Szappanos Gábor
Szindbád,
a holdolajos képű temetői hajós
Szindbád száz év múlvára állította
be a régi temetőőrtől ajándékba kapott, kriptabéli vén
vekkert, amely megszólalásig hasonlított a hagyományos,
csörgő ébresztőórákhoz, de nem az volt, hanem olyan
szerkezet, amit szellemek húztak föl naponta leheletszerű
suhanásukkal, amikor a kriptát meglátogatták, vagy valamilyen
elintéznivalójuk akadt más kísértetekkel a sírkertben.
Szindbád arra gondolt, hogy ha ő dönti el, mikor akar
legközelebb föltámadni, és saját maga állítja be a
szellemórát, akkor talán nem lesz kiszolgáltatva másnak,
saját kezébe veheti a sorsát, s uralhatja az időt.
Az utóbbi hónapokban ugyanis egyre többször
bolygatták meg túlvilági álmát, sorra-rendre támasztgatták
föl mindenféle írók, akik feltűnést szerettek volna kelteni
az irodalmi életben, vagy nagy elődeik farvizén szerettek
volna beevickélni az irodalmi panteonba. Különösen egyikük,
bizonyos Szalai Gergő serénykedett leginkább a nyugalma
megzavarásában, valamilyen ürüggyel a nyáron
ötször-hatszor is feltámasztotta, mert valószínűleg túl
sok Krúdy Gyulát olvasott, és neki is kedve szottyant groteszk
kalandokba hajszolni a sokat próbált irodalmi alakot. Szalai
történeteiben persze Szindbád mindig nőzött, korhelykedett,
olykor duhajkodott is, hol Óbudán, hol pedig a görögországi
Szantorini szigetén.
Annyiszor támasztották föl, annyiszor
hegyezte a pennáját rajta ez a Szalai, hogy Szindbádnak
megfordult a fejében, egyszer megszökik az egyik novellából,
és beadványt nyújt be a Nemzeti Kegyeleti Bizottságnak, hogy
törvényileg tiltassák el az írókat attól, hogy állandóan
föltámasszák, hiszen mindenkinek alkotmányos joga, hogy holta
után békében nyugodhasson. De aztán eszébe jutott, hogy
nézne ki, ha egy múmia beállítana egy hivatalba, és
bármivel is előhozakodna, úgyhogy inkább hagyta az egészet a
csudába.
Szindbádnak egy-egy életes, derekas, mulatós
feltámadás után nehéz volt visszarázódnia az öröklétbe,
sokáig hánykolódott a koporsóban, amíg újra eljött érte
az álom, majd a halál – vagy valami ahhoz hasonló. Először
álomképek vonultak el tudata vásznán, zajos, illatos képek,
majd – ki tudja, mennyi idő múlva – mintha filmszakadás
történt volna: semmit nem hallott, semmit nem látott, fekete,
süket csend telepedett rá, mint néma, fekete varjú egy havas
tájban álló korhadt fa ágára. Még félig tudatánál volt,
amidőn ismét aszni kezdtek a feltámadás során részlegesen
regenerálódott izmai, száradni a belső szervei, szikkadni a
bőre.
Néha azonban a hajós, amikor senki se látta,
csak az órát működtető szellemek, az álom és a halál
mezsgyéjén gondolt egyet, és bármilyen gyönge volt is,
magától kikélt a koporsójából, eligazgatta a szemfedőt, a
selyempárnát, amelyre annak idején a fejét helyezték, de
amely mostanra egy kissé megkopott és elkoszolódott,
eligazgatta hát a fekhelyét, mintha ágyból kelt volna fel, a
koporsó fedelét levette, s óvatosan letette a koporsó és a
kripta fala közé, nehogy véletlenül nagy robajjal
lezuhanjon… Szóval, azért hagyta nyitva a koporsót, hogy
szellőzzön, amíg ő távol lesz, így ugyanis a poratkák nem
tudnak szaporodni, és ritkábban kell kirázni a
„koporsóneműt”. Kikélt, és a sírkövek között
bóklászott a csillagporos vagy holdfényes éjszakában –
természetesen csak éjjel hagyta el a kriptát –, és
nyugtató füveket keresgélt. Egy pesti temető ugyan nem
arborétum, de az eldugottabb zugaiban sokféle füvet találni:
Szindbád gondos keresgélés után lelt galagonyavirágot,
szúrós gyöngyajakfüvet, orbáncfüvet, citromfüvet,
szagosmügefüvet, árnikavirágot, komlót, szurokfüvet és
borsmentafüvet is. Mivel főzetet nem tudott belőlük
készíteni, jobb híján rágicsálta őket, és sikerült is
valamelyest csillapítania velük örök nyugalomra vágyó
lelkének zaklatottságát, hogy aztán ismét megkísérelje az
elszenderülést.
Előfordult az is, hogy sehogyan sem sikerült
visszazöttyennie a halálba: ilyenkor beletörődött, hogy most
egy kicsit „élni” kell, vagy legalábbis félholtként
vegetálni reszkető, sorvadt, csupa ín lábakkal, reszketeg
kezekkel, amelyeken átszűrődött a holdfény, koponyára
tapadt bőrrel, a szemgödrei mélyén megbúvó csúnya kis
disznószemekkel. Ilyenkor Szindbád az arcán magas
faktorszámú holdolajat kent szét, amit ugyancsak a saját maga
gyűjtötte kutyatejből és beléndekfűből állított elő, s
homlokára lazán föltolt holdszemüveggel kilépett a kripta
nyikorgó, pókok védte ajtaján a hűs éjszakába. Roskatag
térdekkel kószált a sírkövek közt, mint egy kísértet, és
a legtöbbször éjjeli, csak holdfényre nyíló virágokat
gyűjtögetett, amiket „hazavitt”, és a koporsója alá tett
préselődni. Volt köztük bódító illatot árasztó estike
meg több liliomféle, szemérmesen kitárulkozó virágkelyhek,
mint az első udvarlóra váró leányok száz esztendeje,
Szindbád hőskorában.
A holdszemüveget Szindbád teliholdnál
engedte le a homlokáról, mert a napfény századrészét
sugárzó telihold fénye is bántóan erős volt a vaksötéthez
szokott szemének. Ilyenkor kedvtelve olvasgatta a régi
sírkövek feliratait, és eltűnődött, mennyivel kellemesebb
tevékenység ez, mint annak idején élőként rossz híreket
olvasni az újságban. Szindbád mindig is a jó híreket
szerette, és ilyeneket a temetőben sokat olvashatott. A temető
kapujában máris volt egy „FELTÁMADUNK!”, bár ezt
Szindbád nem olvasta, mert kívül sosem járt, csak élő
korából emlékezett rá. A sírkerten kívülre sosem
merészkedett, annyi büszkeség maradt a génjeiben gavallér
korából, hogy csak divatosan és makulátlanul tiszta
öltözetben szabad mutatkozni az emberek – kivált az
asszonyszemélyek – előtt, márpedig ha egy élő véletlenül
meglátná aszalódó testét a főúton, abból semmi jó nem
származna. Az illető vagy megijedne tőle és elmenekülne,
vagy gúnyolódna rajta – vagy ha történetesen rendőr szeme
elé kerülne, nem szeretne neki magyarázkodni, hogy miért
nincsen nála személyi igazolvány, és hogy miért fest úgy,
mint egy múmia.
A sírfeliratok soha nem okoztak kellemetlen
meglepetést. Szindbád életében sok évtizeden át tanult
németül, azért ilyen sokáig, mert hol abbahagyta, hol
újrakezdte, s így igencsak elhúzódott a dolog. Sokszor
nyilatkozott úgy a barátainak, hogy „csak akkor halhatok meg,
ha már nagyon jól tudok németül”, de bizony halálakor nem
tudott még olyan jól, mint tervezte, viszont itt folytathatta
tanulmányait, mert a sváb családok fekete márvány
sírkövein sokszor találkozott az „Itt nyugszik…” formula
német megfelelőjével, a „Hier liegt…”-tel. Ezek a német
stúdiumok nem voltak túlságosan változatosak, de Szindbád
inkább örült ennek, hiszen tudta, hogy az ismétlés a tudás
anyja. Akadt egy sírkő – egy régi hugenotta család
csontjait rejtette –, amelyen francia szöveget is olvashatott:
„Ci gît…” Szindbád franciául is tanult, az édesapja
iránti tiszteletből, mert atyjaura franciatanár volt.
Szindbád mindig is szerette a „háztetős” ékezetet, és
irigyelte a franciákat, hogy az ő írásmódjukban ilyen
elegáns ékezetek is vannak, viszont a németekkel és
osztrákokkal érzett sorsközösséget, mert ők viszont
ugyanúgy írják az „ü” meg „ö” betűt, mint mi.
Tehát: csak semmi meglepetés, Szindbád nyugalmat akart. Egy
nyugodt, komoly ember az életben is az örök dolgoknak él,
mint például a szerelemnek és az igazság szenvedélyes
keresésének a boritalban, azokban leli gyönyörűségét, nem
pedig az átmenetiségben. De az élet már csak olyan, hogy a
nyugalmat, biztonságot sosem találta meg benne Szindbád, mert
adót mindig kellett fizetni, nem is keveset, sőt, egyre
emelkedő mértékűt, miközben a hajós jövedelme nem
emelkedett ezzel arányosan, számlákat mindig kellett fizetni,
a pénzt ezekre mindig elő kellett volna teremteni, márpedig ez
Szindbádnak mint szemlélődő, élveteg embernek, lézengő
ritternek sosem volt ínyére. Itt, a temetőben legalább a
holtakat nem adóztatták, nem zaklatták őket adóellenőrök,
végrehajtók, nem zaklatták fenyegető hírekkel, a folyton
nyüzsgölődő élők nem fárasztották piszlicsáré
ügyeikkel, szalmaláng-lelkesedésükkel. Mennyivel szebb és
igazabb a feltámadás ígérete az élők hiú reményeinél…
Szindbád persze nem az olyan feltámadásra
gondolt, mint amikor írói erőszak rángatja ki a
koporsójából, hanem az igazira.
Éppen ezért az árnyas tölgyfák között
álló ravatalozóból, amit egy verőfényes őszi napon nyitva
felejtettek, éjszaka ellopott egy vaskos bibliát. Mivel
Szindbád éppoly gyönge volt, mint egykor a nők iránti
ragaszkodása, nem bírta volna kézben vinni a kötetet,
ehelyett egy talált zsineggel átkötötte a bibliát, és
kétrét görnyedve a földön húzta a kriptáig. Így is
teljesen kimerítette a művelet; a könyv meglehetősen koszos
lett, világosbarna műbőr borítója összevissza karcolódott,
de legalább nem lett sáros, mert rég nem esett az eső.
Szindbád a megerőltetéstől holtfáradtan zuhant
koporsójába, még a legelemibb óvintézkedésekre sem tellett
erejéből: a koporsó fedelét sem húzta magára! Ha másnap
történetesen temetés lett volna a kriptában, botrányos
látvány fogadta volna a gyászolókat. De nem volt temetés
már évtizedek óta, mert a kriptában minden hely foglalt volt,
és látogatók sem jöttek soha, hiszen Szindbád rokonainak
minden leszármazottja is már rég a föld alatt nyugodott.
Aztán amikor – ki tudja, mennyi idő múlva
– Szindbád ismét felserkent, az egyik szomszéd koporsóból
kiborította a benne fekvő csontvázat, alighanem valamelyik
távoli, ismeretlen ősét, és a faszerkezetet fölállította
az ajtó mellé olvasóállványnak. (A szúk annyira
szétrágták, hogy szinte légiesen könnyűvé vált a hosszú
évszázadok alatt.) Most már csak azt kellett megoldania, hogy
a biblia fölkerüljön a tetejére. Szindbádnak nem volt ereje
föltenni, úgyhogy megkérte barátait, a pókokat, fonjanak
olyan erős fonalat, amelyre rákötve – saját porhüvelyét
ellensúlyként használva – kiszemelt helyére emelheti a
súlyos tárgyat. A felkért pókok két hét alatt
elkészítették a fonalat, s a következő lépés az volt, hogy
a végtelenül könnyű, de rendkívül erős fonalat valaki
átfűzze a kripta mennyezetéről lógó kampón, amelyre annak
idején a sírbolt építői a petróleumlámpát akasztották.
Ebben a munkában az órafelhúzó szellemek siettek Szindbád
segítségére.
Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a
hajós könnyebbnek találtatik a bibliánál, de aztán
elbillent a láthatatlan mérleg nyelve, és a szellemek,
valamint egy heves szélroham, amely a félig nyitva felejtett
ajtón zúdult be, együttes erővel a helyére taszajtották a
könyvek könyvét. Hátravolt még a feladat, hogy Szindbád
kinyissa a vaskos bibliát, hogy olvashasson is belőle. A sors,
a szerencse vagy a Jóisten Szindbád kezére játszott, mert a
könyvnek a hátsó borítója került fölfelé, tehát a
rövidebb, újszövetségi rész tanulmányozásához csupán ezt
a borítót kellett kihajtania. Szindbád amúgy is csak az
újszövetségi igére vágyott, a szeretet örömhíreire, az
Ószövetség haragvó Istenének nyugtalanító hírei nem
érdekelték. Szindbád minden erejét megfeszítve, két karral
nagy nehezen kihajtotta a borítót, s innentől fogva a
Szentlélekre bízta magát: hagyta, hogy a szél lapozzon a
könyv leheletvékony lapjai között. Úgy vélekedett ugyanis,
hogy ha a Szentlélek látogat be a kriptába szél formájában,
akkor a megfelelő, éppen aktuális evangéliumi részeknél és
verseknél fog kinyílni a Szentírás. (Bár élt a
gyanúperrel, hogy nem minden szélben a Szentlélek lakozik,
sőt, a szelek többségét eredendően gonosznak tartotta…)
„A bűn zsoldja a halál…” Ehhez az
igéhez még nem a szél segítségével jutott hozzá Szindbád,
hanem akkor, amidőn először felütötte a bibliát. E szöveg
olvastán mély szomorúság fogta el. Tudta, hogy bűnt
követett el, amikor ellopta a könyvet, pedig lelke mélyén
mindig is azt vallotta, hogy úgy kellene élnünk, hogy minden
cselekedetünk zsinórmértékül szolgálhasson a világnak.
Lelkifurdalását csupán az enyhítette valamelyest, hogy
csókot és könyvet lopni nem bűn, némi vigaszt pedig a mondat
másik fele nyújtott neki: „…Isten kegyelme azonban az
örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”
Ez a jó hír azonban kevés volt Szindbádnak;
ettől fogva vezeklésképpen az éjjeli virágtolvajokat és
sírrongálókat riasztgatta a temetőben: amikor
megpillantották múmiaszerűen összeaszott alakját, a hang
nélküli sikolyra tátott száját, hatalmas szemgödrét,
amelynek mélyén fenyegetően fehérlettek a töpörödött,
gonosz szemgolyók a hold vagy a mosléksárga utcai lámpák
fényében, szóval amikor meglátták e kísértetet, a
szerencsésebbek holtra váltan eliszkoltak a helyszínről, a
szerencsétlenebbek pedig szívinfarktust kaptak az ijedelemtől.
Szindbád persze nem volna Szindbád, ha nem
udvarolgatna holta után is. Nemcsak gyógyfüveket, nemcsak
virágokat gyűjtött kószálásai során, nemcsak bűneit
vezekelte le a bűnözők távol tartásával, hanem nőket is
hajkurászott. Ődöngött, mint a tétova novemberi szél,
be-bekukkantott más kriptákba, és kihallgatta a holtak
álmait, főleg a nőkéit. Ha valamelyik asszony arról
álmodott, hogy mennyire szeretne újra élni, Szindbád erőt
vett magán, és kiborította koporsójából a halottat. Ha
szerencséje volt, az áldozat sokkot kapott a durva művelet
hatására, és felriadt öröknek hitt álmából. Szindbádra
nézett csodálkozva, aki azonnal tenni kezdte a szépet:
„Kegyednek gyönyörű fehér a bőre, mint a tej, orcája
pedig akár a piros rózsa…” Ilyenkor meg-megremegett a
sírbolt teteje, mintha földrengés támadt volna, és egy
kevés vakolat Szindbád fejére hullott. „Ugyan, hagyjon már,
Szindbád, ugyanúgy hazudik, mintha még élne… Mostanra már
igazán benőhetett volna a feje lágya…” – válaszolta
szavak nélkül a kiválasztott, de látszott fejtartásán, hogy
örül a síron túli kalandnak. Aztán az asszonyból
hangtalanul ömleni kezdett a szó, és Szindbád hagyta
beszélni, mert tudta, hogy a nőket hagyni kell beszélni, hadd
beszéljenek a kis semmiségekről, amelyek betöltik az
álmaikat, mert ha hagyjuk őket beszélni, nyert ügyünk van.
Egy idő után persze Szindbád mégiscsak elunta a vég
nélküli locsogást, és közelebb lépve a nőhöz ekképp
kérte egy kis szerelmeskedésre: „Lenne egy javaslatom,
asszonyom: zörgessük össze a csontjainkat!” „Jaj,
Szindbád, ne ízetlenkedjen! – ripakodott rá a halott nő.
– Mit képzel, szajha vagyok én?!” Pedig másra se vágyott
jobban, mint hogy egy snájdig csontváz jól megropogtassa.
Ahogy Szindbád ott állt hosszú percekig, és
meredten bámulta a nőt, nemsokára azt vette észre, hogy nem
lát semmit, csak szürkeséget. Nem csoda, hisz jóval
naplemente után merészkedett hódításaira, leginkább ködös
napokon, és a félig nyitva felejtett ajtajú kriptákban sűrű
homály borongott. Szindbád ilyenkor eltűnődött, hogy
jelenést látott-e, vagy valóban megtörtént az iménti eset.
Az ilyen csöndes helyeken, mint a temető, az embernek van ideje
gondolkodni, elmélkedni… Szindbád is sokat merengett a fény
mibenlétén, és rájött például arra az érdekes dologra –
mivel nagyon sokat nézte a homályt, hiszen ez volt a közeg,
amiben létezett –, tehát rájött, hogy a homály, a
szürkület, ha valaki jól megfigyeli, nem egynemű
szürkeséget jelent, hanem szürke alapon világosabb
fénypontok összerendezetlen, folyamatosan változó halmazát.
Lassacskán a nők is szürke alapon
világosabb fénypontok összerendezetlen, folyamatosan változó
halmazaivá váltak. Szindbád ilyenkor leporolta fejéről a
porszerű vakolatot, sarkon fordult, és elhagyta a sírboltot.
Más kalandjai is akadtak, olyanok, amelyeket
akár izgalmasnak is nevezhetnénk, mindenesetre valóságosabbak
voltak, mint a tünékeny hódítások. Szindbád kriptája egy
barátságosan lejtő lanka közepe táján helyezkedett el. (A
temető legmagasabb pontján a ravatalozó puritán épülete
magasodott.) Az utóbbi években megsokasodtak az
özönvízszerű felhőszakadások. Ilyenkor fél méter mély
szutykos lé hömpölygött az alacsonyabban fekvő részek, az
urnatemető felé, ahol egész tó képződött. Szindbádban
ilyenkor feltámadt ősrégi hajósösztöne, és a kriptájába
sunyi ebként beólálkodó vízre leeresztette koporsóját,
mint holmi csónakot, és kievickélt a sírboltból egy kis
vadvízi túrára. Evező gyanánt az olvasóállványnak
használt koporsó fedelének egy jobb állapotban maradt darabja
szolgált, Szindbád ezt forgatta olyan ügyesen, mint
középkori vitéz a pallost, ezzel igyekezett elkerülni az
ütközéseket a sírkövekkel. Koporsója amúgy sem volt valami
biztos alkotmány, ha nekiütközik egy márványtáblának,
ízzé-porrá zúzódik. Ekkor – de csak ekkor! – Szindbád
karjaiba hihetetlen erő költözött, olybá tűnt, hogy
legrégibb, legigazibb énjének ideiglenes föltámadása
porhüvelyét csodálatos pezsgéssel tölti el.
Amikor leért a „tóhoz”, Szindbád
kikászálódott lélekvesztőjéből a derékig érő vízbe,
és kezdte visszahúzni csónakját a kriptához a habok hátán.
Visszafelé rohamosan hanyatlott a hajós ereje, s
„hazaérve”, a sírboltban valósággal beleroskadt a
koporsóba – úgy lógott ott néha, mint a kihúzott
vízihulla a mentőcsónak oldalán. Az is előfordult azonban,
hogy az ár, amilyen hirtelen jött, éppoly hirtelen el is
vonult, mintha valahol megnyílt volna a föld gyomra, hogy
eltüntesse a tengernyi vizet. Szindbád ilyenkor nem
vállalkozhatott arra, hogy visszavonszolja a messzi kriptába a
megfeneklett koporsót: kóbor macskákat és ázott bundájú
kutyákat verbuvált, befogta őket a koporsó elé a zsebeiben
őrzött madzagokkal, és velük húzatta haza a sárban.
A sírbolt nyirkos hűvösében barátságos
legyintéssel szélnek eresztette az állatokat, majd megnézte,
hol állapodott meg a biblia, hova lapozott a szél, míg ő
távol volt. „Én vagyok az út, az igazság és az élet…”
– olvasta legutóbb a vigasztaló sorokat, és lélekben nagyot
sóhajtva arra gondolt: „Én meg holtfáradt vagyok.”
Aztán lefeküdt pihenni – tán meghalni is
–, és elmerengett a szerencse forgandóságán, az élet és
halál örök körforgásán, meg azon, hogy fel kellene már
rázni a feje alatt a selyempárnát, ha legközelebb fölserken
álmából, hogy kényelmesebb fekvés essék rajta.
Ámen.