Hendi Péter
Café Stockholm (4)
A Szomszédok utcájától
a Nemzetek teréig
Véletlenül ugrott be ez a cím. Jó
kapusnak szerencséje van, szokta volt apám mondogatni, még
valamikor a múlt század közepén. Tulajdonképpen nem is cím
volt, csak néhány szó egy rövidke színdarabban, amelyet én
magam írtam, ugyancsak a múlt században, de már a vége
felé. Akkoriban egy ENSZ-szervezetnél dolgoztam, Genfben, a
Nemzetek terén, és az utcát, ahol laktam, csakugyan úgy
hívták: Szomszédok utcája.
Lesz a jövő héten egy drámaíró-tanfolyam
a Grütli színházban, puhatolóztam feleségemnél, valamikor a
kilencvenes évek elején. Egy hétig fog tartani, délután
kettőtől este tízig. Úgy gondoltam, folytattam, hogy
megoldhatnám két és fél nap szabadsággal, elosztva az öt
délutánra. Ki van zárva, felelte a feleségem. Talán csak
mert nem volt valami nagy véleménnyel a mai színházról, de
talán egyébként is. Ezt a választ felejtsd el, ha az én
szabad időmről beszélgetünk, mondtam neki. Azóta is büszke
rá, hogy ilyen jól feleltem. Szerintem színpadon is megállta
volna a helyét.
Ott ültem hát a színházban, és az első
két délután nemigen rúgtam labdába. A társaság,
amelyiktől levelet kaptam, azzal a nemes céllal alakult, hogy
felkarolja francia Svájcnak jobb sorsra érdemes színpadi
szerzőit. A Radio Suisse Romande, a Comédie de Genčve
lomtalanítás idején elküldött nekik néhány
visszautasított művet, hátha felkeltik valakinek az
érdeklődését. Jobban járnál, mondta François, a társaság
elnöke, ha rögtön franciául írnál, ahelyett, hogy a
magyarodat fordítgatnád. Ha érdekelne, éppen most indul
egy… Persze tudtam én, hogy nekem két rossz közül kell
választanom. Franciára a magyart, vagy rögtön franciául,
amit majd ki lehet javítani? Az eredmény mindig fájó
kompromisszum. A tanfolyamon az első problémát az okozta, hogy
nem mindig értettem, hogy Jean-Claude mit akar. Francia
földről jött, maga is író, bár a nevét hallván kicsit
elterelődött a figyelmem az irodalomról. Mert úgy hívták,
hogy Renault. Ám az igazi rossz akkor kezdődött, amikor végre
megértettem Monsieur Renault, alias Jean-Claude feladványát.
Akkor szenvedtem csak igazán, amikor köröttem tíz penna mint
motolla rótta a sorokat, miközben nekem semmi, de semmi nem
jutott az eszembe. Se franciául, se magyarul! A lausanne-i
Marie-Helčne, akinek néhány hangjátéka ment már a
rádióban, az egyik kávészünetben barátságosan felém
fordult, és azt mondta: Nagyra becsülöm a bátorságot, amely
téged idehozott. Úgy látszott hát, hogy egy héten át nekem
itt a hülye gyerek szerepét kell játszanom.
Aztán szerda délután egy csapásra
megváltozott minden. Feladat szerint tízperces monológot
kellett írnunk egy képzeletbeli nagy utazásról. Hogy a
fantázia szabadon szárnyaljon, Jean-Claude szerteszét szórta
közöttünk egy világatlasz kitépett oldalait. Választani
lehetett, hogy a reggeli felkelés után ki hova repül. Szinte
szétrobbantam a dühtől, mert mi a francot kezdjek ezzel most
megint? Ez nem az enyém! Ez nem én vagyok! Aztán széttörtem
pokolba-börtönöm rácsait, nem gondoltam se Szingapúrral, se
Kamcsatkával, ha buzgó vérem úgy kívánta, a francia
helyesírásnak is jócskán fittyet hánytam, és megírtam az
én Nagy Utazásomat, a Szomszédok utcájától a Nemzetek
teréig.
Este nyolc után kezdtük bemutatni a
műveinket, és úgy nézett ki, hogy én aznap már nem fogok
sorra kerülni. Nagyon nem örültem ennek, mert csütörtökre
halaszthatatlan feladatot kaptam a feleségemtől, ezek meg itt
azt fogják rólam gondolni, hogy: Na persze! A harmadik
prezentációt követően szólásra emelkedtem. Sajnos, nem
tudok itt lenni holnap, mondtam, de szívesen előadnám a
darabomat még ma este. Erre nem hangzott fel jobbról is,
balról is a lelkes Halljuk, halljuk! Maga Jean-Claude is
elgondolkodva nézett maga elé. Amennyiben volna rá
érdeklődés, tettem hozzá szinte kihívón. Marie-Helčne
sajnálta, hogy el kell érnie az utolsó vonatot. Ne vegyem
személy szerint, de tényleg… Sajnálhatta is, de hogy
mennyire, azt csak másnap tudta meg. Szédületes, hogy
mekkorát fordul a világ, amikor egyszerre csak azt kezdik
mondogatni rólad, hogy menynyire tehetséges vagy! Persze lehet,
hogy nem annyira a művemmel, mint inkább a játékommal vívtam
ki a sikert, na de hát mit számít az egy színházban. A
király az király.
Gőgös-húszéves koromban a budapesti jogi
egyetemen megkérdezett egyszer egy fiatal filmrendező, aki
néhány évtizeddel később Oscar-díjat kapott, hogy
lennének-e színészi ambícióim. Mert éppen szereplőket
keresett az első játékfilmjéhez. Húszéves nemmel
válaszoltam, mert azt hittem, hogy én majd filmeket fogok
írni, és nem is akármilyeneket. Pedig nem kell megijedni,
amikor az élet hirtelen valami másra invitál. Ha igent mondok
a rendezőnek, ki tudja, mi nem lehetett volna belőlem egy
napon. S ha nem megyek el a drámaíró-tanfolyamra, dacolván
szeretett oldalbordám ellenérzéseivel, akkor talán úgy élem
le az egész életemet, hogy ez a Szomszédok utcájától a
Nemzetek teréig kapcsolás, ez sohasem áll össze a fejemben. A
dolgokat nem elég megélni. És akkor talán azt a reggelt se
mesélem el soha, amely már hetek óta itt motoszkál a
fejemben. Elmondjam? Ne mondjam? Hiszen olyan kis semmiség. Na
de ha van egy jó címe!
Ez is akkoriban történt, a kilencvenes évek
táján. Végigmentem a Szomszédok utcáján, elhaladtam a
Reformátorok szobra előtt, a park végén az ötös busz még
üresen állt a végállomásul is szolgáló megállóban.
Mögöttem a Reformátorok szobrai, szemben a Grand Théâtre,
balra a Conservatoire, jobbra a Rath múzeum. Íme, a hétköznap
reggelem kulisszái, amidőn felszállok az ötösre, és
felszáll utánam nem sokkal az a hatvan év körüli nő is,
akit nem ma látok itt először. És mint minden alkalommal,
most is arra gondolok, hogy ha ez a nő mindenhol és mindig
ugyanazt csinálja, mint itt reggelenként, indulás előtt, az
ötös buszon, akkor ez a nő nagyon idegesítheti a
környezetét. A lányát, az unokáját, a férjét, a
kolléganőjét, mindenkit! Ahogy odamegy az első ajtóhoz, hogy
kinyissa az egyik ablakot, aztán ahogy odamegy a hátsó
ajtóhoz, hogy kinyissa a másik ablakot, leveszi a kabátját
vagy a pulóverét, katonás mozdulatokkal összehajtja, és
ráhelyezi az ülése támlájára, kicsit meg is simogatja, és
mintha arra is vigyázna, hogy amíg leül, egy szellő
véletlenül fel ne kapja… na és ahogy a táskája
oldalzsebén a cipzárt felhúzza, a szótárfüzetet a zsebből
kirántja, felüti, és tanulni kezdi egy ki tudja, mely nyelv
mely szavait: ez a reggeli torna, ez a minden perc drága, ne
vesszen csepp se kárba nyüzsgedelem olyasfajta
tumultusélményt kelt bennem, mintha tömve lenne a busz, holott
csak ketten vagyunk. Enyhít valamit a fóbián, hogy mielőtt a
végállomásról kigördülnénk, még felszáll néhány utas.
Paradox módon ettől egyszerre több lesz a levegő. És akkor,
még mielőtt a Nemzetek terére vezető kalandos úton
elérnénk az első megállót, feláll helyéről a nő,
kezében a ki tudja, melyik nyelv mely fontos szavaival odasiet a
vezetőhöz, és amíg a piros lámpánál várakozunk, kérdez
tőle valamit. Soha senki nem fogja megtudni, hogy mit, a biztos
csak annyi, hogy a nő visszatér a helyére, és kinyitja a
szótárfüzetet, amelyben ki tudja, melyik szón pihent meg az
imént a mutatóujja. És akkor egy másik nő, akit eddig észre
sem vett senki, rosszallóan a fejét csóválja, és azt mondja
a szótárosnak, hogy Svájcban az ember nem beszélget a
buszsofőrrel. És látszik rajta rögtön, hogy ezt nemcsak úgy
mondja, hanem úgy is gondolja. Hiába erősködik az első, hogy
hiszen ő csak, meg hogy mért zavarna az bárkit, ha egyszer...
Az ember kérdezhet néha valamit, nem igaz? Svájcban az ember
nem beszélget az buszsofőrrel, ismétli makacsul, aki az imént
a fejét csóválta, s kiderül az is, hogy több is lenne a
tarsolyában, mert ha nagyon kellene, elmondhatná, hogy ő
egyszer már balesetet szenvedett annak folytán, hogy valaki
beszélni kezdett a buszsofőrrel.
Nem is olyan semmiség ez a történet, mint
gondoltam. Most látom csak, hogy mennyi minden lenne, lehetne
benne, de ne térjünk el túlságosan a tárgytól, és főként
azt ne feledjük, hogy közben a Nemzetek terére visz bennünket
a busz. Hol, ha nem itt szólalhatna meg az a nemzetközi
tisztviselő, aki egyrészt egy mellette ülő kollégájának,
másrészt az utasok egyre népesebb hadának most összefoglalja
a ma reggel tanultakat azzal, amit már eddig is tudott. Hát
igen, mondja a nemzetközi tisztviselő, Münchenben tilos a
vezető kilátását eltakarni. Strengt verboten, teszi
még hozzá a nyomaték kedvéért, majd azzal folytatja, hogy
Svájcban nem szabad a buszsofőrrel beszélgetni, Marseille-ben
pedig tilos neki válaszolni…
A mon ami, Heini Hunziker
Van nekem két festő barátom.
Hildebrando és Bernard. Hildebrando, a festő, írtam legutóbb
egy elbeszélésben, megemlítvén azt is, hogyan ismerkedtünk
meg. Nem mintha különösebben érdekes lett volna, de valahogy
jól illett a történetbe, amit éppen meséltem. Aztán ha
Hildebrando, a festő egyszer már ott volt, gondoltam, lehúzok
róla még egy bőrt. De akkor már nem róla beszéltem, hanem
Bernard-ról, aki éppen elpanaszolta nekem, hogy-mint járt egy
híres ügyvéddel, aki rendelt tőle egy képet. Önmagában
talán ez sem lett volna különösebben érdekes, de valahogy
jól illett a történetbe, amit éppen meséltem.
Az elbeszélésben, amit most írok, mondtam
egy napon Bernard-nak, megemlítem az esetedet azzal az
ügyvéddel. Megköszönte, és rögtön megkért, szóljak majd,
ha az írás megjelenik, mert elküldené az ügyvédnek. Bernard
öröme egyrészt meglepett, másrészt jól is esett. Meglepett,
mert ha festményei, mondjuk, nyolcvan év múltán ötvenmillió
euróért kelnének el egy kínai árverésen, ugyan mi
jelentősége lesz akkor annak, hogy én is írtam róla.
Másrészt jól is esett Bernard öröme, mert túl azon, hogy az
én elbeszélésemben már ma benne van – igaz, hogy nem
magyar, azt azért ő is tudja, hogy jobb ma egy veréb, mint
holnap egy túzok –, mondom, túl mindezeken, Bernard, úgy
látszik, szívesen ül fel azon vonatok egyikére, amelyeket
én, lelki egyensúlyom ápolása végett, gondos igyekezettel
küldözgetek a jövőbe. Örültem hát Bernard örömének,
mert nem árt, ha más is hisz abban, amit az ember csinál.
Újult erővel folytattam az elbeszélést,
amit talán épp az a kis plusz, hogy Bernard örül, hogy benne
van, az segített át a holtponton. Egyszerre zöld lett a
lámpa. Végére jutok ennek is, gondoltam nagy vígan, és az is
megfordult a fejemben, hogy a benne lévő festőt
átkeresztelhetném Bernard-ra. Mert akkoriban ritkábban láttan
Hildebrandót, no meg egy kicsit nehezteltem is rá, hiszen
amikor hat hónapja elköltözött ebből a városból, adott egy
búcsúpartit, amelyre engem nem hívott meg. Aztán mégsem
cseréltem ki a nevét, mert igaz ugyan, hogy illett volna engem
is meghívnia, végül is úgy találtam, hogy Hildebrando, a
festő valamiért sokkal jobban hangzik, mint Bernard, a festő.
A Bernard talán jobban menne a szobafestővel. Ez persze nem
jelenti azt is, hogy Hildebrando jobb festő lenne, mint Bernard.
Megjegyzem, én ezt a kérdést nem szívesen dönteném el az
utókor megkérdezése nélkül, de szerencsére nincs is rá
szükség, mert ami engem illet, az mindössze annyi, hogy mi
hangzik jobban, az, hogy Hildebrando, a festő, vagy az, hogy
Bernard, a festő. Bernard, a szobafestő, mondta egy hang
megint, mintha csak incselkedne velem. Arra is gondoltam,
összekapcsolom a két nevet, de sem a Hildebrando-Bernard, sem a
Bernard-Hildebrando nem látszott jó megoldásnak. Talán
nevezhetném az én festőmet Jean-Paulnak vagy egyenesen
Salvador-Pablónak. Ugyanakkor az se igazán helyénvaló, hogy
Hildebrando nevét, pusztán azért, mert nem hívott meg a
búcsúpartijára, mondom, pusztán azért kihagyjam az
elbeszélésből, amelynek, már-már táncra is perdülök tőle
az utcán, egy napon bizonyára a végére jutok.
Nocsak!, törte át egy hang az éjfél
közeledtével egyre hangosodó zenét, amelyben nyakig, hogy ne
mondjam, éppen fülig ültem. Felnéztem a képernyőről, és
Hildebrando állt előttem. Megint itt jár a városban,
amelytől, miként én, ugyanúgy ő se tud elszakadni. Egy
hónap múlva itt lesz megint, és ad egy partit. Majd küld egy
emilt. Persze, jutott eszembe, jön a születésnapod. Néha
ötvenen is összejöttünk az alig harminc négyzetméternyi
lakásában. Hol lesz?, kérdeztem, mert tudtam, hogy feladta a
bérleményt. A Rhinóban, mondta. Ott alszik mostanában, a
lakásfoglaló barátai révén híressé lett bérházban.
Néhányan hat-nyolc éve laknak már ott, de most kiteszik őket
az utcára. De nem a tél vége előtt!, mondtam
megrökönyödve. Nem, nem a tél vége előtt. Iszol valamit?,
kérdeztem, és becsuktam a laptopot. Nem azért, hogy több hely
legyen az asztalon, hanem mert nem akartam, hogy meglássa a
nevét a képernyőn. A napokban beszéltem rólad közös
ismerősünkkel, Bernard-ral. Te ismered Bernard-t?, kérdezte
Hildebrando élénken. Idehívjam?, nyúltam volna máris a
mobilomért. Egy más alkalommal, felelte Hildebrando.
Hildebrando partit ad szombat este, mondtam
négy hét múlva Bernard-nak, gyere el te is. Ha engem nem
hívott, akkor talán... Ugyan, szakítottam félbe. Néha
ötvenen is voltunk nála, akik közül sokan azt se tudták,
hogy kinek a vendégei. Különben is, kanadai büfé lesz.
Mindenki hoz magával valami enni-inni-valót...
Eltelt vagy két hónap. Éppen az utolsó
simításokat végeztem az elbeszélésemen, melyet egy ideig
érni hagytam, de most újra elővettem, és egyre jobban meg
voltam vele elégedve. Nocsak!, törte át egy hang az éjfél
közeledtével egyre hangosodó zenét. Hildebrando állt
előttem, a festő. Iszol valamit?, kérdeztem. Tudod, mondta,
miután leült az asztalomhoz, azt a személyt, akit te legutóbb
magaddal hoztál a partimra, azt a személyt én ebből az egész
városból legutoljára hívtam volna meg. Bernard-ra gondolsz?,
kérdeztem meglepetten. Én azt hittem, hogy régi jó
ismerősök vagytok. Nem, nem voltak régi jó ismerősök. És
Hildebrando elkezdte mesélni, hogy miért nem. Szó, ami szó,
Bernard maga is zúgolódott a parti után. Fel tudod fogni, hogy
micsoda fickó ez a Hildebrando?, kérdezte. Meghívta a
feleségemet, akinek négy évvel ezelőtt én mutattam be, és
engem nem hívott meg. Talán csak azért nem, mert nincs
emil-címed, feleltem neki.
Hildebrando teáját letették az asztalra, én
meg becsuktam a laptopot. Nem azért, hogy több hely legyen.
Inkább csak attól féltem, hátha meglát valamit a
képernyőmön, aminek talán nem örülne...
Reggeli Párizsban
Kilenc óra után ébredtem egy Szajna
utcai hotel harminchármas számú szobájában, fenn a harmadik
emeleten. Igaz, hogy csak két csillagunk van, ám a fekvésünk
ragyogó, és valamikor olyan illusztris személyek fordultak meg
náluk, mint Miles Davis meg John Coltrane vagy a Hemingway meg a
George Orwell, most meg én is. Na jó, az Orwell talán csak a
konyhán mosogatott, és bizonyára nem itt, hanem valahol a
Latin negyedben, de hetven év múltán ennek aligha van
jelentősége. A Szajna utcán ő is végigment, és az előtte
tornyosuló zöldség-gyümölcs, hentes- és haláruk
szem-szájnak ingere látványa őt is úgy vehette körül, mint
most engem. Azt persze talán még nem tudhatta, hogy ebből a
paradicsomból nem feltétlenül csak azok érzik magukat
kirekesztve, akiknek üres a zsebük. Habár lehet, hogy írói
pályájának kezdetén, egyszersmind az egzisztenciális
ranglétra legeslegalján, George Orwell már azt is tudta.
A Boulevard Saint-Germainen, éppen ahol tegnap
este taxiba szálltunk, összetalálkozom Endrével. A Festivale
de Littérature Hongroise hétvégi programjának befejeztével
elmentünk megvacsorázni egy marais-beli algériai étterembe.
Már jártam itt korábban, mondta Endre a taxiban, amikor
áthaladtunk a Place de la Bastille-on. Nagyon régen, tette még
hozzá. De ugye a börtön már nem volt meg?, kérdeztem. Az
étteremhez érvén hiányoltam az emlékeimben oly elevenen
élő, szűk utcákban lükető embersereget. Persze most
vasárnap éjjel volt, nem pedig délelőtt. Meg aztán ez itt a
Marais széle, magyarázta Georges. Nem az Orwell, hanem a
Darányi. Ő ajánlotta, hogy idejöjjünk, mert itt szokott
megszállni a barátjánál, ha átjön Bázelből Párizsba.
Négyen négyfelől érkeztünk, és négyfelé laktunk, ez volt
a közös nevező, mely eldöntötte, hogy hol vacsorázzon a kis
magyar csapat. Zsolt volt köztünk a legműveltebb, de hogy a
műveltség mennyire relatív, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy
nem tudta, mi az a couscous. Erre gondoltam délelőtt,
amikor hirtelen előttem termett Endre.
A Louvre-ba indult, neki is ez volt az utolsó
napja Párizsban. Szívem szerint én inkább sétálnék,
mondtam neki, ám az eső esett. Én is, felelte Endre, de neki
még esernyője se volt. Csak sapkája. Megnézem odaát,
mutattam a fejemmel a túloldalra, hogy ott van-e Monsieur
Sartre. Később talán én is csatlakoznék. Gyere csak, mondtam
nagylelkűen, bár amíg a Louvre-ból ideérsz, akkor is, ha nem
nézel meg mást, csak a Mona Lisát, addigra én már lehet hogy
továbbmentem, de persze a Sartre urat még elkaphatod. Ebben
maradtunk.
Becsaptak volna ezen a szent helyen?, tettem
fel magamnak valamivel később kérdést. Költői kérdés
volt, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy igennel is lehet
rá felelni. Nézzük csak! Volt a tejes kávé, a croissant, a
vajas kenyér, a baracklekvár meg a narancslé. Tudtam, hogy nem
lesz olcsó, olyannyira tudtam, hogy meg sem lepődtem, amikor a
pincér az elém tett két számla egyikére ráírta az
összeget, hogy huszonkét euró és tíz cent. Kipengettem egy
húszast meg egy kettest meg két ötvenest, és hozzáláttam,
hogy zsebbe való számítógépemet összekapcsoljam az
arasznyinál alig nagyobb, széthajtható billentyűzettel.
Tegnap délután, mikor a fesztivál szünetében átjöttem egy
kávéra, megállt az asztalom előtt egy fehér köpenyes
afrikai fiatalember, aki bizonyára a konyhán dolgozott, mint
azt hajdanában George, az Orwell is tette, és elragadtatással
nézte az előttem lévő két kis jószágot. Bluetooth, mondtam
neki a varázsszót, és felemeltem a tenyérnyi komputert,
amiből rögtön láthatta, hogy a kapcsolat wireless.
Erre gondoltam, miközben a billentyűzet gombját lenyomva
tartottam, hogy az asztalomon lévő két kis állatka
megtalálja egymást. Néha percekig is eltart ez a művelet, nem
csoda hát, hogy egyszerre csak megláttam, hogy az egyik
számlán 7,50, a másikon meg 9,20 szerepel. Az első a
narancslé, a második a tejes kávé meg a tartine, azaz a
kenyér és a vaj. Persze azonfelül még ott lenne a croissant
és a baracklekvár, amelyiknek a kis üvegcséjét, tetején a Café
de Flore felirattal, majd hazaviszem magammal
levélnehezéknek. Na jó, ma már az ember nem nagyon ír
levelet. Akkor emil-nehezéknek. Örülnék, ha lenne valami
funkciója az íróasztalomon, mert az életben, erre mostanában
kezdek rájönni, csak annak van értelme, amit az ember használ
is valamire. De térjünk vissza a két számlához! 7,50 meg
9,20 az 16,70. Ahhoz, hogy 22,10 legyen, kell 5,50. Ezen osztozna
hát a croissant és a baracklekvár, mert ezek a nem egyenesen
konyhából jövő dolgok, mondjuk így: vendégek körül
kerengő földi javak, ezek nincsenek rajta a számlákon.
Mondjuk, hogy 3,50 a croissant és kettő a lekvár. Mi? Három
euró ötven egy croissant-ért? Te jó isten! Hiszen az Genfben
legföllebb ha egy frank kilencven, ami annyi, mint egy euró és
húsz cent. Na jó, mondjuk, hogy 2,90 a croissant és 2,60 a
lekvár. Tényleg, két euró a tégelyes lekvárért, akkor is,
ha mégoly gyűszűnyi, az egy kicsit túl olcsó lett volna. És
így legalább a kettő közötti arány is valószínűbb,
teszem hozzá megnyugodva.
De van itt még egy kérdés, kopogom le a
billentyűzeten, szinte egy időben azzal, hogy rámosolygok egy
másik pincérre, aki most a közelembe lép, és ránéz a
reggeli romhalmazra. Bús düledékeiden Husztnak romvára
megállék. Én pakoltam át a szomszéd asztalra, mert az első
pincér, akinek fizettem, magától nem vitte el, pedig azóta
többször is itt járt. Bizonyára ennek is megvan a
magyarázata. Akkor takarítunk le egy asztalt, ha elment a
vendég, különben lehet, hogy ott maradna utána egy használt
fogpiszkáló vagy papírzsebkendő, vagy ki tudja, mi.
Eldöntöttem magamban, hogy ennek így kell lennie, ezért nem
is berzenkedett bennem semmi az ellen, hogy midőn az írásba
belekezdtem, a reggeli maradék ott hevert előttem. Sok jó kis
helyen is elfér. Egy idő után azonban mégiscsak
átszortíroztam a lerámolnivalót a szomszéd asztalra, s
tettem ezt otthonosan, könnyedén, még csak fel sem kellett
állnom érte. És most a pincér, a második, látván a kvázi
nincs gazdája halmazt a szomszéd asztalon, vagyis hogy gazdája
az van, de lélekben mintha egyre távolodna, a pincér most
hozzálát, hogy behajtsa a két számlán fellelhető
kinnlevőséget. Már megtörtént, mondom neki.
És ekkor mintha a reggeli maradékát
illetően lenne egy csodálkozó, majnem tanácstalan tekintete.
Az ebből eredő parányi szünetre rögvest azt felelem, hogy
engem nem zavar, ha elviszi. S mivel az írásban egy kicsit
kimelegedtem, kérek tőle egy pohár csapvizet. Semmi akadálya,
feleli barátságos mosolyával, amelyről csak azt tudom
mondani, hogy nincsen benne semmi pincéri. Elragadó! Mintha
csak zsebében lenne az elmúlt évszázad során itt megfordult
összes nagy elmének kulturális kvintesszenciája, ez a
pincér, csakúgy, mint bármely kollégája, comme il faut,
mindent megmagyarázna nekem, ha ahelyett, hogy az aranyos kis
billentyűzetemen pötyörésznék, feltenném neki a kérdést,
hogy hogy van az, hogy a kilenc-húszból meg a hét-ötvenből
huszonkettő-tíz lesz, és aztán mit csináljunk a fennmaradó
öt-ötvennel. Mégis, perceg bennem bennem valami tovább, mint
fában a szú, kettő euró kilencven egy croissant-ért? Az
hétszáz forint! Szinte szégyellem magam, de aztán támad egy
mentő ötletem. Lehet, hogy meglátták rajtam, még mielőtt
én magam is tudtam volna, hogy a végén majd, levél- vagy
emil-nehezéknek, vagy micsodának, elviszem magammal a
baracklekvár üvegcséjét. Könnyű belátnom, hogy
üvegbetéttel mindjárt másként fest a dolog.