|
L. Simon László
Japán hajtás
Félbe, majd négyrét hajt bennünket az idő,
szigorú keretbe zárt szavakat
hajtogat egy fonnyadt kéz,
mozdulatai elrejtik
a margótól margóig tartó életet:
kép a képben,
vendég a szövegben –
így lett a tekercsből könyv.
Összeaszott világ ez,
vagy egy lehetséges olvasata,
dekódolható térkép,
erekkel, hegekkel,
szőrös szemölcsökkel;
rögök az úton,
tárgyak,
életnyomok, maradványok:
fák a papírban,
foltok a papíron.
*
Egy lány vetkőzik a lugas alatt,
ernyőként a föld felett lebegő
japán lugas ez
a sziget egy lankásabb hegyén,
az öreg egy régi paravánt vesz elő,
ámulattal nyitja ki,
miként egy ősi, szent könyvet szokás,
s eltakarja a lányt.
A paravánon régi festmény nyoma látszik:
szőlő és szőlőlevél,
ágak, vesszők és kacsok kuszasága.
Felvágatlan valóság ez,
kérdések sora,
összecsukott
és ellapozható darabja valaminek,
ami sosem volt a mienk,
ami olyan, mint a festett szőlő
gyümölcsös illata.
