Kemsei István
„És kitántorgott
Amerikába”
Oravecz Imre: Ondrok gödre
Van az emberi létezésnek egy olyan,
mára akár kiveszettnek is mondható alapformája, amelyik nem
években, évtizedekben, évszázadokban regisztrálja a
mérhető időt, nem órával a kezében számolgatja, hanem a
vissza-visszatérő, természet formálta ciklusokban, s csakis e
ciklusokon belüli folyamatokban működik igazán.
Születésben, életfolyamban és elmúlásban. Amelyben a
változások csupán valamely állandóságon belül
érvényesülhetnek, s ebben az állandóságban embernek,
állatnak, tárgynak egyaránt megvan a maga otthonosságot
nyújtó, legyökerezett helye. Szentimentális nosztalgiák és
feltáratlanul maradt léttitkok kötődnek ehhez az időben
eltemetett, jórészt feledésre ítélt életformához, talán
nem is alaptalanul, hiszen mára morzsányit is alig hagyott
belőle láttatni az agresszióival változó világrendek
kibogozhatatlan szövevénye.
Az életmű alakulását, fejlődési-eszmei
irányát figyelve nem felelőtlenség megállapítani, hogy
alkotói szempontból nézve Oravecz Imrének mélységesen igaza
volt, amikor irodalmi sikereinek teljében visszavonult
szülőfalujába, talán azért, hogy ne kelljen részt vennie
abban az üzleti életben, amit ma irodalomnak nevezünk, talán
más okból. Talán pontosabb tudomása is volt arról, hogy az a
kincs, az a hatalmas kiterjedésű, legbensőbb univerzum, az
eltemetett valóság titka, ami rá vár, ott van elásva a
Mátra és a Bükk hegységet egymástól kettéválasztó Tarna
folyócska völgyében, a Mátra keleti lábánál, a
gyökereknél. S hogy meg is találta, azt egyebek között már
a nagyszerű Szajla-verseskönyv is bizonyította, de az Ondrok
gödre még inkább.
Oravecz ugyanis az Ondrok gödrével
némiképp a magyar irodalom évszázados adósságát
törleszti. Ebben a könyvben megírja a tizenkilencedik századi
magyar paraszt nagyon hiányzó igaz regényét, a
hagyományosnak sejtett, hamis mítoszokba göngyölt paraszti
lét felbomlási folyamatának történetét. Megírhatta volna
már régebben más, ugyanezt, de hogy mindenkinek csak
töredékeiben sikerült megragadnia a témát, annak jó oka
lehetett. Móricz például – főként novellisztikájában –
feldolgozott belőle tragikus villanásokat, leheletfinom
lélekrezdüléseket. Megírhatta volna a nyilvánvaló
élményfolyamatot Móricz után a nagyszerű, briliáns
érzékiségű, lenyűgöző stílusú Szabó Pál vagy a nagy
tehetségű, mélyen látó, a valóság dolgait a
legaprólékosabban elemezni képes Veres Péter, de ők ehhez a
feladathoz talán rossz korban születtek, írói erejük
legtermékenyebb időszakában az „osztályharc”
ábrázolásának hatalom által megrendelt kötelessége
fontosabbnak bizonyult az emberi létezés belső igazságának
tükrözésénél. Elég csak levenni a polcról a két
trilógiát, Szabó Pál Talpalatnyi földjét vagy Veres
Péter A Balogh család történetét, hogy láthassuk,
miként roncsolja szét e remekműveknek szánt alkotásokat a
korabeli aktuálpolitika hátsó szándéka, vagy ha úgy
tetszik: a „történelmi materializmus” eszmerendszerének
úthengere. A legbensőbb, a teljesebb lelki lét
megformálását hogyan próbálja kínosabbnál kínosabb
helyzetekben helyettesíteni az állét ábrázolása, a
kívülről irányítottság megjelenítésének íróra
ráerőszakolt házi feladata. A két kiváló klasszikus
mentségére szólva: nekik még az Oraveczéhez hasonló,
évszázadnál is hosszabb időbeli távlatuk sem volt meg egy, a
megvalósultnál hitelesebb, tárgyilagosabb, távolságtartóbb,
egyben időállóbb ábrázoláshoz. Ezért is lehetnek az
említett művek csupán tanulságos kísérleti torzók az
utókor számára.
Az Ondrok gödre azonban továbbmegy a
Veres Péter vagy Szabó Pál kijelölte bizonytalan céloknál,
a Balogh Janik és a Góz Jóskák osztályharcos arcélének
megrajzolásánál. Szárazabban, távolságtartóbb
tárgyilagossággal ugyan, de másfajta mélységekbe ás,
egészen addig, ahol az érzelmek nem befolyásolják. Csak a
következmények. Igaz, nem is abban az időtartományban
gondolkodik. Nem marad meg a puszta parasztregény szintjén,
hanem a világát fenyegetettnek érző lét regényévé is
teljesedik, azaz: visszahátrál a kezdetekig, oda, ama pontig,
ahol a paraszti lét képzeletbeli bomlása elkezdődött. Az
északról Pétervására, délről Recsk által behatárolt,
szándékosan néhány négyzetkilométernyi szűk térbe
szorított figurái szinte tüntetően alig vesznek részt a
külvilág, így a történelem mozgásaiban, példának okáért
a Bach-korszak vagy a kiegyezés eseményeiben. Azaz csak
annyiban részesei az emberi személyiség felmorzsolását
célzó külső időnek, amennyiben az felgyorsult technikai
fejlődésével és az evvel együtt járó
magatartás-változásokkal befolyással van életük menetére.
A falun kívül zajgó világ történései azonban éppen a
létforma átalakulása miatt állandóan jelen lévő, sötét,
kísérteties árnyként nehezednek sorsukra, kitaposottnak vélt
életútjukra. A regény eseménysora ugyanis tele van folytonos
változással, emblémákként: a „korszerűsödés”, a
„technikai haladás” s ezáltal a „gyarapodás”
követésének kényszerével. A paraszti munkafolyamatban az
erős, ám lassúnak bizonyuló ökröt föl kell váltani a
„korszerűbb”, gyorsabb lóval. Az ekének már minden
ízében vasból kell lennie. Gőzcséplőgépet kell venni,
vagyis ha kismértékben is, de kapitalizálódni szükséges.
Azt is mondhatnánk ezzel, hogy Oravecz regényének folyamata
– Mikszáth brezinai tájának téren kívüli rokonaként –
szándéka szerint egy örökös jelenben érvényesülő,
megbillenés előtti időben zajlana talán, ha volna módja rá,
évről évre, évszakról évszakra, időtlen időkig. Erre
utalnak a környező hegyeknek az abszolút jelen időt őrző
megfestései, s az is például, hogy a középponti figura,
Árvai István válságos pillanataiban rendre ebben az időn
kívüli tájban lel vigasztalásra. Látható, hogy a szerzői
szándék szívesen helyreállítaná ebben a nagyon is
létezőnek felfogható világban az elhallgattatott természeti
órát, csak többé nem teheti. Minduntalan homokszem kerül a
fogaskerekek közé. Rekonstruálhatná az embert, akit pusztán
a létezés szükséglete, a környezetével azonos ritmus
átélési képessége vezérel. Csak hiába tenné, mert ez az
ideálkép is fokról fokra porladna szét ujjai között. Ismét
a Mikszáth ábrázolta, kizökkenés előtti, törékeny
abszolút jelen időben élhetnénk, amikor az Árvaiak által
megszervezett élet közepébe csöppenünk. Az idő azonban
éppoly könyörtelen, mint annak idején Mikszáthnál: nincs
visszaút, csak összeomlás.
Nem lehet az véletlen, hogy a regényből
nagyon keveset tudunk meg a szabadságharc bukása utáni idők
politikájáról, a közben lezajló politikai mozgalmakról.
Mindössze csak annyit, ami belőle ebbe a távoli világba
betüremkedik. A regény nyitó egyensúlyában megrajzolt
szajlai világ részben olyan, a gazdasági élet változásai
által közvetlenül befolyásolható világon kívüli
világként mutatkozik be, ahol látszólag nem történik semmi
érdemleges a megélhető életfolyamaton kívül. Még a falu is
szemérmesen takarja múltját, múltjának eseményeit:
„Érdekes, hogy a dűlőnevek közt egy sem akad, amely valami
eseményhez, történéshez kapcsolódna, vagy valami ilyesmit
sejtetne. Mintha a régi szajlaiak, vagy akik előttük éltek
errefelé, nem akartak vagy nem tudtak volna mesélni. Mintha nem
esett volna velük a határban semmi emlékezetes,
megörökítésre méltó. Mintha nem támadtak volna rá sehol
senkire, nem ontották volna senki vérét. Mintha soha nem
borult volna fel a határban kocsi, nem tűnt volna el senkinek
tehene, disznaja, birkája.” S valóban, ha
Mátra-térképpel a kezünkben olvassuk ezt a regényt, az
Oravecz említette földrajzi nevek jó részét megtalálhatjuk:
Dolyina, Szárazrét, Koponya-tető, Paskom, Pecegpallag,
Péter-hegy, Falun aluli dűlő, Kis-hegy, Darnó stb. Az
idegennek keveset mondó, szelíd elnevezések ezek más
helységeink sorstragédiákat, megesett gyilkosságokat,
szerencsétlenségeket sejtető elnevezéseihez képest.
Éppen e látszólagos eseménytelenség,
begyökerezettség dacára válhat regényhelyszínné a régi
Szajla: mert nem történik benne semmi figyelemre méltó. Azaz:
ott van a regény, ahol végképp nem keressük. Éppen úgy,
ahogyan számtalan helyszínen, számtalan emberi sorsban sem
lelhető fel semmi feljegyeznivaló. Nehezen mérhető idők
telnek el, amíg történik „valami”. S az is mennyire
kevés, és mennyire egyenlő mércével mérhető: meghal valaki
gyengének született gyermek a családból, szakadékba zuhan
egy tehén. S az is mennyire sok, hiszen emberi sorsokba van
ágyazva minden vetés, minden aratás, minden legeltetés,
minden gombászás a hegyen. S az apa-fiú kapcsolat alakulása,
változása az időben is maga a sors, mert azt sem a véletlenek
sorozata hozza létre, hiszen az emberi cselekedetekre nehezedő,
alig észrevehető világtörvények alakítják. Az előd-utód
viszony szabályozza ugyanis az emberben élő szubjektív
történelmet. S ez a történelem fontosabb az egyén számára,
mint az egyetemlegesnek mondott félszáraz datálások
hányaveti sorozata, birodalmak születése, pusztulása. A
művészi ábrázolás ugyanakkor nem a pökhendi, sorsokon
átgázolni képes történelemírás. A szépirodalomban azt
kell feljegyezni igazán, ami nem feljegyezni való. Ez a
művészet örök paradoxona.
Az Árvaiakkal éppenség nem történik semmi
olyan, ami emberrel nem történhet meg. Az öröm, a tragédia
se több a kelleténél. Az a nyitó egyensúly, ami a könyv
kezdeti állapotát jellemzi, szinte paradicsomi. Az elbeszélő
részletesen beszámol a mesebelinek is mondható mátraalji
tájról, a korabeli paraszti udvar kellékeiről, a hagyományos
háromgenerációs családi szerkezet együvé
ötvöződéséről, a falu homályba vesző történelméről. A
mesebeli hatást fokozza, hogy Oravecz nem horgonyozza le a
regényt a konkrét időben. Csak sejthetjük, hogy kezdetben
nagyjából az 1860-as években járhatunk, hiszen a család
doyenje, az idős János ifjan részt vett a szabadságharcban:
„Az öreg húsz éve még telkes jobbágy volt.” A bukás
után sokáig bujdosott: „Nem mintha az osztrákok őt személy
szerint keresték volna, azt sem tudták, hogy a világon van,
létezik.” Azt is sejthetjük, hogy vége a Bach-korszaknak,
rendes mederben folyik az élet, azaz a változások
kiindulópontján találjuk magunkat: „A fiú nem okozott
csalódást az apjának, de alapvetően különbözött tőle.
Haját már levágatta, nadrágban járt, és hétköznap, munka
közben is csizmát hordott.”
Az emblematikus erők mindig a külsőségekben
mutatkoznak meg először, mint valami benső történés
sajátos tulajdonságú kivetülései. Nagyjából ezeknél a
mondatoknál, a regényfolyamat kiindulópontján kezdődik az
eseménysort szervező emblémák rendszerének kialakulása,
mégpedig két síkon: egy külsőn és egy belsőn. A külső
emblémasort az idézett „alapvető különbözés” indítja
el, miközben a kiindulóponton tapasztalható életforma
látszólag egyáltalán nem változik: a családfő a régi, a
„törvényszerű” életvitelt követve továbbra is az
istállóban alszik, a jószágokat vigyázva, de a
nadrágos-csizmás viseletet már szükségszerűen követnie
kell az ökrök lovakra cserélésének, a gőzcséplőgép
beszerzésének, a földbirtok folyamatos gyarapodásának. Új
életforma kezdődik itt: a szerzés életformája, amelyből a
legnagyobb fiú – István, a voltaképpeni „főhős” –
már kilóg. S nemcsak amiatt, mert a továbbiakban sem lesz
részese a szerzésnek, hiszen az öröklés által
szétaprózódott birtok már nem birtok. István a
megházasodással még egy fontos lépést tesz a
hagyományoktól való elszakadás felé. Nem foglalja el apja
hálóhelyét az istállóban, felesége mellett alszik, vagyis
másodlagossá degradált szerepével ő is megtör egy
hagyományt. Elkopik az a szabályrendszer, hogy az idősebb
helyét az ifjabbnak kell elfoglalnia a létfolyamatban. S azzal,
hogy időről időre bérmunkát vállal, sőt, az Amerikába
utazás anyagi eszközeinek megteremtése végett gyári
munkássá is alantosul, azaz „kétlaki”, „ingázó”
lesz, az elidegenedés irányba mozdul el.
Eközben kicsúszik a világmegtartó
szándékú kézből maga az élet. A benső emblémasor maga a
tömény veszteség. A túlgyarapodott családban szinte
megkönnyebbülésszámba megy, ha meghal valaki gyermek, s az is
szabállyá merevül, hogy az apa Toldi Györgyként tekint
jussát kérő felnőtt fiára. Senki nem kívánja, hogy
szétbomoljék a család, csak többé nem értelmezhető a régi
módon az a szeretet, ami valaha egyben tartotta. Dologivá,
kiüresedetté válik az emberi lényeg. A kívülről
irányított létnek sajátja ugyanis, hogy kiöli áldozatának
életéből az összetartozás érzését.
Árvai János, a kiváló, tehetséges gazda
nem szereti egymás után sorjázó gyermekeit. Mert arra kell
gondolnia, hogy amit szorgos hangyamunkával egybegyűjtött,
egyszer csak szétaprózódik. Ezzel a szeretethiánnyal
egyszersmind kizárja létéből a még megvalósítható
jövőt. Árvai János így indul meg azon tragikus hősök
útján, akiknek pusztán jelenük van. Szemre s időben is
túlságosan gyorsan válik a „modern” ember egyik első
prototípusává, aki abban a pillanatban, amikor megszerezte, el
is veszítette a szabadságot.
Ezt jelképezi a mindent felborító új
embléma: Amerika. Az először csak motívum- s anekdotaszinten
felmerülő szó az idő előhaladtával
szimbolikussá-emblematikussá, az egyetlen lehetséges jövendő
szivárványos képévé erősödik, amelynek lehetetlen
ellenállni. Hiszen ha a valódi létben megszűnt a jövő,
illetve ha az a jövő annyira pusztulásos képet mutat, mint
amilyen az idős János agyvérzés előtti féltudati
állapotában megjelenik, akkor csakis egy olyan álomképben
teljesedhet ki, ami nagyon messze van a jelenét élő ember
tudati és létállapotától.
Ha úgy vesszük, szövegszerkezeti értelemben
véve az Ondrok gödre nem a hagyományos felfogás
szerint értelmezhető regény, hanem az időben lineárisan
haladó, egymástól elkülönülő történeteknek, sok esetben
az őket meg-megszakító elbeszélői beszúrásoknak – a
másodlagos elbeszélő szövegeinek – olyan ritkásra hagyott
láncolata, amelyben a szemek csak lazán, az egymás közötti
viszonyukat alig változtató figurák, a mindig azonos
tájegység, az életforma, a rítus szerint megismétlődő
cselekedetek által kapcsolódnak össze. Konkrét
időmeghatározások nélkül, olykor nagy időbeli ugrásokkal,
de mivel a létfolyamat szinte nem változik, a szerkezetnek ez a
fajta hiátusos felépítése egyáltalán nem feltűnő, sőt,
az emberi létnek azt a sajátos ritmusát követi, amikor
sokáig nem történik semmi, majd aztán bekövetkezik valami
emlékezetes.
A regény zárlatában egyszerre konkréttá
válik az idő. Árvai István és családja éppen a millenniumi
kiállítás ideje alatt száll hajóra, hogy
„kitántorogjon” Amerikába. A cselekmény és annak
kiválasztott ideje több mint emblematikus. Árvai István nem
csupán Szajlával, a paraszti léttel, a gyökereivel szakít,
hanem egész magyarságával, a történelemmel. Egy olyan Ábel
ő, akiről aligha hihető, hogy visszajön. (Jelenkor Kiadó,
2007)