Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Királynapja
Akárhogy forgattam, nem tudom másképp
lefordítani. Kraljevo: A király napja. Természetes persze,
hogy 1980-ban Spiró György Miroslav Krleza Kraljevo
című fiatalkori drámáját Szent István-napi búcsúnak
fordította. A zágrábi székesegyház egykori búcsújának
Királynapjaként vált odalent fogalommá a neve. S a
horvátoknak István volt a Szent Király. 1910-ben Antun Gustav
Matoš, az akkori századelő jeles költője a dómban
büszkén-keserűn idézi meg a törökverő Erdődy bán
emlékét, s azt a címet adja versének: A Szent Királynál.
Ünnepi kalendáriumában írja Bálint Sándor, hogy Zágrábban
régi hagyomány volt, hogy a patrónus István király
tiszteletére a püspök misét mondatott. A szokás azonban a
XVI. század elejére feledésbe merült. A szegedi magyar
Baratin Lukács azonban (akinek néha megfeledkeznek magyar
mivoltáról a horvát történészek) meghagyta a káptalannak,
hogy gondoskodjék a miséről. A szolgálatért három falu
tizedjövedelmét engedte át. És most szólítsuk ide Šenoát,
az írót, a horvát főváros krónikását 1866-ból. Ifjú
újságíróként Zágrábolás (Zagrebulje) címmel
jelentette meg szellemes tárcáit. „Kraljevo! Nem kellemesen
hangzik-e ez a szó minden zágrábinak a fülében; nem fog-e a
Királynap viruló látványa elcsábítani minden idegent?
Királynapja egy sajátos népi ünnep, és a legjobb
bizonyítéka annak, hogy bizonyos uraságoknak nem sikerült
eltörölni nemzeti jellegünket és az álmatag filiszterség
egyenruhájába bújtatni. Királynapja a »keleti
államférfiaknak« azt bizonyítja, a horvátok – amellett,
hogy nyugatiak – természetük, jellegük szerint mégiscsak
szlávok. Nekünk Királynapja az, ami Lipcsének a húsvéti
vásár. Királynapja egy nyári farsang, olyan ez a nap, mint
valaminő zenei epizód a prózai zágrábi életben.
Királynapján az első megkoronázott magyar
királynak, Szent Istvánnak az emlékét ünnepeljük.
Csodálom, hogy Bach ennek az ünnepnek a helyére nem hozta be
Babenbergi Szent Lipót ünnepét.” A Bécs felé csípő
mondat után sorra elmondja, melyik újság jelent meg erre a
napra, melyik nem. Igazi vásári forgatag képei elevenednek meg
az író tudósításában. Látunk bohócot, a híres samobori
bandát, a horvát kólót járó falusiakat, meg is jegyzi,
mennyivel természetesebb itt ez a tánc, mint úri szalonokban.
Szobalányok, mesterlegények mulatnak a sokaságban. Sőt
purgerekkel, vagyis törzsökös zágrábi atyafiakkal is lehet
találkozni, cipészekkel, gombkötőkkel, szabókkal. Úgy
illett, hogy minden mester megülje asszonyával Szent István
napját egy kis pecsenyével és borral. Az új téren. Ahova
éppen abban az évben került Jellasics szobra.
Ha Šenoa városi életképében a
népünnepély színei a meghatározók, Krleza fiatalkori
drámájában (1915-ben írta) a királynapi búcsú forgataga az
augusztusi éjben valóságos haláltánccá válik. A Szent
István-napi búcsú a „békebeli” világ – a szerző
utasítása szerint a dráma az első világháború előtti
Zágrábban játszódik – groteszk pusztulása. Fölvonul a
színen az egész sokadalom, a város minden rendű és rangú
lakosa. Ahogy az író bevezető fölsorolása mondja:
„Tamburazenészek, orgonák, emberek gyertyákkal, füstölt
hússal, játékokkal. A purgerek, komák, cigányok, lányok és
csavargók kólója. Énekesek, részegek, kereskedők,
vendégek, járókelők. Csibészek, zsidók, őrök, szolgák,
kocsisok, urak, fekete kutyák, pecsenyesütők, sajtárusok,
pincérek és pincérnők, gyerekek, hordót gurítók,
szolgálóleányok, fiúk, katonák, komédiások, mészárosok,
törökök, macedónok, cukrászok, román szőnyegszövők,
kisbírók, négerek, bűvészek, kanonokok, a mirogoji temető
lakói: hullák, öngyilkosok, akasztottak, a hullák kórusa,
csontváz a hatfogatú halottas kocsin, a halál madara.”
Érdemes idézni tovább is Krleza látomásos
szövegéből, amellyel megpróbálja érzékeltetni ennek a
különös, monumentális drámának a hangulatát.
Naturalisztikus valóságdarabok keverednek miszteriózus
fényekkel. Mintha Szabó Dezső avantgárd nyelvi közegében
járnánk. „Mindez a színpadon őrült, szétbitangoló szláv
melódiává olvad össze, őseredeti és pogány dallammá,
amelynek felszínén átvett, kopírozott, európai eredetű
magatartásunk úgy hányódik, mint apró sajka a hatalmas,
felkorbácsolt tengeren. Mindez a »szentistváni őrjöngés«
hihetetlen, tomboló dimenziókat ér el, és mindössze egyetlen
lépéssel a glóbuson túl, a kék és ismeretlen Semmiben,
fantomokká és démoni látomássá duzzad. (…) Számtalan
tamburazenekar, buján zúdulva egyetlen őséletes, eksztatikus
elragadtatásba, amely azzal fenyeget, hogy hullámként átcsap
a színre, és özönvíz gyanánt elmossa a Vásárteret, a
»szentistváni vigalmat« és az egész várost, amelynek,
mintha a félelemtől, sápadt-fehérek idevilágító házfalai.
Ez az intenzitás az egész játék idején kísértetiesen
túlfűtött, mintha a Minden táncolna valahol egy szörnyen
magasan kifeszített kötélen. És minden szét fog pukkadni.
És belezuhan a Feketeségbe.” A drámában lazán egymáshoz
kapcsolódó jelenetek követik egymást a horvát kóló
(körtánc) ritmusában, véget nem érő körforgásban.
Mindenki járja, egyre kétségbeesettebben táncoltatva saját
nyomorúságát. „A Szent István-napi búcsú – olvassuk
Slobodan Prosperov Novak irodalomtörténetében – egy beteg
társadalom hatalmas metaforája, egy állati Vásár
bemutatása, a pogány zene orgiája, egy szörnykóló
kannibáli ünnepe, fantasztikus, groteszk és halotti látvány.
Mint egy középkori moralitásban fölvonulnak a színen bűnös
férfiak és bűnös nők, akik őrült ritmusban adnak és
vesznek egymástól, amit csak lehet, leggyakrabban pedig
önmagukat.” Krleza apokaliptikus látomása nemcsak a
„horvát kocsma” pusztulásának a képeit vetíti elénk,
hanem az első világháborúba sodródott európai kultúra
egyetemes válságának kilátástalanságával is szembesíti a
nézőt/olvasót.
Augusztus 20-án sohasem jártam Zágrábban. A
székesegyház búcsúját valószínűleg Nagyboldogasszony
napján tartják. Királynapjának már se híre, se hamva.
Talán ma a Krleza-dráma horvát nézőinek is el kell
magyarázni ennek a régi ünnepnek az eredetét. Zágráb
elsüllyedt Atlantiszához tartozik.
Bethlen Miklós útján
Természetesen tanítjuk Zágrábban a
magyar szakosoknak Önéletírását. A régi magyar
irodalom a negyedik évben kerül sorra. Miért is ne találnék
benne horvát és horvátországi (persze mert nem ugyanaz!)
vonatkozásokat? Erdély és Magyarország (Horvátország
megmaradt részeivel együtt) külön állam volt persze akkor, s
más-más birodalmi kötöttségben, ám minden különbség
ellenére a politika művelői – itt és ott is – számon
tartották az egykori ország, a Magyar Királyság
hagyományát. Amint levelezésükből tudjuk, még a református
Bethlen Gábor és a katolikus Pázmány Péter is tudatában
volt annak, hogy létezik valaminő közös magyar érdek. Így
nézett Zrínyi Miklós Erdély felé II. Rákóczi György
kvalitásaiban reménykedve – már amíg lehetett reménykedni,
a szerencsétlen lengyelországi kalandig. És most kövessük
Bethlen Miklós útját a horvát végekre!
Huszonkét éves, amikor az Európát járt
ifjú erdélyi főnemes 1664. november 13-án Pozsonyon, Sopronon
át Csáktornyára érkezik. Útközben megmutatják neki a
szentgotthárdi csatahelyet, ahol néhány hónappal azelőtt a
szövetséges seregek nagy győzelmet arattak a török fölött.
A vasvári béke utáni zaklatott hetekben-hónapokban gyakori
lesz a magyar meg horvát (és erdélyi) politikai elit
képviselőinek a találkozása. Föltehetőleg Bethlen Miklós
sem rokoni kapcsolatokat keresve indult el a horvát bánhoz
Csáktornyára. „Engem ez a nagy ember érdemem felett
becsüllött, és amennyire azt egynehány napok alatt
tapasztalhattam, szeretett. A várban egy szegeletházban
[kíváncsi volna arra járva a kései olvasó, melyik is volt ez
a rész] nékem tisztességes kárpitos házat, külön
szolgáimnak meg ugyanott külső házat külön… rendele…”
A sors nem hagyott neki sok időt arra, hogy meghallgassa Zrínyi
Miklóst. Öt napot mindössze. Az Önéletírásban a
végzetes vadászat hiteles leírását olvashatjuk.
Az erdélyi fiatalember azután ott maradt
Csáktornyán egészen Zrínyi Péter megérkeztéig. Ezekben a
napokban végigjárja a környéket, Légrádot, Kotorit, s
megtekinti a törökök által röviddel azelőtt lerombolt
Zrínyi-Újvárat a Mura és a Dráva összefolyásánál.
Szürke novemberi délelőttön állunk 2003-ban a horvát
kollégákkal a fekete gránitobeliszk előtt a Muraköz
sarkában, közvetlenül a magyar határ túloldalán. 2001-ben
készült el ez az emlékmű, emlékeztet a hadvezér nagyszerű
stratégiai elképzelésére és a cserbenhagyásra. A várhoz
fölvonul a Montecuccoli vezette császári sereg. A várat
ostromolják a törökök. Segítség nem érkezik. Mintha az
1944-es varsói fölkelés sorsának volna az előképe.
Várhatták a magyar és horvát várvédők a fölmentőket,
akár a lengyelek a szovjeteket. Ellentámadás nem indul,
Zrínyi tiltakozása nem számít, Montecuccoli föladja a
várat. A török nagyvezér pedig fölrobbantatja
Zrínyi-Újvárat. Négy és fél hónappal később Bethlen
Miklós már csak a kőhalmokat veheti szemügyre. Mi pedig az
emlékezet helyét. Csáktornyáról Bethlen Miklós Velencébe
készül, ahogy december 10-én írja levelében Petrőczy
Istvánnak. Zrínyi Pétert, a testvéröcsöt, „emberséges
magyar nemes ember”-nek titulálja. Ő ad kísérőt Bethlen
Miklósnak, aki elindul vele a tengermellékre. „Utunk volt:
Varasd, Zágráb, Brezovica (itt által a Száván) Oszályra a
Kulpa vize mellé. Ez akkor Zrínyi Péter vára vala.”
Karácsony előtt jutnak el Brodra (Brod Moravice a Karszton) és
a Fiume (akkor még nem számított annyira fontos kikötőnek)
fölötti Grobnikra, a hegyen ülő várkastélyba, ahonnan már
ellátni a tengerig. Majd mennek tovább Triesztbe, onnan pedig
hajóval Velencébe. Érdemes még a visszautat is fölidézni. A
tengeri viszontagságok után ismét Grobnik vára (miért,
miért nem, Bethlen Grobnyiknak írja) lett az érkezés helye.
Néhány napot töltenek Zrínyi Péter feleségének (Frangepán
Katalin) a vendégeként Grobnikban és a tengerparti Buccariban.
A tengerparton egy különös, másfél-kétszáz mázsás követ
vesz szemügyre, melynek alá tudja vetni a vállát az ember, s
egy erős hajós meg is mozdítja. Másik emlékezetesnek talált
tapasztalata az asszonnyal és lányával (Zrínyi Ilona!) meg
egy páterrel játszott kártyajáték. Hiába szabódik, hogy
nem játszik pénzben, előhozatnak egy zacskó rézpénzt, ki-ki
kap belőle egy marékkal, a végén pedig mind a nyertes, mind a
vesztes visszatehette, ami nála maradt, a zacskóba. Tetszik ez
a puritán regormátusnak.
A visszaútra az asszonytól kapott lovakat és
kísérőt egészen Ozalyig (vagy ahogy ő írja: Oszályig).
Károlyvárosban (Karlócként említi) és Ozalyban azután
néhány napra Zrínyi Péter vendége. „Oszályban nagy csuda
raritás, az Istentől csinált kősziklagát a Kulpa vizén
által, és azon a malom, rettenetes szakadatlan vízzúgás,
egymás szavát az ember nem hallja, hacsak nem kiált. Ez a
Kulpa vize a Nagy-Küküllőhöz majd hasonló Oszályon alól
szélességére, de olyan mély, keskeny, három Küküllőben
sem hiszem annyi víz légyen, kivált alól Karlócon.” A
folyó vizén kései látogatóként különös épületet
vehetünk szemügyre, egy kis neoreneszánsz palotát. Az
árkádos homlokzat mögött a „munjara” (talán
villámgyártónak mondhatjuk magyarul ezt a villanyerőműre
teremtett horvát szót), a XX. század elején épített
vízierőmű. Biztosan kisebb zajjal járt, mint az egykori
malom. A hagyomány sokáig úgy tartotta, a zöld Kulpa
fölötti sziklán emelkedő családi várban született Zrínyi
Miklós. Szent helye a horvát történeti emlékezetnek, ezen a
környéken ér össze a három horvát nyelvjárás, a Zrínyiek
korában a főúri udvar fontos szellemi műhelye volt a horvát
kultúrának.
1665 kora tavaszán indult innen visszafelé
Bethlen Miklós: „Igen rút üdőben, márciusnak közepe
táját rossz úton, Bosákovina, Brezovica (mindkettő Zrínyiek
jószága), Zábrágba mentem.” Itt is följegyez két
említésre érdemes dolgot. Egy brezovicai udvarházban látott
egy képet, amelyen egy híres horvát vitéz egy csapással
leütötte egy töröknek és a lovának a fejét. És ebben a
faluban találkozott egy hatvan év körüli parasztemberrel, aki
még soha nem járt a szomszédos Zágrábban. „Kérdém tőle:
hogy állhatta meg? azt felelé: semmi dolga, járója nem volt
ott.” További útja az erdélyi ifjúnak Csáktornyára
vezetett, majd innen, a Muraközből indul Sopronba és Bécsbe.
Ezzel ér véget horvát tájakon tett kalandozása.
(Folytatjuk)