Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Egy
hiánypótló könyv hiányai –
avagy: hogyan tekintsünk Horvátország magyar emlékeire?
Újabban talán nincs is olyan esztendő,
amikor nem jelenik meg útikönyv Horvátországról magyarul.
Persze főleg a tengerpartról. A horvát szigetek, Dalmácia
több részletben, Isztria… és persze: Horvátország, az
egész – számtalan változatban. Száz csodával. Vitorlás
hajóval járóknak, tengeri búvárkodásra készülőknek vagy
csak egyszerű nyaralóknak. Efféle könyvből van bőven, és
még hozzájuk számíthatjuk a turistáknak készült
brosúrákat, leporellókat. Ezeket nemegyszer csikorgós
magyarsággal írták. És lehetne hosszan tárgyalni a
könyveket: van belőlük kicsi, nagy és közepes formátumú;
nem egy közülük színes, csábító fényképekkel. Egyik sem
olyan terjedelmes persze, mint a hódoltsági békeidőkből
való, több kiadást megért Jugoszlávia-útikönyv (Bács
Gyula munkája). Átalakult ez a műfaj is, egyre kevesebb
bennük a történelem, a műveltség, és hígabb lett a
stílusuk. Olyanok inkább ezek a mai útikönyvek, mint a
gyorséttermek. Sablonos információkat kínálnak azoknak az
utazóknak, akik turistatempóban kívánják fogyasztani a
látnivalókat. Megtudhatjuk, hogy merre a legcélszerűbb
utazni, hol lehet – olcsón vagy drágán – megszállni,
ebédelni, milyenek a strandok. Olyan utazóknak szólnak, akik
élvezeteket várnak, nem pedig tájakkal, művészeti
emlékekkel akarnak találkozni, esetleg a másik országnak a
kultúrájával, szellemi értékeivel.
Így azután Horvátország felé indulván
újra és újra magammal vittem Walkó László Budapesttől
Velencéig írásban és képben (Budapest, 1910,
negyedik kiadás) című klasszikus bédekkerét. Még bordó
színe is emlékeztet egy kicsit a lipcsei kiadó nagy karriert
befutó, fogalmat teremtő sorozatára. Mintha útitársként
szegődött volna mellém a szerző a Keleti pályaudvarnál.
„A vasúti kocsi belsejének bal oldalát tükörablakos
folyosó szegélyezi. A tengermelléken ehhez sorakozik a remek
kilátásban gyönyörködő délvidéki utas” – magyarázza
a bevezetőben. Azután végig elkísér Gyékényesig és
Gyékényestől Zágrábig meg a tengerig. Ebből az
útikönyvből – ellentétben a mostani hazai kínálat
többségével – művelődéstörténeti ismereteket is kapunk,
és – mai tapasztalatink azt mondják: fölkiáltójel kell
ide! – soha nem feledkezik meg a magyar emlékekről.
Évek óta hiányzott nekem egy olyan
bédekker, amely ha nem is a teljesség igényével, de
vállalkozik arra, hogy a többi hasznos tudnivaló mellett
bemutatja a horvátok földjének magyar örökségét. Az öt
zágrábi év alatt sokfelé megfordultam Horvátországban.
Nemcsak a tengernél, hanem a Zagorjében, Túrmezőn, a Dráva
mentén, a Muraközben, a Szerémségben. S akármerre jártam,
rendre mellbe vágott az élmény, hogy mennyi emléke van e
tájakon a közös történelemnek, kapcsolatainknak. Várak és
templomok, épületek és emléktáblák. Tapintható,
érzékelhető darabjai kulturális örökségünknek. És persze
„helyek”, melyeket csak az emlékezet tart számon. Ha
számon tartja. Helyek, ahol nem maradt semmi kézzelfogható
tárgy, csak esetleg szellemi lenyomat. Nagyjaink, íróink
jártak arra, gyakran meg is örökítették emlékeiket. Éltek
ott, oda mentek hosszabb-rövidebb időre. Emlékhelyeink
volnának mind. Csak kissé elfeledtük őket. Magyar szenteknek
például több ereklyéje látható déli szomszédainknál,
mint nálunk. Hosszú évtizedeken át ők is inkább hallgattak
a magyar történelem és kultúra ottani emlékhelyeiről.
Nálunk szintén tabutémának számított. És a történelmi
változások után sem módosult érdemben a kép.
Ezért utolsó odalenti évemben örömmel
vettem hírét, hogy Szombathelyen megjelent egy karcsú kötet,
„rendhagyó útikalauz”: Horvátország és tengerpartja.
Ha jól értelmezem, az alcíme ez: Magyar emlékek és
látnivalók. Ami az útikönyvekből kimaradt. Bedécs
Gyula munkája. Amikor kézbe vettem, nekem az volt a
legfontosabb információ, hogy ami az útikönyvekből
kimaradt. Hiszen erről van szó ! Ez az, ami tényleg
hiányzik. Mert az idegen nyelvből (legyen az angol, olasz vagy
német) fordított útikönyvekben sokszor hiába keressük
középkori királyaink nyomát, nagyjaink emlékét.
Talán igazságtalan, amit a címben leírtam.
Mit lehet elvárni egy 186 lapos könyvtől ? A BKL Kiadó
ajánló előszavában azt olvashatjuk: „A teljesség
igényével, a témához méltó terjedelemben tártuk fel az
útikönyvekben általában nem vagy csak néhány mondatban
jelzett látnivalók sokaságát.” Őszintén szólva: ezzel a
teljességgel van baj. Néhol pedig a pontossággal is.
Mielőtt rátérnék a részletekre, néhány
általános megjegyzés. Kivételes esetet jelentenek a
magyar–horvát kapcsolatok, ennek megfelelően kell
szemlélnünk az ottani magyar emlékeket. Sajátos helyzetüket
tekintve nem lehet sem a magyar–szlovák, sem a magyar–román
kapcsolatokhoz hasonlítani őket. Közös államban éltünk
1102 óta, s a társország végig megtartotta autonómiáját.
Csak zárójelben: nem értem, miért beszél a kötet a
történeti háttérről szólva kilencszáz évről
(1102–1918)? A magyar–horvát unió utolsó fél
évszázadában Horvátország belső életében önálló volt,
teljes mértékben érvényesültek a horvát nyelv jogai (az
oktatás minden szintjén, beleértve a zágrábi egyetemet), a
száborban, a közigazgatásban, a bíráskodásban. A közös
államiság hasonló jogszokásokat eredményezett. Nem
véletlen, hogy még 1574-ben lefordította horvátra Werbőczy Tripartitumát
Pergošiş varasdi jegyző. És lényegében közös volt a
politikai osztály. Természetes volt az átjárás közöttük,
horvát arisztokraták jöttek magyar területre, magyarok pedig
nemegyszer kaptak horvátországi tisztségeket. 1852-ig azonos
keretbe tartozott a magyar és a horvát katolikus egyház,
Zágráb püspöke a kalocsai érseknek volt alárendelve. Tehát
otthon érezheti magát a magyar ember a Dráván túl, meg nem
is. Nehéz volna pontosan megmagyarázni, hol van ebben a határ.
Egyetérthetünk abban, hogy a közös állam első háromszáz
évében keletkeztek azok az emlékek, amelyek hozzátartoznak a
mi történelmünkhöz is. Szerzőnkkel ellentétben viszont én
nem venném bele Zágrábot a magyarországi templomépítés
körébe, nem sorolnám Fiumét a legszebb magyar városok
közé.
Az 1868 utáni Horvát-Szlavonország területe
nem kis mértékben eltért a maitól. Nem tartozott hozzá a
Zala megyei Muraköz, a baranyai háromszög, Isztria, sőt az
egész dalmát tartomány sem. Viszont Szerém megye teljes
egészében a társország része volt. A horvát abszolút
többségű Dalmácia (az osztrák birodalomfélhez tartozott)
magában foglalta délen a Cattarói-öblöt. Teljes mértékben
elfogadható azért a szerzőnek az eljárása, miszerint a
jelenlegi Horvát Köztársaság területét veszi
kiindulópontnak. Hiányzik viszont a történeti bevezetőből a
Szlavónia-fogalom változásának magyarázata. Hiszen Szent
László 1094-ben alapította meg a zágrábi püspökséget, s
ekkor ez a település Szlavóniához tartozott, a török kor
alatt húzódott föl Horvátország fogalma a tenger
mellékéről északra, és a XVII–XVIII. századtól számít
Szlavóniának Pozsega, Verőce és Szerém megye. Nem
egyértelmű Bedécs Gyula könyvében a Tengermellék fogalma
sem, hiszen valóban nem Horvátország mai tengerpartjáról van
szó, ám ez pontosítást kíván: a XVII. századtól a
„Littorale” (magyar–horvát vagy magyar tengerpartként
említve) Modrus-Fiume és Lika-Krbava megyét jelentette.
A történelem (és a közelmúlt!) által
sokat tépett Alsó-Baranya bemutatása Lábadi Károly munkái
alapján készült tárgyszerű ismertetés. A Szerémségről
(mai Szlavónia) szólva említi a kötet az úgynevezett
Huszita-bibliát; tudni való, hogy az első jelentős
fordításkísérletek közé tartozik, de nem a teljes
Szentírás, csak az Ószövetség kisebb könyvei, a négy
evangélium és a zsoltárok maradtak fönn kódexekben. Máshol
már elmondtam, hogy Kapisztrán János holtteste nem maradt meg
Újlakon. Érdemes lett volna megemlíteni, hogy október 23-a a
szent emléknapja. A Vukovár környéki Nustár kastélyáról
olvasva találkozunk gróf Khuen-Héderváry Károly nevével,
aki nemcsak belügyminiszter és miniszterelnök volt, hanem
húsz éven keresztül (1883–1903) horvát bán. Kemény
kézzel irányította az országot, a nemzeti mozgalom már-már
zsarnoknak tekintette, de számos reform – Zágráb
fejlesztése például – is fűződik nevéhez.
Bizonytalanságban hagy bennünket a szerző Kálmán herceg (IV.
Béla öccse) halálhelyével kapcsolatban. A 49. lapon azt
olvassuk, hogy a tatárok elől menekülve Csázma közelében
halt meg, a 81. lapon pedig azt, hogy Zágrábban.
A Muraköz, főképpen pedig Csáktornya, a
Zrínyiekhez kapcsolódik. Ez a horvát többségű terület a
középkortól Zala megye része volt, ugyanakkor egyházi
tekintetben a zágrábi püspökséghez tartozott, hovatartozása
a magyar–horvát viszony állandó ütközőpontja volt a XIX.
században. A Zrínyiekkel kapcsolatban veti föl Bedécs Gyula a
kérdést, horvátnak vagy magyarnak tekintsük-e őket. Valóban
nem lehet a Zrínyi testvérek identitását a nacionalizmusok
korának szempontjaival mérni. Mint tudjuk, Miklós is
nemegyszer mondta magát horvátnak (ugyan többször magyarnak),
a leginkább körültekintő talán az a megközelítés, amely
komplementer jellegűnek tartja azonosságtudatukat. Annak
idején meggyőzően bizonyította Klaniczay Tibor, hogy a két
testvér által használt irodalmi nyelv mögött ott van a
birtokok megosztásának a ténye (Péternek a tengermellékek,
Zágráb környékiek jutottak, Miklósnak a muraköziek és
dunántúliak). Magam is láttam 2003-ban Alsódomború mellett
az Új Zrínyivár helyén fölállított emlékoszlopot. A falu
kapcsán még itt született költőnk, Somlyó Zoltán érdemelt
volna említést.
A szomszédos Zagorjéba átlépvén
találkozhatunk Corvin János emlékével. Jó ideje tudható
már, hogy édesanyja nem boroszlói polgárlány volt, ahogy
Bedécsnél (76. lap) olvassuk, hanem osztrák hölgy.
Krapinában, közvetlenül a város fölött látható az a
kastély, a vár megmaradt szárnya, ahol meghalt, Lepoglava
pálos kolostorában pedig az oltár alatt a sírköve. Hiányzik
a könyvből ennek a tájnak egy érdekes emléke, Kemlék
(horvátul: Kalnik) vára, ahol a menekülő IV. Béla emlékét
nagybetűs fölirat hirdeti az egyik épen maradt falon. Itt
azzal úszták meg a védők az ostromot, hogy a parasztok
éjjelente szilvával táplálták a védőket.
Zágráb megszületéséhez két ízben is
hozzájárultak királyaink. Szent László a püspökség
alapításával (palástját a székesegyháznak ajándékozta,
ma is megtekinthető a sekrestyében), IV. Béla pedig 1242-es
aranybullájával (emléktábláját a Felsőváros
sétányánál láthatjuk). Ezekről megfeledkezett a szerző.
Csakúgy, mint a székesegyház magyar emlékekben kivételesen
gazdag ereklyéiről, műtárgyairól. A Jellasics-szoborról azt
is érdemes tudni, hogy 1990. október 16-án állították föl
újra Zágrábban (tehát nem 1991-ben), és kissé odébb
helyezték a téren, szablyája most nem északi, hanem déli
irányban mutat. Ezen az ünnepélyes alkalmon egyébként részt
vett a magyar külügyminisztérium küldöttsége is.
A Fiuméba vezető úton fekszik Ozaly
nevezetes vára, fontos központ volt a horvát nyelv
kialakulásának folyamatában. Valóban itt fordította Zrínyi
Péter bátyjának munkáját (magyarul és horvátul is az a
címe a Szigeti veszedelem című eposzon kívül egyéb
verseket tartalmazó kötetnek, hogy az Adriai tengernek
szirénája). Hogy Frangepán Ferenc Kristóf is itt
dolgozott volna versein, nem tudni, az említett Kertecske
(Gartlic) című kötet verseinek többsége a horvát kutatók
szerint a bécsújhelyi börtönben született. Somogyvári Gyula
nem csak versekben örökítette meg emlékeit e tájról (95.
lap), hanem I. világháborús regénytrilógiájában az 1918
végi Károlyvárosról és egy magyar–horvát szerelemről is
plasztikus képet festett.
A tengerpart közelében fekvő Grobnik
mezejéről kétszer is olvashatunk (100. és 125. lap), a
népszerű mondát elmesélvén egyszer a tatárok, másszor a
törökök vereségéről ír a szerző. A romantikus irodalom
által mítosszá növelt esemény, egy tatár–horvát
ütközet állítólag 1242-ben történt. De a fiumei
emléktárgyak, a morettók emlékeztethetnek egy törökökkel
vívott szerencsés kimenetelű csatára is. Fiume városa
természetesen külön fejezetet megér, az utóbbi években
több magyar nyelvű kiadvány emlékezett meg magyar
kapcsolatairól. Hosszan sorolhatnánk a kiegészítéseket,
pontosításokat. Deák Corso (130. lap) például már hosszabb
ideje nincs a városban. De az egykori Deák szálló épületét
(ma szakszervezeti tulajdonban) meg lehetett volna említeni.
Mint ismeretes, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós és Széchenyi
is járt a reformkor éveiben a kikötővárosban. Gazdag
publicisztikai és útikönyvirodalmat olvashatunk a városról a
reformkortól egészen az első világháború végéig. Írók,
művészek sora járt itt, műalkotások garmadája tanúskodik a
fiumei, tengerparti élményekről. Színes idézetekkel lehetett
volna gazdagítani a könyvet. Ezúttal csupán a festők közül
említek néhányat: a különös életsorsú fiumei tanárt,
Györök Leót, azután Mendlik Oszkárt, Basch Árpádot, Tolnay
Ákost, Vaszary Jánost.
A Quarnero tengeröble szintén gazdag magyar
emlékekben. Abbázia megint külön fejezet. Kissé meglepő,
milyen hosszú bekezdések tárgyalják közelmúltunk
véreskezű diktátorának, Kádár Jánosnak a származását.
Érdekes, hogy Horthy Miklósnak viszont az isztriai Póla
kapcsán mindössze két sor jutott. Az Abbáziához közeli
Voloscába gyalogszerrel is lehet jutni. Lehetett volna az
egykori halászfalu kapcsán magyar írókról is szólni
(hivatkozván Márai Sándor, Heltai Jenő elbeszélésére).
Zára igazán gazdag magyar emlékekben, sok
fontos utalást találunk róla a könyvben. Talán arról egy
mondatot, hogy szerzőnk szerint Könyves Kálmán tengerparti
megjelenése során ostrommal kellett megvennie Zárát (8. lap).
Antonio Bonfini nem így ír erről: „…amikor a Velencei
Köztársaság élén Falieri Ordefalo állt, Zára elkergette a
velencei hatóságot meg őrséget, és átállt Kálmánhoz.”
(A magyar történelem tizedei, Budapest, 1995). Az sem
világos a kötetből, hogy mikor és hogyan tűnt el a város
olasz lakossága, hiszen a két világháború között
enklávéként Olaszországhoz tartozott, amikor azután 1943-ban
a Badoglio-kormány kilépett a náci Németország
szövetségéből, a helybeli olaszok elkezdtek menekülni
Olaszország felé. Mikor a háború végén lejöttek az
összebombázott városba a jugoszláv partizánok, talán
tucatnyi olaszt ha találtak.
Befejezésül Klissza váráról és
Raguzáról. Szent Margit, IV. Béla leánya ott született a
Spalato közelében fekvő várban (melyet láthatunk festményen
az Országház vadásztermében). Ám a horvátok nem tisztelik
Klisszai Szent Margitként (170. lap), sőt a helység legutóbbi
időkig vonakodott beleegyezni abba, hogy emléktáblát
állítsanak az ottani magyarok a királylánynak. Raguza
kapcsán egy nem említett magyar ereklyére hívnám föl a
figyelmet. Szent István állkapcsának egy darabját a
székesegyház kincstára őrzi. Későbbi jeleseink közül a
városban katonáskodott 1859 és 1861 között Herman Ottó. A
XX. század harmincas éveiben pedig olvashatunk Raguzáról
Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Szabó Lőrinc és Déry
Tibor műveiben.
Nem kívántam hibajegyzéket készíteni.
Akkor ugyanis jóval hosszabb volna a lista. A kötetben sok a
pontatlanság, következetlenség a nevek írásában például.
Az viszont tagadhatatlan, hogy fontos kezdeményezés. Talán
lesz folytatása is, megfelelő szaklektorok, szerkesztők
bevonásával elkészül majd egy javított kiadás.
(Folytatjuk)