Főhajtás XII.
Kossuth Lajos csárdás kis
kalapja
Császár Dániel nyolcvannyolc éves
földműves 1947-ben, Tiszaszentimrén az őt faggató
néprajztudósnak, aki arra volt kíváncsi, emlékszik-e még,
miket beszéltek ifjúkorában Kossuth Lajosról, tömören azt
válaszolta: Kossuth Lajos a miniszter. Isten után ő a
vezér. Kerese István nyolcvanéves földmunkás sem volt
túlontúl bőbeszédű Pálfiszegen, 1947-ben: Harangoznak a
toronyban: / Legyen úgy, mint ’48-ban! És elénekelte a
Kossuth-nótát: Esik eső karikára, / Kossuth Lajos
kalapjára…
Aztán 1948-ban nem úgy lett, mint 1848-ban
volt.
1849 tavaszán szerte a hazában azt
énekelték: Kossuth Lajos kis kalapja, / Nemzetiszín lobog
rajta…
1914-ben – más idők jártak,
világháborúba indultak a besorozott magyar bakák – így
jegyezték föl a negyvennyolcas nóta szövegét: Kossuth
Lajos zöld kalapja, / Zöld pántlika lobog rajta…
1947-ben – éppen kezdtük („a múltat
végképp eltörölni”!) építeni a szocializmust – Márton
Mihály nyolcvankét éves öreglaki parasztember Kossuth
Lajosról mesélt: Mikor Kossuth kikiáltotta a
szabadságharcot, a következőket mondta: – Harcoljatok,
fiaim, mert vége az uraságok világának. Nem lesz többé úr,
egyenlőek leszünk.
Hogy mondókáját hitelesítse, hozzátette: Én
magam hallottam, éppen répát mentem temetni.
Nem hazudott. Hallotta. Az idő tájt
naphosszat Rákosi Mátyás szónokolt népboldogító
hazugságokat emelt hangon a rádióban. Igaz, neki nem volt kis
kalapja, s tar fején nem lobogott sem nemzetiszínű, sem zöld
pántlika. De ő volt a „miniszter”. És azt üzente, hogy
édes hazánkban most már minden jó és szép lesz.
’48-ban is azt hittük, hogy minden szép és
jó lesz.
Kossuth Lajos kis kalapja,
Nemzetiszín lobog rajta…
Aztán amikor nem loboghatott a nemzetiszín, s
Kossuth Lajos nevét hangosan kimondani sem volt tanácsos,
magukba kuporodva, reménykedve, csendben így daloltak a bús
kedvű magyarok:
Garibaldi csárdás kis kalapja,
Nemzetiszín pántlika van rajta,
Nemzetiszín pántlika van rajta,
Kossuth Lajos neve ragyog rajta.
Kossuth Lajos neve a remény, a nemzetiszín a
hit, a csárdás kis kalap a bizonyosság. Lesz még
egyszer…
Áldor Imre szerkesztésében jelent meg –
már a kiegyezés után – a Tarka Világ című
„képes regélő”: valóságosnak hitt szószátyár
mesegyűjtemény 1848–49 dicsőséges napjairól. Aki Áldor
Imre képes regélőjében kóborolt, azt is hihette: győzött a
forradalom, megnyertük a szabadságharcot.
Ha könnyes szemmel emlékezünk, kifényesedik
a történelem.
Metszett kép: Petőfi Sándor gyermekkori
lakhelye, a kiskőrösi szülőház. A valóságban kétablakos,
alacsony, nádfedeles parasztház. A metszeten: hatablakos, emelt
homlokzatú, klasszicista kúria.
Nagy költőnek nagy „lakhely” dukál.
Kossuth Lajosnak pedig nemzetiszínű csárdás
kis kalap.
Mert a kút mélyén szükségünk van
reményre, hitre, bizonyosságra.
Aki nemzetiszínű szalaggal felékített,
csárdás kis kalapot hord, az nem felejtette el a forradalmat, a
szabadságharcot, a Nemzeti dalt, a Tizenkét pontot,
az aradi vértanúkat. Az hisz a feltámadásban.
1867 után minden okos, törött gerincű
labanc kurucnak maszkírozta magát, de a becsületes kurucok –
lelkük mélyén – akkor is csárdás kis kalapot hordtak,
amikor a kurucnak maszkírozott labancok már mind divatos bécsi
módi szerint jártak.
Vékonyka versesfüzet, 1861-ben jelent meg
Pesten: Magyar Lant – A legkedvesebb honfidalok, balladák
és románcok a nép s az ifjúság számára. A címlapon
Petőfi Sándor arcképe.
A költő nevét nem írták le.
De Petőfi Sándor csárdás kis kalapot visel.
Éppen olyat, mint Kossuth Lajos.
Harangoznak a toronyban:
Legyen úgy, mint ’48-ban!
Szigethy Gábor