Tőkéczki László
Reformátusok Budapesten
I-II.
Argumentum,
ELTE Művelődési Tanszék, 2006
Szerkesztette:
Kósa László
Egy olyan nagyváros esetében, mint
Budapest, a régi időkről nehéz történelmet írni, s nem
csak a források miatt. Ez a könyv a reformátusok történetét
tárgyalja – sokféle szempont szerint – Budapest mai
területén. S ebben sok korábban önálló település
története torkollik össze, hiszen a három város (Buda, Pest,
Óbuda) 1872-es egyesülésén túl mára már számos más,
egykor önálló helység is a főváros részévé vált.
Ilyen összefüggésben tekintve a
reformátusok a reformáció magyarországi elterjedésével
„egyidősek” Budapesten is. A török hódoltság jó
részében is „jogfolytonosak”, s nemcsak Óbudán,
Rákospalotán és Rákoscsabán, ahol gyülekezeteik még az
ellenreformációs kurzus idején is élnek. De Budán és Pesten
megszakadt a rossz körülmények közt is fennmaradó
közösségek élete a török alóli felszabadulással. A
Türelmi Rendeletig (1781) s az azt követő új vallási
rendelkezésekig nincsenek, nem lehetnek protestánsok a két
városban, s tulajdont sem szerezhettek.
Aztán elkezdődött, előbb és nagyobb
számban a jórészt német (és külföldi) evangélikusok, majd
két rétegben – az elitben és a legszegényebbek között –
a zömmel magyar reformátusok beáramlása (megjegyzendő:
református német ajkú leányegyház máig él a
fővárosban!).
A budapesti reformátusságot az egyház sok
világi patrónusa – hasonlóan a városhoz – már kezdettől
a magyar reformátusság központjának szánta, mégis igen
nehéz körülmények között született meg az első templom
és gyülekezet a Kálvin téren. Hiszen Budapest kezdettől
fogva a legnagyobb magyar református szórvány volt, ahol
óriási erőfeszítéseket kellett tenni a lelkek
összegyűjtésére, az egyházi infrastruktúra létrehozására
(miközben a katolikus kegyúr főváros sorra építi a
katolikus templomokat, ilyen támogatást majd csak az 1930-as
években kaptak a reformátusok). A kötet a ma már több mint
hatvan gyülekezet történetén túl bemutatja az ebben a
munkában kiemelkedő lelkészeket, nem lelkészi
tisztségviselőket és családokat is. Nyomon követhetjük a
legfontosabb egyesületeket és a sokszor Budapestről –
nyugati mintára – elinduló mozgalmakat is. Például a
Szilassyak, a Biberauer (Bodoky) család, a KIE, Török Pál,
Szabó Aladár, Szabó Imre, Ravasz László tevékenységét. S
mindezt végre nem egy eltorzított közelmúlt szemszögéből
láthatjuk.
A budapesti reformátusság szinte „mindenre
jó lakmuszpapírja” az egyetemes protestáns
egyháztörténetnek is. A presbitériumok összetételének
elemzése bizonyítja egyrészt a magyar reformátusság
értelmiségi-politikai „elit” jellegét, de hírt ad a
főként a keleti országrészeken tömegegyháznak számító
szervezetnek a kapitalista nagyvárosban könnyen „elvesző”,
legfeljebb hagyományos „nemzeti tudatú” szegény híveiről
is. A sokféle nehézséggel azonban zömében sikeresen
küzdöttek meg az elődök, s a nyugati polgári protestáns
modellek nyomán sikerült egy alapjában véve
„agráregyháznak”/népegyháznak a szekularizáció
erősödő hullámaiban hitvalló jellegű polgári egyházként
is stabilizálódnia. A két világháború között jórészt
igen nehéz gazdasági és politikai helyzetben korszerűsödött
szervezetű egyházban egyrészt minőségi vezető
személyiségek sora jutott szerephez (Ravasz László, Szabó
Imre, Pógyor István stb.), másrészt olyan egyházi
„hálózat” alakult ki, amely – a világ kataklizmáitól
persze nem függetlenül – emberileg megérlelte a háború
utáni, a kommunisták által később elfojtott lelki
ébredést.
Úgy tűnik, hogy ez a folyamat – amely sok
szálon (népfőiskolák, népi írók, Kisgazdapárt stb.)
kapcsolódott a magyar agrártársadalom demokratikus politikai
ébredéséhez is – „menti meg” később a kommunizmusnak
kiszolgáltatott egyházat. Azt az egyházat, amelyet saját
hűtlen fiai (a békepapok és a „progresszív
keresztyének”) árulnak el majd évtizedeken át. A magyarság
sorsával összefonódó reformátusság (mint „magyar
vallás”) 1948 utáni kálváriája figyelmeztetés minden
keresztyénnek: nem szabad hamis emberi megváltások
prófétáival szövetkezni! Ez mindig zsákutca.
A budapesti reformátusság sokszempontú
bemutatása persze másra is tanít. Az emberi életet egyre
inkább átható uniformizáló materializmussal szemben van
lelki ellenszer! Egy nem ellenséges politikai világban óriási
szervező- és hatóerőt jelent az evangélium. Ez őrizte meg a
helyi tradíciót és történelmi gyökérzetet nélkülöző
reformátusságot. Hiszen a 2001-es népszámlálás szerint
Budapesten – a kommunizmus hit- és hagyománypusztító uralma
és a szekularizáció spontán hatásai után – több mint 225
ezer ember vallotta magát reformátusnak. Persze tudni lehet azt
is, hogy sok közülük a „statisztikai református”.
Óriási szám ez, miközben ezek az emberek
és utódaik sok helyről, sok gyülekezetből hiányoznak. Az
1989-ben újra megnyílt szabadság légkörében az első nagy
lépést akkor is az önismeretnek kell megtennie, ha tudjuk,
hogy minden kegyelem. Budapest, a magyarság fővárosa talán
sohasem szorult erre jobban, mint manapság. Látszólag ennek a
másfél ezer oldalas két kötetnek a tartalma a főváros
valóságos és kulturális tradíció szerinti református
közegéé, de elfogulatlanul olvasva világosan látszik az a
nagy szerep, amely arányszámon felüli szellemi-kulturális
hatást kölcsönzött a magyar reformátusságnak még egy olyan
településen is, ahol mindig – bár állandóan növekvő
létszámmal – kisebbségben s gyenge infrastruktúrával élt.
A két szép kiállítású és gazdagon
illusztrált kötet bőséges kronológiai összefoglalóval és
pontos névmutatóval is segíti az eligazodást. S ami nagyon
örvendetes – hiszen az egyháztörténészi szakma a
kommunizmus időszakában csaknem kihalt –, hogy sok a fiatal
és színvonalas szerző. Vannak olyan tanulmányok is, amelyek
alapvető kiindulópontokat fogalmaznak meg a közelmúlt
református egyháztörténetét illetően. S itt különösen
fontos az, hogy a tanulmányok szemlélete öntudatosan szemben
áll mindazzal, amit itt évtizedeken át sulykoltak: az egyház
története nem jelentéktelenedő függeléke a
„tudományos” történetszemléletnek! S így válik talán
mindenki számára világossá az is, hogy milyen irtózatos
lelki-erkölcsi és anyagi pusztulást hozott a békepapság.
Hatalmas teljesítmény ez a könyv, s
reméljük, hogy lesz sokféle folytatása.