Kortárs

 

Ködöböcz Gábor

A részekből összeálló egész

Bertha Zoltán: Sorsjelző; Erdélyiség és modernség

 

Bertha Zoltán a debreceni iskola legnemesebb hagyományait és legtávlatosabb vízióit kiteljesítő írástudói minőségében a kortárs magyar irodalom egyik emblematikus személyisége. A pataki örökséget a cívisváros szellemiségével ötvöző literátus professzor azért lehet szakmája etalonja, mert a kivételes felkészültségen és tudós erudíción túl a léleklángra figyelő, hívő lélek elhívottság- és elhivatottságtudatából is táplálkozni tud. Ekként lehet ő az irodalomtudománynak szakszerűen lélekteljes és lélekteljesen szakszerű művelője.

Bertha Zoltán erkölcsöt, emberséget, világképet és értékrendet meghatározó gyermek- és ifjúkori indíttatásairól Laczkó Andrással folytatott beszélgetésében (Confessio, 2003/1.) a következőket mondja: „Olyan környezet vett körül, amely egy kisgyerek számára is érezhető módon árasztotta a lelki üzeneteket sűrítő szellemi kultúra levegőjét. A sárospataki ősi kollégium és a református templom tövében elhelyezkedő egyik úgynevezett tanárházban laktunk, amely csaknem egyméteres vastag falaival, boltíves mennyezeteivel, hatalmas borpincéjével, kőkeretes ablakaival, alacsony és díszesre faragott faajtóival várszerű, erődítményszerű épületként hatott – s természetesen műemléknek számított. (…) Neveltetésem első és fő színhelye tehát a lakásunk volt, amelyben szüleim könyvtára, a ma már múzeumba illő faragott bútorok, a zongora és egyéb muzeális értékű tárgyak, valamint a festmények a falon (családunkról, a hegyaljai tájakról, majd jelképes motívumokban kifejezett személyes és közösségi sorskérdésekről) mind-mind olyan történelmi, erkölcsi és spirituális értékjelentéseket sugároztak, amelyeknek életreszólóan eligazító és megvilágító igazságérvénye mindmáig elkísért. A képek édesapám alkotásai voltak, aki már évtizedekkel ezelőtt – a Művészeti Alap tagjaként – elismert festőművész is lett, s az ország minden táján állították ki műveit, s külföldön is több helyütt. Az ő alakja morális példaadást jelentett a diákgenerációk sokasága számára (s nemcsak nekem), s így emlegetik ma is művész-tanár, tudós-tanár, lelkész-tanár édesapámat a jellegmeghatározó nagy pataki tanáregyéniségek sorában.”

A hitbéli mozzanatból, a spirituális elkötelezettségből fakadóan Bertha Zoltán földre néző szemmel, ám égre tekintő lélekkel, példaszerű tárgyszeretettel és végtelen alázattal teszi a dolgát. Evangéliumi szellemiségtől motivált önzetlen magatartása, karitásos lelkülete és elegáns nagyvonalúsága munkatársai, hallgatói és barátai körében már-már legendaszámba menő evidencia, mégis nagy talány, hogy mi mindenre van ideje, figyelme, affinitása és energiája. Emberfeletti és tiszteletet parancsoló teljesítmény az övé, amelyre kizárólag Istentől gazdag talentumokkal megáldott, aszketikus lelkületű ember lehet képes.

A valódi kommunikációt és megértést rafinált módszerekkel akadályozó posztmodern ámokfutás idején hallatlanul merész és komoly munícióra valló vállalkozásnak tűnhet, hogy valaki – mintegy az illyési „haza a magasban” eszményét követve – a töredékek helyett a teljességet, a szétszakítottság helyett az összetartozást, a részek helyett pedig az egészet akarja látni és láttatni. A több évtizede szervesen és tudatosan építkező, a létteljesség igényét univerzális szemléletformákban reprezentáló, a szintézisteremtés lehetőségét soha föl nem adó Bertha Zoltán kétségkívül ilyen – akár példaembernek is nevezhető – személyisége a kortárs irodalomnak.

Ahogyan azt a Sorsjelző, illetve az Erdélyiség és modernség együttesen is példázza, Bertha Zoltán feltűnően koherens, nagy formátumú és tág horizontú irodalomtörténészi, kritikusi munkásságát az össznemzetben való gondolkodás, az egyetemes szemléletmód, a magyar és világirodalmi kánonnal folytatott állandó párbeszéd határozza meg. Természetesen mint mindenkinek, a „középnemzedék” vezető irodalomtörténészének tartott Bertha Zoltánnak is vannak különös figyelemmel kísért kortárs és klasszikus szerzői, akikhez hűségesen ragaszkodik, s a róluk szóló újabb és újabb tanulmányaiban rendre revelációszerű, felfedezés értékű meglátásokkal szolgál. Az általa végzett kánonképző rendszerezésekben, elemző-értékelő írásokban feltűnő gyakorisággal és viszonylag nagy terjedelemben szereplő példaadó mesterekről (Tamási Áron, Kós Károly, Sütő András, Németh László, Illyés Gyula), illetve az ugyancsak korszakos jelentőségű, méltó utódokról (Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Bálint Tibor, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Csaba) alkotott kép folyamatosan árnyalódik, gazdagodik, és a nagy ívű irodalomtörténeti értékelés szempontjából is mind teljesebbé és hitelesebbé válik. Ráadásul a felsorolt szerzők közül Bálint Tiborról és Sütő Andrásról monográfiát, Németh Lászlóról és Kányádi Sándorról pedig monografikus igényű tanulmánykötetet írt. Különösebb prófétai tehetség nélkül borítékolható, hogy a „székely Homéroszról” szóló s az eddigi kutatást újszerű szempontokkal és jelentős értékekkel gazdagító Tamási-nagymonográfiát is Bertha Zoltán műhelyéből várhatjuk leginkább. 

Bertha Zoltán nobilis jellemmel párosuló tehetsége pályakezdésétől fogva szembeötlő, ám a kilencvenes évek elejétől bekövetkező látványos pálfordulások és belső „rendszerváltások” idején – amikor „lehetett végre nagy magyarnak lenni, épp csak embernek maradni lett kicsit nehezebb” – sokak számára jelentősen fölértékelődött. A szellemi-lelki meghasonlások évadján, a múlt- és önfelejtés közepette igencsak feltűnővé vált az az etikai tartás, tisztaság és szabad lélegzetvétel, amely Bertha Zoltán írásait minden ízében átjárja. Az „ötágú síp” szinte végtelennek tetsző világképi és poétikai gazdagságát, a határon túli és inneni szerzők, illetve művek breviáriumszerű bőségét prezentáló köteteiben (A hetvenes évek romániai magyar irodalma – Görömbei Andrással közösen, A szellem jelzőfényei, Gond és mű, Sorstükör, Sorsbeszéd, Sorsjelző, Erdélyiség és modernség) a sokirányú felkészültségen és rálátáson alapuló értékválasztás és felelősségteljes írástudói magatartás példaszerű megnyilvánulásait követhetjük nyomon. Lett légyen szó tradícióról vagy modernségről, avantgárd avagy posztmodern törekvésekről, preferált vagy kevésbé preferált szerzőkről, Bertha Zoltán minden esetben körültekintő alapossággal és szeretetteljes elmélyültséggel közelít a tárgyhoz. Miként Ekler Andrea az Erdélyiség és modernségről írott lényeglátó recenziójában (Irodalmi Jelen, 2007. május) olvashatjuk: „Bertha Zoltán vall és vállal, az identitás, a nyelv, a sors, az egyediség, a közösség, a tragikum, a humor, a modern fogalmai köré épülő kérdések az átfogó tanulmányok mellett a kötet egészét meghatározzák. S noha a »legfrissebb« kerekasztal-beszélgetések, vitacikkek a Sorsjelző című kötetbe kerültek, ez a kötet sem nélkülözi a szellemi dinamizmust, a polemizáló jelleget, a konstruktív párbeszéd igényét.” Minthogy Bertha Zoltán nagy apparátust és többféle szemléletmódot mozgósító vizsgálódása a folklorisztikus kutatások eredményeit a különféle irodalomelméleti irányzatok és értelmezési stratégiák vívmányaival ötvözi, „kötete nyitott, alapos, érzékeny olvasatok, értelmezések gyűjteménye, életművek, közösségi szellemi vállalkozások értő, elemző áttekintése, világos értékfelmutatás, »sors és remény« múltba tekintő, de jövő felé irányuló megnyilatkozása.”

A szerző képviselte minőség azért is igen figyelemre méltó, mert a tudomány magas szintű művelői között párját ritkítja az, ahogyan a létfaggatás és sorsdemonstráció nemzeti-közösségi horizontban, illetve transzcendens, metafizikai dimenzióban megképződő szövegterei által Bertha Zoltán maga is valóságos, gyakorta ontológiai és történetfilozófiai motiváltságú világimaginációt hoz létre, amely szemantikailag roppant sűrű szövésű, veretesen kimunkált, gazdag ornamentikájú, komplex jelentéseket hordozó nyelvi univerzumban ölt testet. Egy olyan sajátos, beavatásszerű beszédformát, amely hitelesen, élményszerűen és sokak számára érthetően közvetíthet a fogalmi és a képes beszéd között. Nagymértékben megkönnyítve ezzel a műértés folyamatát, ami – Babitscsal szólván – azért olyan nehéz, mert a befogadás során fogalmakba kapaszkodva próbáljuk megragadni azt, amit a költő a képek nyelvén elgondolt. Az interpretációt segítő, a megértést könnyítő hathatós szerepvállalása révén így emelkedik Bertha Zoltán – tudós-tanári és irodalomtörténészi, kritikusi minőségében – a 20. századi magyar literatúra nagy közvetítői közé. A szerző Sorstükör című monumentális kötetéről értekező Papp Endre recenziójában (Bárka, 2002/4.) a jelen kötetekre is kiterjeszthető érvénnyel írja le a jellegzetesen Bertha Zoltánra valló beszédformákat és szövegformáló eljárásokat: „Bertha megpróbál létrehozni egy olyan beszédteret, ahol az ütköző véleményeket, valamint az időbeli távolságokat egymáshoz közelítő, az önmaga történetiségét nem feledő, ugyanakkor a közös egzisztenciális alapra hivatkozó egységesítő szemléletét alkalmazhatja. Nem kerülgetem, kimondom: Bertha Zoltán munkáiban a gondolati szintézis egészen nagy ívű kísérletével szembesülhet az olvasó. (…) Mint céltudatos puzzle-játékos tudatában van annak, hogy a cserepeire szétesett világ minden egyes darabja nélkülözhetetlen. Mindössze egyetlen szilánk hiányozzon, csak torzót kaphatunk. (…) A Bertha-értékezések egyik fontos hozadéka a belátás: az irodalomértelmezés végső soron mindig lét- és önmegértés.”

A fenti megállapításokat alátámasztandó a Sorsjelző gazdag anyagából a Páskándi Géza esszéit taglaló Transzszilván „lélekmentők”, a Magyar sors- és hitköltészet, a Csángó versek – csángó költők, a Lászlóffy Csaba könyveiről szóló A sejtekbe oltott félelem, továbbá a Czine Mihály és a protestáns szellemi hagyományok említhető. Az Erdélyiség és modernség transzszilván élmény- és érzékenységformákra fókuszáló írásai közül pedig az újabb erdélyi líra vallásélményeit és transzcendenciaképzeteit vizsgáló „Psalmus Transsylvanicus”, a Tamási Áron világképét és regénypoétikáját föltáró Archaikus-modern népiség és erdélyiség, illetve A remitologizáció alakzatai két Tamási-regényben, a Kányádi Sándor versvilágát bemutató Fekete-piros versek költője, a Szilágyi Domokos líratörténeti szerepét és költői létmódját megvilágító Szövegköziség és sorsjelentés, valamint a Cseke Péter munkásságát az erdélyi létértelmező hagyományok relációjában méltató Könyv és kenyér emelhető ki.       

A Sorsjelző tanúsága szerint Bertha Zoltán az irodalmi nyilvánosság közvetlenebb és spontánabb műfajait (kerekasztal-beszélgetés, konferencia-előadás, vitairat, hozzászólás, tűnődés, emlékezés, vallomás, interjú, születésnapi tisztelgés, szoboravató stb.) is szívesen felhasználja arra, hogy véleményét kifejtse, nézeteit szélesebb körben is megfogalmazza. Ezek az alkalmibb jellegű megnyilatkozások (In honorem Görömbei András, Újévi kívánalom, Sorstudat és nemzeti létesély, Nyelv, közösség, megmaradás, A határon túli magyar irodalom integrációjának kérdései, A mindig hazatérő, Nekünk még mindig Mohács kell?!, Visszatekintő vallomás, Nem lehetnénk legalább tényleg posztmodernek [„bokaharapdálás” helyett]?) tovább erősítik azt a meggyőződésünket, hogy a minőségeszménynek elkötelezett Bertha Zoltán személyében egy olyan koncepciózus, rokonszenves világlátással és határozott vízióval rendelkező, felelős írástudót tisztelhetünk, aki – néhány kiváló felkészültségű pályatársával együtt – akár arra is alkalmas lehet, hogy az irodalmunkat nemzet és szegletkövek nélkül láttató Szegedy-Maszák Mihály–Veres András-féle háromkötetes provokációra (komoly irodalomtörténeti munkának álcázott, ad hoc jellegű papírhalomra) szakszerű és méltó választ adjon.

Jóllehet Bertha Zoltán tökéletesen tisztában van az irodalmon belüli hierarchikus viszonyokkal, valós és apokrif rangsorokkal, ilyen-olyan érzékenységekkel és tapintatkényszerekkel, sohasem méricskél, nem próbálja kidekázni az érdemeket, és nem híve a címkézésnek sem. Nem emlékszem, hogy bármikor is lekezelően szólt volna valamely kortárs szerzőről, avagy teljesítménye okán „kismesternek”, ne adj’ isten dilettánsnak vagy outsidernek nevezett volna valakit szakmai körökben, illetve nagy nyilvánosság előtt. Ezzel szemben – ahogyan az valamirevaló kritikushoz illik – megbecsüli az értéket, tiszteli a tehetséget, és körültekintően dicséri azt, ami dicséretre méltó.

Ennek szellemében nemcsak a szorosan vett első vonalbeli szerzők (Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Székely János, Szilágyi István, Hervay Gizella, Lászlóffy Csaba, Farkas Árpád, Király László, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc, Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály stb.) részesülnek kitüntetett figyelemben, de a viszonylag kisebb nyilvánosságot élvező, ám kánonba kívánkozó írástudók (Lakatos Demeter, Duma István András, Iancu Laura, Penckófer János, Tóth Erzsébet, Ószabó István, Szénási Miklós, Turcsány Péter, Körmendi Lajos, Büki Attila, Cseh Károly, Fecske Csaba) felé is őszinte érdeklődéssel és megbecsüléssel fordul. Utóbbiak közül a „fény-tisztások költőjeként” aposztrofált, Mezőkövesden élő Cseh Károly, valamint a március idusán József Attila-díjjal kitüntetett, miskolci illetőségű Fecske Csaba részesül folyamatosnak tetsző, szeretetteljes figyelemben. És mindeközben a tudós pályatársak (Görömbei András, Márkus Béla, Vallasek Júlia, Pécsi Györgyi, Babus Antal, Elek Tibor, Cseke Péter, Cs. Nagy Ibolya, Antal Attila, Balázs Imre József, Széles Klára, Kántor Lajos) munkásságát is az értékre figyelő éber tekintettel és az értelmes párbeszéd igényével veszi számba.

Ha a sporthoz hasonlóan a magyar szellemi életben is osztanának érmeket, akkor Bertha Zoltán habilitált professzor nagy valószínűséggel nemcsak Kölcsey-, Tamási Áron- és József Attila-díjas lenne, hanem az összes létező címet (magyar bajnok, olimpiai, világ- és Európa-bajnok) magáénak tudhatná. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a fair play szellemében játszani és ítélkezni tudó irodalmi kávéházakban – ha csak virtuálisan is – ezek az aranyérmek már gazdájukra találtak, és ott vannak az ajándékember Bertha Zoltán nyakában. (Felsőmagyarország Kiadó, 2006; PallasAkadémia Könyvkiadó, 2006)

 

 

 

 

 



Nyitólap