Kortárs

 

Konczek József

 

Este és hajnalban

 

Olyan drága ez a kert
a szónak pénzt jelölő értelmében is, hiszen a fővárosi zöldövezet
csupa virág kertkörnyezetében itt újra meg újra betelepített
ribizlibokrok vannak, s a rüh ette almafa után, a fertőtlenített talajban
megint megeredt a két tenyérrel odaplántált almafa,
és levendula is nyílik, különféle illatos növények,
kékes színű nyuszifül, így hívják,
meg paradicsombokrok, paprikák,
este és hajnalban locsolja őket gumitömlővel.
S még az előkertet is.

Ott meg egy mosdólavórnyi tavacskában
halak úszkálnak,
és a víz melletti kispadon gyakran elüldögél,
s egybefolyik minden munka mégis a keze alatt, máskor csak üldögél,
ül a csendben, mintha áradó némaságán kívül minden rendben volna,
szóval a világ ügye, mintha ezen a kerten kívül nem is volna más,
úgy ül, üldögél és hallgat ez a különös nő.

 

 

 

Veráról egyszerűen

 

Vera úgy esett össze az utcán, mint akit golyótalálat ért.
Ez a kilencvenes években történt. Leszállt Vera a buszról
karcsún és könnyen. Hiszen mindig olyan volt.
De akkor már nagymamaként.

Valóban ő volt a hit,
akit –

             de erről most nem beszélek többet.

Az tartozik még ide,
hogy utoljára azt mondta nekem:

            „Konczekom, értsd meg, egyszerűen nem jó a neved,
            mert nem bújhatok benne el…”

Vera azt mondta, hogy nem lehet elbújni a nevemben.

S honnan jöhetett ez a golyólövésszerűen váratlan halál?
Vera szívszélhűdése. Hiszen ő sohasem dohányzott,
alkoholt sem ivott gyakran, s mint egy gyerek, úgy tudott örülni
napsütésnek, faleveleknek az utcán.

 

 

 

Elégia egy utcaseprőhöz

 

Kihűltek a szalmakazlak.
Sárosak a nyári vackok, delelőtanyák,
pereg magva a kakastarajnak
amott egy asszony tenyerébe, de szellőnyaláb
sem csap a kert virágaira. Nem zsákol ebből a tenyészetből
illatot az ázott zászló.
Meglazult húrok, villanydrótok, semmi fecskemadárraj,
csak a szemetes erdő,
te meg előballagsz, pedig nem is hallottál Augiászról,
lapát, kerekes kocsi,
sárga mellényedben, mint a köztisztaság aranyszobra,
itt már megint övig ér a mocsok,
billeghetsz, mint a ketyegő bolond az ambulancián,
támaszkodhatsz kidobált újságkötegekre, csomagokra,
ez már megint nem miattad volt így.

 

 

Határszemle

 

Amikor a tavaszi eső lágy, bő cseppjeivel,
mint egy meleg női kézlegyintés, arcomhoz suhan,
rétek is sóhajtanak, és mintha megreszkető orrcimpákkal
lovak is megéreznék a legelők friss, hersegő ígéretét,
éledő kaszálók zsenge zöldjén motoz végig remegve a fény,
s a füvek és a határtalan vadvirágmezők alatt
a gyökérzeten átsajdul a mélyi áram,
érzem én is, bokron, asszonycombon lesz a nyár.

 

 

 

 

 



Nyitólap