpolitikai jelentőségű. Bár a legelső szakaszban, Nagy Imre november 1-jén elhangzó szavai alapján úgy tekintik, hogy a forradalom győzött, levehető a sürgős napirendi kérdések listájáról. De november 4-től, a szovjet csapatok elsöprő haderőinek újabb bevonulásától kezdve nyilvánvalóvá lesz, hogy itt nem elég a gyógyszersegély. Jóval nagyobb horderejű, nemzetközileg példátlan fordulatról van szó, amikor a világ egyhatodát uraló nagyhatalom roppant hadászati túlerejével nyíltan eltiporja a szabadságáért vakmerően kiálló kis országot. Ugrásszerűen nő a felháborodás, a segítőkészség, s ekkor érkeznek sorra az ausztriai lágerekből menekülteket szállító különrepülőgépek. November elejétől heteken, hónapokon át új meg új csoportok landolnak a londoni repülőtéren. Kik és hogyan szállnak ki itt? Jól jellemzi az ausztriai indulás döntő pillanataiban átélt, feldúlt lelkiállapotot a szerző, aki például egy „falu sáros főterén” állt „a világ négy égtája felé tartó autóbuszok” előtt. „Alig egy órája még mozdulni sem mertünk, nehogy ránk lőjenek; most arra szólítottak fel, hogy keressünk valami új hazát a nap alatt.” „Hol éljem le életem további részét?”

Feszült kimerültségben, okmányok nélkül, éhesen, egy szál ruhában érnek földet a vendégdiákok. Nyilvántartásuk, elhelyezésük, ellátásuk a legszükségesebbekkel többször egymásra torlódó feladat. Mindezt fokozottan sürgeti a közeledő tél. De itt, Nagy-Britanniában elképzelni sem mert segítőkészség várja őket. Egymást érik a spontán kezdeményezések. A Vöröskereszt, az Angliában élő magyarok egyesületei felhívásokat jelentetnek meg: pénzt, ruhaneműt gyűjtenek. Oxfordi egyetemisták alapítványt hoznak létre a magyar menekültek javára. A segítő szándék megnyilvánulásai, az adakozás mértéke, köre, fajtái, módjai, az adakozó csoportok, intézmények változatossága, a jóakaratúak korosztályainak, társadalmi rétegeinek számbavétele szinte képtelenség. Személy szerint adakoznak a királyi család tagjai, W. Churchill, Viscont Nuffield s más nevezetességek. Intézmények, szervezetek, vállalatok, városok, egyetemi központok adományainak, segítő javaslatainak se szeri, se száma. A kivételes, emelkedett közhangulatot mégis talán az önkéntes áldozatkészség apróbb, találékony változatai érzékeltethetik legjobban. Szerencsés találkozás az, hogy a bajbajutottak éppen a közelgő karácsony idején szorulnak első gyorssegélyre. Egy karácsonyfa-termelő ezer karácsonyfa árát ajánlja fel. Mások a karácsonyi lakomára szánt élelmiszervásár bevételének nagyobb részét utalják át a magyar menekültek alapjába. A karácsonyi dalokat, carolokat éneklő gyermekcsoportok perselyének fillérei is idekerülnek. A legkisebbek közül sokan a kiakasztott harisnyákban talált ajándékokat adják el, hogy ennek árával járuljanak hozzá a gyűjtéshez. Diákok, nyugdíjasok zsebpénzükből, félretett tartalékaikból adakoznak. S természetesen a karitatív szervezetek, de a legkülönbözőbb egyéb intézmények is sorra hozzájárulnak a pénzalap növeléséhez. Bank, áruház, nyomda, sajtó ingyenes szolgáltatásokat nyújt, a Londoni Egyetem öregdiákjai is ajándékoznak. S persze a jótékony célú színházi előadások, hangversenyek, filmek jegyeinek ára is ide folyik be. Később a nyelvkönyvek, szótárak beszerzésénél a kiadók nyújtanak nagy kedvezményt. A közhangulatnak, a jóakarat találékonyságának jó példája lehet a népszerű olasz portréfestő, Pietro Annigoni ötlete. Egyedi karácsonyi üdvözlőlapokat tervez az ’56-os magyar forradalmárokra emlékeztetés föliratával. 200 ezernél több példány ára járul hozzá az országos gyűjtéshez. Az adakozó vállalatok, magánemberek névsora „apró betűvel, két hasábba szedve 12 oldalt tesz ki” – olvashatjuk.

De mindez s elsőként az összegyűlt fontok impozáns summája önmagában még nem garantálhatná a valódi, hathatós eredményt. Ahhoz, hogy a sokféle adomány ténylegesen elérje célját, hogy biztonsággal betöltse eredeti, kívánt szerepét, számos más, egyéb feltétel is szükséges. Illetékes kezekbe, megfelelő helyekre, célszerűen, idejében kell eljuttatni a lehetőleg optimális összegeket. Mindehhez végiggondolt szervezés szükséges, sőt szervezetek hálózata. A begyűjtés csak kisebb része az elengedhetetlen nyilvántartásnak. A pontos számontartás, méltányos elosztás, az arányoknak, teendők sorrendjének megítélése nemcsak alapos szakismeretet, hanem szigorú, fegyelmezett, szívós munkát is igényel. Megbízható adminisztrációra van szükség, ezek országos hálózatára, a jó együttműködés, összehangolás kidolgozására. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy menet közben változik, nő a menekültek száma, mennyiségben, dátumok szerint – előre beláthatatlanul. A különrepülőkön landoló, a brit táborokba más menekültekkel együtt idejutó diákok megérkezésükkor nyilvántartási kódot kaptak személyazonosítóként. A kódok alapja részben az Angliába érkezés ideje, módja, később (nagyobb részben) az ösztöndíjjal támogató intézmények neve. Tizenegy ilyen ösztöndíjforrást jelöl meg a szerző (rövidítésekkel). A Fordtól (-F) a World University Service-ig (-WUS). Mindezek között főszerepet játszik a „Quota”-pártfogás (-Q). Ez utóbbi eredete, története igen alkalmas arra, hogy közelebb hozza az adatokkal, számokkal nehezen érzékeltethető folyamatok lényegét. Az országos, csoportos, közös és egyéni kezdeményezések egyre szervezettebb összefonódásait.

A karácsony közeli időszak szerencséjéhez tartozik az is, hogy éppen novemberben érkeznek a magyar diákok. Akkor, amikor az évente választott új polgármester – számunkra A walesi bárdokból ismert „lord-major” – beiktatása történik. Ilyenkor, a rituálé előestéjén, díszvacsorán (amelyen a brit miniszterelnök is ott van a meghívottak között) a frissen választott elöljáró ünnepi beszédben adja elő programját. Ezt a szónoklatot másnap megismétli, amikor hintón körülviszik a City utcáin. Mindez 1956 őszén éppen november 4-e, a szovjet haderő budapesti bevonulása után történik. Az új polgármester, Sir Cullum Welch a váratlan, felháborító fordulathoz igazítja eredeti beszédét. Egy országos alap létesítését jelenti be november 9-i beszédében. Létrejön a „Lord Mayor’s Fund”. Két nap múlva országos felhívás jelenik meg a Timesban: adakozzunk a magyarok javára. A begyűlt adományok elosztásakor a brit rektori konferencián gondolnak arra, hogy a későbbiekben a diákok továbbtanulási költségeinek folyamatos fedezetére lesz szükség, s ehhez ösztöndíjalapot kell elkülöníteni. A kérés elfogadásra talál. S a javasló bizottság neve nyomán (Comittee of Vice-Chancellors and Principals) a CVCP rövidítéssel szerepel a dokumentációban. A CVCP ösztöndíjasai lesznek a „Quota”-diákok. Ezenkívül tízfajta egyéb ösztöndíj-lehetőséget sorol fel Czigány Magda, megfelelő rövidítéseikkel együtt.

1957 tavaszától lankad a közérdeklődés. A megoldásra váró feladatok pedig most körvonalazódnak, növekednek és differenciálódnak igazán. Még érkeznek a menekültek, emelkednek a költségek. Szállásokra van sürgős szükség. Az első rögtönzések csupán ideiglenesek. Némely családok vendégeket fogadnak be, ünnepi szünidőre megüresedett kollégiumi szobákba lehet költözni, egy-egy laktanya nyújt fedelet. Újabb meg újabb áldozatos önkéntesek lépnek fel és fognak össze, hogy megleljék az ügy hosszú távú intézésének módját. A Londoni Egyetem főigazgatója (dr. L. W. Logan), majd rektora (Lockwood) és az oktatásügyi államtitkár (Sir Gilbert Flemming) vidéki egyetemeket hívnak segítségül a befogadáshoz, majd ideiglenes diákszállót létesítenek a Tavistock tér 41. alatt. Az Oxford közeli Marstonban lévő ifjúsági szállót, illetve a már lakásokká alakított, most visszaváltott régi épületeket teszik lakhatóvá. Segítenek a Hölgyklub tagjai, a takarítást vállaló diákok. Mindez már nem diadalmenet, hanem sok időt, energiát kívánó sokféle „aprómunka” sorozata. A magyar származású professzorok: a Nobel-díjas Gábor Dénes, a cambridge-i Sinor Dénes, a leedsi Ullmann István, a hajdan pesti Eötvös-kollégiumban tanult dr. Cushing és társaik, feleségeik szervezőkként, közvetítőkként, pedagógiai szakemberekként mintegy pártfogóláncolatot alkotnak. Jól összeállított listák alapján szerzik be a legszükségesebbeket: a papucstól a zsebkendőig. Egy-egy díszvacsora után néhány fontot csempésznek a diákok zsebébe.

Nem könnyű reális képet alkotni az ideérkezők előképzettségéről, szellemi képességeiről. Méltányolják a személyes szakválasztásokat, de az angliai követelmények ismeretében mérlegelik felelősen, hogy ki, hol, mikor és hogyan tanulhat tovább eredményesen. Mód van a későbbi korrekciókra is. Kiküldött angol professzorok már az ausztriai táborokban, interjúk formájában elkezdik a felmérést. Természetesen elsőként a nyelvtudás az, ami nélkülözhetetlen. Kevés szerencsés diák akad, aki felső- vagy akár alapfokú angoltudással érkezik. A tanfolyamok, az előrehaladás ellenőrzésének megszervezése sürgető. Példaként: a – majdani – Czigány házaspár 1956. november 21-én hagyja el Magyarországot, december 7-én érkezik Londonba. 1957. január második felében rendszeres angolórákon vesznek részt. Március elején töltik ki az első formális tesztet (szűk két hónap múlva). Majd néhány újabb hónap után, június 14-én vizsga következik. Aki itt megfelelt, azt felmentik a tanfolyamon tanulás kötelezettségétől. A többiek folytatják az intenzív nyelvtanulást a szeptember végi újabb vizsgákig. Mivel január végére a „Quota”-diákok többsége már megtudja, milyen egyetemre kerül, a sikeres júniusi vizsga után vakációzhat, s ősszel elkezdheti az 1957/58-as tanévet. De hát ez a szerencsés változat nem mondható általánosnak. A lerövidített tanulmányi időre akad néhány egészen kivételes példa. Három hallgató már 1957 januárjában elkezdi – és az adott tanév végén be is fejezi – a tanévet, leteszi az első és második év vizsgáit. Még különlegesebb eset a vegyészmérnök-hallgató Székely Gyula, aki alapos szakmai tudása birtokában 1959-ben egyszerre kapott alap- és felsőfokú diplomát. 1961-ben már doktorált, s nyomban oktatói-kutatói állást ajánlott fel számára az Imperial College.

Gyakorlatilag az 1957/58-as egyetemi tanévkezdés is igen merésznek bizonyul. Hat, illetve kilenc hónapi bármily intenzív és szorgos nyelvtanulás után szép eredménynek mondható, hogy nem okoz gondot a folyékony beszéd, újságokat, egy-egy könyvet angolul olvas és ért a jó képességű és feszült figyelemmel dolgozó fiatalember. De az egyetemi előadásokat hallgatva hogy tudja kifogástalanul követni s egyben jegyzetelni is az elhangzottakat, amikor az egyes tanárok kiejtése is egyéni, nem beszélve bizonyos szavak, nevek speciális angol fonetikájáról? (Jól elképzelhetővé teszik ezt a felhozott példák: ki gondolná, hogy „Vördzsil” Vergilius neve, „Sziszró” pedig Ciceróé, angol kiejtés szerint.) A maximális koncentrációval hallgatott, sietve lejegyzett, sokszor hiányos mondatok együttesét utólag kell „megfejteni”. Fonetikusan leírni, majd otthon szótárral kikeresni, mit jelenthet. Ugyanez a gond például az orvostanhallgatók tanulmányainál még fokozottabb. Hiába tudja kiválóan valaki latinul a csontok neveit, angol kiejtéssel újra kell tanulni. Egy volt pécsi egyetemista azt kérte: engedjék meg, hogy latinul vizsgázhasson. Más szaknyelvvel, idegen nyelvekkel még többszöröződik a különleges feladat. Utólag humorosan hangozhat annak a villamosmérnök-hallgatónak a kétségbeesése, aki egyetlen ismeretlen szó miatt („sewer”: szennyvízcsatorna) nem tudott válaszolni az áramlástani kérdésre. Nem tudta, hogy min, hol folyik át a kérdéses vízmennyiség. Hasonló a helyzet a kőzetek, talajminták, növények, állatok, mértékegységek szakszavaival. Aki pedig angol közvetítéssel idegen nyelvvel foglalkozik, ugyancsak megoldhatatlannak láthatja feladatait. Humán szakokon sokszor áttételesen jelentkezik a követelmények szokatlansága, például a gyakori dolgozatírások esetében. Hiába értették a megadott téma lényegét, s hiába tudták kifejezni gondolataikat angolul helyesen – ismeretlen, követhetetlen volt az angol gondolkodásmód, a tanár elvárása. Egy-egy olvasmány esetében nem a korban való elhelyezésen, elemzésen volt a hangsúly, hanem az egyéni véleménynyilvánításon. Ismét a szerző példájához folyamodva, az elégedetlen tanár így próbál segíteni: „…meg kellene próbálnia, hogy egy 18. századi angol úriember helyébe képzelje magát!”

A könyvben ritka az idézett élményszerű képhez hasonló részlet. Czigány Magda a dokumentálás nyelvén beszél. Nem önkifejezésre, hanem tárgya szolgálatára vállalkozik. Fegyelmezetten alárendeli egyéniségét az objektív regisztrálás céljának. Ami személyes közlés jellegű, az is inkább szemléltető példa. Aki ismeri a szerző előző irodalmi, művészettörténeti és egyéb tematikájú köteteit, tudhatja, hogy nem az eszköztára hiányzik. A színes, érzékletes esszéstílus, a vállalt, személyes élmény közvetítése, a csípős, de finom humor nála az eredendő.

A szerző itt tehát elsősorban megbízható tényeket rögzít. Például azt, hogy végül is ötszáz magyar ’56-os ösztöndíjas diák közül jóval több mint fele sikeresen befejezte tanulmányait. A könyv végén pontos összefoglalást találunk erről. A különböző angol városok mintegy negyven egyetemét, egyéb egyetemi jellegű felsőoktatási intézményét, főiskoláját, ezeken belül kollégiumait nevezi meg. A bölcsészeti szakokon kívül az orvosi, műszaki, zenei, közgazdasági, technikai, politechnikai stúdiumokat is figyelembe veszi. Az idegen nyelvekkel foglalkozók között török, iszlám, kínai szakosokat is felfedezhetünk. Személynevek szerint követhető, hogy kik, melyik évben, milyen eredményt értek el. Az angol rövidítések különfélék. Az első diplomások változatait jelöli a BA (Bachelor of Arts), BSc (Bachelor of Science), BEng (Bachelor of Engineering) stb. A következő diploma megszerzőire vonatkozik a nálunk is ismert Ph.D.-n kívül a MA (Master of Arts), MSc (Master of Science), BLitt (Bachelor of Literature), DPhil (Doctor of Philosophy) s más hasonló betűjelek. Van, aki már 1957-ben, 1959-ben végez. A posztgraduális képzésben részt vevőket 1972–74-ig követi. Az egyes fejezetekben utalásokban, példákban láthatjuk, hogy a továbbiakban a diplomások jelentős hányada kiemelkedő kutatóként működik, felelős, vezető állásokat tölt be. A kötet írója önmagát háttérben szerepelteti, de kétségtelen, hogy saját pályája is a fenti élvonalba tartozik. Az Imperial College Könyvtárának főigazgatójaként s díszdoktorként vonul nyugdíjba.

A számok, betűjelek, tények önmagukért beszélnek. De vajon valóban eléggé beszédesek-e? A kötet középpontjában Nagy-Britannia nagyvonalú, önzetlen segélynyújtásának megörökítése áll. Arról az országos összefogásról szól, amely több száz magyar diák felsőfokú továbbtanulásának lehetőségét, költségeit biztosítja. A másik nézetről, a pártfogoltak helyzetéről, mindarról, ami nem fér a statisztikákba, a tényanyagba, keveset, visszafogottan szól a szerző. Mindarról, ami elháríthatatlanul, állandóan jelen van, s nem könnyíti, hanem nehezíti a diákok mindennapjait, hónapjait, éveit. Czigány Magda e tekintetben nem részletez, csak jelez. Hallgat vagy elegánsan bagatellizál. Mégis átszűrődik, elképzelhető ez az emberközeli kép. Nemcsak az elkerülhetetlen „kultúrsokkról” s az idegenségről van szó. Az is csupán részletkérdés (bár nem lebecsülendő), hogy más dolog tudni: Albion „ködös”, mint benne élni a napfényhez szokottaknak. Kedélyre, életkedvre, munkabírásra egyaránt alattomosan kihat. A nyelvtanulás, tanulás rendhagyó felgyorsítottsága nem kis terhet jelent. Állandó, rendkívülien feszített munkát, önfegyelmet követel. Az előlegezett bizalom szárnyakat ad, de „ólomszárnyat”, a lelkiismeret szorongását is, amely olyan lerázhatatlan teher, mint menetelő bakáknak a „borjú”. A kitáruló, valódi gondolatszabadság belső erőket szabadít fel, de le is béklyóz. A megfelelés igyekezete fokozott. A szellemi erőfeszítéshez olyannyira szükséges belefeledkezés, játékosság helyett az elmaradhatatlan kétségbeesések, a teljesíthetetlenség krízisszakaszait élik át. Az egyik angol tanár elmés jellemzése szerint adott esetekben a „szellemi székrekedést”.

Mindezek között és fölött ott lebeg a legláthatatlanabb, legsúlyosabb tehertétel: a hazatérés lehetőségének-lehetetlenségének változékony alternatívája. Czigány Magda vall arról, hogy az Angliába érkezés kezdeteitől dédelgetett céljuk, vágyuk az, hogy tanulmányaik befejeztével visszatérjenek, s otthon kamatoztathassák külföldön szerzett tudásukat. Ez a reménykedés fokonként távolodik a beteljesülés esélyétől. A forradalom eltiprása után, a véres megtorlás idején nyilvánvalóan képtelen ez a gondolat. Az első hazahívó, amnesztiát ígérő szóra visszautazó naivakat szószegés, kínzás, börtön várja. A Kádár-rendszer konszolidálásával közeledni látszik a várva várt enyhülés. A hatvanas évektől megvalósulnak a személyes találkozók: a ki- és hazautazások. De ez az engedmény nem változtat azon, hogy a hivatalos anyaország továbbra is „disszidenseknek” tekinti az ’56-os menekülteket. A megjelölés elítélő. Nem hazafiságra, hanem hazaárulásra utal. S a megbélyegzés hátrányos következményei kiterjednek az otthon maradt hozzátartozókra, barátokra, a kintiekkel kapcsolatot tartó magyarokra is. Az anyaföld nem bizonyul antheuszi erőforrásnak. Hiszen „itthon” még a „forradalom” szó kiejtése is politikai bűn. Hogy álmodhatna visszatelepülésről az, aki szertenézve „nem lelé / Honját a hazában”? Többségükben megfélemlített, megzavarodott tudatú emberekkel, gyakran cinikus kollaboránsokkal találkoznak, még kortársaik között is. Gyakoribb a gyanakvó, sőt ellenséges fogadtatás, mint kivételes ellentéte. 1989/90 új bizakodással kecsegtet, de vajon beváltja-e ígéretét? „Haza csak ott van, hol jog is van.” Aki Kölcsey, Petőfi, 1956 eszméit vallja, annak nem sok a remélnivalója az elhagyott országban. Kiszakították magukat hajdan az ’50-es évek áltatásai közül, s most új (régi?) hazugságot találnak. S persze közben elteltek az évek, évtizedek – emberöltőnyi idő. A hajdan erőteli fiatalok életük alkonyán, nyugdíjasokként érnek haza. A néhány évnek gondolt tanulmányút életfogytiglani távollétté vált. A kötetcímnél a jelző lesz igazán hangsúlyossá: a „kényszerű”-ség.

Czigány Magda egyéni leleménye az, hogy még így is talál utat-módot az eredeti szándék kései beváltására. A londoni nagy könyvtár nyugdíjas főigazgatójaként külföldi szaktanácsadóként adja tovább, hasznosítja itthon tapasztalatait. Az OKM EISZ (Elektromos Információszolgáltatás) Bizottságában. Unokájának, Dánielnek ajánlja a könyvet. Ahogyan Czigányék lányukat a magyar nyelv és kultúra szellemében nevelték és tartották meg, úgy az unokának, az immár leendő harmadik generációnak szól tovább az üzenet. Egyben más, hasonló eszme- és sorstársaikkal együtt egy-egy teljes élettel csatlakoznak ahhoz a nemes példatárhoz, mely szerint a „magyar név” lehet méltó „régi nagy híréhez”. Hiszen mi másért tehettek valamit, mint „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért”? Vajon hol is a különbség a végváriak, a névtelen ’56-os áldozatok, Dugovics Tituszok és Kőrösi Csoma Sándorok között? (Jószöveg Műhely, 2007)

Nyitólap