N. Pál József
Hajrá magyarok!
Sporttörténeti
vázlat
„Magyarország
a sportban nagyhatalom”
Ez a magyar sportrajongóknak oly
kedves mondat jó nyolc évtizede, 1922-ben hangzott először
el. Történt, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság stockholmi
közgyűlésén az Osztrák–Magyar Monarchia friss
utódállamának, Csehszlovákiának a képviselője
méltánytalannak érezte, hogy a trianoni békeszerződés
nyomán egyharmadnyira zsugorodott Magyarországnak is – ahogy
mondta, akárcsak a „nagyhatalmaknak” – két NOB-tagja
lehessen (valóban kettő volt: gróf Andrássy Géza és Muzsa
Gyula). A svéd trónörökös – a tanácskozás elnöke –
ilyenformán válaszolt: Magyarország területe valóban kicsi,
de a sportban nagyhatalom. Hiába volt az elismerés, a sportra
nézvést is mérhetetlen csalódás borult ez idő tájt reánk.
Mi, magyarok az olimpiai mozgalom zászlóvivői voltunk a
kezdetektől, elsők között alakítottuk meg nemzeti olimpiai
bizottságunkat (a MOB elődjét), még 1895 decemberében, 1911
májusában pedig a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében
tartott közgyűlésen maga Coubertin báró szólt elismeréssel
rólunk. „Magyarország büszke lehet kultúrintézményeire,
sport tekintetében is bátran odaállhat a nagy nemzetek
sorába, előzékenység, figyelmesség, vendégszeretet
tekintetében pedig olyan pompás rekordot ért el, hogy szinte a
lehetetlennel határos ezt túlszárnyalni…” – mondta a
Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke akkor. Nemcsak mi, a
világ sportközvéleménye is természetesnek tudta hát, hogy
Párizsban 1914 júniusában az 1920-as játékok rendezésének
jogát – egy „szimpátiaszavazás” nyomán – a magyar
főváros kapta meg, ám – számunkra biztosan – nagyon
rosszul fordult a történelem. Néhány nappal a döntés után
megölték Ferenc Ferdinándot, augusztus elejére Európa jó
része lángba borult, s így Magyarországot – mint a
világháborúban vesztes felet – az 1920-as olimpiára még
csak meg sem hívták végül. A svéd trónörökös szava
legföljebb vigasz lehetett tehát, de a reményt nem adtuk fel
továbbra sem. Összesen hétszer (!) próbálkoztunk –
utoljára az 1960-as játékokat céloztuk meg –, mindig
sikertelenül, s az igazi rajongó ma is hiszi tán, hogy a
sportnak e csodája – a világ legtöbb embert megmozgató,
figyelemre szólító találkozója – eljut hozzánk is egyszer
majd.
Szó, ami szó: volt s van mire büszkének
lennünk persze. Százötvenhét aranyérmet, több mint négy
és fél száz érmet nyertünk eddig, s a nemzetek versenyében
a nagyon előkelő – csak a nyári játékokat számítva –
nyolcadik hely a miénk. Az egy főre jutó aranyak számára
nézvést a skandináv országok némelyike (ők is a téli
olimpiáknak köszönhetően!), esetleg a nálunk kevesebb
alkalommal részt vett Kuba előz meg bennünket csupán, s ha a
politika – mint 1920-ban, a világháborúban győztes
antanthatalmak vagy 1984-ben a moszkvai olimpiától való
amerikai távolmaradásért bosszút álló Szovjetunió akarata
– nem szólt közbe, sohasem hiányoztunk, és sohasem
jöttünk győzelem nélkül haza.
S ami az olimpiákon kívül volt, az sem
elhanyagolható talán. Nekünk, magyaroknak már 1895-ben volt
„hiteles” Európa-bajnokunk – a műkorcsolyázó Földváry
Tibor –, Balczó András vagy Papp Laci a mi nevünkben, a mi
örömünkre futott vagy verekedett külhonban is, egyáltalán,
majd minden sportág nemzetközi vérkeringésébe idejekorán
bekapcsolódtunk, s a magyar sportolók, szakemberek mindenütt
jelentős eredményeket értek el. Az asztalitenisz, a vívás
– főleg a kardvívás – vagy a vízilabda szinte „magyar
sportágnak” számított egykor, miénk volt az atlétikai és
az úszó Európa-bajnokság ötlete, akadt idő, hogy a magyar
torna, az úszás, az öttusa, az ökölvívás, a birkózás s
az atlétika is világszámba ment. Sőt, a vízilabda, a
kajak-kenu máig az, s a földkerekség legelterjedtebb
játékának, a labdarúgásnak a nemzetközi történései is
elképzelhetetlenek voltak nélkülünk – legalábbis igen
hosszú ideig. Ez utóbbi fáj legjobban talán, hisz a
süllyedés évtizedek óta folyamatos. Mert Orth Gyurink,
Puskás Öcsink (a „legismertebb magyar”) és Albert Flórink
volt egykor nekünk, mert mi Angliát (6:3-ra az otthonában,
aztán 7:1-re Budapesten!), Olaszországot (3:0-ra Rómában!)
és – az 1954-es meg az 1966-os világbajnokságon –
Brazíliát is megleckéztettük, ha úgy hozta a sors, sőt, a
kétszeres olimpiai s egy év múltán világbajnok Uruguay
válogatottját a legnépszerűbb magyar klubcsapat, a
Ferencváros „alázta le” 1929-ben – ráadásul
Dél-Amerikában. A nagyvilágot – illetve a labdarúgásra
figyelő részét – nemigen érdekli ugyan, de mi számon
tartjuk, hogy csapatunk volt csak képes olimpiát nyerni
háromszor is, arról pedig, hogy a valaha létező legjobb
együttes az ötvenes évek magyar labdarúgó-válogatottja
volt, egy sport iránt elkötelezett honi lélek vitatkozni sem
hajlandó soha. Csak a világbajnoki cím hiányzik, de az
nagyon, a németek ellen elveszített 1954-es döntőt –
mondjon akárki akármit – képtelenek vagyunk megemészteni. A
labdarúgás, illetve magyarországi históriája sportunk
legendájának, tradíciójának, emlékezettörténelmének a
sűrítménye is lehet, hisz e történetben a hajdani nagyság s
a dicsőségre termettség tudata a vereség keserűségével, a
hanyatlás újabb kori illúziótlansága pedig a sportért
rajongó ember – bevallatlanul is – kiirthatatlan
reménykedésével együtt gomolyog. Mert nagyhatalom vagyunk a
sportban, ez nem lehet vitás – ha már mi tudjuk így csupán,
akkor is.
A hőskor s a kezdetek
1919-ig
A modernebb kori (verseny)sport a
polgárosodást kísérve alakult ki Magyarországon is. Korábbi
– például reformkori –, Széchenyi István és Wesselényi
Miklós nevéhez köthető előzmények, kísérletek voltak
már, sőt Berzsenyi Dániel az ókori görög olimpiák
felújításának szükségességéről is beszélt, de a
szervezettebb forma ideje az 1848–49-es szabadságharc
leverését követő önkényuralom esztendei, főleg az 1867-es
kiegyezés után jött el csupán. E folyamatban az
életformaváltás, a testi nevelés szervezettebbé válása, a
katonai kiképzés, a szórakozási szokások átalakulása,
illetve ezek kölcsönhatása volt a meghatározó, de a
létrejött keretekben az eltérő – s egymással szemben
álló – életstratégiák, felfogások is kifejeződtek. Az
első, már egyesületnek tekinthető szervezet, a – sikertelen
kísérletek után – 1867-re összeállt Nemzeti Torna Egylet
(NTE) a német orientációjú tornamozgalom mintáját követve
is a hazafias nevelés s a függetlenségi tradíció ápolását
gondolta fontosabbnak, s a testedzést zárt térben, az
oktatási intézmények falain belül igyekezett tartani.
Eszménye a szigorú nevelés s a közösséget megbontani
látszó versenyzési szellem kizárása volt, így nemcsak az
elvek meghatározása s a tanárképzés jogát követelte
magának, az angolszász hátterű atlétikának (ez a szó
minden, szabadban – vagy ott is – űzhető sportolási forma
gyűjtőneve volt akkor, a futástól a korcsolyázáson át az
ökölvívásig) is megpróbált ellenállni az utolsó
pillanatig. Az atlétika „fellegvára” – s a következő
néhány évtized legerősebb magyarországi egyesülete – az
1875-ben alapított Magyar Athletikai Club (MAC) lett, amely az
NTE konzervatív elemeinek ellenállását nemcsak a szabadban,
de az iskolai oktatásban is megtörte az idők során. A gróf
Esterházy Miksa, londoni kultúrattasé alapította MAC 1875.
május 6-án – a mai Szabadság tér helyén álló Újépület
udvarán – az első atlétikai versenyt is megrendezte, s
erről az angol s a német szaksajtó is elismeréssel írt. A
viadalról a gróf egy Útmutatót is kiadott,
munkájának köszönhetően sorra alakultak a vidéki (zentai,
győri, körmendi, szabadkai, pécsi, balassagyarmati,
nyíregyházi stb.) atlétikai klubok a következő
esztendőkben, s az erjedést hozott folyamatot nem lehetett
megállítani már.
1885-ben a Budapesti Torna Club (BTC), 1888-ban
a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) a túlságosan
konzervatívvá lett Nemzeti Torna Egyletből kiválva jött
létre, míg az Újpesti Torna Egylet (UTE) 1885-ben vagy a
Ferencvárosi Torna Club (FTC) 1899-ben már spontán
szerveződésként, de inkább a MAC modelljét s
versenyszellemét követve alakult. Ezek az egyesületek – a
nevükben szereplő torna szó ellenére – az atlétika,
a birkózás, az úszás, majd a labdarúgás versenyszerű
elterjesztőjeként léptek fel, s az 1890-es esztendőkre – az
egyesületi élet, a kávéházi s egyéb polgári körök
elterjedésével – évszaktól függően egyre népszerűbb
lett a kerékpározás, a tenisz, az evezés, a korcsolyázás s
a síelés is. Egy 1899-es statisztika szerint ötezer ember
sportolt „egyleti” keretben akkor Magyarországon, a
millenniumi láz jegyében született rendezvényeknek meg az
ekkor világra jött olimpiai mozgalomnak volt már mire
támaszkodnia tehát.
A magyar sport fejlődésére,
népszerűségére különösen nagy hatással lett az 1896-os
esztendő. A millenniumi versenyek koordinálására Berzeviczy
Albert kultuszminisztériumi államtitkár vezetésével
megalakult az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB),
az első köríves versenypálya, a Millenáris felavatása 1896.
május 14-én e szervezet munkájának következménye volt, s
még előbb – 1895 decemberében – a Magyar Olimpiai
Bizottság (MOB) is létrejött. Számos sportág kapcsolódott
be a nemzetközi vérkeringésbe is – Budapest már 1895
januárjában műkorcsolyázó Európa-bajnokságot rendezett
–, külföldi szakemberek jöttek Magyarországra, s akadt
köztük – a millenniumi versenyen győztes olasz mester, Italo
Santelli például –, aki haláláig maradt, hogy edzőként a
magyar sportnak – ő a vívósportnak – szerezzen
világhírnevet. Az olimpiai játékok feltámasztására alakult
Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB) Pierre de Coubertin
munkatársa, a magyar Kemény Ferenc is alapító s aktív tagja
lett, az 1896 áprilisában rendezett athéni játékokon pedig a
nyolc versenyzőből álló magyar küldöttség öt érmet –
közte két aranyat – nyert, ami kimagasló eredménynek
számított (így – arany-, ezüst- s bronzéremként –
tartjuk ezt nyilván, noha az első helyezettek valójában
ezüst-, a másodikok bronzérmet kaptak csupán, míg a
harmadikok semmit). A modern olimpiai játékok versenyeit a
százméteres síkfutás első előfutamában egyes rajtszámot
viselő, így elsőként szólított – végül harmadikként
végző – magyar Szokoly Alajos „nyitotta meg”, Hajós
Alfréd, a tizennyolc esztendős építészhallgató száz- és
ezerkétszáz méteres úszásban aratott váratlan győzelme
pedig Magyarország első (és második) olimpiai bajnoksága
volt. Az ő – Hajós Alfréd – pályája a hősi idők magas
színvonalú modellje lehet: győzelmeit követően a
labdarúgás meghonosításának egyik szorgalmazója lett, aki
nemcsak az első „igazi” nemzetközi meccsen (BTC–Vienna
Cricket) vett részt 1897. október 31-én, de az első és
második magyar bajnokságot nyert csapatban (a BTC-ben) is
hétről hétre pályára lépett. Játszott egyszer – 1902.
október 12-én, az első „hivatalos” mérkőzésen – a
válogatottban, volt szövetségi kapitány (1906-ban,
Csehország ellen), sőt – egyetlen válogatott találkozó
erejéig – játékvezető is, majd neves építésszé válván
stadiontervével ezüstérmet nyert a második párizsi olimpia
(1924) szellemi-művészeti versenyén.
Az evezés (1893) s a tenisz (1894) után ezen
esztendőkben több sportág bajnokságsorozata is elkezdődött:
1896-ban az atlétikáé s az úszásé, 1898-ban a
kerékpározásé, 1900-ban a korcsolyázásé s a vívásé,
1901-ben a labdarúgásé, 1903-ban a birkózásé, 1911-ben a
sportlövészeté s a súlyemelésé, s az első világháborút
megelőző évben tizennyolc sportágban avattak már bajnokot. A
szakszövetségek is megalakultak közben – 1897-ben az
atlétáké, 1901-ben a labdarúgóké, 1907-ben az úszóké
például –, a sportsajtó is a maga lábán álló orgánummá
lett – a jogfolytonosságát máig őrző Nemzeti Sport
1903-ban indult, s 1923-ban vált napilappá –, s az új
évszázad első évtizedében a sport nemcsak az
arisztokráciát, a „történelmi” középosztályt, a
vajúdva alakuló polgárságot, de a munkásságot is elérte
már: a Vasas, a fémmunkások szakszervezetének hamarosan
nevessé lett klubja 1911-ben alakult. S bár az
érdekkülönbségek kemény csatákban éreztették hatásukat
továbbra is – ennek során az olimpiai mozgalom
kiválóságát, az NTE által „felfuttatott”, a sportban
csak pedagógiai s egészségügyi célokat látó Kemény
Ferencet a versenyre szólító „idők szavát” inkább
meghalló, hatalmi helyzetbe került MAC-képviselők 1907-ben
lemondásra kényszerítették, s helyét a NOB-ban gróf
Andrássy Géza foglalta el –, a sport a magyar társadalom
életének, egyben a század első éveitől egyre radikálisabb
Habsburg-ellenességgel színezett nemzeti büszkeségnek is a
részévé lett visszavonhatatlanul.
Mindez nemcsak a magyar–osztrák csatákat,
de olimpiai szerepléseinket is kísérte már. 1900-ban,
Párizsban a diszkoszvető Bauer Rudolf győzelme utáni
császári himnuszt fogadta magyar tüntetés, míg a stockholmi
olimpián (1912) csapatunk a Magyarország feliratú
táblával volt csak hajlandó felvonulni – noha önálló
nemzetként való részvételünket Bécs szívesen
megakadályozta volna. A legjelentősebb sportolók, a négy
világbajnokságon (1908–1911) első műkorcsolyázó
Kronberger Lili, a háromszoros győztes (1912–1914)
Méray-Horváth Opika, a nehézsúlyú birkózó olimpiai bajnok
(1908) Weisz Richárd, a kétszer is diadalt aratotó St. Luis-i
(1904) úszóhős Halmay Zoltán, a kard egyéniben és
-csapatban négyszeres bajnok (1908–1912) Fuchs Jenő, a
sportlövészetben győztes (1912) Prokopp Sándor vagy a magyar
labdarúgás első igazi „sztárja”, az 1906 és 1927
között hatvannyolc nemzetközi találkozón játszó (s közben
ötvennyolc gólt szerző) Schlosser Imre valóságos nemzeti
hősöknek számítottak akkor, s mércét jelentettek a sport
világán kívül is. Meglehet, példájuk a korban oly ragadós
„nagymagyar” birodalmi álmot is szolgálta vagy ébren
tartotta valamiképp, így az 1914. júniusi hír hallatán, ami
szerint az 1920-ban sorra kerülő olimpia rendezésének jogát
Budapest kapta meg, senki magyar emberfia nem csodálkozott.
Akadtak persze gondok is. Miközben a magyar
kardvívás egyeduralmi helyzetbe került – 1908-ban egy
ötvenhat esztendős (Fuchs Jenőtől Pézsa Tiborig tartó)
egyéni győzelmi sorozat vette kezdetét, a stockholmi döntő
nyolc résztvevőjéből pedig hét volt a magyar! –, az
atlétikában, a birkózásban s az evezésben várt áttörés
csak nem következett be, s nemzetközi mércével mérve egy
helyben látszott toporogni a labdarúgás is (bár vigaszdíjat
nyertünk, az 1912-es olimpia első meccsén 7:0-ra vertek minket
az angolok). Az 1913 júniusában kultuszminiszteri rendelettel
alakított Országos Testnevelési Tanács (OTT) e
fogyatékosságok felszámolására (is) létesült, de
programjában szerepelt az iskolák s egyesületek anyagi
támogatásának koordinálása, a Nemzeti Stadion építése
(ami az olimpiai rendezés feltétele volt) és a Testnevelési
Főiskola alapjainak megteremtése is. Aztán kitört a háború,
s minden másként történt. Az egyesületek elnéptelenedtek,
megszakadtak a nemzetközi kapcsolatok, nemcsak az 1916-os
berlini olimpia, az országos bajnokságok jelentős része is
elmaradt, s nagy lett a veszteség a harctereken is: a kardvívó
Békessy Béla, Zulawszky Béla és Szántay Jenő, az atléta
Gönczy Lajos, Mudin István (az első zászlóvivőnk volt
1908-ban) és testvére, Imre meg az olimpiai ezüstérmes úszó
Las-Torres Béla halt hősi halált többek között. A
világégés nyomán a történelmi Magyarországgal együtt a
magyar sport szervezeti kerete is nagyrészt szétesett, s ezen
sem a Károlyi Mihály-féle polgári demokratikus forradalom,
sem az 1919. március 21-én hatalomra jutott, százharminchárom
napig uralkodó Tanácsköztársaság szavakban grandiózus, a
kivitelben diktatórikus tervei nem segíthettek. A felszámolt
OTT helyén 1919. április 15-én alakult Testnevelési Ügyek
Direktóriuma kezdetben mindent megígért az „egyszerű”
népnek, aztán villámgyors államosításba fogott, s hatalmas
méretű létesítményépítést tervezett – ez utóbbihoz
Hajós Alfrédot is megnyerte magának –, ám ahogy e
históriai kísérletet, úgy szándékait is elseperte a
történelem. A magyar sport újjászervezése a lassan
konszolidálódó, ugyanakkor nemcsak az egyharmadára
zsugorodott ország megcsappant lehetőségeivel, de a
(sport)diplomáciai elzártsággal is szembenézni kényszerülő
Horthy-rendszerre várt.
A Horthy-rendszer
negyedszázada (1919–1944)
Azt, hogy a nekünk ígért 1920-as
olimpiára meghívót sem kapunk, az olvasó a Sporthírlap 1919.
október 10-én megjelent számából tudhatta meg, s noha
Apponyi Albert, a párizsi magyar békedelegáció nagy
tekintélyű politikusa és az egyik magyar NOB-tag, Muzsa Gyula
még 1920 április–májusában is a bojkott feloldásával
kísérletezett, minden a győztes hatalmak – s a meghívók
elküldésében önálló döntési lehetőséggel felruházott
rendező Antwerpen – konok magatartása szerint alakult (Anglia
még a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségből is kizárta volna
Magyarországot, ám e szándéka kudarcot vallott). Valamifajta
sportkapcsolat Ausztriával, Svájccal, Németországgal és
Svédországgal maradt csupán, az ország köré húzott blokád
lebontása évekbe került. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség
a magyarok elleni versenytilalmat 1921 májusában megszüntette
már, s hasonlóan járt el a Nemzetközi Úszó Szövetség,
majd 1923-ban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség kongresszusa
is. Az elzártság feloldásáért legtöbbet tett gróf
Andrássy Gézát és Muzsa Gyulát Coubertin az 1922 májusában
tartott közgyűlésre is meghívta, ahol – a már említett
(például csehszlovákiai) tiltakozások ellenére –
mindkettejük NOB-tagságát sikerült elfogadtatni, s az olimpia
rendezéséhez való – elvi és majdani – jogunkat is
megerősítették ekkor. 1924-re valamennyi jelentős sportágban
helyreálltak a nemzetközi kapcsolatok, s Magyarország mind a
– később az első téli olimpiának elismert, illetve
besorolt – chamonix-i téli játékokon, mind a párizsi nyári
olimpián részt vehetett.
A kapcsolatok helyreállítása s az
összekuszálódott honi viszonyok rendezése párhuzamosan
haladt. Tény, hogy a trianoni sokkot átélt ország sportjának
szerkezeti s tudati szanálása egy etatista s centralizáló
szemlélet jegyében történt (a MOB 1928-ban például
elveszítette önállóságát, s az OTT szakbizottsága lett), s
hogy a cél a traumatikussá lett identitástudat újjászövése
(is) volt. Mindannak, amit „nemzeti öncélúságról”,
„kultúrfölényről” vallottak a korban, a Klebelsberg
Kunó-féle kulturális politika s annak elemeként a
testnevelés – meg a reá épülő versenysport – is a nagyon
fontos összetevőjévé vált. A jogaiba visszahelyezett –
ismét Berzeviczy Albert (aki ekkor a Magyar Tudományos
Akadémia elnöke is volt!) vezette – OTT-t a Vallás- és
Közoktatásügyi Minisztérium felügyelte már (a MOB-ot is
„beolvasztó” OTT lényegében a minisztérium ügyintézési
szerveként funkcionált), amelynek törekvését az Apponyi
Albert, Bethlen István, Klebelsberg Kunó, Teleki Pál nevével
fémjelezhető reformkonzervatív szemlélet hatotta át. S mivel
a kor – ahogy akkor mondták – a „magyar feltámadás”
bázisát a kultusztárca elképzeléseire építette
egyértelműen, a sport is a kultúrpolitika, egyben az átfogó
nemzetpolitikai koncepció része lett. Ennek alapvetését a
Klebelsberg köréhez tartozó Karafiáth Jenő – később
Károlyi Gyula kormányának kultuszminisztere, majd Budapest
főpolgármestere – által benyújtott s 1921 decemberében
elfogadott LIII., úgynevezett testnevelési törvény dolgozta
ki, amelynek 1924-ben kelt végrehajtási utasítása mind az
iskolai, mind az iskolán kívüli – a katonai szolgálat
megkezdéséig kötelező –, mind a nagyobb (legalább ezer
főt foglalkoztató) üzemek, vállalatok számára előírt
testedzés minden feltételét biztosítani igyekezett. S bár a
– főleg a birtokviszonyokra nézvést – megmerevedett
társadalmi struktúra szegényebb rétegeinek számos
lehetőség elérhetetlen vagy csak nehezen elérhető maradt, e
törvénynek köszönhetően a sport szervezettebb formái –
akár egyleti-egyesületi keretben, akár a levente- vagy a
cserkészmozgalom révén – a kisebb falvakban is megjelentek
ekkorra. Az 1920-as évek eleji 15-20 ezerrel szemben az 1930-as
évek végére már 200 ezer fő sportolt valamilyen szinten
Magyarországon. E törvény végrehajtási utasítása döntött
a Nemzeti Sportuszoda (1935-re épült fel Hajós Alfréd terve
alapján), a Nemzeti Sportcsarnok (1941-ben lett kész), a
városligeti műjégpálya (már 1926-ban átadták), valamint a
Nemzeti Stadion építésének előkészületeiről (ennek
felépítése 1945 utánra maradt), az egységes tanár- és
edzőképzésért pedig az 1925-ben alapított, 1928-ban saját
épületbe költöző Testnevelési Főiskola lett a felelős. Az
itt nevelt szakembergárda nemcsak a két világháború között
volt sikeres, de az ő munkájuk lett az egyik bázisa a magyar
sport 1945 utáni példátlan fellendülésének is. A húszas
évek végétől edzőtáborokat szerveztek, önállósult a
sportorvoslás, a részletes vizsgálatokon a berlini (1936)
olimpiára készülő magyar csapat valamennyi tagja átesett.
S bár az 1929–1933 közötti gazdasági
világválság hatása e területen is érezhető volt (több
egyesület számos szakosztályát szüneteltetni kényszerült,
s a Los Angeles-i olimpián való részvételünk is az országos
gyűjtésnek, a vízilabdacsapat bemutató körútjának s
néhány amerikai magyar szervezet jóindulatának volt csak
köszönhető), ennek a koncepciónak az eredménye a
sportdiplomácia s az élsport sikereiben is megmutatkozott.
Budapest – néhány esztendőn belül – úszó, vízilabda,
vívó, birkózó, ökölvívó Európa-bajnokságot,
műkorcsolya- és két asztalitenisz-világbajnokságot meg
FIFA-kongresszust is rendezhetett. Míg a magyar csapat a
párizsi (1924) olimpián kettő, Amszterdamban (1928) öt, Los
Angelesben (1932) hat, addig a berlini (1936) játékokon már
tíz győzelmet aratott, s – a rendező Németország s az
Egyesült Államok mögött – harmadik helyen végzett az
éremtáblázaton. Ez volt az az olimpia, ami a Magyarországon
1925-ben induló rádiónak köszönhetően szinte az egész
ország számára olyan élményt adott, ami – mert a
hallgatót nem a hitleri Németország egyre agresszívabb s a
játékokat is e megalomániának alárendelni próbáló
magatartása „fogta meg” természetesen – még a Trianonban
megalázott nemzet önbecsülésén is sokat emelhetett. A magyar
női sport is végképp beérett ekkorra – Elek Ilona
tőrvívásban, Csák Ibolya magasugrásban lett olimpiai bajnok
–, az olyan váratlan győzelem pedig, mint amit a korban
emberként s orvosként is példává lett, 1945 márciusában
hősi halált halt Csík Ferenc a százméteres gyorsúszásban
aratott, valóságos mámorként volt átélhető. A birkózó
Kárpáti Károly, Lőrincz Márton és Zombori Ödön, az
ökölvívó Harangi Imre vagy a vízilabdacsapat – az 1932-es
sikert megismételő – aranyérme is a kollektív
azonosságélmény alkalmát hozta el. Ismeretlenek elegyedtek
beszélgetésbe e győzelmekről jövő hírek nyomán, a
kávéházakban, a villamoson, az utcán, s a kabarékban is
erről folyt a szó, azt, hogy a kardvívás két aranya a miénk
lett, mindenki természetesnek gondolta ekkorra már – e szám
két (egyéni és csapat-) győzelmét 1908 és 1960 között
egyetlen kivétellel (1924-ben második lett a csapat) folyvást
Magyarország szerezte meg! –, a hétszeres (1932 és 1960
között minden alkalommal, utoljára ötvenesztendősen!)
olimpiai bajnok Gerevich Aladár s a hatszoros győztes Kovács
Pál pályája ezekben az években indult, egyáltalán – a
rádió s a mozgókép tömegesebb elterjedésének okán –
végképp beköszöntött a nagy egyéniségek, a „sztárok”
kora, akik nekünk, magyaroknak „hősök” voltak inkább.
A berlini olimpia csak a jéghegy csúcsát
jelentette, a húszas évek második felétől rendezett világ-
és Európa-bajnokságokon is számtalanszor játszották el a
Himnuszt. Nemcsak a magyar kard, a vízilabda s az asztalitenisz
volt verhetetlen éveken át (a huszonkétszeres világbajnok
Barna Viktor eredménye máig megközelíthetetlen maradt!), az
ökölvívók (az olimpián is bajnok Kocsis Antal és Énekes
István, valamint Énekes Vilmos, Széles János, Szabó Gyula,
Szigeti Lajos), a birkózók (a három berlini aranyérmes
mellett Papp László, Badó Raymund, Tunyogi József, Tóth
Ferenc s az 1928-as olimpián is győztes Keresztes Lajos) s az
úszók is Európa élvonalába tartoztak ekkor. Az öreg
földrész első percen belüli százas gyorsúszója a csak –
Magyarországról elszármazott! – Johnny Weissmuller által
legyőzött négyszeres (1926, 1931) kontinensbajnok Bárány
István volt, de Európa-bajnokságot nyert a fél lábát
gyermekkorában elveszítő kétszeres olimpiai bajnok
vízilabdázó Halassy Olivér, Csík Ferenc, valamint a
gyorsúszó váltónk kétszer is. Volt atlétikai
Európa-bajnokunk (1934-ben nyolcszáz méteren Szabó Miklós,
száztíz gáton Kovács József, 1938-ban pedig a Berlinben
aranyérmes magasugró Csák Ibolya), igen jól ment az evezés
(kilenc kontinensbajnoki címet szereztünk 1932 és 1936
között) s a műkorcsolya is (1932 és 1936 olimpiai
bronzérmese, a Rotter Emília–Szollás László páros 1931
és 1935 között négyszer világ-, egyszer Európa-, az
Orgonista Olga–Szalay Sándor kettős pedig – 1930-ban és
1931-ben – Európa-bajnok lett). A kétszeres Los Angeles-i
győző, Európa-bajnok Pelle István a világ legjobb tornászai
közé számított, s kétszer – 1927-ben és 1928-ban –
nyert olimpiai tornát a magyar sakkcsapat (s 1978-ban, a szovjet
egyeduralom idején Portischék ezt a sikert meg tudták
ismételni).
A harmincas évekre világszínvonalúvá lett
a magyar labdarúgás. Az FTC–MTK „örökrangadó”
nemzedékek élménye volt korábban is (1903 és 1929 között
vagy az egyik, vagy a másik csapat volt a magyar bajnok, innét
a kifejezés), aki látta játszani a már tizenhat évesen
válogatott Orth Györgyöt, minden idők legjobb
labdarúgójának, Zsák Károlyt meg a legjobb kapusának
tartotta, amíg csak élt, az 1931–32-es bajnokságot
százszázalékos teljesítménnyel nyerő Ferencváros pedig –
egy 1929-es dél-amerikai portyán – az 1924-es és 1928-as
olimpián első helyen végzett, majd 1930-ban a világbajnok
Uruguay válogatottját győzte le. Az egész kontinensre
kiterjedő kupamérkőzéseket nem játszottak, de az Újpest
1929-ben az akkor – és még sokáig – igen nagy becsben
tartott Közép-európai Kupa nyertese lett, a legnagyobb sikert
azonban az 1938-as franciaországi világbajnokságon
ezüstéremig jutó válogatott érte el. Az olaszok ellen 4:2-re
elveszített döntőt természetesen katasztrófaként éltük
meg már abban az időben is (a szurkoló – a csapatot rosszul
összeállító kapitányban, Dietz Károlyban – az
egyszemélyi felelőst is megtalálta rögvest), de hogy a kor
neves magyar labdarúgói – Lázár Gyula, Turay József,
Zsengellér Gyula, Toldi Géza, Titkos Pál, a világbajnokságra
nem nevezett bohém életű Cseh II. László vagy Sárosi
György, aki 1937 szeptemberében Planickának, a csehek 1934-ben
világbajnoki ezüstérmes „csodakapusának” máig rekordot
jelentő hét (!) gólt rúgott – a futballtörténelem
legendáivá lettek, számunkra vitathatatlan. (Sárosi
edzőként a Juventusszal 1952-ben olasz bajnokságot nyert, de
tisztelet övezte Olaszországban vagy Cipruson Zsengellér Gyula
munkáját is.)
A lendületet a második világháború törte
meg. Elmaradt két olimpia (1940, 1944), elmaradtak a
különböző világ- és Európa-bajnokságok, s egyre
militánsabbá vált a magyar sportélet is. A Bárdossy-kormány
1941 augusztusában az OTT-t, a klebelsbergi koncepció
„lelkét” rendeletben szüntette meg, az újonnan alakított
Országos Sport Központ (OSK) s társadalmi szerve, a Nemzeti
Sport Bizottság (NSB) pedig a lakosság honvédelmi feladatokba
való bevonását s „az új ifjúsággal” szót érteni
szerinte nem képes vezetők leváltását tudta legfontosabbnak.
A klubokban – kötelezően – nemzetnevelő, nemzetvédelmi s
légoltalmi szakosztályokat is szervezni kellett ekkor már, s a
sportra nézvést alaposan megnyirbált jogkörrel rendelkező
kultuszminisztérium 1942-ben kelt rendeletét is az OSK, illetve
a NSB hajtotta végre. Ennek értelmében számos egyesületet
– például a zsidótörvények utasításainak eleget tenni
nem kívánó MTK-t – megszüntettek (még tartott Budapest
ostroma, amikor 1945 februárjában Weisz Richárd, az 1908-as
olimpia birkózóbajnokának kezdeményezésére újjáalakult a
klub). A faji törvények számos, a magyarságnak dicsőséget
szerző kiváló sportolót, sportembert aláztak meg, s tagadtak
ki a nemzetből. Akadt, aki külföldre távozott – például
Brüll Alfréd régi mecénás, főleg a birkózás támogatója,
aki már 1905-től az MTK elnöke volt –, s a harcmezőn vagy a
háború utolsó felvonásának tébolyában is többen
pusztultak el. Petschauer Attilát, az amszterdami s a Los
Angeles-i kardcsapat húzóemberét mint munkaszolgálatost
ölték meg 1943 januárjában, ukrán földön, Kabos Endre, az
egyéniben és csapatban is győztes, háromszoros aranyérmes
(1932, 1936) kardvívó a Margit híd felrobbantásakor, 1944.
november 4-én vesztette életét, az 1928-as kardcsapat tagja,
Garay János Mauthausenban halt meg, Kemény Ferenc, az olimpiai
szellem honi s egyetemes apostola pedig a nyilasterror idején,
1944. november 21-én öngyilkosságba menekült feleségével
együtt, nyolcvannégy évesen.
Új remények, diktatúra,
sikerek (1945–1956)
Paradox jelenség, de igaz: a magyar sport
minden addigi s ezt követő időt felülmúló sikereit
történelmünk – a német megszállás s a nyilasterror
mellett – legsötétebb korszakában érte el. Az 1945–1948
közötti esztendőket a veszteség tudata s az újjáépítés
láza egyszerre hatotta át, s noha a kommunista párt hatalmi
törekvése a sport területén is érződött, e szféra
önállósága az említett időszakban még megmaradt, s a gyors
társadalmi mobilizáció során felszabaduló energiákat is
képes volt mozgósítani. Előbb a Magyar Olimpiai Társaság
jött létre, majd 1947. február 16-án a Magyar Olimpiai
Bizottság is újjáalakult, hazánk új NOB-tagja – Muzsa
Gyula 1946-ban meghalt, a tevékenységének ellátásában
akadályozott ifj. Horthy Miklós, a volt kormányzó fia pedig
lemondott – Mező Ferenc sporttörténész, az 1928-as olimpia
szellemi-művészeti versenyeinek egyik bajnoka lett. Megindultak
az országos bajnokságok, 1945. augusztus 19-én és 20-án –
Ausztria ellen – válogatott labdarúgó-mérkőzéseket
rendezhettünk már, 1946-ban az oslói atlétikai és a
stockholmi birkózó, 1947-ben a dublini ökölvívó
Európa-bajnokságon vehettünk részt, létrejött a tatai
edzőtábor, s meghívót kaptunk a St. Moritz-i téli s a
londoni nyári olimpiai játékokra is. A svájci városban a
téli olimpiák addigi legjobb magyar eredménye született – a
Kékessy Andrea–Király Ede műkorcsolyázó páros lett
második (teljesítményüket jégtáncban Regőczy Krisztina és
Sallai András 1980-ban ismételte meg) –, London tíz
aranyérme pedig nemcsak a magyar sportban megmaradt
lehetőségeket, de az újjászületésben bízók hitét is
igazolta valamiképp. (Németh Imre kalapácsvetőt, az –
időrendben – első 1945 utáni olimpiai bajnokot valóságos
idolként ünnepelték, ő lett az 1953. augusztus 20-án
felavatott, a rendszer „győzelmi” szimbólumának számító
Népstadion igazgatója – még aktív versenyzőként!)
Amikorra – 1948 augusztusában – az olimpia
véget ért, a szovjet típusú diktatúra hatalmi alapjai –
például az alakuló egypártrendszer s az erőszakszervezet (az
Államvédelmi Hatóság) kiépítése – a lényegre nézvést
készen voltak már, s megkezdődött a sport szerkezetének
átalakítása is. Ez a folyamat a Magyar Kommunista Párt 1947.
november 13-án nyilvánosságra hozott sportprogramjának az
egyre erőszakosabb végrehajtása volt, amelyhez számos, még a
„régi világban” szocializálódott kiváló szakember is
megnyerhető lett, az új hierarchia előkelőbb helyeire persze
nem ők kerültek föl. Az Országos Sporthivatal (OSH) még az
olimpia előtt, 1948. március 5-én megalakult, ezzel a MOB –
lényegében 1989-ig – statisztaszerepbe kényszerült, s
minden döntés a kommunista párt irányította állami
adminisztráció kezébe került. Olyan régi s hithű
kommunisták, mint Hegyi Gyula (az OSH, 1951-től Országos
Testnevelési és Sportbizottság [OTSB], majd – 1951-től
1964-ig – a MOB elnöke) vagy Sebes Gusztáv (1948-tól 1951-ig
a MOB elnöke, 1951-től 1958-ig főtitkára, 1949-től a
labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya), ekkor kerültek
az élre. Ők bírták a Moszkvából jött, a párt Központi
Vezetőségének adminisztratív osztályát (ahova a belügy, a
honvédelem, a közigazgatás s – a diktátor Rákosi Mátyás
magánhadseregének számító ÁVH kivételével – a fegyveres
erők felügyelete tartozott) irányító s ennek egyik
„alosztályaként” a sportot is „kézhez vevő”
KV-titkár s honvédelmi miniszter Farkas Mihály bizalmát.
Az 1949–1950-es esztendő a nagy
átalakítás éve volt. A hidegháborúnak, a „harmadik
világháborúra” való készülődésnek megfelelően az
egész társadalmat mozgósították, s ennek az erőszakos
hisztériának nemcsak a „termelőmunka”, hanem az élet
minden ága, így a sport is része lett. A Munkára Harcra Kész
(MHK) jelvényszerző mozgalom 1949 tavaszán vette kezdetét,
1950-ben az általános és középiskolai testnevelési
tantervet is ehhez igazították, elindultak a falusi, az üzemi,
a szakszervezeti „dolgozók” szpartakiádjai (országos
döntőket is rendeztek), új – az országot behálózó –
egyesületi típusokat hoztak létre (Vasas, Bányász,
Építők, Lokomotív, Kinizsi, Vörös Lobogó stb.), amelyek a
„szocialista nevelés” s a sportban (is) megbújt
„osztályellenség elleni harc” bázisaivá lettek, így a
központi akarat a legkisebb klubban s a legkisebb faluban is
érvényesülhetett. A tradíciókkal való szakítást, a
szovjet minta szolgai másolását jelezte a nevesebb klubok
durva átalakítása is. A legnagyobb múltú MAC-ot –
fasisztának bélyegezve – Rajk László belügyminiszter 1946
nyarán kelt rendelete megszüntette már, 1949 végén – a
Kispesti AC bázisán – létrehozták a Budapesti Honvédot,
majd 1950 elején a többi egyesület is sorra került. Az MTK-t
előbb a szakszervezet (Budapesti Textiles), majd az ÁVH
(Budapesti Bástya) vette kézhez (1953 augusztusában Vörös
Lobogó néven visszakerült a szakszervezethez), az UTE – a
belügyminisztérium égisze alatt – Budapesti Dózsává, a
reakció melegágyának tekintett FTC pedig az Élelmezési
Dolgozók Országos Szövetségének (ÉDOSZ) csapatává lett
(nevét 1951-ben Kinizsire változtatták). Még a csapatok
színeit is elvették (az egykor zöld-fehér FTC
fehér-pirosban, a piros-fekete KAC-ból lett Budapesti Honvéd s
a Budapesti Bástya pedig piros-fehérben kényszerült
játszani). Valóságos „átigazolási diktatúra”
kezdődött, az FTC-ÉDOSZ-t alaposan meggyengítették (Kocsist
és Budait, később Czibort – az alakuló „aranycsapat”
jobbszárnyát s balszélsőjét – a Budapesti Honvédhoz, a
válogatott kapus Henni Gézát s a góllövésben verhetetlen
Deák Ferencet a Budapesti Dózsához vitték hatalmi szóval),
egyáltalán, mindent a központosító szándék vezérelt
ekkorra már.
Ez a szerkezet a szocialista táboron kívüli
világtól való tökéletes elzártságot is jelentette.
1950-ben mind a bécsi úszó Európa-bajnokságtól, mind a
brüsszeli atlétikai kontinensviadaltól, mind a Monte-Carlóban
rendezett vívó-világbajnokságtól, mind a brazíliai
labdarúgó-világbajnokságtól távol maradt a magyar csapat. A
labdarúgó-válogatott 1950 májusa és Sztálin halála –
1953. március – között a helsinki olimpia mérkőzéseit s
egy svájci találkozót kivéve nem játszott „Nyugaton”, az
ideológiai „fertőzéstől”, a „disszidálástól” való
eszement hatalmi félelem s a terror életeket tett tönkre –
Szűcs Sándort, a Dózsa válogatott hátvédjét tiltott
határátlépési kísérletért 1951-ben elrettentésül
kivégezték! –, de ez a bezártság s ez a mindent számon
tartó centralizáció hozta el a példátlan sikereket is. A
legkiválóbbaknak, akiktől – s amíg! – az oly fontos
legitimációt jelentő eredményeket várhatta, szinte mindent
megadott a hatalom (külön áruházakban vásárolhattak, a
vámosok is szemet hunytak a csempészések fölött), s a
kiemelkedésre, az utazásra a sporton kívül nem volt semmi
esély. Így valóban tömegek özönlöttek ide, a legjobbak
valóságos héroszokká nőttek, akik átélhető örömet,
vigaszt adtak a „népnek”, s akiknek példája, győzelme a
fogságba lökött nemzet önbecsülésének egyetlen alkalmát
jelentette akkor. A Helsinkiben (1952) szerzett tizenhat
aranyérem s negyvenkét érem hátteréhez – a még 1945
előttről „örökölt” szakembergárda munkáján túl –
ez a történelmi és társadalompszichológiai állapot is
hozzátartozott, s hozzá bizony a magyar labdarúgó-válogatott
tündökléséhez – s a legnagyobb siker előtt való
bukásához is talán. Mert volt egy gárda, amit több mint fél
évszázada „aranycsapatnak” nevezünk mi, magyarok. Egy
csapat, amelyik olimpiát nyert fölényesen, amelyik
Olaszországot Rómában verve (3:0) győzött az
Európa-Kupa-sorozaton, s amelyik Londonban az „évszázad
mérkőzésén” s a budapesti visszavágón Angliát (6:3,
illetve 7:1), a világbajnokságon pedig az 1950-es VB első két
helyezettjét, Brazíliát (4:2) és Uruguayt (4:2) verte meg.
Egy csapat, amelyik a történelmi, a lélektani s a sportszakmai
körülmények magyarázhatatlan „összejátszásaként”
ajándék volt szinte nekünk, egy csapat, amelyik
forradalmasította a játékot akkor, amelyik 1950 májusa és
1956 februárja között egyetlen mérkőzésen szenvedett
vereséget, ám ez az egy – 1954. július 4-én – éppen a
világbajnokság döntője kellett hogy legyen (3:2-re győztek a
németek). A mérkőzés után elkeseredett, rendszerellenes
szavaktól hangos tüntetések voltak Budapesten. Grosics –
Buzánszky – Lóránt – Lantos – Bozsik – Zakariás –
Budai – Kocsis – Hidekuti – Puskás – Czibor: ezt a
névsort a futballt imádók nagy része máig fújja (nemcsak
Magyarországon!), s alighanem hisszük is, hogy az a vereség s
a csapat szétesése 1956-ban a magyar labdarúgás egyre
gyorsuló hanyatlásának kezdete volt. Puskásék játéka, no
meg a háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó (1948, 1952,
1956) Papp László legyőzhetetlennek tudott lénye mindent
elhomályosított. A berni atlétikai és a torinói úszó
Európa-bajnokságon szerzett négy, illetve nyolc aranyérem, a
maconi kajak-kenu világbajnokság, ahol hat diadal jutott
nekünk – 1954-ben volt mindhárom esemény –, a tornászok,
a vívók, a műkorcsolyázók, a birkózók, a vízilabdázók,
a kosárlabdázók – 1955-ben a szovjet válogatottat legyőzve
lettünk Európa-bajnokok Budapesten! – vagy az ugyanebben az
évben hét világcsúcsot futó, a világ legjobb
sportolójának választott, de jelentős versenyt nyerni
képtelen Iharos Sándor sikerei puszta „ráadásnak” is
tetszhettek akár. A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó
Gyarmati Dezső és Kárpáti György, a kétszer egyéniben s
négyszer csapatban győztes kardvívó Kárpáti Rudolf, a
kétszeres bajnok sportlövő Takács Károly, az úszó Szőke
Kató és Székely Éva, a tornász Keleti Ágnes és Korondi
Margit vagy a birkózó Hódos Imre és Szilvásy Miklós az
ország hősei voltak. Példájuk – s másoké – a magyar
sportban rejlő, alaposan kihasznált lehetőségekről is
tanúskodott; azt, hogy sportnagyhatalom vagyunk, most már –
1954. január 23-án a parlamentben! – Nagy Imre
miniszterelnök mondta ki.
Nem csoda hát, hogy a melbourne-i olimpia
(1956) közeledtével a vezetés s a szurkolók tizennyolc-húsz
aranyérmet terveztek. Ki tudja, még esély is lett volna rá,
ám megint másként ítélt a történelem. A magyar csapat
1956. október 30-án, a győztes forradalom hazájából kelt
útra, hogy a november 4-i szovjet támadásról, a lángokban
álló Budapestről, a halottak s elhurcoltak ezreiről már a
Prága melletti edzőtáborban – ahol edzeni nemigen lehetett
– kapja a híreket, meg a rémhíreket is persze. A
formaidőzítés lehetetlensége, a lélekölő állapot, a több
mint egyhetes utazás, a teljes bizonytalanság megtette aztán a
magáét. A várt eredménytől elsősorban az atléták, az
úszók s a kajak-kenusok maradtak el (igaz, a Fábián–Urányi
páros a sportág első magyar olimpiai győzelmét szerezte
meg), kilenc aranyra futotta csupán, a szokásos kardsiker, a
tornász Keleti Ágnes négy elsősége s Papp László harmadik
győzelme mellett a vízilabdázók diadala – különösen a
politikai felhangot kapott, 4:0-ás, „véres” magyar sikerrel
zárult szovjetek elleni meccs – volt leginkább emlékezetes,
ám Melbourne s a magyar sport sorsa kapcsán nem ez lett a
meghatározó. Legalább negyven edző s versenyző, a csapat
több mint harmada nem tért vissza Magyarországra, de „kint
maradt” Puskás, Kocsis, Czibor meg a nagy jövő előtt álló
teljes ifjúsági labdarúgó-válogatott, s a forradalom
napjaiban a sztálini elképzelés szerint kialakított
intézményrendszer is szétesett. Azokat, akik elmentek,
említeni sem volt tanácsos idehaza aztán, noha magyarként
éltek s arattak sikert külhonban is. Puskás a Real Madrid
világsztárja, háromszoros BEK-győztes, többszörös bajnok,
gólkirály, spanyol válogatott, majd világot járó edző,
egyáltalán, Magyarország s a magyar név emblematikus alakja
lett. Kocsis és Czibor annak a Kubala Lászlónak vált méltó
társává Barcelonában, aki – egyedüliként – három
ország (magyar, csehszlovák, spanyol) színeiben volt
válogatott, s a spanyol szövetségi kapitányi tisztséget is
betöltötte több mint egy évtizeden át. Rerrich Béla –
melbourne-i ezüstérmes – a svéd párbajtőrcsapatot
„csinálta meg”, konkurenciát hozva nekünk, Iglói Mihály
pedig, a közép- és hosszútávfutás korszakos mestere –
Iharos Sándorék edzője –, az Egyesült Államoknak nevelt
világcsúcstartót és olimpiai bajnokot. Hírünket a világban
nemcsak a forradalom emelte hát, hanem azok is, akiknek
példája, szakértelme nagyon hiányozott idehaza. Akadt
később, aki a magyar sport Trianonjáról beszélt.
Kádár János országa
és a sport (1956–1989)
A forradalom nemcsak a kádári hatalomnak
a terrort a „hangulatjavító” gesztusokkal kevert
politikáját határozta meg, de a sporthoz való hozzáállást
s a visszaeső tendenciát mutatott eredményeket is. Nemcsak a
ledöntött Szálin-szobrot nem építette újjá a vezetés, az
októberi napok felszíni változásait is meghagyta lényegében
(az FTC s az MTK régi-új nevét és színeit például), a
harmadik olimpiai bajnokságát nyert Papp László pedig –
elsőként s egyedül a „keleti tömbből” – hivatásos
ökölvívó szerződést köthetett. (Aztán a politika idővel
megbánhatta a döntést, hisz Papp Európa-bajnokságig vitte,
ám hogy a „szocialista sport” számára tökéletesen
„rendszeridegen” profi világbajnoki címért is
mérkőzhessen, 1964-ben már hatalmi szóval akadályozták meg
„valakik”.) Az, hogy az 1958-as
labdarúgó-világbajnokságon még az első fordulón sem
jutottunk túl, meg a római olimpia (1960) mindössze hat
aranyérme – 1932 óta a leggyengébb szereplés volt –, az
1956-os veszteség hatásáról, az első kádári évek
hajszálereken szivárgó nemzeti depressziójáról s a hatalom
megszilárdításával elfoglalt politikai vezetés
koncepciótlanságáról egyszerre tanúskodott. Tény, hogy az
1956 – főleg az 1953! – előtti módit nem próbálták
visszaállítani már, de a „demokratikusnak” nevezett
centralizmusra épített elképzelés megmaradt (az irányítás
az 1957 elején szervezett, majd 1958 januárjában a „párt
útmutatása” alapján átalakított Magyar Testnevelési Sport
Tanács [MTST] gondja volt, de a feladatokat a Kommunista
Ifjúsági Szövetséggel [KISZ] s a Magyar Honvédelmi
Szövetséggel [MHSZ] osztotta meg). Ez a modell 1963
decemberétől az „önigazgatás magasabb formái” felé
mozdult, akárcsak néhány év múltán a gazdasági mechanizmus
(ez volt a Magyar Testnevelési és Sportszövetség [MTS]
korszaka), a Magyar Olimpiai Bizottság, az egyesületek
autonómiája növekedni látszott, ám a
„visszarendeződés” lehetősége megmaradt, s – 1973-ban
– el is jött aztán. A lojális, de szakértelmére,
nemzetközi tekintélyére nézvést megkérdőjelezhetetlen
Csanádi Árpád ekkor került előtérbe, az 1961-ben elhunyt
Mező Ferenc megüresedett NOB-tagsági helyét is ő töltötte
be haláláig (1964–1983).
A hatvanas meg a kora hetvenes évek – az
évtizeddel korábbihoz nemigen hasonlítható – sikerei, a
tokiói (1964), még inkább a mexikói (1968) tíz aranyérem, a
magyar labdarúgás átmeneti „magához térése” (olimpiai
bajnokság 1964-ben s 1968-ban, no meg a brazilok elleni
„csodameccs” a világbajnokságon, 1966-ban) a megnyugvás s
a még nagyobb álmok szövögetésének alkalmát együtt adták
meg. Tény, hogy az atléták (a két ezüst után 1968-ban
aranyat nyerő Zsivótzky Gyula, aztán Németh Angéla, Varjú
Vilmos), az öttusázók (az évekig verhetetlen
Balczó–Móna–Török hármas), a birkózók (a három
második hely után Tokióban diadalmaskodó Polyák Imre, a
hatalmas erejű Kozma István s Varga János), a súlyemelők (a
harmincnégy esztendősen végre olimpiai bajnokká is lett
Földi Imre s Veres Győző, a kétszeres világelső), a vívók
(Rejtő Ildikó, a tokiói duplázó s a négy-, illetve
háromszoros olimpiai győztes párbajtőröző Kulcsár Győző
és Fenyvesi Csaba), az ökölvívók (Gedó György, Kajdi
János) eredményei, az evezős Papp Kornélia négy
Európa-bajnoki elsősége akkor (1958 és 1961 között), amikor
világ- és olimpiai bajnokságot nem rendeztek e sportágban
még, vagy a női kézilabda 1965-ös világbajnoki aranya a
magyar sport változatlanul őrzött „nagyhatalmi”
státusáról is tanúskodhatott akár. Ezek a sikerek az egyre
magabiztosabb rendszer „gondoskodásának”, egy kiváló
szakembergárda (Baróti Lajos, Koltai Jenő, Hegedűs Frigyes,
Matura Mihály, Orvos András, Bay Béla, Papp László, Török
Bódog stb.) munkájának, a tradícióknak s a múltból még
megmaradt sportolói ambícióknak együtt voltak köszönhetők,
ám e megelégedettséget is sugalló, gerjesztő folyamat
önnön megroggyanásának lehetőségét is magában hordozta
már.
Anglia (1962) és Brazília (1966)
világbajnokságon való legyőzése, a Ferencváros – máig
egyetlen magyar – kupagyőzelme (VVK, 1965 – ez a mai
UEFA-kupának feleltethető meg), Albert Flórián aranylabdája
(1967), Göröcs János, Bene Ferenc, Farkas János, Mészöly
Kálmán játéka a levert forradalmat követő hazug
történelmi szituációra s egy összekacsintáson nyugvó
öncsalásra épült, ha a sikerben részesek érdeméből ez nem
von le semmit, akkor is. Mert a „kicsi melóval is jól
elleszünk” gyakorlata ekkortájt vert a morális
szétesettség jeleit már viselő, de csak később megmutatott
(sport)társadalomban (is!) gyökeret, miközben a
karrierépítés újmódi esélyeit felfedezett világ
hozzáállása – kivált 1968 után – alaposan megváltozott.
Az a két magyar sportember, akinek győzelmei a terjedő
sztárkultusz idején is a közösen átélhető hősi lét
példáját idézték még, a háromszoros olimpiai (1960, 1968,
1972) és tízszeres világbajnok öttusázó Balczó András s a
kétszeres olimpiai (1964, 1968), háromszoros világ- s
egyszeres Európa-bajnok nehézsúlyú birkózó, a harmincegy
esztendősen autóbalesetben elhunyt Kozma István volt talán,
ám a világ – nemkülönben a világ sportja – másról
szólt hamarosan. A beáramló pénz, a villámgyorsan elterjedő
televíziózás, az orvosi háttér egyre fontosabbá válása, a
dopping problémája a hatvanas évek második felétől
esztendők alatt hatalmas változást hozott, a mérhető
sportágak (atlétika, úszás, súlyemelés, gyorskorcsolya
stb.) eredményei hirtelen meglódultak, átalakult a női torna,
s egyre „totálisabbá” s agresszívebbé lett a labdarúgás
is. Az életformaváltással járó szemléleti módosulás, az
új lehetőségek ígérete nem a sport felé lökte a
fiatalokat, a nagy fegyelmet s lemondást követelő munkát
egyre kevesebben vállalták Magyarországon. A magyar sport
ezzel a „váltással” volt képtelen lépést tartani,
labdarúgásunk – amelyen a „betegség” jelei a hatvanas
években is kiütköztek (a sztárkultusz visszásságai,
játékosuralom, bundameccsek stb.) – e folyamatnak lett a
vesztese lényegében. Ami elképzelhetetlen volt,
bekövetkezett: az 1970-es, aztán az 1974-es világbajnokság
nélkülünk zajlott le már (1969. december 3-a, a
Csehszlovákiától elszenvedett marseille-i vereség egy
történet zárlatának szimbolikus napjává lett szinte), s ha
kijutottunk még (1978, 1982, 1986), rendre kínos kudarc lett a
vége. Európa-bajnokságon 1972-ben szerepeltünk legutóbb,
európai kupa döntőjébe utoljára huszonhárom esztendeje
jutottunk be (1985-ben a Videoton), s egy mai klubcsapatnak már
esélye sincs, hogy versenyben állva érje meg a tavaszi
fordulót.
Ez a változás a labdarúgáson kívül is
éreztette hatását. Voltak nagyjaink persze, mint a Faragó
Tamás, Csapó Gábor, Szívós István fémjelezte
vízilabdacsapat, az olimpiai bajnok s világrekorder
gerelyhajító Németh Miklós (1976), az asztaliteniszező
Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor (egyéni,
páros s csapatvilágbajnoki aranyakat nyertek a kínaiak s a
svédek előtt!) vagy a tornász Magyar Zoltán, aki 1973 és
1980 között – két olimpián is – a lólengés verhetetlen
királya volt, de München (1972) hat – ebből is kettő egy
„régebbi kor” utolsó mohikánjainak (Balczó András,
Földi Imre) volt köszönhető – s Montreal (1976) mindössze
négy – 1924 óta a legkevesebb! – aranyérme kisebb pánikot
okozott. A politikai vezetés 1973-ban – München után, de
még Montreal előtt tehát – újra a centralizált állami
irányításra szavazott, megalakult az Országos Testnevelési
és Sporthivatal (OTSH), a labdarúgásban – Kutas István, az
ellentmondást nem tűrően dogmatikus, de jó
szervezőkészséggel megáldott MLSZ-elnök ötleteként –
központi követelményrendszert vezettek be (ennek mosolyt
fakasztó részeként a labdarúgók a lóversenypályán
futottak versenyt minden évben), s e „keménységnek” lett
is foganatja valamennyire. Az 1978-as világbajnokságra
kijutottunk már (igaz, három vereséggel s megalázottan
kullogtunk haza), a moszkvai olimpia (1980) eredményei is
javultak valamelyest (hét aranyérem, amiből hat akkor is
biztosan megszületik, ha teljes a mezőny), de látni való
volt, hogy jelentősebb sikert csak a kevesebb (anyagi)
befektetést igénylő kicsi műhelyektől remélhetünk, s olyan
sportágakban (öttusa, vívás, kajak-kenu), amelyek a
nagyvilág számára – hisz nincsen pénz bennük! – egyre
inkább érdektelenné lesznek. Egy kivétel volt talán, ám az
egy edzőzseni s néhány egyedülálló képességgel megáldott
versenyző műhelyének volt köszönhető. Széchy Tamás –
aki négy úszógenerációt (Hargitay Andrásét, Wladár
Sándorét, Darnyi Tamásét, Rózsa Norbertét) repített a
világ tetejére – még a hatvanas években elkezdett, a
hetvenes évek elejétől sikeres munkája a nyolcvanas évek
közepére érett be végérvényesen. Nevéhez nyolc olimpiai,
tizenkét világ-, tizenhat európa-bajnoki cím s tíz
világrekord kapcsolható, meg Darnyi Tamás, a négyszeres
olimpiai (1988, 1992), négyszeres világ- s hétszeres
Európa-bajnok, nyolc esztendeig (1985–1993) veretlen
vegyesúszó fenomén diadalmenete leginkább, s kár lenne
tagadni, hogy Széchy küzdelme, példája, jelenléte a – Kiss
Lászlóval készült – ötszörös olimpiai (1988, 1992,
1996), kétszeres világ- s kilencszeres Európa-bajnok,
kétszáz háton 1991-től 2008-ig világcsúcstartó Egerszegi
Krisztina pályafutásának az alakulásában is szerepet
játszhatott.
Egerszegi – akit 2001-ben a huszadik század
legjobb magyar női sportolójává választottak – kétszáz
háton aratott szöuli győzelme tizennégy évesen (ezt a
számot három egymást követő játékon nyerte meg, s erre
rajta kívül csak az ausztrál Down Fraser volt képes száz
gyorson) az olimpiák történetének egyik leginkább
emlékezetes magyar diadala volt. Az ott szerzett tizenegy
aranyérem (a legtöbb Helsinki óta!) – kivált, hogy előtte,
az 1984-es bojkott miatt, nyolcesztendős „olimpiai
szünetet” éltünk át – szinte csodaszámba ment, meglehet,
ez a siker a rendszer bomlását is segíthette valamelyest. A
sport honi struktúrájának önállósodását bizonyosan. Már
az 1986-ban alakult Állami Ifjúsági és Sporthivatal (ÁISH)
is a nem igazán ideologikusan, inkább pragmatikusan
gondolkodó, „technokrata” réteg előtérbe kerüléséről
adott hírt – elnöke a párt „ifjabb ígéretei” közül
küldött Kádár-kedvenc, aztán a rendszerváltozás után
„természetesen” tőkés vállalkozóvá avanzsált Deák
Gábor volt –, a „nyugati” sikerkultusz is megszokottabb
lett, s a végórájának közeledtét sejdítő hatalom sem a
sport kézbentartását gondolta a legfontosabbnak ekkorra. A MOB
1988. decemberi közgyűlésén – Kovács Pál hatszoros
olimpiai bajnok és Schmitt Pál irányításával – az
alapszabály jelentős módosítását határozták el, a Magyar
Olimpiai Bizottság az 1989. május 27-én a Testnevelési
Egyetemen tartott Olimpiai Fórumon – több mint negyven év
után – lényegében ennek alapján szerezte vissza
függetlenségét. A június 17-én rendezett közgyűlés
elnökké Schmitt Pált, főtitkárrá Aján Tamást választotta
meg, az ÁISH – akárcsak a kádári hatalmi struktúra –
hamarosan szétesett, s a szabaddá lett magyar sportnak a
kapitalizmus törvényeivel – egyúttal a megszokott állami
gondoskodás hiányával – kellett szembenéznie ezután. Az
1989–90-s történelmi fordulat az új lehetőségekkel új
kényszereket – s növekvő bizonytalanságot – is hozott
tehát, miközben (főleg a Szovjetunió szétesésével) új
országok s új vetélytársak születtek, s a romló gazdasági
mutatók közepette minden a pénzről kezdett szólni
Magyarországon is. Ez a fordulat az eredmények – egyelőre
részleges s nem is igazán látványos – megroggyanását
hozta idővel, ám a nyolcvanas esztendők második felének
lendülete – az Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás
fémjelezte úszóknak köszönhetően elsősorban –
Barcelonáig (1992) kitartott még. A tizenegy arany s a harminc
érem valószínűleg a magyar olimpiai diadalok utolsó nagy
föllobbanása volt, s bár megbecsülhető s örömet adó
sikereink jócskán akadnak azóta is, „sportnagyhatalmi”
státusunknak ma már csak az emléke él igazán.
Szabad világban – 1990
után
A szöuli és a barcelonai
tizenegy-tizenegy arany a „nem hivatalos” pontverseny hatodik
és hetedik helyét jelentette még, azóta a visszaesés –
majdnem – folyamatos. Atlantában (1996) a tizenegyedik,
Sydneyben (2000) a tizenötödik, Athénban (2004) – a
rohamosan fejlődő Hollandiával holtversenyben – a
tizennegyedik lett a magyar csapat, s bár a győzelmek számát
tekintve továbbra sincs szégyenkeznivalónk (hét, illetve
nyolc-nyolc arany), belátható, hogy a verseny számunkra egyre
nehezebb. S különösen így van ez, ha – igencsak
olimpiacentrikusan gondolkodó vezetők s mi, szurkolók – az
olimpián túlra is nézünk. Azt, hogy a rendszerváltozás óta
hány labdarúgópálya, sportlétesítmény szűnt meg, talán
felmérni sem lehet, eladták, felszámolták a főiskolai, a
vállalati sportbázisok nagy részét, alaposan csökkent az
utánpótlás, az igazolt versenyzők, az edzők, általában a
rendszeresen sportolók száma, egyre kevesebb a néző, még a
testnevelési órák számát is csökkentették. A szegényebb
családból való gyermek sportolása is napjainkban lesz
végképp lehetetlenné. Aki sikert – illetve több pénzt –
akar, akár sportoló, akár edző, menne külföldre
mindenáron, s ennek a folyamatnak sem az Országos Sporthivatal
(OSH), sem – 1992-től – az Országos Testnevelési és
Sporthivatal (OTSH), sem az 1998-ban életre hívott – aztán
2004-ben megszüntetett – Ifjúsági és Sportminisztérium
(ISM) gátat vetni nem tudott. A rendszerváltozás óta is
vannak klasszisaink persze – a magyar női sakkcsapatot két
olimpián (1988, 1990) diadalra vitt Polgár nővérektől
(közülük Zsuzsa női világbajnok is lett!) a szintén két
olimpián (2000, 2004) egyéni győztes párbajtőröző Nagy
Tímeáig –, sikeres eseményeknek adhattunk otthont, az
1998-as atlétikai s a 2006-os úszó Európa-bajnokságon
kívül öttusa-, birkózó-, műkorcsolyázó-, torna- s más
világversenyeknek. Debrecen munkája e téren – meg a
sportlétesítmények építése terén – egyenesen bámulatos,
de a nagy-nagy áttörés csak nem következett be: a
magyarországi olimpia – a győzelem esélyét illetően ugyan
irreálisnak tetsző – pályázatának álmát a politika
gáncsolta el (bár a Budapesti Olimpiai Mozgalom jelezheti, hogy
a reményt nem akarjuk feladni végleg), s elbuktunk a
labdarúgó Európa-bajnokság rendezéséért vívott
küzdelemben háromszor is.
A legnagyobb gondnak a pénz hiányát
mondják, de a hátrány – a régi és új
„sportnagyhatalmak” lehetőségeihez képest – szinte
minden tekintetben szembeszökő. Egy elit futballklub nevesebb
játékosának vételára a magyar bajnokság éves
költségvetését meghaladja tán, egyesületek sokasága
állandó bizonytalanságban él (lásd a legnépszerűbb magyar
klub, az első osztályból százöt év után – lényegében
pénzhiány miatt – kizárt Ferencváros kálváriáját),
mindenki folyvást támogatókért kiált, egyáltalán, a sport
finanszírozása majd két évtizede megoldatlan Magyarországon.
Élsportunk java része – általában néhány ember
tehetségének, szakértelmének s megszállottságának hála
– tartja még magát, de hogy meddig, nemigen tudható.
Atlétikánk nagyon visszaesett (az alighanem sportorvosi
hátrányból is bekövetkezett athéni kettős doppingbotrány
talán a „feltámadást” – illetve annak illúzióját –
foszlatta szét), a torna, a birkózás s a – profi betörés
által jórészt érdektelenné szabdalt – ökölvívás
valószínűleg sosem lesz már a régi, s egyre gyakoribb, hogy
a szövetségek a nagyon – „esernyőként” – várt
aranyérem egyetlen esélyesére terhelnek rá mindent (például
az úszóknál korábban Kovács Ágnesre, ma Cseh Lászlóra).
Leginkább a nemzetközi – főleg televíziós s arra figyelő
– erők által háttérbe szorított vívás, a folytonos
felszámolással fenyegetett öttusa termeli a magyar
tehetségeket továbbra is. Meg az utóbbi két olimpián hét
aranyat (az összesnek közel a felét!) hozó, de szintén nem
„képernyőképes” kajak-kenu persze, amely a győzelmi
remények majd egyetlen „kiszámítható”
zászlóshajójává lett időközben, olyan nagyságokkal, mint
a 2004-ben kétszeres győztes, 2000-ben még jugoszláv
színekben induló Janics Natasa, az olimpia mellett tucatnyinál
is több világbajnokságot nyerő Kovács Katalin vagy – a
szintén kétszeres győztes – Kolonics György például. E
sportágak a leginkább piacképes áruink külföldön: Kulcsár
Győző az olasz párbajtőrt segítette évekig, Knut Holmannak,
a háromszoros egyéni olimpiai bajnok norvég kajakkirálynak
Bakó Zoltán volt a mestere, s ez a helyzet a világszínvonalon
teljesítő magyar vízilabdában is. Minden idők egyik legjobb
– két olimpián (2000, 2004), Európa- s világbajnokságon is
diadalmaskodó – együttese mégiscsak mostanában s
Magyarországon született meg, Kemény Dénes vezérletével.
Hogy a nagyvilág módijából mennyi jut valójában nekünk?
Nem mindig szép, de erőről, agresszivitásról és
fegyelemről tanúskodó labdarúgó-mérkőzések a sok-sok
sportcsatornán s a Formula–1 mogyoródi futama
augusztusonként – ez utóbbit, „közember” számára
megfizethetetlen jegyért, élőben is megnézhetjük akár –,
aminek Magyarországra hozatala 1986-ban a „Nyugatra nyitás”
szimbolikus aktusa volt. De láthattuk az első magyar profi
ökölvívó-világbajnok, korábban amatőr Európa-, világ-
és olimpiai bajnok (1996) – Kovács „Kokó” István –
diadalát és bukását 2001-ben, ma Erdei Zsolt – eddig –
sikerrel vívott címmérkőzéseibe pillanthatunk bele,
örülhetünk a gyorsasági motorversenyző Talmácsi Gábor
szinte valószerűtlen világbajnoki győzelmének (aki egyetlen
„kelet-európaiként” tudatosíthatja, hogy tán mégis, még
„innét is” lehet…) meg Szávay Ágnes – bizony,
megbecsülendő! – most éppen tizenhetedik helyének a nagyon
pénzes, mert nagyon „tévés” teniszcirkusz
világranglistáján talán…