Novotny Tihamér
„Egy nyírségi festő
Vácott”
Cs. Nagy András
művészetéről
Az egyház rendhagyó módon október
18-án üli Szent Lukács napját, aki az evangéliumok egyik
görög származású, nagy műveltségű szerzője, a tárgyilagosság
és a személyesség, a pontosság és az ihletettség
megtestesítője, aki orvos volt és festő. A hagyomány
szerint ő festette a Szűzanya arcát a római Santa Maria Maggiore-templomban,
s akit ezért a festők védőszentjeként is tisztelnek.
Magyarországon Bráda Tibor, Szentgyörgyi
József festőművészek és Zsolnay Gábor
művészettörténész kezdeményezésére 2002 óta ugyanezen a
napon ünneplik meg a Magyar Festészet Napját. S ez a számos
kiváló vizuális eseménnyel megtűzdelt ünnep 2007. október
18-án Vácott, a Madách Galériában, amikor s ahol
megrendezték Cs. Nagy András kiállítását, meglehetősen
közel esett a művész november 30-án betöltendő nyolcvanadik
születésnapjához is.1
Nyilvánvaló tehát, hogy nem lehetett
véletlen a megfelelő időzítés, hiszen Cs. Nagy András
kevésbé és eddig csak kevesek által méltatott igen
kvalitásos művészete megérdemelt már egy átfogó
szemlézést. Sőt, megérdemelne már egy alapos, kiértékelő
feldolgozást is! Mert ez a fő irányaiban és vonulataiban oly
következetes életpálya egyenesen kiköveteli magának a
kétségeket elűző, tisztelgő odafigyelést. Tudniillik a
külső szemlélőben s az elemző, elfogulatlan szakemberben
működik egy olyan belső igazságérzetféle (vagy nevezzük
ezt metaforikusan lelkiismereti jóvátételi
hangbizottmánynak), amely a művész egyes műveire fordított
idő- és energiamennyisége, valamint a műértelmező egyes
alkotásokra fordított idő- és energiamennyisége között
valamiféle kedvező arányszámot feltételez. S ez a
viszonyszám Cs. Nagy András esetében valami nagy
mulasztásról árulkodik!2
A legszembetűnőbb az, amit az
életpályából azonnal leszűrhetünk magunknak, hogy a
megszületett művek zöme az ész és az érzelem harmonikus
együttműködéséről tanúskodik. Tudniillik Cs. Nagy
képfelfogásának legfőbb jellegzetességét és
törekvéseinek leglényegét a természeti és a tárgyi világ
látványelemeinek érzelmek és benyomások szerinti
átszabásában, de egyszersmind azok szerkezetes átírásában,
térformáinak leegyszerűsítésében, tömörítésében, nagy
erejű, dekoratív képsíkok és rendteremtő, ritmikus
erővonalak szerinti felbontásában, majd montázs- és
kollázsszerű összerakásában, félabsztrakt mintázatot adó
átkomponálásában találhatjuk meg. Legfrissebb munkáiban
azonban – anélkül, hogy megtagadná múltját és témáinak,
érdeklődésének irányait – egyidejűleg eljut egészen a
tiszta informel és a gesztusfestészetig. Egy, a természet
megfigyelésén alapuló, de a fogalmak szintjén is dolgozó
pálya esetében ez nem lehet váratlan fordulat.
Próbálkozását tehát, amelyben valószínűleg a festészet
és az élet lényegi kérdéseit és annak határait kívánja
feszegetni, kutatni és kifejezni, nem érezzük hamisnak vagy
hiábavalónak.
A művész kivonatolt életrajzában
olvashatjuk, hogy 1958-ban Delaunay-díjat kapott. S valóban,
alapvető alkotói szemléletét nézve találni se lehetett
volna jobb mércét törekvéseinek elismerésére. Legalábbis
pályájának érett szakasza erre enged következtetni.
Tudniillik Guillaume Apollinaire nevezte 1913-ban orfikus
kubistának a Delaunay házaspár művészetét, mely
kifejezés egyaránt utalt a Cézanne által kezdeményezett, a
geometria szigorú és tiszta törvényeire alapozott, a
természettel párhuzamos harmóniát teremteni akaró s az
érzékeléssel szemben a fogalminak elsőbbséget adó, de a
dolgok elrendezettségében bizonyos miszticizmust is kereső
festészetre. A geometrikus absztrakció művészetének
eljövetelét azonban – amely „félúton van az algebra és a
zene között” –, már Gustave Flaubert is megsejtette
1852-ben. Seurat pedig – Cézanne törekvéseivel párhuzamosan
– a természet törvényein alapuló harmóniát a valóság
már-már zenei felfogásában találta meg. „A művészet
harmónia – írja vele kapcsolatban J. Rewald A
posztimpresszionizmus című munkájában –, a harmónia az
ellentétek analógiája, a hasonló dolgok analógiája, a
tónus, a vonal, a szín analógiája, amit a domináns
szempontjából, valamint a megvilágítás derűs, nyugodt vagy
szomorú kombinációinak hatásával együtt kell
megközelíteni.”3 Így születnek az orfikus
kubizmus szimultán szín-, vonal- és formakontrasztjai,
analógiái, akkordjai és ritmusai stb.
Ám Cs. Nagy Andrásnak a nyírségi paraszti
világig visszavezethető festészete nemcsak az európai
kubizmusban és a geometrikus absztrakcióban, de a futurizmusban
és az expresszionizmusban, valamint a nyers művészetben (art brut)
és a jelképiségben ugyanúgy gyökerezik. Sőt, nem állunk
messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy világszemlélete
olyan panteisztikus mélységű természetlátásba ágyazódik,
amelynek lelki párhuzamait a klasszikus távol-keleti
művészetben találhatjuk meg. A természetábrázoláshoz
közelebb álló tájképeiben és az egyszerűbb, tisztább,
alig néhány színfoltra és gesztusra redukált festményeiben
is találunk erre igen szép példákat. Munkáiban a nyers,
kirobbanó erő dinamizmusát a határozott szerkezetesség, az
analitikusan szétbontott, majd emocionálisan összerakott
szín- és formakompozíció-láncolatok és ritmusképletek,
valamint a szimbólumteremtő akarat fegyelmezik, és tartják
olykor kristályos, olykor meg folt- és gesztusszövevényszerű
egyensúlyban. Ugyanakkor nagyobb lélegzetű festményeiből nem
hiányzik az a magával ragadó, a látvány egészében élő, a
téma drámaiságát, szenvedélyességét, gondolatiságát vagy
meghittségét a fizikai élménytöbbletben kereső látásmód
sem, amely (mert megélni kívánja a valóságot!) a
nagyszerűség, a fenségesség és az emelkedettség sajátja.
Ez az átélő magatartás néz vissza ránk a képekről, s
szólít meg bennünket. A művész személyes emlékképei a
mieinkébe s a kollektív tudattalanunkba vegyülnek. Mikro- és makrokozmikus
értelemben rendben van itt minden, a táj, az állatok, a
tárgyak és az emberek valóságos költői szimbiózisban
egyesülnek. A Cseresznyevirágzás önfeledt,
absztrakt-expresszionista – tapasztalatittas (!) –
örvénylése magával ragad bennünket.
Tárgyilagosság és személyesség,
pontosság és ihletettség – mondtuk volt Szent
Lukács evangélistával, a festők védőszentjével
kapcsolatban, s ezek a meghatározások mintha Cs. Nagy András
művészetére éppúgy illenének. Mert ennek a lelkiségnek ő
is egyik hiteles birtokosa s a másokéval össze nem
téveszthető kifejezője.
JEGYZETEK
1 „Egy
nyírségi festő Vácott” – Cs. Nagy András
kiállítása az Őszi Művészeti Hetek Alkalmából, Madách
Imre Művelődési Központ, Vác, 2007. október 18–október
30.
2 A dologban a
legszomorúbb az, hogy ez a jelenség nemcsak az ő életművét
érinti, hanem számos másokéit is, de ennek okait kutatva már
a magyar kritika- és műtörténetírás akut problémáihoz
jutnánk el, ami jelen esetben messze vinne bennünket a
kijelölt témától.
Cs. Nagy tehát főleg
nagyméretű, impozáns táblaképeinek és a főműveknek
tekintett festményeinek válogatott darabjaival szerepelt, s
leginkább ezek tükrében mutatkozott meg igazán ezen a váci
kiállításon. Munkái, amelyeknek értő kiválogatásában
fia, a szintén festőművész (s egyben vitapartner és szellemi
társ) Csillag Nagy Balázs segédkezett, a ’60-as évek
végétől s a ’70-es évek elejétől egészen napjainkig
datálódtak, s nagyjából az egész életmű főbb
ábrázolási módozatainak, valóságértelmezéseinek
irányait, karakterét és minőségét igazolták.
3 In L. C. Jaffé:
A geometrikus absztrakció. In A művészet története
– A századvég és századelő. Corvina, 1988, 213.