Vasadi Péter
Mindennapi
Az ember – ember; angyalkodva démonná lesz.
Ha van emberiség, és kivétel nélkül
minden tagja meghal, akkor csak azt nevezhetem szabadságnak, ami
az egy ember életének, élete tágasságának és bőségének
van alárendelve, s miután az egy ember meghalt, szabadsága
képes fölmelegíteni – méghozzá véglegesen – kihűlt
holttestét; valahogyan, valahol. Ha ez lehetetlen, akkor vagy
nem létezik szabadság, s amit annak nevezünk, csak valamiféle
alkun nyugvó megbékélés a létezés abszurditásaival, a
„realitásokkal”, végeredményben a mindenkori nyílt vagy
rejtett hatalmi erőszakkal, vagy a szabadságnak
transzcendensnek kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a szabadság
az élet egyedülálló szépségével, nagyszerűségével
(szentségével) egyenrangú. Vagyis az élet megállíthatatlan
szétsugárzásának nincs, nem lehet semmiféle akadálya; még
a halál sem. Ha ez ki van zárva, és a transzcendencia csak
elvetélt álom, filozofikus fecsegés, az ábrándozás
legrosszabb fajtája, akkor szabadság sincs. Szabadság híján
az emberi élet valósága, maga a valóság omlik össze. Akkor
elfojthatatlan vágyakozásunk ellenére is ennek-annak
hiszékeny, becsapott, szánalmas rabszolgái vagyunk. Az élők
azonban a halállal s így a halottakkal továbbra is a
legszorosabb kapcsolatban maradnak; tehát akkor csak halál
van… A halálról való vélekedésünkön áttetszik a
szabadságról vallott vélekedésünk, az, hogy alapjában
mennyire taksáljuk az életet, az élőket. A halottak sorsa
iránti belső közönyünk mindig együtt jár az élők
megvetésével. Elviselem, de józan értelemmel nem kívánom,
hogy megvessenek, illetve ha engem megvetnek is, azt akarhatom,
hogy én ne vessek meg. Egyedül a transzcendens szabadságnak
van hatalma szeretni a gyűlölet ellenére. Ez a szeretet látja
meg az élőben a készülődő halottat s a halottban a valaha
élőt. Azaz csak élőt lát. Úgy, mint Isten. Az egyetlen
igazi szabadság a transzcendens szeretetből következik. Ez
élteti az embert, ez ösztönzi ténylegességre, ez irányítja
belülről kifelé, de kívülről is befelé, ez
„mindvégig”-jellegű, hivatásbeli munkájának,
reményeinek, testvérteremtő s -megtartó erejének, eszméinek
a forrása, műhelye, tere. Petőfi nem véletlenül nevezte a
világszabadságot „szent”-nek, még ha ösztönösen is s
nem kifejezetten szakrálisan. Ha a szabadság
világszabadságként nem (lehet) szent, világbirodalomnak fogja
magát hívni az a hatalom, amely pontokba foglalja majd a
szabadságot, természetesen érdekeitől a legmélyebben
vezéreltetve… Vagy hallgassunk Babits Mihályra? „Zsibbad a
szabadság, de titkon bizsereg / s jön, jön az igazság
közelebb, közelebb.”
*
Az író ne magára koncentráljon, hanem
magában; hacsak nem azért magára, hogy ellenőrizze: elég
éberen és egészen ott van-e, ahol lennie kell a
várakozás feszültségében. Jelenlévőként, de födve.
Élesben figyeljen, de ne csak a már kivehető forma vonalaira,
hanem a még mozdulatlan homályra is, mely elboríthatja az
árnyalódó formát, az akár Yves Tanguy-i alakokat. Hagyja
csak, hogy elborítsa. A homály lassú mozgásnak indul,
rétegződik, elnyúlhat váratlan sűrűségében, s meglódulva
leplezheti le a nagy jelenést, a jelenés kompozíciójában
földerengő jelentést, az izzó körvonalú ábrát. S ez
aztán minden lehet, de csak egyetlen. Egy tárgy, egy szó, a
sugallat ötvösmunkája, derűs távolodás, a közvetlen
közelség lélegzete, egy test, a szuggesztív pontosság maga,
mint egy harkály gyorsuló csőrütései, szóval az „Ez
az!” bizonyossága. Ami meg akarja íratni magát. A
figyelmébe szorult író magafeledtségének mindig új öröm a
gyümölcse. Aki magát elfeledi, az megtalálja (a
rátalált-ban); így magasztaltatnak föl a megalázottak is.
*
„Honnan vegyem a témát?” „Ott van,
az utcán hever!” Ami az utcán hever, az egy szerencsétlen
kiskutya; elütötték. És ha a témát venni lehetne valahol,
nem volna érdemes. „Mit gondolsz, tematizáljak valamit?”
Hogy mi’ csinálj? Irtózz el örökre ettől a fémesen
csengő, nagyképű, álokos műszótól meg számtalan
társától, a hozzáállás-tól, a rendelkezem-től, a
beazonosítani-tól, az értetődik-től, a tűnni-től, a
fölvállalni-tól, a bevállalni-tól, és így tovább,
magától a nyelvi zakatolástól, a gondolkodói
bukdácsolástól… Nem a téma fontos. A lelkület. Amely
érzékenységével riasztja a szellemet: nézd, hogy fénylenek
a nekedvalók, ahogy a határtalannak látszó éjszakában
röpködnek a fényes bogarak, vagy mintha lilulni kezdenének az
égővörös pipacsmezőben egyes pipacsok. A lilák a tieid, a
pirosak máséi. Nem a téma sok vagy kevés, hanem a figyelem
mágnesereje. Az élt élet hőfoka. Ami a létérzet, a
gondolkodás, a szellemi jelenlét rőzse- vagy máglyatüzét
jelzi. Az emberinek benső íve, amely a lét és a semmi
között domborít mindenestül, s nemcsak érinti e kettőt,
beléjük is nől, általuk alakul, szenvedélyévé válnak,
valóságosabb lesz tőlük s nyomorultabb is, egyszerre
törékeny és erős. Létező titkok között olyanná lesz a
belső ember, mint aki megfejthetetlen, a műben mégis csak ő
az, aki megfejtődik, aki lényege szerint nem „téma”, de
témaként misztérium. Ez pedig sodró kedve szerint löki ki
partjára azt – csontig száradni –, ami nem más, mint
téma.
*
A valóság önmagáért felel. S legyen
bármilyen vaskos matéria (mindig az is), mint a teremtés,
valódiságában szellemi természetű. Annyira valóságos,
amenynyire szellemi. Ezért csak a valóságnak vannak döntő
érvei maga mellett. Sőt, a valóság – mint jelleg, mérték
s minőség – az egyedüli érv. A létező nem-valóságot
említeni sem érdemes. A teremtés, a teremtettek tehát nemcsak
léteznek, hanem a létezés szintjén valóságok s valódiak.
Teremtettségük a rangjuk. S mivel a Teremtő teremtettjei,
méltók a tiszteletre. Aki tiszteli a valóságot, az szeret.
Nem lehet szeretni a teremtettek valóságának tisztelete
nélkül. A tisztelet nem a kalaplengetésen, a hátat csapkodó
haverkodáson, az urambátyámos szólásformákon múlik, hisz
az semmi, hanem a megvalláson: egész lényemmel hiszem, hogy a
valóság tényleg az. „A hit szüli a valóságot”, írja S.
Weil. Visszafelé: ha a valóságban nem lehet hinni, az
álvalóság. A hit szülte valóság parányi is, kozmikus is.
Azaz: ha a valóságot hiszem, tudni is fogom. Mindaz, aki
tényleg képes föltárni a teremtett valóságnak csak egy
szeletét is, előbb-utóbb hisz az egészben; az igazi tudás
föltétlenül eljut a hithez, ha kérdező formában is. A
valódi valóság legmélyén elrejlő mag a hit. Nagy, éles,
túláradó energiával kényszeríti ki az elismerést, az
elfogadást és a szolgálatot mindig, s ugyanazon a jogon ez a
három dolog: a valóság, a hit és a tudás. Különös
hármasság ez; mindegyik a többi is. Elérkeztünk Istennek az
időben tett, végső teremtői gesztusához – megtestesült,
minthogy a Valódi Valóságnak hatalmas vágya, hogy testet
öltsön. Mint a matematikában: ami a papíron számítások
által bizonyítja önmagát, vagyis utána már nem marad egy
megteendő lépése sem, fizikai formát vesz föl bizonyos
mennyiségű kísérlet után: művé, tárggyá, szerkezetté,
eszközzé lesz. Szellemi természetünk a megtestesítés
melegágya.
*
A test (Test) azért olyan szép, mert a
valóság felsőfoka a fajok, a teremtmények különböző
célja, föladata szerint.
A bonyolult és összetett egzisztencia
követelménye, hogy a test testi legyen. A test nem a
testiességhez, hanem a testhez vonzódik. S mivel a testi mindig
szellemi is, hisz épp ettől szép, a testiesség eltorzítja. A
testiesség éppen a testit, a testet rombolja le. Sokszorosítja
az eredetit, s mint uniformizált ismétlődőt megalázza,
elkövesíti, a dolgok közé süllyeszti. Ez a bűn lényege. A
bűn visszaélés, leminősítés. Nem előre-, visszateremt. A
bűn mindig a valódi valóság megveszekedett ellensége. Nem
elpusztít, hanem megront. A test realitásának legmeggyőzőbb
bizonyítéka az, hogy – virágjában – eucharisztikus.
Nemcsak odaadja magát a valóságnak, a valóságért, hanem
egyenesen azzá lesz: igévé, borrá, kenyérré. Ha ezzé
lehetett, lehetne – s lesz is – bármi más valódi
valósággá. Az egész teremtett világ mint valóság az
Eucharisztia elragadottja. Ez sorsdöntő. A valóság
csírájában már ott van a vágy, hogy a maga realitásaként
legyen örök, azaz szent.
*
Mintha meta-kifejezésekkel betakarva a
költészetről beszélnénk. A költészet is a
megnevezhetetlenről beszél úgy, hogy a megnevezhetőkkel
jeleníti meg; például egy viharfelhők alatt lebegő, romos
pályaudvar képében (P. Claudel). Vagyis ha róla akar
beszélni, elhallgatja őt; sugallja, sejteti. Minél inkább
sugallja, annál „brutálisabban” tér el tőle. Ha mindig
másról beszél, de róla akar, ő lappang az egészben. Vagy
az, hogy az egész Benne van. Hogy ő az egész. Viszont ennek a
„másképpen”-nek ismerni kell a stigmatikus szemantikáját.
Hogy ez pontosan mit jelent, nem tudom, mégis értem, s most
megpróbálom röviden leírni… Nem csak a test vérezhet. A
fenyőfa, egy szegény család ütött-kopott konyhája, egy
ótvaros fal tövébe állított festmény, egy eddig állhatatos
szerelem, egy könyörgő szó; a kozmosz. Vérezhet. Egy
csönddel megtűzdelt, a lélek legsötétjéből fölszabaduló
liturgia, amely mint tündöklő, vérfoltos őzcsapat vonul át
az erdő csapásán; a nagy tenger hullámverése. Miért? Mert a
kiűzetés a Paradicsomból máig tart. A szenvedés ugyanúgy
áradt szét a teremtésben, mint föltámadás után a
dicsőség. Sem a szenvedésnek nincs előírásosan rongyos
öltözéke, sem a boldogságnak exkluzív zsakettja. Az
üldözöttek lehetnek boldogok, egy hét megyére szóló
lakodalom pedig pokolbéli látványosság. Abban a mélyben,
ahová csak Ő lát le, minden egy. De csak Neki. Ebben az egyben
vagyunk. Ő, az Egy bennünk van, kivétel nélkül mindenkiben;
nincs értelme ennek a kérdésnek: még benne, X. Y.-ban is?
Erre a kérdésre hallgatnunk kell. És benne van mindenben. Ezt
jelenti az, hogy aki teremtette a valóságot, az is tartja
fönn. Bármiről szól a költészet, így vagy úgy őt idézi.
S a művet vagy ő élteti, vagy ő égeti el. Nem a mű
esztétikai jóságfoka szerint ítél, hanem a Létével. Csak a
stigmatikus szemantikának van verbális fluiduma. Minden egyéb
szalma. S mivel az ő vére ihlet meg minket, a költészet az
örökbe kivillanó (s bölcs) tudatlanság. Végtelen
formagazdagságának e „tudatlanság” a forrása.