N. Pál József
Volt egyszer egy
Lakitelek…
Pintér
M. Lajos: Ellenzékben – A „Nagy Népi Huráltól” a Magyar
Demokrata Fórumig; A Kádár-rendszer népi-nemzeti ellenzéke,
1968–1987
Pintér M. Lajos arra tesz kísérletet,
hogy rekonstruálja a népi gondolat s mozgalom utóéletének
két évtizedes történetét, addig a pontig, amikor a
rendszerváltozásnak nevezett huszadik század végi históriai
átrendeződés – így tűnik a mából – hirtelen gyorsulni
kezdett. Mert a Lakiteleken lezajlott tanácskozás – noha e
tradícióhoz nem vagy kevéssé kötődő előadók s hallgatók
is jelen voltak ott – egyrészt a népiség (illetve
képviselői) „maradékának” a morális s társadalmi
változás igényét bejelentett összejövetele, másrészt egy
hosszabb történet sűrűsödési pontja, egyben – s ez is
csak később derült ki igazán! – a népi eszmeiség
társadalmi, gondolati súllyal is bíró jelentkezése – eddig
– utolsó felvonásának a kezdete volt. Így kellett hogy
legyen, hisz a huszadik évforduló körüli emlékezések
egyrészt a rendszerváltozás – valóságos s szimbolikus –
kiindulási pontját ünnepelték benne, másrészt – a
fel-fellángoló vitákat, sőt vádakat – a jóvátehetetlen
históriai veszteség-vereség tapasztalata hatotta át. Az a
keserűség, hogy a lakiteleki sátorban valamiféle pre-mozgalmi
alakot öltött álmot, egyúttal a nemzet magára
eszmélésének – ahogy Bíró Zoltán ez idő tájt írt
könyve fogalmazott –,
a „saját útnak” a történelmi esélyét a következő
két-három esztendőben megint széjjeldúlták „valakik”,
hogy ami kollektív reménység volt akkor, tán mindörökre
elveszett. Szó, mi szó, a maga mozgalmi-politikai identitását
1987. szeptember 27-től eredeztető s – két és fél év
múltán – a szabad választáson győztes Magyar Demokrata
Fórum eszmei arculata időközben ugyancsak megváltozott. Az
addigi – első az egyenlők között? – vezető, Bíró
Zoltán lemondott, Antall József kormányában – az
„alapító atyák” közül – csak Für Lajosnak jutott
hely, s úgy tetszett, a győzelem nyomán megvalósult politika
épp az eredeti szándék legfontosabb elemeit számolta fel. A
népi gondolat azóta sincs a magyar politikában jelen – a
MIÉP s a „Jobbik” a Szabó Dezső-s „magyar
radikalizmus” eltorzult, „úri-vitézi”, militáns vagy
éppen romantikusan „árpádos”, sőt „őstörténészi”
elképzelésekkel kevert változata inkább –, minden
„ébresztési kísérlet” csődöt mondott eddig.
Pintér M. Lajos könyve a históriának ezt a
részét nem tárgyalja már – mindössze jó oldalnyi
„utóhangot” ad –, a történetet ott fejezi be, amikor
„a lakiteleki nyilatkozat napvilágra kerülésével a
»másként gondolkodás«, illetve a népi-nemzeti ellenzék
megléte a széles nyilvánosság előtt is nyilvánvalóvá,
visszavonhatatlanná vált”. Nagyon pontosan fogalmazott a
szerző, általában az ellenzék léte – tehát a
„demokratikus ellenzéké” is! – Pozsgay Imre 1987.
november 14-i, Magyar Nemzet-béli (a lakiteleki nyilatkozatot is
közlő) interjúja nyomán lett közismert, ami a teljes
legalitással távolról sem volt még azonos. (Emlékszem
Bányász Rezső – akkori kormányszóvivő –
nyilatkozatára: „a kovmány nem ismev Magyav Demokvata Fóvum
nevű szevvezetet”. Mire Für Lajos, az egyik Jurta
színházbéli fórumon, az 1988. január 30-in talán: „ejnye,
szóvivő úr, csak nem túlságosan sok benne az r-betű?”) A
lakiteleki találkozóról, sőt már az 1985 júniusi monori
tanácskozásról vagy az Írószövetség 1986. novemberi
közgyűléséről is minden valamirevaló értelmiségi tudott
ugyan, ha akart – még a Szabad Európát sem kellett hallgatni
hozzá –, de kétségtelen, hogy – a hamarosan valamiféle
modellváltást is emlegetni kezdő Grósz Károly mondogatta
így – az „alternatívok” gondolati s társadalmi
jelenlétének országos tudatosítását ennek a „népi
találkozónak” az „első nyilvánosságba”
emelése-emelkedése tette lehetővé. Azért fontos ez, mert
Lakitelek nemcsak a Kádár-korszak utolsó esztendeinek
karakteres fordulójára, hanem a népi mozgalom, a népi
gondolat – mindenkori! – politikai létezési-létezhetési
formájára, törekvéseire is utal, s ilyenformán e két –
vagy ennél jóval több – évtizedes történet
értelmezésének a gyújtópontja is lehet akár.
Nagyon fontos munkát végzett a szerző.
Szécsi Árpád dolgozatai sem elhanyagolhatók ugyan –
közülük a Bethlen Gábor Alapítvány történetét
feldolgozó tanulmány már e kézirat 2004-es lezárása után
megjelent –, ám a Magyar Demokrata Fórum előzményeit,
egyáltalán, a magyarországi népi gondolat 1968 és 1987
közötti históriáját elsőként tárta fel, oly történeti
beágyazottsággal s oly tárgyilagossággal, ami a résztvevők
vagy a „politikailag elkötelezettek” interjúira,
emlékezéseire nem volt – mert nem is lehetett – jellemző
eddig. Forráskezelése példás, majd mindent elolvasott, amit e
tárgykörben elolvashatott – Salamon Konrádnak a népi
mozgalom 1945–1987 közti történetét tárgyaló
monográfiáját azért a bibliográfiában megemlíthette volna
legalább! –, két apró hibát hadd említsek csupán: Csoóri
nem „beszélt” Bibó temetésén (a „szintén népi”
Illyés Gyula ellenben igen!), hanem a Láttam arcodat című
versét olvasta föl, a hatvanadik lapon pedig Bíró Zoltán
Tiszatáj-béli írásának címét s nem a „botrányt”
kavart recenzió tárgyául választott kötetét (A félig
bevallott élet) „adta meg” – tévesen – a szerző.
Súllyal figyelt a hatalomnak s a „demokratikus ellenzéknek”
a népiséghez való viszonyára s annak változásaira is (itt
– s általában! – a Csizmadia Ervin háromkötetes
munkájára való rengeteg hivatkozást érthetőnek, de némileg
„felülreprezentáltnak” vélem), egyáltalán, e gondolatot
nem a saját – elkerülhetetlenül önreprezentációs –
„önképe”, hanem a tágabb históriai összefüggések
felől próbálta megérteni. Nem adott választ minden
kérdésre persze, az állambiztonsági iratok közül csak a
2004 előtt nyilvánosságra kerülteket használta föl, ám
erénye, hogy találgatásokba, bizonyíthatatlan – akár most,
a huszadik évfordulón is felbukkant – „sejtetésekbe”
(például kik, illetve milyen ellenérdekelt erők
„küldték” később a pártot végül alaposan átformáló,
szinte „lakitelekietlenítő” Antall Józsefet) sosem – az
„utóhangban” sem! – bocsátkozott. Nagyon kellett ez a
higgadt-fegyelmezett könyv. Nemcsak azért, mert az SZDSZ-előd
„demokratikus ellenzék” a maga múltját – úgy, ahogy,
mitizálva nemegyszer – bőven megírta-megíratta,
dokumentálta már, hanem azért is, mert ebben az
MDF-előtörténetben a huszadik századi magyar história egyik
legnehezebben értelmezhető – minden „hagyományos”
eszmei, politikai, politológiai „koordináta-rendszerből”
kilógó – jelenségéről van szó többek között. Olyan
jelenségről, amelynek nemcsak a létezési formája, de a
pozicionáltsága is gyakran eldönthetetlen vagy ambivalens volt
a története során. Ezért állítom, hogy e remek munka
leginkább vitatható – vitára érdemes – része nem más,
mint a (fő)cím ily kategorikus kiemelése: Ellenzékben.
Az, hogy e történet szereplői s a
gondolattal azonosulók az egykori pozíciót ekként
definiálták 1987 vagy – még inkább – 1989 után,
méltányolható persze, sőt, e látásmód morális
dimenziójának igazsága már a nevezett esztendőket
megelőzően sem volt vitatható, ám éppen Pintér M. Lajos
elemzéseit olvasva feltűnő, hogy a szereplők mennyire nem
szívesen vállalták az ellenzéki státust akkor (s –
érthetően! – ezt bizonygatta róluk a párt „népi
szárnya” képviseletében Pozsgay Imre is). A „Nagy
Népi Hurál” 1968-tól kezdődött baráti beszélgetéseire
emlékező Für Lajos sem, aztán a szilenciumra ítélt Csoóri
Sándor s Csurka István sem, s nemcsak az Írószövetség
1986-os közgyűlésén, de még Lakiteleken is a hatalommal
való értelmes „párbeszéd” kívánalmát, reményét (?)
emlegették többen – amikor már végképp nem hihettek benne,
akkor is. Tudom, az effajta „beszéd” reálpolitikai
kényszerről (is) tanúskodott, hisz a rendszer végét látni
egyszerűen nem lehetett, de nem lehetséges-e, hogy e
magatartásban épp a népi gondolat mindenkori
„kvázipolitikai” sajátosságának az (egyik) lényege bújt
meg akkor? Hisz „kollaborációval” vádolták a népieket a
Horthy-rendszerben is – „érvet” is talált, aki akart, s
nemcsak a Gömbössel való néhány órás beszélgetést –, s
Szabó Pál, Veres Péter, sőt Illyés Gyula némely írása,
kitüntetése alapján a Rákosi-érában való aktív „népi
jelenlét” is bizonyítható, a Kádár Jánosról elkeresztelt
rendszerben történtekről nem is beszélve már. E vádak
ugyanonnan s körülbelül ugyanazon céllal jöttek, ez igaz, s
ha az egész mozgalomra nézvést igaztalanok voltak is, a
népi „oldalt” mindig magyarázkodásra tudták
kényszeríteni, mert mindig volt bennük „valami”. A
rejtély nem oly nagy természetesen, csakhogy az emocionális,
szereptudati, közösségi-etikai, taktikai s kvázipolitikai
összetevők olyan – csak a népi mozgalomra jellemző –
együttállásáról van szó, ami „kívülről” nem
érthető, s főleg nem átélhető igazán. Például:
esetünkben a népiek, illetve utódaik – amíg élt, Illyés
Gyulával az élen – a határon túli magyar kisebbséggel
foglalkozó hivatalt, intézetet, alapítványt s főleg egy legálisan
megjelenő lapot akartak, tudták, hogy ez az őket esetleg
ellenzéknek vagy ellenségnek tekintő hatalom „jóindulata”
nélkül nem érhető el, így nemigen vállalták a nyílt
konfrontációt, s ahogy – s amíg! – lehetett, szerettek
volna kibújni e minősítés alól. „Hajlandók vagyunk
félretenni az ellentétes megközelítésekből származó
ellentéteket, mert a végveszélyben lévő testvéreink sorsa
mindennél fontosabb számunkra. Nem kérünk semmit, csak egy
kis belső nyilvánosságot” – Csurka István Monoron mondta
ezt, abban a beszédben, amelyet a párt Kulturális
Osztályának tájékoztatója – e „virtuális békejobb”
ellenére – a tanácskozás „legszélsőségesebb
hangvételű megnyilatkozásának” minősített. Demszky Gábor
1992-ben elejtett – e könyvben is idézett – mondata,
miszerint a népiek „az ördöggel is összefogtak [volna] a
magyarság megmentése érdekében”, még a fordulatra
nézvést sem volt egyedi, Illyés Gyula 1935-ben – a kudarcba
fulladt Gömbös-találkozóról beszélve – majdnem szó
szerint ugyanígy fogalmazott. Az SZDSZ-es politikussá lett
történész, Szabó Miklós szerint a népi s a demokratikus
ellenzék közös fellépéseként értelmezhető 1985. júniusi
monori találkozó a hatalmat zsarolni akaró népiek (akik
megfenyegették „a kormányzatot, ha nem adja meg nekik a
lapot, akkor ők még »ezekkel« is összeállnak”) ilyetén
– Szabó szerint „hátsó” – szándékának az eredménye
(is) volt. Bár ez így aligha igaz, tény, hogy a
népiek a már meglévő – a demokratikus ellenzékénél idehaza
sokkal nagyobb – hatásuk s mozgásterük növelését,
egyáltalán, a gondolatok „társadalmasítását” igen
fontosnak tudták, s ehhez kerestek – s találtak Pozsgay Imre
személyében – partnert a hatalom szférájában is.
Ez a cél a betiltott Tiszatáj
megmentéséért folytatott küzdelemben csakúgy tetten
érhető, mint Lakitelek szervezése, a tanácskozás s annak
közvetlen utóélete idején – Pozsgay Magyar Nemzet-es
„huszárcsínye” átgondolt stratégia része volt! –, hisz
a rendszer gyors bomlása ezekből az esztendőkből nézvést
még egyáltalán nem látszhatott. Lakitelek ezért olyan
históriai „sűrűsödési pont”, ahonnét a népi gondolat s
mozgalom – diktatúrabéli – létezési formája,
nemzeti-társadalmi szándéka, abszolutizáltan
„szolgálatelvű” erénye s taktikai-politikai
ambivalenciája, sőt esendősége egyaránt belátható. Mert ez
az eszmei és morális értelemben valóban – a
története során mindig! – ellenzékben lévő jelenség soha
nem politikában-hatalomban, hanem – ahogy Veres Péter mondta
egykor – „népben-nemzetben” gondolkodott, a politikai
demokráciát sem célként, csak lehetséges eszközként fogta
fel, számára nem a hatalomgyakorlási struktúra –
reménytelen – megváltoztatása, hanem az életvezetési
stratégiákként felfogott erkölcsi-értékelvi minőségek,
antiindividuális gondolkozásmódok, tradíciók előhívása,
„meggyökereztetése” volt a lényeg. Amikor Csurka István
– szintén Monoron – arról beszélt, hogy a család s az
iskola erkölcsi szerepének, tekintélyének helyreállítása
legalább olyan fontos, mint a politikai rendszer bírálata vagy
a gazdasági reform, meg hogy az „új magyar önépítés”
programját nem vagy nem elsősorban a megváltoztathatatlan
politikai-hatalmi koordináták között, hanem azokat
megkerülve, közvetlenül a társadalom, a nemzet felé fordulva
kell megalkotni, ilyesmire (is) gondolhatott. Ebben az
írói-erkölcsi elemekkel átszőtt programban az
„agonizáló”, „önkizsákmányoló”, „idegbeteg”,
„kvázikultúrájú” társadalom felrázása, a
„nihilizmusba süllyedt nemzet megmozdítása”, ön- és
helyzettudatra ébresztése volt a cél, pontosan az tehát,
amiről a minőségelvről s a nemzeti tudat
„újraszövésének” szükségességéről gondolkodó
Németh László szólt – jóval korábban már. A népiek
nemzeti s morális értelemben hanyatlónak látták az 1956 óta
eltelt időt, erkölcsi s tudati romlásról beszéltek folyvást
(míg a csak „struktúrában gondolkodó” teoretikusok, Bauer
Tamás, Kis János, Szalai Erzsébet vagy Vági Gábor az
„egyre több rést” s a javuló tendenciákat is
emlegették!), s ezért – 1956 után! – a nemzeti gondolatban
életveszélyt látó, a társadalmat materiális-fogyasztói
értékekre kondicionáló kádári–aczéli politikát látták
leginkább felelősnek. Jellemző, hogy a Monoron vagy másutt
felvetett gazdasági kérdésekhez alig vagy egyáltalán nem
szóltak hozzá, s hogy „látleleteiket” nemcsak a
társadalomnak, de a hatalom „fogékonyabb” részének is el
akarták mondani mindenáron. Nem tettek mást, mint a népi
szociográfusok egykor – Féja Géza, Kovács Imre vagy Szabó
Zoltán is „figyelemfelhívásnak” szánták könyveiket –,
s a hatalom sem cselekedett alapvetően másként:
„lépett” – akkor perekkel, most szilenciumokkal –, ha a
„látlelet” túllépte a határt.
S itt hadd álljak meg egy pillanatra. Nem oly
nagyon, de hiányolok a könyvből valamit. Én az – amúgy
pontos s lényegre törő – Bevezetést némileg
bővebbre vettem volna. Több szót szántam volna arra, hogy az
„ellenzéki” létezés lehetőségét-lehetetlenségét s
formáját a hatalomnak a forradalom emlékezetéhez való
viszonya határozta meg mindenestül. Kádárék tudatában
ugyanis 1956 nem – pontosabban: nemcsak! – rendszer-, hanem
szovjetellenes „nacionalista ellenforradalomként” élt elsősorban
(az antiszemitizmustól is rettegő Aczél Györgyében még
inkább!), ezért ezt a „jelenséget” – a
„nacionalizmust” – akarták kiirtani, leszerelni,
semlegesíteni mindenáron. A népi írók vagy a „burzsoá
nacionalizmus” ellen összeszerkesztett 1958–59-es
állásfoglalások csakúgy ezt szolgálták, mint a
függetlenségi tradíciót „hamis tudatként” támadó
Molnár Erik-féle történészkoncepció, s a
hatvanas–hetvenes esztendők „deheroizáló”, a népieknek
nagyon nem kedves publicisztikája – az Élet és Irodalomban
és másutt – is ehhez a szándékhoz igazodott. Bizony a
rendszer – s kivált a kulturális politika – a polgári
liberális-radikális, tehát „antinacionalista” ízlés s
hagyomány felé volt „nyitottabb”, igaz, a
„határsértést” a marxizmussal keveredett, abból
„kinőtt” – később ellenzékivé lett – gondolat s
gyakorlat képviselőitől sem tűrte el. Ugyanakkor Kádár a
„nép jótevője” is akart lenni, s ebbe a „politikába”
az 1956-ban fellángolt nemzeti gondolat „mindenestül való”
ellenséggé nyilvánítása nem férhetett bele. Maradt az
ígérgetés, a kölcsönös ellenérzésekre rájátszó
„népi–urbánus” manipuláció, aminek Aczél mestere volt,
meg az „alku” (a „tabuk” – a Párt, a Szovjetunióhoz,
a szocialista országokhoz való viszony s 1956! – tiszteletben
tartása), ami – hallgatólagosan – Illyéssel, Németh
Lászlóval, Veres Péterrel köttetett egykor, amit az írók
tartottak be csupán, s amit a fiatalabb generáció végül
felmondani kényszerült. A népi „politizálás”
lehetőségeit – s reflexeit is? – az 1956
következményeként örökölt keret – no meg a „mehet ez
jól, jobban is” illúziónak a hatvanas évek
„gyarapodásának”, relatív szabadságának élményében
gyökerezett, a népiek jó részét is lojalitásra biztató
makacssága – szabta meg sokáig.
A „határt” a hetvenes–nyolcvanas évek
fordulójától lépték át a népiek, mert sem morális, sem
írástudói értelemben nem tehettek mást, ugyanakkor a
párbeszédre való hajlandóság is – vagy óhaj inkább –
mindvégig fennmaradt. A Charta-akciókban, a
Bibó-emlékkönyvben való részvétel, Csoóri Sándornak a
Forrásból kicenzúrázott esszéje, Duray Miklós könyve elé
írt szövege, Csurka István néhány előadása vagy Nagy
Gáspár 1984-ben és 1986-ban megjelent „rendszerváltó”
versei a végső szakítás alkalmai is lehettek volna akár, de
visszavonhatatlanná tenni ezt mintha egyik „fél” sem akarta
volna igazán. Miközben a hatalom hitegetett, időt húzott, s
ígéreteit nem tartotta be (az Erdély története 1986-ban
megjelent, lett – erős „biztosítékokkal” ugyan –
Magyarságkutató Intézet, s Monor előtt három nappal – fél
évtizednyi harc után – engedélyezték a Bethlen
Alapítványt), az a bizonyos írói „segítségnyújtási”
szándék is felbukkant újra meg újra, egészen Lakitelekig.
Csurka 1984. augusztus 22-én a „tizenkilencekkel” való
tárgyaláson Aczélnak a reformfolyamatot támogató akaratról
beszélt, az Írószövetség 1986. novemberi viharos
közgyűlésén Czine Mihály vagy Fekete Gyula is a
„párbeszéd” szükségességének igényével szólt, s az
utóbbi keserűen jelentette ki: sok író van, aki segítene, de
a politika nem hagyja érvényesülni, sőt nacionalistának
bélyegzi őket. De a partnernek ajánlkozás (miért a
Rákosi-ovisokkal – ti. a „kemény ellenzék” tagjaival –
állnak össze az írók Monoron, ha már egy szabolcsi
parasztfiú – vagyis ő, Berecz János – is hajlik a
párbeszédre?) s a fenyegetés elemeit keverő Berecz János-i
beszédet visszautasító – az alkut 1981-ben felmondott –
Csoóri Sándor is egy csupán „mintha-ellenzéki” szerepbe
kényszerített reformernek nevezte magát. Túlzott
óvatosságnak vagy naivitásnak is tetszhet ez az attitűd ma
már, miként a „közös” szocialista célok sűrű
emlegetése is, ám a szándék mögött nemcsak a reálpolitikai
megfontolás, hanem az emlegetett erkölcsi-értékelvi
világkép esélyéhez való ragaszkodás is ott lebegett
minduntalan. A népiek ugyanis nem marxi szocializmust, de nem is
globalizációs kapitalizmust akartak, az ő programjuk
célzottja a tudatukban élő magyar nemzet, tétje pedig –
mint a majdani változás emocionális s intellektuális
előfeltétele – ennek a nemzetnek a morális-tudati
felszabadítása volt, amihez a politikai értelemben vett teljes
„illegalitás” nem tűnt járható útnak.
Az, hogy e szándékot a korábbi illúziók
– lásd Sánta Ferenc Húsz óra című regényét, a
mezőgazdaságban, a háztájiban való bizalmat s egyebeket –
vagy azok emlékezete tartotta-e fenn még ekkor is, nem tudható
(némelyekben tán igen, de a Csoóri Sándorék szavát
értőkben aligha), ám bizonyos, hogy a válság valós – a
strukturális bajokra vonatkozó közgazdasági, szociológiai
teóriákon túli – etikai, történelmi s
társadalomlélektani természetét a népiek ismerték fel s
fogalmazták meg igazán. Arról, hogy mi az a gond, ami
„átléphetetlen” itt, Magyarországon, Csoóri
esszékötetei (a Nomád naplótól a Készülődés a
számadásra címűig), Csurka Monoron vagy a kulturális
ellenfórumon tartott előadása s Nagy Gáspár néhány verse ilyen
értelemben többet mondott el az idő tájt, mint a
Beszélő összes évfolyama. Azt azonban ők sem
tudhatták, hogy a hatás feltétele nem a szélesebb
nyilvánosság lenne csupán, hanem éppen az, amit a
hatás előhívni, erősíteni akart, s ami nemigen volt meg már
akkor sem: a társadalom ép erkölcsi-tudati állapota, amit
tökéletesen sikerült széjjelverni közben. A „demokratikus
ellenzék” – meg a hozzájuk húzó, hasonló észjárású,
érdekeltségű reformközgazdász- s szociológuscsapat – a
válságnak ezt a – többnyire metaforákba rejtetten előadott
– „részét” sosem vette hallóra igazán. A népiek s
„ellenlábasaik” közeledését ez, míg a lakiteleki
remények sorsát – a felgyorsult politikai kényszeren túl
– a cél természete s annak siralmas „talaja” együtt
pecsételte meg. Közös akciók ide vagy Monor oda, az ellenzék
két „szárnya” közötti szakadás elkerülhetetlen volt
végül – ennek eseménytörténetét példás alapossággal s
ritka empatikus képességgel elemzi a szerző –, s az is
alighanem, hogy a párttá lenni kényszerült-kényszerített
szellemi-etikai célú mozgalom eredeti szándékai felett nagyon
gyorsan átlépett az idő. Pedig a mozgalomnak igaza volt akkor,
s ez visszatekintve látszik csak igazán. Azt, hogy a népi és
a „demokratikus” ellenzék közül a kádári–aczéli
hatalom élet- s nemzetfelfogásához melyik állt – akár
„lélekben” – közelebb, az azóta való történések
végképp eldöntötték talán (mert bizony nem a szamizdat volt
a lényeg!), s az sem vitás ma már, hogy a rendszerváltozás
folyamatából az élménynek – a katarzisnak – az a
kollektív tudat számára is átélhető emocionális tartalma
maradt ki alighanem mindörökre, amiről – igaz, 1956 kapcsán
– Bibó István mint az emberi méltóság forradalmáról
beszélt. Az tehát, amire a „népi szárny” az egészet
fölépítette volna, de aminek előhívására,
„megteremtésére” – egy fogyasztói vágyakra trenírozott
társadalomban, a gyors politizálódás, a globalizációs
korparancs s a felharsant nacionalista-, antiszemita- s
kollaboránsvádak elleni védekezés kényszerei között –
esély sem maradhatott. A „saját út” történelmi
lehetőségéről szőtt álom akkor elveszett, s a népi
gondolat ismét – nemcsak morális – ellenzékbe szorult.
Ekként ez a könyv emlékidéző s
emlékeztető is valamennyire. Emlékeztető egy készenlét, egy
írástudói szereptudat, egy életvezetési stratégia
jelenlétére, arra, ami egyre inkább hiányzik nekünk – és
belőlünk? – ma már, de ami nélkül értelmesen élhető
társadalmat s önmagában bízó nemzetet elképzelni sem
érdemes. A Németh László-i, Bibó István-i „harmadik
út” igényéhez tartozik ez bizony, eszmény, amely az ember
jobbik részét szólítja meg, „utópia” – ha ez kell
mindenáron valakinek! –, mindennapi mérték, mely nem
„megvalósításra”, hanem követésre,
„megközelítésre” való, akár az evangélium. Nem
politikai kategória vagy formáció ez, meglehet, esetlenül is
mozog a „kemény” politika terepén – föladni mégsem
lehet, hisz akkor az „ember szépbe szőtt hitének” az
ellensége lesz az úr. A Magyar Demokrata Fórum „ősének”,
a „Nagy Népi Hurálnak” – meg ennek a kvázimozgalomnak is
még sokáig – Kiss Ferenc irodalomtörténész volt a lelke
egykor, akit Ady, Németh László példája s Nagy László
műve, barátsága vezérelt, s aki e küzdelembe rokkant bele,
alig túl az ötvenen. A lakiteleki „alapító atyák”
kilencen voltak, írók, irodalomtörténészek, történészek,
szolgálatos emberek, a magyar írástudókra kirótt parancs
értelmében mindahányan. Közülük a legfiatalabbat – s
leginkább lobogó lelket – a szíve vitte el harmincnyolc
évesen, a többiek keserűek, s képtelenek leplezni
csalódottságukat azóta is, gyakorló politikus kettő maradt
közülük, egyikük időközben el is torzult alaposan.
Meglehet, nem is „vérbeli” politikusnak termettek ők, ahogy
nem annak termett Veres Péter, s nem annak termett (volna)
Németh László, Illyés Gyula s még – a néhány napos
helytállásával örökre erkölcsi példát adó – Bibó
István sem talán. S ahogy a népiség sem tudott
„egységes”, hatékony politikai alakulattá formálódni
igazán soha (történetének legszebb pillanata alighanem a
forradalom két hete volt, de hogy mivé lett volna később,
sose tudjuk meg). A huszadik századi magyar történelem
tanúsága szerint a népiség inkább afféle
gondolattermelőnek vagy „súgónak” lett volna jó csupán,
ha lettek volna „profi” – de az írók erkölcsi
zsinórmértéke szerint cselekedni képes! – politikusok, akik
hallgattak volna rá. Nem voltak, meglehet, a politika nem is
tűrte az ilyeneket (még a zegzugos utat bejárt Pozsgay Imrét
sem, aki végül megértette a lényeget).
Úgy tetszik, egy – az Ady Endre-i Élet
teljességére tekintő – tervet kihordani s annak érvényt is
szerezni a politikában nem lehetett, nem lehet itt,
Magyarországon – másutt sem talán. Mire ment volna ez az
„európai” trendet (nincs harmadik út!) s a globális
korparancsot felülírni szándékozó „népi politika” 1990
után, nem tudható (sokra aligha), de az igen, hogy Lakitelek
honi s külhoni gáncsolása a népi-nemzeti gondolat lábra
kapását tette lehetetlenné. A „négyigenes” népszavazás
erről s nem a demokrácia védelméről meg a kommunista
hatalomátmentés megakadályozásáról szólt, ellenkezőleg,
azt – az ügyes „társasági” s egyéb törvényeken
kívül persze – épp ez a csíny alapozta meg, s a „nagy
csalás” célhoz ért megint. Ahol egy párt van hatalmon, azon
az egyen belül előbb-utóbb feltűnik a – nem létező –
többi is, ezt a hetedik lap alján mintha a szerző is szóba
hozná némileg. Kádár Magyarországán sem történt ez
másképp, ezért valóban éltek a hatalom s a hatalmon kívüli
„erők” közötti – mikor ilyen, mikor olyan –
kapcsolatok, csakhogy az MSZMP „népi szárnya” – az 1956
utáni kor „antinacionalista” politikájának köszönhetően
– igencsak vékonyra sikerült, jórészt egyetlen, amolyan
hébe-hóba befolyással bíró politikusból állt. Nem így a
„másik szárny”, ahol Nyers Rezső s – még inkább! –
Aczél György a jéghegy csúcsát jelentette csupán, s – az
ellenzéki „kemény mag” tagjainak „jól megfontolt”
zaklatása ide vagy oda – amikor sűrűsödött az idő,
mindenki tudta, ki az igazi ellenfél, s hogy hova – kinek,
kiknek – meg hogy mivel tartozik. A magyarországi
rendszerváltozást egy – a dokumentumokban valószínűleg
tettenérhetetlen – átgondolt alku mentén vezényelték le,
amivel a „kimaradt”, fogyasztásra kondicionált társadalom
nemigen törődött, s nagy részében nem törődik azóta sem.
A népiség maradéka, ami a Kádár-rendszernek – politikai
értelemben – valóban amolyan „mintha-ellenzéke” volt,
csakugyan ellenzékké lett a „szabadság” beköszönte
után, s ott van ma is – ha létezik még egyáltalán –,
ahova az életet a részérdekek irányította politikák rendje
szerint feltrancsírozni képtelen gondolat – az illyési
„Haza a magasban” – mindig tartozott. Pintér M. Lajos e
reményt hordozó, aztán kudarccal végződő folyamat két
évtizedét dokumentálja s értelmezi anélkül, hogy a
tanulságot az olvasó szájába rágná. Nem is feladata ez,
ellenben – történészként – nemcsak a számvetésre, az
okulásra, de a sorsunkról való meditációra is kiváló
alkalmat adott. (Antológia Kiadó, 2007)