Temesi Ferenc
7. Út
(Amelyben
Farkas, Katival a szívében, Károllyal és Judittal indul A’damba,
Jaapmiatt, Dzsókért; és nem tudja még: a Szent
Miklós-templom plébánosa, Grácián testvér kedvéért)
„Meseautónkon, színezüst erdők
során, repülünk a szívünk tavaszán…”
Farkasnak még csak szólnia sem kell, Károly
azonnal kikapcsolja a kocsi rádióját (már nem a Toyota Carina,
de azért egy jó közepesnek számító autó volánjánál
ül). Farkas, Katival, az autóbalesetben meghalt szerelmével a
szívében, mereven az utat nézi. Azt tudja, hogy kétszer nem
fog autóban meghalni.
Judit a hátsó ülésen megjátszott
érzelmességgel azt énekli fátyolos hangján:
„Hisz máma nincs dráma, s nem kell a
nagyregény…”
Az utóbbit így, egybeírva énekli. Nevetnek,
halkan. Judit azért kéredzkedett be hozzájuk, mert Dzsók
hívja, baj van.
Károly újra bekapcsolja a rádiót. Jacques Brel
az, az egyetlen belga, akiről a hollandok nem faragtak viccet,
azt énekli:
„Dans le port d’Amsterdam / Y a des marins
qui mangent / Sur des nappes trop blanches / De poissons ruisselants
/ Ils vous montrent des dents / A croquer la fortune / A décroisser
la lune…”
Utána hosszú ideig csönd. Aztán tankolás.
Aztán csönd.
Amszterdamban Juditot kiteszik a Rozengrachttól
nem olyan messze. Ők Jokéhoz mennek bejelentkezni (persze már
villamossal). Joke szintén borús, félti Dzsókot. Kedves,
gyermekinek maradt arca elsötétül. Aztán váratlanul azt
mondja magyarul:
Én kétéves voltam, mikor idekerültem. De
még egy gyereknek is bujkálnia kellett a többi gyerek közt,
ha zsidó volt. Hát ezért tanul most én magyarul.
Megpuszilják egymást. Farkas telefonál.
Igen, akkor ott, félóra múlva.
Jaappal beszélt, aki a Vörös Hattyú Kiadó
társtulajdonosának szinte mindig üres lakásában él.
Farkasnak kedves ez a kégli: az első, amelyben Amszterdamban
lakott, a fesztiválkor. Károlyt elküldi csavarogni, némi
készpénz kíséretében. Annyit nem ad, hogy a kirakatban ülő
nőknél kössön ki.
Amikor belép, Jaap épp telefonál:
És tudod, mit kérdezett tőlem Minnie? Azt,
hogy: szeretsz te engem? Hát persze, mondtam. De nem úgy, mint
apa a lányát. Úgy is, mondtam. És még?, kérdezte. Mint egy
srác a csaját… Á, nem. Egyre követelőzőbb. Na, szia.
Mi van Verával?
Farkast meglepi a kérdés.
A négyéves nászútnak vége. Visszament a
saját nemzedékébe. Egy kakaószínű sráchoz. Mind
visszamennek, csak hogy tudd.
Ezt a legjobbkor mondod nekem, Farkash.
Apropó, nem vagy te rokona Aiden Wilson Tozernek?
Az ki?
Egy amcsi protestáns prédikátor volt, aki
szerint az ördög jobb teológus, mint bárki közülünk,
mégis ördög. Azt hiszem, kiadom egy könyvét. Szóval, kedves
Mr. Tozer?
Nézd, annyit tudok a nevemről, hogy osztrák.
Utánanéztem. Amerikában öt névrokonom van. Egy se pap. A
következő névváltozatokat találtam különben a Tozerra a
világon: Tozzter, Tootzer, Tzer, Totzre, Totezr, Totzer, Totzzer,
Totze, Toter, Totzerr, Ottzer, Ttozer, Otzer…
Elég, elég. Te is meg vagy áldva, úgy
látom.
És a novella második része, amit küldtem?
Farkas a kezébe vesz egy hamutartót. Barátja elővesz egy
dossziét, újra átfutja. Míg ő olvas, Farkas rágyújt.
Először az volt az érzésem, hogy elég az
első fele. De nem. Ez így jó, ahogy van. Egyben. Különben
már hat másik novellám is van magyaroktól. Lassan kezd
összeállni az antológia.
Jaap megdörzsöli az orrnyergét.
Nyúzottnak nézel ki, nem boldognak, mondja
Farkas.
Pedig ez csak a látszat, feleli Jaap. Az igaz,
hogy én sem tudom, egy szerelem mikor, hol és miért ér
véget. Szerettem én Annekét is. Nem a kezdet a fontos, hanem a
vég. A hernyónak vége, de a pillangónak ez a kezdet. A vég
az, ahonnan elindulunk. Semmi se fejeződik be szépen, épp
ezért fejeződik be.
Farkas újabb cigire gyújt, és kinyitja az
ablakot.
És mi van Annekével?, kérdi.
Ő a heroin hősnője (heroin’s heroine)
lett. Ezért is megyek el innen. Meg ha hiszed, ha nem, Minnie
miatt is.
És hová mész?
Egy másik Hollandiába.
?
Arubára megyek. Ha nem tudnád, ma is
Hollandiához tartozik. A Dél-Karib-tengeren. Minden holland
ott. A házak, az éttermek, az élelem, még a fapapucsok is.
Csak mindig nyár van. Ott nem találsz depressziós embert. Ja:
és adóparadicsom. Kívül a hurrikánzónán. Olyan, mintha egy
holland faluban lennél, csak süt a nap, és tintakék a tenger.
És a Holland Antillákon van fű is. Meg
minden egyéb. A nagy átrakóhely.
De nem azért megyek oda.
Sejtem.
Nézd, bármikor felülhetek egy repülőre. A
cég ügyeit intézhetem az interneten. Ebből a szempontból
mindegy, hol vagyok. Csak most ne lássam a két csaj egyikét
sem. Még hogy az emberek szeretik a szerelmeseket! Ez az Emerson
komplett hülye volt.
És mit szól ehhez Minna?
Megbeszéltük, hogy ha leérettségizik,
jöhet utánam.
Hm. Inkább ereszd el. Ha szeret, visszajön.
Ha nem jön, akkor sosem is szeretett.
Jaap hoz egy sört, meg magának egy tonikot.
Ha te a tökéletességet várnád, egyetlen
könyved se fejeznéd be. Jól mondom?
Jól, mondja Farkas meglepetten. Felpattintja a
dobozos sört.
Nézd, a telefont már föltalálták.
A magyarok.
Jó, a magyarok, és egy bizonyos Mr. Bell
kaszálta be a zsozsót. Emilezhetünk éjjel-nappal.
Már bank is ment csődbe interneten. Hát még
egy szerelem.
Hülye vagy. Vagy irigy, mert téged otthagyott
a te Minnie-d.
Ez fájt, mondja Farkas. De nem akarok így
búcsúzni. Jatt a jattba. Eljátsszák a feketék kézfogását.
Dzsókhoz megyek, nagy bajban van.
Jaap kikíséri Farkast.
Puszild meg, a helyemben is. Óriási
tehetség, mondja.
Farkas visszanéz az ajtóból, szomorúan.
Nincs más: én is átállok a
számítógépre. Akkor nem veszítelek el.
Amint zötyög a villamoson, bevillan neki az a
jelenet, amikor egy nyáron Dzsók olyan kivágott atlétatrikót
viselt, hogy a különben kicsi melle kilássék. Farkas mindig
úgy fordult, hogy lássa.
Ez nem ér, mondta Dzsók. Az itteni férfiak
nem tesznek ilyet.
Nem hát. Elsodorják a felszállni akaró
nőket, nem engedik előre őket az ajtónál, nem segítenek le-
vagy fölszálláskor. Az egyenlőségmániás feministránsok (Dzsók
is az) ezt már elérték. A villamoson egy félvér srác ül
vele szemben, a trikója mindent elmond:
LEMONDTAM A SÖRRŐL, A SZÍVÁSRÓL ÉS A
NŐKRŐL: EZ VOLT A LEGROSSZABB NEGYEDÓRÁM.
Nem tudja, miért, de eszébe jut Sandor, aki
már csak annyit tudott magyarul, hogy „Hajrá, Fradi”, és bedobóember
volt egy rossz hírű bár előtt. Ja igen, Dzsók kedvelte
valamiért! Sandor hivatalosan is el akarta ismertetni a
munkáját. De ehhez adószám kellett, amihez hivatalos
lakóhely kellett, amihez viszont… Így, körbe-körbe. Mire
hosszú hónapok után meglett az engedély a foglalkoztatási
hivataltól (CWI), már nem kellett neki.
Átvezetés a másvilágba, gondolja, amikor
csönget Dzsók lakásának ajtaján.
Szia, mondja odabenn.
Dzsók keskeny vállát látja csak, Judit
köszön vissza. Judit kihívja a konyhába Farkast, de ott is
suttog.
Nem akart a kórházban, idegenek közt
meghalni. Gyomorrák, végső stádium.
Pont most, sikerei csúcsán.
A halál nem kíváncsi ilyesmikre, suttogja
Judit. Mélybarna szeme alatt máris egy árok. Elhagyta a
barátnője is. Körülbelül egy-két hónap lehet hátra. Most
nyugodt, beadtam a morfiumot. Iszonyú fájdalmai vannak, Farkas.
Majd elájultam, amikor megláttam. Etetnem kell, de ő úgy nem
tud enni, ha nincs benne fájdalomcsillapító. Van, hogy szart
hány. A végbele visszalöki a bélsárt… Először a
beszédközpont gyöngül el, aztán a hallás, aztán a
reakcióképesség… Azt mondta: ígérd meg, hogy velem
maradsz, amíg meg nem halok!
Jézusom, mondja Farkas, és a tenyerébe
hajtja a fejét.
Ez egy szent lány, a csontjáig. Már lassan
csak az van. Ez a lány, aki már nem mert a szerelemben hinni…
A Béla miatt?
Miatta is. Nem tudott úgy élni, hogy
állandóan becsapják.
És most?
A gyomrát már kivették, a beleit zabálja
föl a kór. A pokol összes démona benne surrog, és hánytatja
nappal és éjjel. Már voltam a hentesnél, a péknél, a
sajtosnál – hátizsákkal. Csak minek. De azt mondta, mikor
megjöttem: Igyunk egy kis kínai pálinkát!
De hát az a világ legrosszabb…
Nem érdekes. Legalább ivott. És buddhista
történeteket meséltetett. Láttad azt a kis tibeti
bronzharangot az ágyánál, tele lótuszvirágokkal? Én tettem
oda, mert olyan halk a hangja, hogy a konyháig nem ér el…
Minden buddhista szelleműzést, gyógyítást megpróbálok…
Ő, aki éveken át nem nézett ki az ablakon,
csak festett…
Láttad a legutóbbi képét? Eltakarja az
ablakot. Tömény, összesűrűsödött szellem, hatalmas
ecsethullámok, vonalglisszandók.
Őrület, őrület… A világ egyik
legtisztábbja, tehetsége, és így…
Farkas a konyhaasztalra borul. Judit ad neki
egy pohár máotáj pálinkát. Farkas megissza, mintha áramot
vezettek volna belé, megrázkódik.
Ittuk a kínai pálinkát, a harminckilós
testéhez tartozó, valaha iszonyú erős, kisdednyi kezét
fogtam, és azt mondtam:
Hová mész? Ne menj sehová.
Keresztény-buddhista névsorolvasást
tartottunk, hogy kivel lesz érdemes találkozni a túlvilágon,
kivel nem… Be kell menni a sötétség szívébe, és akkor…
A vérfertőzésről beszéltünk, de tényleg, mintha lenne
bármi közünk is hozzá. Hol ő volt keresztény, hol én a
buddhista, hol fordítva…
Judit apró kis galacsinokat gyúr
kenyérbélből.
A legfontosabb, hogy tudd, mikor mennyi
morfiumot kell neki adni. De ő azt tudja. Volt itt már az orvos
is.
Te, figyelj, Judit. Tudom, hogy nem ez a
pillanat most…
Minden pillanat jó, ha igaz a szándék.
Én már nem bírom ezt a hazugságot. A világ
minden táján gyóntam, angolul, franciául, csak sose mertem
megmondani, hogy nem voltam első áldozó. Egy pap miatt, aki
rossz pedagógus volt, és ötévesen, 1955-ben kiűzött a
saját vallásomból.
Elegem van a nyöszörgéseidből. Légy már
férfi. Tanulj már Dzsóktól egy kicsit… Este, amikor beadom
a nagyobb adag morfint, elviszlek a Szent Miklós-templomba.
De én ateista is lettem…
Mindent meg kell gyónni. Az egész életedet,
mondja Judit, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne,
odaáll mosogatni.
Egyél, szól vissza Farkashoz. Ott van minden
az asztalon.
Ha tudnék, mondja Farkas.
Eljött az este. Judit enni adott Dzsóknak:
egy fél bögre levest. Aztán intravénásan beadta az esti
adagot, Dzsók mintha megismerte volna Farkast, de nem szólt
semmit…
Míg a templomba mentek, Karolin váltotta föl
Juditot. A barátnők maradtak vele, azok adták kézről kézre,
azok jöttek, azok váltották egymást.
A villamoson (mindegy, hogy milyen színű, na
jó, kék) Judit azt mondta Farkasnak:
Grácián testvérhez viszlek a Szent
Miklós-templomba. Ez a legnagyobb katolikus templom itt…
Egy kisebben voltam már…
Csönd. Ő magyar származású, igen kemény,
de igen karizmatikus pap. Ferences szerzetes. Nálad úgy
tizenöttel fiatalabb, de ez nem számít.
Leszálltak a Centraal Station (ejtsd „sztásün”)
előtt. És elindultak a metró felé, majd jobbra fordultak. Ott
komorlott a messzire látszó templom, nyilván ő is a
hajósoké, a kereskedőké, hogy már a tengerről lássák.
Judit bevitte a sekrestyébe Farkast, bemutatta
az atyának. Amikor Grácián testvérrel egymás szemébe
néztek, Farkas tudta, hogy itt befogadják.
Judit Grácián testvérre hagyta a
továbbiakat. Farkas misztikus lánytestvére visszament oda,
ahol a legnagyobb szükség volt rá.
Grácián testvér nem a gyóntatószékbe,
hanem egy félreeső gyóntatószobába kísérte.
Farkasból, mint amikor a zsilipet nyitják fel
hosszú idő után…
Atyám, megfosztottak az első gyónás
szentségétől.
Mondd el, hogyan történt…
A tegezéstől tegezésre váltott Farkas is:
Tudod, atyám, az én kis történetem
ötévesen ért oda, hogy az ember nem tudja, hogy több besúgó
járt akkoriban a templomba, mint hívő, a legkatolikusabb
magyar városban. Nem tudja, hogy az édesapja állásával
játszik, aki egyedül nem volt párttag Szeged tizenkét
általános iskolai igazgatója közül. Aki csak névtelenül
vagy álnéven fizette az egyházi adót.
A mise után az oltártól jobbra eső
sekrestyében imákat és szent énekeket tanultunk. Szerettem,
jó hangom volt. Azután jött a kor videója, ami nem volt más,
mint a… – mindig angolul jut eszembe először – a slide
projector, vagyis a diavetítő. Nem is kevesen a gyerekek
közül ezért jártak a templomba. Különben olyan jó kis
filmeket láttunk (alul a szöveg, már annak, aki tudott
olvasni, de különben valaki, legfőképp az atya, mindig
elolvasta a képhez illő szöveget), hogy a jó kisfiú ad a
koldusnak alamizsnát, és szerencséje lesz, a rossz kisfiú nem
ad, őt meg balszerencse éri.
Egyszer az életben szerettem volna jó
helyről nézni a diát, mert a nagyfiúk mindig megelőztek és
kiszorítottak, alig láttam valamit. A vetítés a bal oldali
sekrestyében volt. És akkor keresztülrohantam az oltár
előtt. Vagyis nem térdeltem le. És akkor a plébános
meglátott. És akkor kiűzött a templomból, mint Jézus tette
a kufárokkal. Hogy az ilyen ne jöjjön ide többet, azt mondta.
El lehet képzelni azt a szégyent és
bűntudatot, ami egy idő után haragot és tagadást szül egy
kisfiú szívében. Hogy ezért nem lehettem első áldozó,
ebből következően bérmálkozó sem, nem fogtam föl. Már nem
érdekelt. A dolgok kezdtek rosszabbra fordulni: a nővérem is
csak Kecskeméten tudott bérmálkozni, mert ott nem
ismerhették.
Vad anyaghívő, vagyis materialista lettem,
anélkül, hogy felfogtam volna, az anyagnak nincs szüksége
arra, hogy higgyenek benne.
Na, és mi lett aztán, úgy tizennyolc-húsz
éves korod között, erre lennék kíváncsi, mondta Grácián
testvér.
Éreztem, hogy kicsit bőbeszédű vagyok, a
lényegre kell törekedni. Mint az írásban.
Úgy tizennyolc, inkább húsz körül már nem
olyan ostoba a halandó, hogy ne vegye számba az embernél
magasabb dolgokat. Erre költők, írók és barátok is
tanítottak. Hiszem, mert lehetetlen, mondá Tertullianus. A hit
először a filozófia köntösében kopogott az ajtómon, ami
mindig nyitva állt a szellemi kalandozások előtt. Először a
buddhizmus is filozófiaként fészkelt a szívembe, csak azután
lettem a tizenkét iskola közül a legkeményebb, a tibeti
buddhizmus híve. Mire divat lett, Hamvas Bélát akkorra már
rég kiolvastam. Akkor jött a taoizmus, nem kis mértékben
Weöres Sándor hatására, meg aztán a kínai utam sok mindent
megváltoztatott. Szerencse, hogy rám ragadnak a nyelvek (a
mélyen vallásos anyai nagyapámtól kaptam, nem tettem érte
semmit). De voltam én mohamedán (a Korán az egyik
legfontosabb könyv, de én itt meg szufista lettem) és a judaizmus
hívője is egyben, és persze itt is a nehezebb utat kerestem.
Például a Zóhárt, a ragyogás könyvét is szerettem
(a Kabbalával együtt), amelyet nem tartanak hitelesnek
az Ószövetség hívői és a Talmud követői.
Közben az egyetemen, de inkább kívüle megismerkedtem a magyar
és más, Ázsiából jött ősvallásokkal, a különböző
indián hitekkel és kultúrákkal. Táltosokkal és
sámánokkal. De voltam én hindu is. Talán azt kéne
elmondanom, mi nem voltam. Konfuciánus meg sintoista. Végül is
az volt a meglátásom (még a többismeretlenes vallások
esetében is), hogy Isten egy és ugyanaz az egy.
És mikor jöttél rá, hogy…
Már a fél világot és egész lelkemet
beutaztam, rájöttem, hogy én egy fordított Xavéri Szent
Ferenc vagyok. Ejtsd: Savéri, mert katalán volt. Ő odavitte
Keletre a hitet, én meg onnan hoztam ide. De a lelkem mélyén
éreztem (ez nem tudható), hogy én igenis keresztény vagyok.
Csak egy olyan fajta, aki idegenben látogatja az Isten házát.
Először franciául gyóntam Párizsban, a Quartier Latinben, a Saint
Étienne du Mont-templomban. (Visszafelé jövet: „A Boulevard St.
Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda / Nem
hagytalak el gyönyörű / vad ifjúságom, hangod mintha a
tárna / visszhangzana, szívemben szól ma még.”)
Ez szép, de mégse merted meggyónni senkinek,
hogy az első áldozás szentségében még nem részesültél.
Grácián testvér türelmes volt, de lényegretörő is. Ha rám
emelte a tekintetét, éreztem, hogy átlát rajtam.
Ez így van. Minél jobban figyelmeztem a
kereszténységre, annál inkább rájöttem egyetemes voltára.
De egy kicsit még pesszimista voltam.
Egy katolikus nem lehet pesszimista, mert maga
a vallás radikálisan optimista. A kereszténység, azon belül
a katolicizmus megtanítja, hogy a szeretet többet ér, mint a
szellem és a műveltség. Grácián testvér először
mosolygott beszélgetésünk alatt. Tudod, úgy kell hinni, mint
a napfölkeltében: nem azért, mert látom, hanem mert általa
látom a többit is.
Eszembe jutott Kati kedvenc négysorosa, a Négysoros
Fernando Pessoától. De nem szóltam róla semmit. Inkább azt
mondtam:
Egy olyan évszázadban, ahol a hitet a
Szentlélek nélkül akarják elérni keresztények, lassan már
Krisztust is kitudnák belőle, a megbocsátást megbánás
nélkül akarják elérni, az üdvözülést meg
újjászületés, megújulás nélkül, a mennyországot meg
pokol nélkül, nehéz szolgálat lehet papnak lenni.
Sosem volt könnyű. Amikor Grácián atya
újra a szemembe nézett, a szemében az volt: jó hírt hozok
neked. Ez rám is fért. Azt mondta, beszéljek a jó
cselekedeteimről is.
De amikor több a bűnöm, mint csillag az
égen, mondtam.
Nagycsütörtök volt, nagy szükség volt rá
máshol is. Már harmadszor kopogtak a gyóntatószoba ajtaján.
Kirótta a penitenciát. Fölállt, már indult. Egyszer csak
megfordult, a csuhája ujjából előhúzta a szentelt olajat.
Fejemre tette a kezét, imát mormolt. A homlokomat, a kezeimet
megjelölte a kereszt jegyével, és megáldott. Aztán
elővarázsolt egy ostyát.
Krisztus teste.
Azonnal odaragadt a szájpadlásomhoz.
Maradj még egy kicsit, mondta. Ne siess.
Elmélkedj.
Van még valami, mondtam. Van egy regényem,
aminek életemben először nem tudom a befejezését. Mindig
úgy kezdem el, hogy tudom a végét. Most nem.
Grácián atya keskenyen elmosolyodott,
elnézően és kicsit csodálkozva is. Annyit mondott:
Csak Isten tud befejezni bármit is.
Részlet az író Amszterdam
stb. címmel a Kortárs Könyvkiadónál hamarosan megjelenő
regényéből.