Vári Attila
A
szél
A Surlott Grádics törzsvendégei
között híre futott, hogy a közeli pisztrángtenyészet
vendéglőjében valódi házi sört mérnek, s a
halkülönlegességek mellett rákból készült
ételkölteményeket szolgálnak fel.
– A pirítósra fölkent rákvaj jobb
sörkorcsolya, mint a marhavelő – mondta a Meszticz-féle
fűszerkereskedés hajdani hordárja. – Igaz, ami igaz, én
valami néhány esztendeje ettem utoljára, tán éppen azon a
napon, amikor a nyolclámpásos Telefunken rádiómban azt
hallgattam, hogy Mussolini megtámadta Abeszszíniát.
– Hát az sem ma volt – dünnyögte
Ötödik Békai nyugalmazott vasúti váltóőr, aki jobb
szerette a mócsingos fejhúsokat, a főtt füstölt oldalast
ecetes tormával, de mióta megkóstolta a csigapörköltet, s
evett citromos szósszal készített kagylót is, már nem
undorodott a húsra egyáltalán nem hasonlító étkektől.
A temetőőr, aki újra temetkezési
vállalkozó lett, s aki ha csak tehette, mindenhova a Bécsből
hozott, fekete Mercedes halottaskocsiival járt, most
zsebnaptárát nézegette.
– Uraim, szerdán nincs egyetlen temetés
sem, szabadok a kocsik, kimehetnénk egy piknikre – mondta,
aztán tervezgetni kezdték, hogy nyugágyakat is visznek, s nem
is hallották, hogy Baloghné, a tulaj felesége irigykedve
sóhajt:
– Könnyű maguknak. Nekem sem ártana egy
nap kirándulás.
Így tehát szerda déltájban befutott a
három fekete kocsi a pisztrángos étterem elé, s az öregek
letelepedtek a kockás abrosszal terített asztal mellé, de még
mielőtt rendelhettek volna, megjelent a falusi postás, a
sekrestyés távoli rokona, s titokzatosan elhívta az öreget.
– Valódi Krugerrand – mondta, amikor
visszatért az asztalhoz, s egy aranyérmét mutatott a
többieknek. – Ez a sógorságom már hozott ilyent nekem, s a
plébános úrral egy lexikonból kinéztük, hogy ez a híres
dél-afrikai befektetési aranypénz, pontosan egyunciás, 917
százalékos tisztaságú, s a világ bármelyik bankjában
beváltják.
A pincér észrevette a csillogó aranyat, s
megnyugtatta a társaságot, hogy nem hamis.
– Letícia kisasszony halála óta az
örökösök sok ilyennel fizettek a kastély felújításakor
– mondta, aztán, mert nem volt rajtuk kívül vendég, Békai
unszolására mesélni kezdte a vénkisasszony történetét,
amelyet később, a harangozó és a pedellus nyomozása révén,
furcsa részletekkel tetézve, össze nem illő eseményekből
válogatva, kerek egésszé tettek, restaurálták, mint antik
edények törmelékeit a régészek. De ezt soknapi munkával
már a Surlott Grádicsban göngyölítették fel, hogy érthető
életrajzzá váljék.
– Kezdjük mindjárt azzal, hogy tavaly tél
végén meghalt a kastély lakója, akiről úgy hírlett, már
régecskén betöltötte a századikat – kezdte a vártemplom
harangozója.
A következő tavaszon pedig piros sportkocsi
állt meg a kastély előtt, közvetlen mögötte a városi
közjegyző autója.
A falusiak bámulták az idegeneket, az
elegáns fiatal párt, s azt, ahogy letépik a pecséteket a
kapuról, aztán a hatalmas keményfa ajtókról, s éppen csak
körülnéznek, hogy aztán délután egy munkásokkal rakott
furgon kíséretében jöjjenek vissza, akik nekiálltak a gaz
eltüntetésének. Tisztítószeres vödreikkel ellepték a
házat, s mire szürkült, már állt az udvaron a benzinmotoros
áramfejlesztő, az ablakkeretekbe fúrt lyukakon átvezették a
huzalokat, s olyan fény áradt az épületből, mintha
játékfilm forgatására készültek volna odabent.
– Ők azok – mondták, akik felismerni
vélték a fiatalokban azt a párt, akik tavaly nyáron
vendégeskedtek Letíciánál, s akik szakadt farmerben,
fémvázas hátizsákkal gyalogosan érkeztek a faluba. Azok,
akik fülsiketítő hangerővel hallgattak zenét a kriptacsendes
házban, s akik miatt úgy hallották a falusiak, hogy az öreg
kisasszony hangosan kacag.
Furcsa torokhangon beszéltek, olyan ismeretlen
nyelven, amiről még a kerítésnél hallgatózó jegyző sem
tudta megmondani, hogy mi lehet, de mert gyakran látták a
hajdani zsidó szatócs fiát Letíciánál, valaki híresztelni
kezdte, hogy Izraelből jöhettek a fiatalok, bár ennek
némiképpen ellentmondott, hogy mindketten aranyszőkék voltak,
kék szeműek, s a postás, aki tévedhetetlennek tartotta
magát, ellentmondást nem tűrő hangon közölte kocsmai
hallgatóságával:
– Ezek annyira zsidók, mint őszentsége a
lengyel pápa.
Csak a tanítókisasszony mesélhetett volna a
különlegesen ízesített zöldségsalátákról, amelyeket a
lány készített, szépiaszínű fényképekről, amelyeket
Letícia mutatott a vendégeknek. És talán azt is elmondhatta
volna, hogy hollandul, egész pontosan afrikaans nyelven
beszélnek, s hogy nem zsidók, hanem búrok, s ha érti is azt,
amit mondanak, akkor az egész falu megtudhatta volna, hogy Tomi
és Adél, bár másod-unokatestvérek, férj és feleség.
Egész nap hancúroztak a házban, s amíg Tomi
segített Letíciának a kertben, Adél meztelenül napozott.
Láthatóan jól érezték magukat, ki sem mozdultak azok alatt a
hetek alatt, amelyeket itt töltöttek, aztán egy éjszaka, vagy
talán kora hajnalban, de mindenképpen olyankor, hogy senki sem
látta, mivel, de eltűntek, s most a piros sportkocsi elegáns
utasaiban eleinte föl sem ismerték azokat, akik miatt
leskelődtek, akikről tavaly nyáron mindent tudni akartak.
A közjegyző a községházán bejelentette,
hogy megérkeztek a tulajdonosok, a Johannesburgban bejegyzett
Beer&Beer cég tulajdonosai, s az angol nyelvű okmányok
hitelesített fordításával igazolta, hogy nemcsak az ingatlan,
de a benne található ingóságok is, a hajdanában kötött és
mindmáig érvényes bérleti szerződés értelmében, a
dél-afrikai cég tulajdonát képezik.
A Surlott Grádics törzsasztalának
közepén, mintha csak tanúbizonyságot kellett volna tegyen,
ott fénylett a Krugerrand, amelyet a sekrestyés próbából be
akart váltani a bankban, s amelyről kiderült, hogy
értékesebb, mint amilyennek hitték.
– Ismertem Letícia leányasszonyt – mondta
Ötödik Békai, s azokra az időkre gondolt, amikor még fiatal
váltókezelőként láthatta, ahogy begördül az állomás elé
az Elefántvadász sárga csézája, esetenként a diószínűre
lakkozott hintó, s az öregúr kíséretében mindig ott volt a
hamvasszőke Letícia, akiért még kaszárnyapárbajt is vívtak
a fiatal tisztek.
Szomorúan gondolt arra, hogy milyen mulandó
is az idő. Hiszen nem is oly régen, emlékezete szerint az
első világháborút megelőző hetekben látta a sudár
teremtést, akihez a fiatal forgalmista verseket írt, de mert
távírdához szokott keze nem engedelmeskedett a tintába
mártott acéltollnak, ezért őt, Békai Pált, a
szépírásáról híres váltóőrt kérte meg, hogy másolja
át a rózsavíz illatú merített papírra az elsőtől a
tízedikig római számokkal jelzett elégiáit.
Békai arra gondolt, hogy vajon milyen hozzá
nem értő kezek közé kerülhettek a versek, melyeknek részben
ő maga is szerzőjeként tetszelgett emlékeiben, s az elmúlás
ilyen kegyeletsértő utóhatásait elemezgetve hangosan fejezte
ki gondolatait:
– A fáraóknak és a régi királyoknak
teljes mértékben igazuk volt, hogy kincseikkel,
szolganépükkel temettették el magukat – mondta, amit a
többiek az ismeretlen gondolati előzmények miatt nem
értettek, de azért igenlően bólogattak erre a helytálló
megjegyzésre.
A pedellus, aki, mint mondta, sok
körülményre derített fényt, de igazából csak néhány
esemény kapcsolható a Krugerrandok megjelenéséhez, olyan
érdekfeszítően pletykált, s olyan mesterien taglalta az
eseményeket, rajzolta meg szavaival a környezetet, hogy szinte
látni lehetett Letícia kisasszony életének minden
részletét.
– Igazából az utolsó ősztől gyorsultak
fel a kisasszony körül az események. Azt mondja a postás,
hogy olyan repülőposta-borítékot vitt a kastélyba, amin
Botswana Air Mail-bélyegek voltak.
Az az ősz pontosan úgy kezdődött, mint
évszázados életének bármelyik nyárutója. A párába
burkolózó hegyek, a korán sárguló nyárfák s az üres
fecskefészkek semmivel sem voltak különbek, mint abban az
évben, amikor megtudták, hogy apja, aki bányamérnökként
dolgozott a Namíbiai-sivatagban, akkor még német gyarmaton,
és akit a nemesfémek és drágakövek szakértőjeként
tartottak számon, nem tér haza Afrikából. Az újságok azt
írták, hogy az angolok mint ellenséges hatalom alattvalóját
deportálták, s csak a háború után tudták meg (azt is
ilyentájt, ősszel), hogy malária végzett vele Tanganyikában.
Letícia életében az ősz soha nem hozott
semmi jót. Minden ősz egyre mélyebbre taszította a magányba
és a kisemmizettség felé, de sohasem érezte magát
nyomorgónak, nincstelennek.
Itt élt, szinte sosem hagyta el a házat,
leszámítva azt a senki ma élők által nem ismert időt,
amikor apja hagyatékának rendezésére Londonba utazott. Erről
is csak meséltek az emberek. Talán hónapokat, de lehet, hogy
éveket töltött ott, de mert senki sem élt már azok közül,
akik ismerték akkoriban, amikor visszatért, így már abban sem
voltak biztosak, hogy valaha is kimozdulhatott az utcára
zsalugáteres ablakaival vicsorgó házából.
Az idők múlásával a közeli és távoli
rokonokkal teli ház egyre csendesebb lett, úgy mentek el a
tántik és a kuzinok, mint fölcsavarodó falevelekkel a
vénasszonyok nyara. Aztán egy dértől fehér hajnalon meghalt
a nagyapa is, aki a kastélyt német gyarmati stílusban
tervezte, így a vénkisasszonykorba jutó Letícia és anyja
maradt csupán a házban.
Már nem voltak szolgák és cselédek.
Szakácsnő sem kellett, s a parádés kocsis, aki egyidős volt
a nagyapával, egy darabig még ott éldegélt a lovak nélkül
maradt istállóban, hogy aztán az úrnak 1927. esztendejében,
Szent Vendel napján, amikor már sárga koronája nélkül
mutogatta csontváz-ágait a platán, ő is elmenjen abba a
boldog világba, ahol a téns’úr bizonyára már várja.
Várja, hogy ismét együtt lessék az elefántok vonulását,
vagy a hiénák éjszakai, kacagásra emlékeztető hangjain
borzongjanak. Mert Letícia nagyapja is Afrikában élte élete
legszebb napjait. Teleki Sámuel gróffal indult, de aztán
elefántvadász lett abban a korban, amikor a zongorakészítők
még nehéz pénzeket fizettek a billentyűzetet borító,
elefántagyarból készült csontlapokért.
Ezen az őszön, olyan korán, hogy még a dér
sem csípte meg a kertben hagyott sütőtököt, s a közeli
gyertyánosban még lábosalját betöltő őzlábgombák
álltak, mint fejüket szárnyuk alá dugva fél lábon pihenő
gázlómadarak, nos, ezen az őszön, néhány hét felhőtlen
vidámság után, Tomi és Adél távozásával Letícia
véglegesen magára maradt.
Csak akkor vették észre a szomszédok, hogy
valami változás történt, amikor már napok óta ismét
csendes volt az udvar, nem hallották a fiatalok hangos
kergetőzését, s az utca szélén magasló hársfáról nem
bámulták a meztelenül napozó Adélt a kamaszok.
Amilyen hirtelen érkeztek, ugyanúgy tűntek
el.
Az öregasszonytól azt sem kérdezhették a
kíváncsiak, hogy kicsoda volt a fiatal pár, s azt sem, hogy
hová lettek.
És akkor került a hatalmas lakat a kapura.
Rozsdásbarna volt, mint a vadgesztenyék atkáktól kínzott
levelei. Az utca felőli oldalon lógott, de egy négyszögű
nyíláson keresztül az öregasszony hozzáfért az udvar felől
a nappal is összezárt, bilincsméretű, kézi kovácsolású
alkotmányhoz, amelyhez rajta kívül csak a
tanítókisasszonynak volt kulcsa.
A ház sem változott, csak annyi történt,
hogy Letícia kisasszony újra hallotta azt a félelmetes hangot,
amelyik nyáron úgy tűnt el, mintha a meleg aszfaltra hullott
eső párolgása vitte volna magával.
Egyenes derékkal ült a széken, s mintha
ódivatú kontya is megfeszült volna, leste, várta, hogy újra
és újra fölhangozzék a tutulásba fulladó hang.
Valahonnan, olyan messziről, mintha a
gyermekkorából jönne, Mukinak, a berni pásztornak a hangját
hallotta. De Muki nem lehetett, talán már kilencven éve, hogy
kitömötten porosodott a szomszéd városka kollégiumának
természetrajzi szertárában, s a környéken nem volt senkinek
házőrzője, de mégis hallotta, ahogy ugatni kezdett a nagy
testű kutya. Öblösen mély volt az ugatása, nem úgy
hangzott, mintha távol akarna tartani valakit, s nem is a
messzi, szélzúgás hozta vonatfüttyre válaszolt. Egyenletesen
öklendezte fel a hangokat, mint aki önmagát akarja
biztosítani arról, hogy magányában nincs egyedül.
Nyugodt, de félelmetes volt ez a hang. És az
öregasszony félt is.
Ismét egyedül élt a túlméretezett házban,
amelyet nagyapja úgy építtetett, és olyannak, ahogy a
gyarmatokon a kortársai is tették: hatalmasra, tiszteletet
parancsolóra tervezve.
Szülők, nagyszülők, csellengő rokonok
lakták valaha a hatalmas épületet, amelyet a falusiak
kastélyként emlegettek, de amely nem volt egyéb, mint a német
gyarmati ízlésficam téglából, kőből rakott emlékműve.
Nem államosították, mert a telekkönyv szerint egy
Johannesburgban bejegyzett angol cég volt a tulajdonosa.
Nagyapja kegyes csalása. Családja számára örök használati
joggal jegyezték az ingatlant. Így akarta elkerülni a később
esedékessé válható örökösödési adót.
Fölösleges tornyocskák, törpékre
méretezett erkélyek sorjáztak a dúsan faragott, félemeletet
utánzó, a téglafalak tetejére rakott gerendaszerkezeten,
amelyen a barokkos tető olyan nagy volt, mintha tényleg egy
várkastélyt védett volna esőtől, széltől, s az U alakú
épület úgy nézett ki, mintha kikaparták volna teteje alól
az emeleteket.
Az öregasszony most ismét csak egyetlen
szobát fűtött. Konyha és szoba, fürdő és éléskamra volt
ez a bejárati helyiség, amely közvetlenül az ormótlan
oszlopokkal díszített kocsifelhajtóról nyílt, s a szárnyas
ajtónak már csak a fele volt nyitható, a másikat beszegezte,
kitömte rossz paplanokkal, párnákkal a hideg ellen.
Ebben az esztendőben fél évig lakói is
voltak a jobb oldali szárnyban, még a fiatalok érkezése
előtt, de amióta elmentek az útépítőkhöz tartozó
aszfaltüzem munkásai, akiknek tél elején adta bérbe a ház
néhány szobáját, egyedül élt a nyár közepéig, Tomi és
Adél érkezéséig, s észre sem vette, hogy megváltoztak a
kocsifelhajtó s a tornác körüli falak.
A homlokzati részt és az oszlopokat
ragyogóan fehérre festették a munkások. Nem meszelték, az
aszfaltozástól loptak olyan műanyagot, amivel az úttestre
húzták a folyamatos és szaggatott vonalakat, s mert nem volt
villany a házban, gázolajat is hoztak, egy egész
bádoghordóval, mert petróleumot nem árultak sehol, s bár
büdös volt, és alig világított, de azzal töltötték fel a
szobák mennyezetéről lelógó hatalmas, porcelánernyős
lámpákat.
Letícia nem érezte az idő múlását. Úgy
élt, mintha hiánytalan fogsorával együtt öröklétre
teremtették volna, s amikor századik születésnapjára
filmesek érkeztek, azzal kergette el őket, hogy tévedés
történt, csak hetvenéves, de valahol, valakik elírták
okmányaiban az adatokat.
Olyan egyenesen járt, mintha még hetven sem
lenne, s magánya, no meg a ház sejtelmes regéket tápláló
kinézete miatt legendák terjengtek róla, valóságos
népmesék a falusiak között.
Kisasszonynak szólították a parasztok, s
feltételezhető nyomorában is volt benne tartás. Soha nem
panaszkodott, s bár a postástól mindenki tudta, hogy nincs
nyugdíja, hogy soha senki sem küld neki pénzt (esetleg néha
egy-egy külföldi levelet kapott), mégis meg-megjelent
néhanapján a falusi boltban jókora, színehagyott,
gobelinszövésű szatyrával, s minden árcédulát tüzetesen
tanulmányozva sót, lisztet, cukrot, gyufát vett, aztán csupa
aprópénzből kiszámolt a pultra annyit, amennyit az eladó
mondott.
Éjszakánként egészen közelről hallotta a
kutyaugatást, s ilyenkor megmarkolta a horgas végű
piszkavasat, amelyet maga mellett tartott az ágyban, s amelyet
soknapi munkával egy fenőkövön hegyesre csiszolt, mert azóta
rettegett, hogy valakik fel akarták feszíteni az épület bal
szárnyának udvarra nyíló, nehéz tölgyfa ajtaját. Pedig
még éppen csak sötétedett, s akkor Letícia kisasszony
hallotta a tolvajok kutyájának lihegését, morgását ajtaja
előtt, s a nyugdíjas tanítókisaszszonnyal, az egyetlen
emberrel, aki már vagy negyven éve bejáratos volt a házba,
megbeszélték, hogy fegyver helyett hozhatták magukkal a
betörők a kutyát, arra az esetre, ha kimerészkedne valaki a
házból.
– Honnan tud maga a kutyáról? Meg
aztán honnét veszi a bátorságot, hogy arról elmélkedjék
itt nekünk, hogy mire gondolt Letícia kisasszony? – támadt a
pedellusra Baloghné, aki még mindig azon sajnálkozott
magában, hogy azon a szerdán, amikor a sekrestyés az
aranypénzhez jutott, a Garádics miatt nem mehetett
pisztrángebédre a törzsasztal tagjaival.
– A tanítókisasszonytól tudom, ő pedig a
mi földrajztanárunk nagynénje – mondta sértődötten a
pedellus, aztán hogy a durvaságot megtorolja, mintha csak
pultos, felszolgáló vagy valami ilyesmi lenne a tulaj
felesége, rászólt: – Hallgatózás helyett hozzon a
számlámra még egy kört.
– Annyi szent – mondta Ötödik Békai,
nyugalmazott vasúti váltóőr –, annyi szent, hogy látszatra
színtiszta igazság az, amit eddig hallottunk, mert hogy
szavamat ne felejtsem, volt nekem egy cimborám, aki ottan
dolgozott az erdei vasútnál, s az is ilyesfélét mesélt
nekem, bár igaz, ami igaz, alig értettem, mert minden
mondatnál kiesett a szájából a protézise.
– Én még annyit hallottam a nyugalmazott
bankinspektortól Letícia kisaszszonyról, hogy a két háború
között angol és holland üzletilevelezés-órákat adott, s
hogy kedden és pénteken délután a bank limuzinjával
fuvarozták falura a tanítványait.
– Lám, lám – szólt át a másik
asztaltól a rajztanár. – Krüger, akiről az aranyrandot
elnevezték, búr volt, aztán a búr tulajdonképpen a holland
változata, akkor pedig a kisasszony az Afrika-vadász
nagyapjától vagy a családból kellett megtanulja a nyelvet…
– Folytassam? – kérdezte a pedellus,
aztán mesélni kezdett.
Különcnek s mégis tiszteletre
méltónak tartották a falusiak, öröklött joga volt, hogy
átnézzen az embereken, s zavarba hozta őket, ha nagy néha
megállította valamelyiket az üzlet előtt, s akkor sem
kérdezett semmi lényegeset. Olyanok voltak ezek a pillanatok,
mintha találós kérdést adna fel önmagának.
– Te Ferenc vagy, ugye? – kérdezte, de
szinte sohasem találta el a neveket, mert igazából senkit nem
is ismert. Úgy nőttek föl körülötte a nemzedékek, hogy
éppen csak biccentve fogadta a köszönésüket, s mintha nem is
számolt volna a múló idővel, letegezte a vénembersorba
öregedett hajdani legényeket, a fogatlan fejkendős néniket,
akik mind-mind jóval fiatalabbak voltak nála. Csak a
tanítókisasszonyt magázta, akivel nyári napokon, a kastély U
alakú előkertjének közepén, a kőasztal mellett ültek.
Akivel olyan régi dolgokról lehetett beszélni, amelyek
Letícia születése előtt történtek, az első világháborút
jóval megelőző Nagy Béke korában, amikor évekig nem
mozdultak az árak, az ezüst egykoronás pontosan egykoronányi
ezüstöt ért, s most ebben a világban hiába porciózta ki,
hiába tornyozta föl a fémpénzeit, mert szinte soha semmi sem
annyiba került, mint utolsó bevásárlásakor.
Szerette ezeket a nyári napokat. Hajnalban a
zöldségeskerttel bíbelődött. Kapálgatta, locsolta az
ágyásokat, megélhetése egyetlen biztos fedezetét, s a
mindennapos foglalkozást mintha meg akarták volna hálálni,
óriásira nőttek a növényei. Karvastagságú, lédús
sárgarépáit a tanítókisasszony révén mindenki ismerte a
faluban, de emberfej nagyságúak voltak a zellerek, két
felnőtt tenyerét kitöltő a hagymája, s egyetlen háromsoros
ágyásból két hordó káposztát savanyított télire.
Két-három ruháskosár gyomot dobott
reggelente a kecskéjének, s Huszadik Mici – így nevezte a
tudósszakállú angórakecskét – ellátta tejjel, sajttal,
gyapjúval, s télen beérte azzal az akáclombból összehordott
kazallal, amelyet nyáron Letícia késő délutáni tallózásai
alatt gyűjtött számára az elvadult domboldalakon.
Önellátó volt. Nem kért és nem adott
szinte senkinek semmit.
A kertből fémhálóval lerekesztve
tyúkudvara is volt. Nagy testű kendermagos fajtyúkokat
tartott, amelyek kevesebbet tojtak, de sokkal nagyobbat, mint a
falusiak szikkadt húsú szárnyasai, és neki éppen még sok is
volt az a napi néhány, s a lúd nagyságúra hízott,
lesütött baromfit saját zsírjában tette el egy zománcos
bödönben, abból főzőcskézett, azt melegítette a
sárgaborsó-, törtpaszuly-főzelékhez, vagy rakta a
zöldségből készített nejlonlevesekbe.
A tanítókisasszonyon kívül néha
meglátogatta egy idős férfi, a hajdani nebuló, akit németre
tanított valaha, s akinek órás-ékszerész boltja volt a
városban, de aki régiségekkel, bélyegekkel is foglalkozott.
Csalánteát vagy sárgarépalevet ittak
általában, s a magas kerítés résein átbámulók azt
láthatták, hogy Silberstein, a néhai falusi szatócs fia
szeméhez illesztett órásnagyítóval vizsgálgat valamit, s
kedélyesen beszélgetnek. De nem láthatták, hogy mi a
vizsgálat tárgya, mint ahogy azt sem, hogy csupa fémpénzzel
fizet Letíciának, aki azért nem fogadott el bankjegyeket, mert
meg akarta tartani szegénysége látszatát.
Pedig a tárgyak, amelyeket baráti áron adott
hajdani tanítványának, nem indokolták sem látványos
szegénységét, sem pedig azt az erőn felüli munkát, amivel
rendben tartotta a kertjét.
Ritkaságszámba menő német gyarmatbélyegek,
színaranyból készült, viktoriánus ízlésű ékszerek
cseréltek gazdát, s a kupac aprópénz átvétele után mindig
ugyanaz a szöveg hangzott el.
– Ugyanoda juttassa, mint a többit –
mondta ilyenkor, s az ékszerész bólintott, fölírta egy
noteszlapra a csillagászati összeget, aztán megnézte a
kecskét, a tyúkokat, a veteményest, s beszállt ütött-kopott
autójába, hogy összeszedje a falusiak törött rugójú,
tengelyficamos vekkereit, mintha csak ezért jött volna.
De ezen az őszön már nem jött Silberstein.
A fiatalok érkezése előtti tavaszon egy hétig naponta
látogatta Letíciát, s ha valaki bekukucskál a kerítésen,
mint a postás (aki aztán jelentett a sekrestyésnek), az
elvadult sövény mögött nyitott ablakokat láthatott volna, az
ablakokon át a szobák másfél száz éves bútorait, s az
egyik asztalon, a besütő napfényben, kupacba rakva
csiszolatlan drágaköveket, aranyrudak csillogó halmait.
Ötödik Békai meglátogatta az
ékszerészt, a drágakövek, aranytömbök sorsáról faggatta,
de nem tudott meg semmit.
– Maga nem is zsidó – mondta. –
Emlékszem, hogy a deportáláskor, amikor vagonírozták az
embereket, magát kiszedte a sorból a jegyző, mert örökbe
fogadták Silbersteinék.
– És ez változtat valamit azon, hogy nem
tudok semmit? – kérdezte az ékszerész.
– Nem változtat – mondta a nyugalmazott
váltóőr. – De lennie kell valamilyen titoknak.
– Én, kérem – hümmögte az ékszerész
–, nem foglalkoztam soha mások titkaival. A kisasszonyhoz
azért jártam, mert nagyon szép fali- és állóórái voltak,
azokat hoztam rendbe, s egyikre-másikra vevőt is szereztem. De
sem értékes bélyegei, sem pedig drágakövei vagy aranyrudai
nem voltak.
– Biztos benne?
– Miért ne lennék! Ha lett volna egy ilyen
forrásom, azt hiszi, még mindig vekkereket javítanék?
Elhízott emberek jegygyűrűit bővítgetném? Legenda, kedves
uram. Az emberek egy kupacba hordják az elefántvadászt,
nagyapját, az afrikai geológus apját, hozzáadják ezeket a
dél-afrikai fiatalokat, aztán néhány aranyrand miatt már
kész is van a kincskereső-mese.
Ötödik Békai nem erősködött tovább,
pedig a kastélyt kitakarító csapat vezetőjétől valódi
antik bútorokról, ébenfa és elefántcsont szobrokról
hallott, s olyan berendezési tárgyakról, amelyek vagyont
értek. De tudta, hogy Silbersteinből nem lehet kiszedni semmit,
így hát visszasétált a Surlott Grádicsba, de a kerti
törzsasztalnál még senki sem volt, s a csapos azt tanácsolta,
hogy inkább menjen be az ivóba.
– Vihart hoz ez a szél – mondta, s aztán
azzal a cinkossággal, amilyen csak pincérek és törzsvendégek
között lehet, hozzátette: – Baloghné a vejével
kastélynézőbe ment.
– Mit akar a kastélyban? Úgy hallom, azt
beszélik a városban, hogy a fiatalok rengeteg pénzt kaptak
valahonnan, s vége az aranyesőnek.
Sohasem tudták meg azt, amit Baloghné a vihar
jóvoltából megtudott.
Iszonyatos erejű orkán rázta a kastély
tetejét, a kúpcserepek alá szoruló szél olyan hangot
hallatott, mintha nagy testű kutya ugatna. Fájdalmas és
távoli volt ez a hang, de olyan tökéletes, hogy Baloghné úgy
érezte, közvetlenül mögötte liheg, s mert macskája szaga
miatt meg-megtámadták a kóbor kutyák, most körülnézett, de
ha szelindeket nem is, valami mást látott: a kertbe hordott,
égetésre szánt limlomok közül az útra röpített egy
füzetet a szél.
Baloghné fölvette, s később, már otthon
jött rá, hogy Letícia naplója az, amit megmentett az
enyészettől. Titokban olvasta, nem szólt senkinek arról, hogy
a kisasszony nem is kisasszony, s hogy nem Londonba utazott
nyolcvan esztendeje. Londonba ment ugyan, de apja
üzlettársának fiával, egy búr bányatulajdonossal Fokföldre
hajózott, hozzá ment férjhez, fiút szült neki, aztán
botrányok sora után megszökött, és hazatért.
A naplóban Letícia neve alatt a fiáé,
aztán, mint egy családfán, fiának öt gyermeke és az unokák
nevei sorakoztak. Közöttük, az ág alján a negyedik sorban,
tizenkilenc más név között a két másod-unokatestvéré,
Letícia dédunokáié, Thomasé és Adelaidé.
Baloghné jól megnézte magának Adélt. A
veje tolmácsolt, azt mondta, azért jöttek, mert betársulna
pénzzel és szaktudással, ha motelt vagy valami hasonlót
akarna nyitni a kastélyban a fiatal pár.
Nem akartak, de mert azt hitték, hogy Letícia
ismerőse Baloghné, végigmutatták neki a szobákat, s az egyik
falon meglátta Letícia portréját.
Rózsaszín tónusú kép volt, s ha nem látta
volna rajta az eltelt idők sárgás patináját, meg mert volna
esküdni arra, hogy nem a dédanyát, hanem a föld
túloldaláról előkerült kései utód portréját festette meg
a festő.
Néha emlegették a törzsasztalnál
Letíciát, a Krugerrandokat, de annyi fontos esemény történt
a világban, hogy lassan már meg is feledkeztek róla.
Így aztán amolyan bölcselkedésnek,
szófiabeszédnek tartották azt, amit egy délután, a napló
többszöri átolvasása után, Baloghné mondott.
– Milyen különös a sors. Valaki egész
életén keresztül titokzatosan él, aztán egy véletlen
folytán, mondjuk, mert valamit fölkap a szemétből a szél,
olyan meztelen lesz, mint egy hulla a boncasztalon.