Vasy Géza
Ágh
István köszöntése
A középkor óta bizonyosan létezett a
Bakonytól nyugatra, a Somló hegy aljában három kis falucska:
Alsó-, Középső- és Felső-Iszkáz. Ez utóbbiban éldegélt
évszázadok óta a Nagy család. A két világháború közötti
időszakban itt szült Nagy Béla házában a felesége, Vas
Erzsébet két lányt és két fiút. Kicsinyke falu volt
mindhárom Iszkáz, a felső, azaz északi 1930-ban 318 lelket
számlált. Ebbe már beleszámítódott három gyerek: Izabella,
László és Mária. A negyedik, István csak 1938 márciusában,
éppen hetven éve látta meg a napvilágot. Ismerünk
családokat a művelődés történetéből, amelyekben több
testvér bizonyult kiemelkedő tehetségűnek, de általában
különböző tevékenységi területen. A Nagy-portán azonban
két olyan fiúgyerek kezdett ismerkedni a világgal, akik
egyaránt költővé váltak, méghozzá olyanokká, akik
megkerülhetetlenek a kivételes tehetségekben amúgy gazdag
modern magyar irodalomban.
Iszkáz helynevét a tudomány szláv
eredetűnek, de tisztázatlan jelentésűnek tartja. Az Ágh
vezetéknévvel ismertté vált költő elemzése szerint a
falunév szóösszetétel lenne: a szláv skaz, azaz
látomás, rém és a finnugor íz, azaz árnyék,
árnylélek, szellem jelentésű szavakból. Ennek igazságát
nem dönthetjük el, de az mindenesetre tény, hogy mind
László, mind István ifjúkorában elevenen éltek még a
faluban a népköltészet és a népi hiedelemvilág legősibb
elemei a regösénekektől a balladákon át a hiedelmekig. A
falunévnek ez a jelentése és a népesség szellemi élete
tehát rokon egymással. S ha léleklátomásnak fordítjuk a
helynevet, máris a költészet közelében járunk.
Adott tehát egy törekvő, földműveléssel,
állattenyésztéssel foglalkozó család, adott egy falunyi
közösség s adott a történelem kényszere. 1937-ben a
vagyonkájukra terhelt bankkölcsönök miatt döntött úgy az
édesanya, hogy taníttatja akkor még három gyermeküket.
1952-ben, a magyar mezőgazdaság legsötétebb esztendejében,
az első téeszkorszakban, a paraszti munka távlattalanságában
vált szükségszerűvé, hogy István az eredeti családi
tervekkel ellentétben már ne a gazdaság majdani átvételére
készüljön, hanem meneküljön a szülőföldjéről
gimnáziumba, egyetemre. Nem illeti köszönet ezért morzsányi
se a Rákosi-rendszert. Úgy gondolom, hogy István útja egy
békésebb korszakban is ugyanoda vezetett volna: a költői
tehetséget nem lehetett volna tartósan elfojtani.
Nehéz eldönteni, hogy mikor szerencsésebb
egy ifjú írónak színre lépnie. Egy szürke, sivatagos
évtizedben a közvetlen példák nem lelkesítőek, viszont a
pályakezdő elkerülhetetlenül a hatásuk alá kerül.
Gondoljunk csak a századfordulóra: milyen nehezen találta meg
Ady Endre vagy Móricz Zsigmond a maga hangját. Az őket
követő fiatalokat viszont az gátolta, hogy nagyszerű elődök
hatása alól talán még nehezebb szabadulni. Könnyebb az
epigonok, mint a zsenik epigonjaként létezni, mert nem olyan
szembeötlő a különbség.
A magyar költészet huszadik századi
történetében minden évtizedben formálódtak jeles költői
életművek, azért mégis akadtak hullámvölgyek, s ilyennek
kell tekintenünk az 1953 előtti esztendőket is. Ekkor azonban
olyan szemléleti-nyelvi-poétikai-verstani újítások kezdtek
jelentkezni, amelyek gyökeresen megváltoztatták a
nyilvánosságban különösen sivatagos termésű időszakot.
Mindebben Juhász Ferenc és Nagy László járt élen, az akkor
még kamasz István tehát családi közelségből válhatott
ennek tanújává. Mire húszéves lett, már teljes
gazdagságában kibontakozott a látomásos-szimbolikus-mítoszi
költői forradalom, s ha korlátozottan, de hozzáférhetővé,
azaz olvashatóvá vált két másféle út is: Weöres
Sándoré, Pilinszky Jánosé. Kiderült, hogy az ötvenes évek
a magyar líra egyik legeredményesebb évtizede. Miként a
Nyugaté, ez az irodalmi forradalom is megkerülhetetlenné vált
az indulók, így Ágh István számára is. Ő mégis másmilyen
volt, jelentkezésétől kezdve.
Bátyja első kötetének címe 1949-ben egy
követelő felszólítás volt: Tűnj el, fájás. Az
övé 1965-ben egy kérdés: Szabad-e énekelni. Mintha
bekopogtatna egy házba a kántáló, a húsvéti locsolkodó,
nem tudván, hogy szívesen fogadják-e. Ez a különbség
egyszerre jellemez két különböző korszakot és két eltérő
személyiséget. Ágh Istvánnak nem mássá kellett válnia,
hogy különbözzön bátyjától, hanem eleve más volt. Akkor
is másként szólalt volna meg, ha közel egyidősek. Nemcsak a
történelmi korszak formál, hanem az alkat is meghatározó.
Nagy László kiélezte a megélt drámákat, a tragikum vált
költészetének meghatározójává. Ágh István ugyancsak
megélt drámákat, 1956-ban csak a vakszerencsének
köszönhette, hogy nem vált hősi halottá, az ő költészete
mégis meghatározóan elégikus jellegű.
Ebből is következik felfogása a
költőszerepről. A huszadik század második felében
metszésponton áll kétfajta magatartás között. Bár
gyönyörű verse van Ady Endréről is, távol áll tőle a
váteszi szerepértelmezés. S bár régebben megízlelte a
neoavantgárdista kísérletezést is, igen messze áll a
posztmodern elképzelésektől, s nem akar se személytelenné
válni, se nyelvi játékokkal megelégedni. Az irodalmat nem
önmagában valónak tekinti, hanem továbbra is olyanfajta
feladatokat vállaló tevékenységnek, amelyben az
önmegvalósítás közösségi érdekűvé képes válni. Ő a
költői szerepet visszailleszti a többi emberi szerep
rendjébe, s ami legalább ennyire fontos: magát az embert
természeti lénynek is tudja, aki nem ura, hanem része a
természetnek. Az ember, mint minden élőlény, veszendő, s
maga az élet pótolhatatlan érték még akkor is, ha az ember
etikai értelemben sem lehet tökéletes, hiszen általában jó
és rossz ötvözete.
Ágh István költői világképe nagyszabású
és korszerű lírát eredményezett, amely a maga körén belül
választ ad több, az ezredfordulón kiéleződő kérdésre.
Magyarsághoz kötődő és egyetemes, hagyományőrző és
újító, a fejlődést megkérdőjelező és jövőtudatú.
Sokműfajú alkotó ő – szépprózát, szociográfiát,
eszszét, kritikát, gyermekirodalmi műveket is írt –, s
minden megnyilatkozásában kifejezi azt, hogy az irodalom
értékeket teremt és közvetít a lehetséges olvasók, azaz
minden létező és leendő ember számára. Így műveinek
nemcsak jelene, hanem jövője is van.
Az utóbbi évtized verseiben Ágh István
egyre gyakrabban néz szembe az elmúlással. Úgy is, hogy
emlékezik a megtörtént időre, amelybe csak így lehet
visszatérni, s úgy is, hogy szembenéz minden élet
végességével. Nem a semmi ágán, hanem a jelképes tölgyek
alatt ülve elmélkedik, s ki merem jelenteni, hogy Arany
Jánosénál is bölcsebb rezignációval, a természetközeli
ember nyugalmával, amely mégis feszültséggel teljes.
Varázslatos évszám a hetvenedik. Most egy
évtizedig hetvenkedhet, aki elérte. Nem gyerekesen, hanem ezt
is bölcsen, okosan. Közben, mint most is, a felezőidőben
újra felköszöntjük majd Ágh Istvánt. Kívánjuk, hogy
egészségét, alkotókedvét addig is őrizze töretlenül. A
magyar irodalomnak szüksége van erre a magatartásra, erre a
költészetre, amely újólag tudatosítja bennünk, hogy milyen
a hazánk, milyen a sorsunk, s ezzel élni segít.