|
Kürti
László
Ahonnan csillár, égbolt
Várj csak! Hogy is volt? Remeg a testem.
Lányt akartam tőled! Vagy egy fiút?
Ültünk egy padon, ősz volt. Kettesben.
Beteg voltál, úgy mondták: „van kiút”.
Hogy is? Azt hiszem, mégsem így volt!
Tévét néztünk ágyból, nagy zivatart.
Utókezeltek. Nem féltünk a ráktól.
A sok esővíz, míg élünk, kitart.
Keveset beszéltünk, néztük egymást.
Az a kád víz, mint vödörnyi földszag,
s e szag váza létezésnek, elmúlásnak.
Ezen kívül minden kacatlagos.
Mágneses mezőben
Ma nincs hiányom semmiben,
esetlen s féljózan vagyok.
Úgy képzelem, lesz még ilyen,
hogy szesz vagy fű, ártó zajok
szédítenek, és lassan el-
pusztít a hűvös zsibbadás.
Panaszkodni csak félsiker,
s hallgatni kár, hogy nem strapás.
Van kábeltévém, videóm,
farmer, ha kell, szép öltöny is.
Viselhető napi melóm,
nincs, ki belém törölközik.
Elrendeznek erőterek,
vasreszeléket, csillagot.
Hajam, szívem töredezett,
inget hordok és kalapot.
