Ködöböcz Gábor
A részekből összeálló
egész
Bertha Zoltán: Sorsjelző;
Erdélyiség és modernség
Bertha Zoltán a debreceni iskola
legnemesebb hagyományait és legtávlatosabb vízióit
kiteljesítő írástudói minőségében a kortárs magyar
irodalom egyik emblematikus személyisége. A pataki örökséget
a cívisváros szellemiségével ötvöző literátus professzor
azért lehet szakmája etalonja, mert a kivételes
felkészültségen és tudós erudíción túl a léleklángra
figyelő, hívő lélek elhívottság- és
elhivatottságtudatából is táplálkozni tud. Ekként lehet ő
az irodalomtudománynak szakszerűen lélekteljes és
lélekteljesen szakszerű művelője.
Bertha Zoltán erkölcsöt, emberséget,
világképet és értékrendet meghatározó gyermek- és
ifjúkori indíttatásairól Laczkó Andrással folytatott
beszélgetésében (Confessio, 2003/1.) a következőket mondja:
„Olyan környezet vett körül, amely egy kisgyerek számára
is érezhető módon árasztotta a lelki üzeneteket sűrítő
szellemi kultúra levegőjét. A sárospataki ősi kollégium és
a református templom tövében elhelyezkedő egyik úgynevezett
tanárházban laktunk, amely csaknem egyméteres vastag falaival,
boltíves mennyezeteivel, hatalmas borpincéjével, kőkeretes
ablakaival, alacsony és díszesre faragott faajtóival
várszerű, erődítményszerű épületként hatott – s
természetesen műemléknek számított. (…) Neveltetésem
első és fő színhelye tehát a lakásunk volt, amelyben
szüleim könyvtára, a ma már múzeumba illő faragott
bútorok, a zongora és egyéb muzeális értékű tárgyak,
valamint a festmények a falon (családunkról, a hegyaljai
tájakról, majd jelképes motívumokban kifejezett személyes
és közösségi sorskérdésekről) mind-mind olyan
történelmi, erkölcsi és spirituális értékjelentéseket
sugároztak, amelyeknek életreszólóan eligazító és
megvilágító igazságérvénye mindmáig elkísért. A képek
édesapám alkotásai voltak, aki már évtizedekkel ezelőtt –
a Művészeti Alap tagjaként – elismert festőművész is
lett, s az ország minden táján állították ki műveit, s
külföldön is több helyütt. Az ő alakja morális
példaadást jelentett a diákgenerációk sokasága számára (s
nemcsak nekem), s így emlegetik ma is művész-tanár,
tudós-tanár, lelkész-tanár édesapámat a jellegmeghatározó
nagy pataki tanáregyéniségek sorában.”
A hitbéli mozzanatból, a spirituális
elkötelezettségből fakadóan Bertha Zoltán földre néző
szemmel, ám égre tekintő lélekkel, példaszerű
tárgyszeretettel és végtelen alázattal teszi a dolgát.
Evangéliumi szellemiségtől motivált önzetlen magatartása,
karitásos lelkülete és elegáns nagyvonalúsága munkatársai,
hallgatói és barátai körében már-már legendaszámba menő
evidencia, mégis nagy talány, hogy mi mindenre van ideje,
figyelme, affinitása és energiája. Emberfeletti és
tiszteletet parancsoló teljesítmény az övé, amelyre
kizárólag Istentől gazdag talentumokkal megáldott, aszketikus
lelkületű ember lehet képes.
A valódi kommunikációt és megértést
rafinált módszerekkel akadályozó posztmodern ámokfutás
idején hallatlanul merész és komoly munícióra valló
vállalkozásnak tűnhet, hogy valaki – mintegy az illyési
„haza a magasban” eszményét követve – a töredékek
helyett a teljességet, a szétszakítottság helyett az
összetartozást, a részek helyett pedig az egészet akarja
látni és láttatni. A több évtizede szervesen és tudatosan
építkező, a létteljesség igényét univerzális
szemléletformákban reprezentáló, a szintézisteremtés
lehetőségét soha föl nem adó Bertha Zoltán kétségkívül
ilyen – akár példaembernek is nevezhető – személyisége a
kortárs irodalomnak.
Ahogyan azt a Sorsjelző, illetve az Erdélyiség
és modernség együttesen is példázza, Bertha Zoltán
feltűnően koherens, nagy formátumú és tág horizontú
irodalomtörténészi, kritikusi munkásságát az össznemzetben
való gondolkodás, az egyetemes szemléletmód, a magyar és
világirodalmi kánonnal folytatott állandó párbeszéd
határozza meg. Természetesen mint mindenkinek, a
„középnemzedék” vezető irodalomtörténészének tartott
Bertha Zoltánnak is vannak különös figyelemmel kísért
kortárs és klasszikus szerzői, akikhez hűségesen
ragaszkodik, s a róluk szóló újabb és újabb tanulmányaiban
rendre revelációszerű, felfedezés értékű meglátásokkal
szolgál. Az általa végzett kánonképző rendszerezésekben,
elemző-értékelő írásokban feltűnő gyakorisággal és
viszonylag nagy terjedelemben szereplő példaadó mesterekről
(Tamási Áron, Kós Károly, Sütő András, Németh László,
Illyés Gyula), illetve az ugyancsak korszakos jelentőségű,
méltó utódokról (Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Bálint
Tibor, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Csaba) alkotott kép
folyamatosan árnyalódik, gazdagodik, és a nagy ívű
irodalomtörténeti értékelés szempontjából is mind
teljesebbé és hitelesebbé válik. Ráadásul a felsorolt
szerzők közül Bálint Tiborról és Sütő Andrásról
monográfiát, Németh Lászlóról és Kányádi Sándorról
pedig monografikus igényű tanulmánykötetet írt.
Különösebb prófétai tehetség nélkül borítékolható,
hogy a „székely Homéroszról” szóló s az eddigi kutatást
újszerű szempontokkal és jelentős értékekkel gazdagító
Tamási-nagymonográfiát is Bertha Zoltán műhelyéből
várhatjuk leginkább.
Bertha Zoltán nobilis jellemmel párosuló
tehetsége pályakezdésétől fogva szembeötlő, ám a
kilencvenes évek elejétől bekövetkező látványos
pálfordulások és belső „rendszerváltások” idején –
amikor „lehetett végre nagy magyarnak lenni, épp csak
embernek maradni lett kicsit nehezebb” – sokak számára
jelentősen fölértékelődött. A szellemi-lelki meghasonlások
évadján, a múlt- és önfelejtés közepette igencsak
feltűnővé vált az az etikai tartás, tisztaság és szabad
lélegzetvétel, amely Bertha Zoltán írásait minden ízében
átjárja. Az „ötágú síp” szinte végtelennek tetsző
világképi és poétikai gazdagságát, a határon túli és
inneni szerzők, illetve művek breviáriumszerű bőségét
prezentáló köteteiben (A hetvenes évek romániai magyar
irodalma – Görömbei Andrással közösen, A szellem
jelzőfényei, Gond és mű, Sorstükör, Sorsbeszéd,
Sorsjelző, Erdélyiség és modernség) a
sokirányú felkészültségen és rálátáson alapuló
értékválasztás és felelősségteljes írástudói
magatartás példaszerű megnyilvánulásait követhetjük
nyomon. Lett légyen szó tradícióról vagy modernségről,
avantgárd avagy posztmodern törekvésekről, preferált vagy
kevésbé preferált szerzőkről, Bertha Zoltán minden esetben
körültekintő alapossággal és szeretetteljes
elmélyültséggel közelít a tárgyhoz. Miként Ekler Andrea az
Erdélyiség és modernségről írott lényeglátó
recenziójában (Irodalmi Jelen, 2007. május) olvashatjuk:
„Bertha Zoltán vall és vállal, az identitás, a nyelv, a
sors, az egyediség, a közösség, a tragikum, a humor, a modern
fogalmai köré épülő kérdések az átfogó tanulmányok
mellett a kötet egészét meghatározzák. S noha a
»legfrissebb« kerekasztal-beszélgetések, vitacikkek a Sorsjelző
című kötetbe kerültek, ez a kötet sem nélkülözi a
szellemi dinamizmust, a polemizáló jelleget, a konstruktív
párbeszéd igényét.” Minthogy Bertha Zoltán nagy
apparátust és többféle szemléletmódot mozgósító
vizsgálódása a folklorisztikus kutatások eredményeit a
különféle irodalomelméleti irányzatok és értelmezési
stratégiák vívmányaival ötvözi, „kötete nyitott, alapos,
érzékeny olvasatok, értelmezések gyűjteménye, életművek,
közösségi szellemi vállalkozások értő, elemző
áttekintése, világos értékfelmutatás, »sors és remény«
múltba tekintő, de jövő felé irányuló megnyilatkozása.”
A szerző képviselte minőség azért is igen
figyelemre méltó, mert a tudomány magas szintű művelői
között párját ritkítja az, ahogyan a létfaggatás és
sorsdemonstráció nemzeti-közösségi horizontban, illetve
transzcendens, metafizikai dimenzióban megképződő
szövegterei által Bertha Zoltán maga is valóságos, gyakorta
ontológiai és történetfilozófiai motiváltságú
világimaginációt hoz létre, amely szemantikailag roppant
sűrű szövésű, veretesen kimunkált, gazdag ornamentikájú,
komplex jelentéseket hordozó nyelvi univerzumban ölt testet.
Egy olyan sajátos, beavatásszerű beszédformát, amely
hitelesen, élményszerűen és sokak számára érthetően
közvetíthet a fogalmi és a képes beszéd között.
Nagymértékben megkönnyítve ezzel a műértés folyamatát,
ami – Babitscsal szólván – azért olyan nehéz, mert a
befogadás során fogalmakba kapaszkodva próbáljuk megragadni
azt, amit a költő a képek nyelvén elgondolt. Az
interpretációt segítő, a megértést könnyítő hathatós
szerepvállalása révén így emelkedik Bertha Zoltán –
tudós-tanári és irodalomtörténészi, kritikusi
minőségében – a 20. századi magyar literatúra nagy
közvetítői közé. A szerző Sorstükör című
monumentális kötetéről értekező Papp Endre recenziójában
(Bárka, 2002/4.) a jelen kötetekre is kiterjeszthető
érvénnyel írja le a jellegzetesen Bertha Zoltánra valló
beszédformákat és szövegformáló eljárásokat: „Bertha
megpróbál létrehozni egy olyan beszédteret, ahol az ütköző
véleményeket, valamint az időbeli távolságokat egymáshoz
közelítő, az önmaga történetiségét nem feledő,
ugyanakkor a közös egzisztenciális alapra hivatkozó
egységesítő szemléletét alkalmazhatja. Nem kerülgetem,
kimondom: Bertha Zoltán munkáiban a gondolati szintézis
egészen nagy ívű kísérletével szembesülhet az olvasó.
(…) Mint céltudatos puzzle-játékos tudatában van annak,
hogy a cserepeire szétesett világ minden egyes darabja
nélkülözhetetlen. Mindössze egyetlen szilánk hiányozzon,
csak torzót kaphatunk. (…) A Bertha-értékezések egyik
fontos hozadéka a belátás: az irodalomértelmezés végső
soron mindig lét- és önmegértés.”
A fenti megállapításokat alátámasztandó a
Sorsjelző gazdag anyagából a Páskándi Géza esszéit
taglaló Transzszilván „lélekmentők”, a Magyar
sors- és hitköltészet, a Csángó versek – csángó
költők, a Lászlóffy Csaba könyveiről szóló A
sejtekbe oltott félelem, továbbá a Czine Mihály és a
protestáns szellemi hagyományok említhető. Az Erdélyiség
és modernség transzszilván élmény- és
érzékenységformákra fókuszáló írásai közül pedig az
újabb erdélyi líra vallásélményeit és
transzcendenciaképzeteit vizsgáló „Psalmus
Transsylvanicus”, a Tamási Áron világképét és
regénypoétikáját föltáró Archaikus-modern népiség és
erdélyiség, illetve A remitologizáció alakzatai két
Tamási-regényben, a Kányádi Sándor versvilágát
bemutató Fekete-piros versek költője, a Szilágyi
Domokos líratörténeti szerepét és költői létmódját
megvilágító Szövegköziség és sorsjelentés,
valamint a Cseke Péter munkásságát az erdélyi
létértelmező hagyományok relációjában méltató Könyv
és kenyér emelhető ki.
A Sorsjelző tanúsága szerint Bertha
Zoltán az irodalmi nyilvánosság közvetlenebb és spontánabb
műfajait (kerekasztal-beszélgetés, konferencia-előadás,
vitairat, hozzászólás, tűnődés, emlékezés, vallomás,
interjú, születésnapi tisztelgés, szoboravató stb.) is
szívesen felhasználja arra, hogy véleményét kifejtse,
nézeteit szélesebb körben is megfogalmazza. Ezek az alkalmibb
jellegű megnyilatkozások (In honorem Görömbei András,
Újévi kívánalom, Sorstudat és nemzeti létesély, Nyelv,
közösség, megmaradás, A határon túli magyar irodalom
integrációjának kérdései, A mindig hazatérő, Nekünk még
mindig Mohács kell?!, Visszatekintő vallomás, Nem lehetnénk
legalább tényleg posztmodernek [„bokaharapdálás”
helyett]?) tovább erősítik azt a meggyőződésünket,
hogy a minőségeszménynek elkötelezett Bertha Zoltán
személyében egy olyan koncepciózus, rokonszenves
világlátással és határozott vízióval rendelkező, felelős
írástudót tisztelhetünk, aki – néhány kiváló
felkészültségű pályatársával együtt – akár arra is
alkalmas lehet, hogy az irodalmunkat nemzet és szegletkövek
nélkül láttató Szegedy-Maszák Mihály–Veres András-féle
háromkötetes provokációra (komoly irodalomtörténeti
munkának álcázott, ad hoc jellegű papírhalomra) szakszerű
és méltó választ adjon.
Jóllehet Bertha Zoltán tökéletesen
tisztában van az irodalmon belüli hierarchikus viszonyokkal,
valós és apokrif rangsorokkal, ilyen-olyan érzékenységekkel
és tapintatkényszerekkel, sohasem méricskél, nem próbálja
kidekázni az érdemeket, és nem híve a címkézésnek sem. Nem
emlékszem, hogy bármikor is lekezelően szólt volna valamely
kortárs szerzőről, avagy teljesítménye okán
„kismesternek”, ne adj’ isten dilettánsnak vagy
outsidernek nevezett volna valakit szakmai körökben, illetve
nagy nyilvánosság előtt. Ezzel szemben – ahogyan az
valamirevaló kritikushoz illik – megbecsüli az értéket,
tiszteli a tehetséget, és körültekintően dicséri azt, ami
dicséretre méltó.
Ennek szellemében nemcsak a szorosan vett
első vonalbeli szerzők (Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass
Albert, Székely János, Szilágyi István, Hervay Gizella,
Lászlóffy Csaba, Farkas Árpád, Király László, Szőcs
Géza, Kovács András Ferenc, Vári Fábián László, Nagy
Zoltán Mihály stb.) részesülnek kitüntetett figyelemben, de
a viszonylag kisebb nyilvánosságot élvező, ám kánonba
kívánkozó írástudók (Lakatos Demeter, Duma István András,
Iancu Laura, Penckófer János, Tóth Erzsébet, Ószabó
István, Szénási Miklós, Turcsány Péter, Körmendi Lajos,
Büki Attila, Cseh Károly, Fecske Csaba) felé is őszinte
érdeklődéssel és megbecsüléssel fordul. Utóbbiak közül a
„fény-tisztások költőjeként” aposztrofált,
Mezőkövesden élő Cseh Károly, valamint a március idusán
József Attila-díjjal kitüntetett, miskolci illetőségű
Fecske Csaba részesül folyamatosnak tetsző, szeretetteljes
figyelemben. És mindeközben a tudós pályatársak (Görömbei
András, Márkus Béla, Vallasek Júlia, Pécsi Györgyi, Babus
Antal, Elek Tibor, Cseke Péter, Cs. Nagy Ibolya, Antal Attila,
Balázs Imre József, Széles Klára, Kántor Lajos)
munkásságát is az értékre figyelő éber tekintettel és az
értelmes párbeszéd igényével veszi számba.
Ha a sporthoz hasonlóan a magyar szellemi
életben is osztanának érmeket, akkor Bertha Zoltán
habilitált professzor nagy valószínűséggel nemcsak
Kölcsey-, Tamási Áron- és József Attila-díjas lenne, hanem
az összes létező címet (magyar bajnok, olimpiai, világ- és
Európa-bajnok) magáénak tudhatná. Szemernyi kétségem sincs
afelől, hogy a fair play szellemében játszani és ítélkezni
tudó irodalmi kávéházakban – ha csak virtuálisan is –
ezek az aranyérmek már gazdájukra találtak, és ott vannak az
ajándékember Bertha Zoltán nyakában. (Felsőmagyarország
Kiadó, 2006; Pallas–Akadémia Könyvkiadó, 2006)