|
Kiss Benedek
Ady fészkének kifosztása
Ady Bandi fészkét
immáron ki kelletik szedni.
Magasan fészkelő sólyom,
kik mennének föl érte,
ha nem mi?
István király ősmadarának
tojása mind a miénk.
Meg van patkolva, benne nyit ajtót
jövőnkre a miért és miként.
Azért, mert Isten csodája,
azért, mert így rendeltetett.
Azért, mert égfokig fájna hiába
az északi foki szeretet.
De északi embernek mi nem születtünk,
bár a tüzük bennünk ragyog.
Átéltünk mi hőverést, jégkort,
s kemények lettünk, mint az angyalok.
Kemények lettünk, lepkeszárnnyal,
s Ady-tojásra éhezünk.
Sólyom, most szedjük ki a fészked,
sólyom, szárnyasaid leszünk!
A történelem mint
végrehajtó
(Katasztrófavers,
2.)
Én itt várom be a véget,
mert végrehajtja magát a Történelem,
lesöpör a padlásról egeret, kukoricát, búzát,
megfizethetetlen pultokra hordatja
pincéinkből a bort,
petákon veszi meg lelkünk,
s csak zörgünk mint szalmabábu –
mi, akik megtagadtuk a Mammont ezerszer,
zsellérei leszünk a Szuper-Mammonnak,
mankurtok és agyaszívottak
ideje jön a Szuper-Világban,
csonkabonkák, idegrángók
ideje jön másfél ezer évvel
Catalaunum után,
sok tízezer évvel a
barlang elhagyása után –
mi vész itt, mi tönkölődik itt,
Uramisten,
hisz már a bogarak is megbolondulnak,
hím a hímre mászik,
a nőstény elvetél, vagy fölfalja
kölykeit, a darazsak
a húsra dongnak – jelezte az
utolsó nagy költő, de nem elég,
nekünk semmi nem elég,
menekítenénk már csodálatos génjeinket
a Marsra, menekítenénk
meggyötört magunkat az űrbe,
kik hittük, istenek vagyunk,
pedig csak technicizált nyomoroncai az időnek,
zsigerek tupírozott bohócai,
futnánk már magunk elől,
akiknek álmaink voltak, s szerettünk volna
fénylő emberi dinasztiát alapítani e Földön,
pedig dinasztiánkat milliószor nagyobb erők
megalapították hajdan,
s mi visszaéltünk vele,
visszaéltünk az életlehetőség bizalmával,
s most jön a kifinomult műszer,
most jönnek a hájfejű bankó-bunkók,
nyomukban a csőcselék,
most jön a „forradalom”,
most jön a „minőségi ugrás”!
De én itt várom be a véget,
mert végrehajtja magát a
Történelem!
Megállok a sors előtt
(Katasztrófavers,
3.)
Édes jó füleim, ti a
recsegő ricsajt bátran megálljátok,
párna alá nem bújtok nyugtatóként.
Édes lábaim, kiken már alig állok,
ti a földrengéseket élvezitek, mint a
csiklandozást, nem menekültök.
Édes taknyoló orrom, ki kényes vagy,
facsaró illatok elől te sem futsz ispotályba,
pediglen bűzlik a Föld,
bűzlik a tenger,
s legjobban bűzlenek
sorsosaink, az emberek.
Édes hullámzöld szemem,
ki láttál már sok pusztulást,
láttál néhány vigalmat is
és szőlőszemű lányokat, asszonyokat,
látván most a nyomorúságos
embervoltot, minőségek
szörnyű lenullázódását
és a szomorú önfeladást,
te sem kapod elő a kendőt,
bár már papírból az is,
hogy íriszedet eltakard.
Vagyis hát, édes érzékeim,
ti nem adjátok meg magatokat
az elkerülhetetlennek –
állok hát magam is Balassi-karddal
a sors elé, mely
kegyetlen lesz
s visszavonhatatlan,
nem mint hazák, nemzetek
esztelen földarabolása.
Fináléféle
(Katasztrófavers,
4.)
Én szívem, hidd el:
ez már a ráadás,
vagy bármit higgy,
csak azt ne, hogy
ez az élet.
Ez már a végső tapsok kora,
a végső ócsárlásé,
ki eddig bírta vonóval, idegekkel,
hidd el, az is te voltál,
még egy-két taktus,
s ha levonulsz az emelvényről,
s költözöl katafalk-emelvényre:
hidd el, rendben volt minden,
pofonok és csókok méltán csattantanak,
mikor elül a színpadias lárma,
s magadra maradsz,
külön újraéled mindegyiket.
Ne félj, az egyenlegen még
unokáid is osztozkodni fognak,
kitart pár évtizedig.
De te, én szívem, most pihenj,
s csak akkor buzogj föl újra
újjásiderült vérrel,
ha közelébe jutunk mindannak,
amiért éltem,
ha közelébe jutunk
a rég megérdemelt, kiküzdött,
győzelmes új jövőnek,
ha nem pusztulunk el,
mi sem s a Föld sem!
Máskülönben mindegy,
vagy ahogy a művelt
franczia mondja:
secko jedno.
