Thimár Attila
Tanulmányok a magyar nyelv
ügyének 18. századi történetéből
Argumentum Kiadó, 2005
A magyar állampolgároknak teljesen
természetes, hogy itthon – akár a boltban, akár az
önkormányzati hivatalokban – magyarul beszélnek velük, s
idegen szót leginkább akkor hallanak, ha külföldre mennek. A
bezártság éveiben ez még sokkal inkább így volt. 1990 óta
már többet lehet utazni idegen országokba, egyetemistáink
féléveket töltenek kint ösztöndíjakkal – mint hajdan a
peregrinusok –, sőt, immár itthon is lehet idegen nyelvű
iskolákba járni. Külföldiek is egyre többen jönnek akár
turistaként, akár dolgozni hazánkba, s egyre kevésbé
feltűnő, ha a szomszédunkban németül, angolul, kínaiul vagy
olaszul beszélnek. Mindezen új jelenségekkel együtt
napjainkban is egynyelvű az ország, a hivatalos
törvénykezési, közigazgatási, oktatási nyelv, valamint a
társadalom kommunikációjának nyelve is a magyar.
Nem volt azonban mindig így, a 18. század
utolsó harmadáig az említett területeken a latin uralkodott,
s az úgynevezett nemzetiségi nyelvek, azaz a hazánkban
megtelepedett különféle nemzetiségek nyelvei csak a
társadalmi kommunikáció egyes színterein jelentek meg. Sőt,
az ország különböző földrajzi területein is más és más
nyelvet használtak a hétköznapi érintkezés során. E
helyzetnek nagyon sok következménye volt a nyelvhasználatra,
illetve a nyelvtudásra nézve. Az ország lakosaink nagyobb
része feltehetőleg több nyelven is meg tudta értetni magát,
ha nem is tökéletesen, a grammatika szabályainak megfelelően,
de legalább annyira, hogy a beszélgetőpartner megértse
szándékait, véleményét. A kommunikáció egyik fontos
eszköze a latin nyelv volt, amelyet akár a társadalmi rétegek
egymás közötti érintkezésében – például hivatalos
ügyek, bírósági perek – lehetett használni, akár alkalmas
volt arra is, hogy a különböző földrajzi területekről
érkező emberek szót értsenek egymással. E kommunikációs
csatorna közös – bár nyilván nem feltétlenül magas
szintű – használatát elősegítette, hogy az iskolai
oktatás nyelve is a latin volt, s ezért bárkinek, aki
hosszabb-rövidebb időt töltött az iskolapadban, a fülében
ismerősen csenghettek a latin szavak. Ez a vegyes
nyelvhasználati képlet a 18. században nagy átalakuláson
ment keresztül, s a század végére egyre többen írják le,
hogy a magyar nyelvet kellene domináns szerepbe helyezni, és
leváltani ezzel az évszázadok óta használt latint, illetve
kötelezővé téve minden társadalmi réteg és nemzetiség
számára a társadalmi kommunikáció alapnyelvévé kijelölni.
A Bíró Ferenc szerkesztette kötet e nagyon
izgalmas probléma történeti gyökereit, a magyar nyelv
ügyének 18. századi változásait járja körül. Öt nagy
tanulmányt olvashatunk a könyvben, s szerencsére mind az öt
más-más szempontból közelíti meg a kérdést. Az eltérő
szempontok és témaválasztás eltérő módszereket jelent, s
ezért e kötet átfogóan bemutatja a nyelvkérdés 18. századi
történetének elemzési lehetőségeit. Kiemelkedően fontosnak
tartom, hogy a tanulmányírók – talán végre valamiféle
áttörés eredményeként – a nyelv ügyéről szólva a
nyelvhasználat tényeit, összefüggéseit vizsgálják. Azt
jelenti ez, hogy bár elsősorban történeti vizsgálatokról
van szó, nem elégednek meg pusztán az írásbeliség
emlékeinek vizsgálatával, kutatják azt is, hogy a
forrásokban milyen nyoma van a szóbeli nyelvhasználatnak. E
váltás azért nagyon fontos, mert tudjuk, hogy az írásban
rögzített művek esetében a szerzők sokszor – alkalmazkodva
a korabeli kívánalmakhoz – a műveltséget inkább jelző
latin, esetleg francia vagy német nyelvet választották,
jóllehet élőszóban magyarul vagy tótul beszéltek.
A témák így együttesen azért is
különösen érdekesek, mert az irodalmi életnek éppen hogy
nem a centrumát, hanem különféle szélső területeit
vizsgálják, azaz példaanyagukat nem a kanonizált szerzők
immár sokszor elemzett műveiből, hanem a korabeli
folyóiratokból, az oktatási rendszerből, a
színmű-irodalomból és a színjátszás területéről,
illetőleg a közköltészetből merítik. Nagyon izgalmas az
ötödik tanulmány, amely a közigazgatás nyelvhasználatát
elemzi egy kitüntetett intézkedés, II. József német
nyelvrendelete alapján. Az egykorú festményeken fehér
parókában és piros kabátban megjelenő, szigorú arcú
uralkodó híres nyelvrendeletéről még ma is tanulnak a
középiskolások, ám a tananyagnak az már nem része, hogy
miként reagáltak erre a magyar vármegyék, a politikai élet
szereplői.
A kötet bevezetését a szerkesztő, Bíró
Ferenc írta. Összefoglalja, hol tart jelenleg a magyar nyelv
ügyének kutatása, milyen fogalmi keretekkel dolgoznak
irodalomtörténészeink, s ezek a keretek hogyan illeszkednek az
európai kutatásokban használtakhoz. Bíró kiemeli, hogy a
magyar nyelv előretörésének nélkülözhetetlen
mozgatórugója volt az új, nyelvi-kulturális közösségi
fogalmának megerősödése a hagyományos állami-politikai natio
fogalmával szemben. A bevezetés elénk tárja a kutatásnak azt
a három fő irányát, amelyet a könyv tanulmányai is
követnek: „Az egyik az ideológia – már most jól
látszik, hogy a nyelvkérdés különféle interpretációi a
18. századi magyarországi társadalom bizonyos rétegeinek
érdekeit szolgálták. A második a nyelvhasználat
(milyen viszonyban voltak a korabeli Magyarországon használt
nyelvek), a harmadik pedig a politika: ha a nyelvkérdés
jó ideig nem is volt tárgya politikai közbeszédnek, annál
fontosabb kérdés, hogy mikor és hogyan lett az, s ez milyen
következményekkel járt.”
Az első tanulmányban Balogh Piroska és
Szilágyi Márton arra keresnek választ, hogy az Ephemerides
Budenses című korabeli lapban, amely a felvilágosodás
magyarországi hírhozója volt, miként került elő a magyar
nyelv mint a nyelvválasztás eredménye, azaz milyen alkalmakkal
és milyen újságírói kommentárral tárgyalta a lap a magyar
nyelv túlsúlyba kerülésének folyamatát.
A második tanulmányban Margócsy István
elemzi azt a fény századán végighúzódó hosszú folyamatot,
melynek során az iskolákban alsó- és középszinten
felmerült és egyre inkább teret nyert a magyar nyelv
oktatásának szükségessége. A főként a kérdésfelvetések
pontosságát szem előtt tartó szövegből kitűnik, hogy
párhuzamosan létezett egymás mellett mind a magyar, mind a
latin nyelv előtérbe állítását célzó törekvés, és a
magyar dominanciája csak lassan, az intézményi struktúra
erővonalai mentén alakult ki. Élen jártak ebben a piarista
iskolák. Margócsy tanulmányának érdeme, hogy nagyon sok
adattal támasztja alá gondolatmenetét, s ez a példa-, avagy
adattárnak is beillő, rendezett felsorolás alapkutatásként
lehetőséget nyit a további, finomabb hangolású vizsgálatok
számára. A tanulmány végén húszoldalas felsorolásban
kronológiai sorba külön kigyűjti a magyar nyelv iskolai
használatára vonatkozó adatokat – ez egyedülálló a maga
nemében.
Demeter Júlia és Pintér Márta Zsuzsanna az
utóbbi évek iskoladráma-kutatásainak eredményeit
felhasználva egy összesítő vizsgálat alapján mutatta ki,
hogy milyen arányban nyert teret a magyar nyelv az iskolai
színjátszásban. Fontos határpontnak számítanak az 1750
körüli esztendők, majd a jezsuita rend feloszlatása (1773)
körüli évek, amikor a jezsuiták vetélytársai, a magyar
nyelvű művelődést szorgalmazó piaristák kerültek előnyös
helyzetbe; és az 1790-től 1800-ig terjedő időszak, az
állandó társulatú magyar színjátszás első évtizede.
Nagyon izgalmas Csörsz Rumen István szintén
összefoglaló jellegű írása a közköltészet nyelvi,
mármint nemzetiségi nyelvi állapotáról. A közköltészet,
az irodalomnak a hétköznapi életben használt, alkalmazott
szintje még számtalan kiaknázatlan területet jelent a
kutatók számára. Ez az irodalmi szint ugyanis egyrészt nagyon
közel állván a szóbeliséghez jól reflektált a két
létmód – a szóbeli és írásbeli – együttélésére,
másrészt az idesorolható művek jóval kevésbé szigorú
műfaji, illetve hagyományozási szabályokkal rendelkeztek, s
ezért sokkal több minden és sokkal többféleképpen
kerülhetett rögzítésre a lakodalmi énekek, búcsúztatók,
csúfolók, tréfás versek szövegeiben, mint a magas irodalom
műfaji szabályait szem előtt tartó művek esetében.
Soós István tanulmánya II. József
nyelvrendeletének a vármegyékre gyakorolt hatását
térképezi fel. A német-római császár és egyben magyar
király emez elhíresült rendeletével hazánkat az ausztriai
és a német-római birodalomba akarta integrálni. Soós
vizsgálatából kiderül, hogy József császár számára ez
pusztán adminisztratív és modernizációs kérdés volt, s ő
nem kívánta ezzel provokálni a Magyarországon ekkoriban egyre
erősödő ideológiát, amely az országban a magyar nyelvet
akarta bevezetni. A politikai élet szereplői, a vármegyék
válaszukban elutasították a rendeletet, ám érdekes, hogy sok
helyen a német helyett nem a magyart, hanem a hagyományosan
jól működő latint akarták visszaállítani.
A kötet tanulmányai bizonyítják, hogy a
magyar nyelv térhódítása, sőt az, hogy az 1830-as évekre
valóban domináns lett hazánkban használata, korántsem
egyenes vonalú, de meg lehet kockáztatni, hogy nem is
egyértelműen szükségszerű fejlődés eredménye. Sok
kitérő, mellékág és sok, egymástól eltérő szándék
végső összege lett a magyar nyelv államnyelvvé tétele
1844-ben. E kötet első a maga nemében, következésképp az
egyes részterületek vizsgálata során még sok kérdést
nyitva hagytak a kutatók, s mivel különböző témákat
vizsgáltak, egybefüggő kép vagy általános modell sem
bontakozhatott ki, de a további kutatások pótolhatják majd e
hiányokat. A tanulságok azért fontosak, mert most, a 21.
század elején, a globalizáció korában újból előtérbe
kerül a kérdés arról, hogy egy közösséget milyen erők
tarthatnak össze, s ezek között milyen szerepet játszhat a
közösen használt nyelv.