Főhajtás XIII.
A nyugdíjas földbirtokos
Amikor megszületett – így mesélte
–, édesapja kivágatott fél hektárnyi erdőt, több száz
sudár törzsű fenyőfát, és a forgácsillatú friss
gerendákból kastélya udvarán építtetett
keresztelőkápolnát a család boldogan várt,
körülajnározott örökösének. Dajka, komornyik, nevelőnő,
mindenféle személyzet vigyázta, őrizte, dédelgette az ifjú
Lelbach Jánost, féltő anyai szeretet óvta a széltől is.
Tízéves korától a sárospataki angol internátusban tanult,
kamaszkorában lett szerelmes a nála húsz évvel idősebb,
ünnepelt filmcsillagba, Mezei Máriába.
Mindannyiunk életét szétzilálta a
világháború, Lelbach Jánosét is. Családja szétszóródott
Európában, ő itthon maradt. Érettségi után egyetemre járt,
de a „fordulat” éve után, mint a népi demokráciára
veszélyes osztályidegent, a kommunisták örökre eltiltották
a tanulástól. Egyetem helyett három évig sorkatona, de mert
megbízhatatlan elem, fegyveres szolgálat helyett
mocsárlecsapoló munkaszolgálatosként robotol.
Ifjú emberként, 1948-ban az utcán
szólította meg (le) Mezei Máriát. Értse meg, azért
születtem, hogy magára vigyázzak, hiszen hároméves gyerek
– tizennyolc éves korában Lelbach János így vallott
szerelmet Mezei Máriának. „Hét évig mint egy hűséges
szép nagy kutya kísért” – írta évtizedekkel később Vallomástöredékeiben
a színésznő. Aztán háromévi „próbaházasság” után,
1958. március 8-án a pasaréti református templomban
összeházasodtak. Lelbach János szerelmes alázattal állta a
szavát: amíg Mezei Mária élt, vigyázta, őrizte, dédelgette
őt. Tolmács, testőr, sofőr, házimunkás, ügyintéző –
és legfőképpen szerető társ volt mellette, a sziklaszilárd
pont a hol franciás, pikáns kokott, hol klerikális reakciós,
zsoltáros Mezei Mária végletek között hullámzó, többször
derékba tört színészéletében. Túl kellett élni a
kommünt – mondogatta fanyar humorral felesége halála
után atyai jóbarátom, aki negyven évig egy munkahelyen
dolgozott, néha tisztviselő volt, néha ügyintéző, néha
tolmács, néha fizikai munkás. Nappal dolgozott, este, éjszaka
őrizte Mezei Máriát.
Szolgálatban telt el az élete.
1956. október 23-án este hazakísérte
Budakeszire a forradalmi lázban égő színésznőt, útközben
pezsgőt vásároltak, boldogan koccintottak a
„megszabadulásra”, és János az utolsó autóbusszal indult
vissza Budapestre. Reggel – már tankok dübörögtek
legénylakása előtt a Margit körúton – Budáról
Budakeszire gyalogolt, aztán vissza a városba kenyérért,
krumpliért, hírekért, s megint vissza gyalog Budakeszire.
Önként, boldogan vállalt feladata volt:
történhetett bármi a világban, ő rendíthetetlen
testőrként óvta Mezei Máriát.
A hatvanas évek elején a színésznő
esténként, előadás után az Anna preszszóban lépett fel,
divatos nótákat dalolt. János minden este ott ült a
háttérben, s éjjel két óra körül – akkor már nem
autóbuszon, hanem saját öreg, örökölt autójukon –
indultak haza Budakeszire. Egyik este záróra után az
üzletvezetőnő egy búcsúpohárra invitálta a házaspárt,
merthogy másnap kezdik tatarozni az üzletet. Peregtek a percek,
ürültek a poharak, hajnalodott, négy óra tájban indult
hazafelé Mária és János. Az üzletvezetőnő az órájára
nézett, és úgy döntött: hat órakor jönnek a mesterek,
addig már nem érdemes hazamennie, ledőlt egy pamlagra az
irodában. Hat órakor csöngetésre riadt, ajtót nyitott, ott
állt, kezében egy nagy láda, Lelbach János.
– Mi történt, János, itt felejtettek
valamit? – kérdezte ijedten, meglepetten.
– Nem. Én vagyok a tapétás – válaszolta
János.
Mint megtűrt osztályidegen robotolt a
szocializmusban. Magánéletében művelt úriember, Mezei Mária
férje, társa, szolgálattévő mindenese.
Névjegyének tanúsága szerint 2006-ban
előkelő címe, rangja: nyugdíjas földbirtokos.
Értékromboló évtizedekben Mezei Mária Isten
küldte vályogvárában, Budakeszin, barátságos
otthonukban őrizték a múlt értékeit: kultúrát,
magyarságot, emberséget, szellemiséget.
Felesége halála után a mindig háttérben
álló Lelbach János erkölcsi kötelességének tartotta
megmenteni, megőrizni a régi tárgyakat: színházi fotókat,
kéziratokat, jelmezeket, kellékeket, a magyar múlt kincseket
érő ereklyéit. Húsz éven át szervezett, intézkedett,
ajándékozott, végrendelkezett. Mire mindent elrendezett,
elfáradt.
Amikor temettük, ragyogóan sütött
januárban a nap: Mezei Mária földi életében kalandos sorsú
társával, Lelbach Jánossal föntről mosolygott ránk –
újra együtt, most már örökre.
Szigethy Gábor