N. Pál József
Ady
– az irodalmi modernség s a progresszió viszonya
(II. rész)
A pozíció s a
feszültség körülményei s következményei
A fentebb elősorolt gondok a
személyiség s a szereptudat addig zártabb – 1905–1906
folyamán háttérbe szorulni látszó – elemeit
mozgósították ekkor. Mindez a helyzettudat
felülvizsgálatának, „lecserélésének” gondolatát nem
hozta el, de a biztonságérzet megroggyanását jelezhette, ami
módosulást is eredményezett. A versvilág törvényszerű
gazdagodásaként is értelmezhető volt ez a módosulás persze,
de a személyiség tépettségének, elbizonytalanodásának s
indulatainak radikalizálódását nem látni nem lehetett.1
A versekre nézvést két tematika, motívumkör feltűnése s
koncentrálódása lett szembeszökő, s mindkettő a világkép
mélyrétegéhez tartozott. Ez a „válság” az „istenes”
s a „magyar” Ady hangját erősítette fel, s e folyamatban
már nem a reá szórt vádak elleni védekezés, hanem az
öntanúsítás volt a fontosabb. Ady a magyarságát
támadókkal – igaz, ritkán – addig is polemizált,2
ám ekkortól már művekben, ciklusokká rendezhető
„tömbben” gondolkodott. Az, hogy Ady fellépése a nemzet
önmagáról való tudatának folytonosságára nézvést milyen
ambivalenciákat hozott, az is jelezte, hogy magyarságát
nemcsak a konzervatív tábor vonta kétségbe, hanem – igaz,
nem a nagyobb nyilvánosság előtt – az irodalmi modernség
középosztályi gyökereit mélyen őrző némely képviselője
is, s aligha csak az ifjonti hév, az eltérő költői
felfogás, szereptudat vagy a féltékenység okán.3
Az is igaz azonban, hogy – amint látni fogjuk – a költő
magyarságtudata, immár nem elsősorban az elmaradottságot
„ostorozó”, hanem a megkötöttséget kiemelő
„oldalának” radikálisabb feltűnése a közvetlen
környezetében – ellenkező irányú – fenntartásokat
szült, s ez is a nevezett feszültség részévé lett
visszavonhatatlanul.
A másik – polgári radikális szemmel
szintén némileg „érthetetlennek” tetsző – fordulatot
Ady „Istenhez hanyatlása” jelentette. Bár a hatalmat
reprezentáló, a hierarchikus rendbe beágyazódott egyházi
felfogással szembeni ellenállása megmaradt, a korábban
engesztelhetetlenül antiklerkálisnak mutatkozó költő
„istenes verseinek” sora is ekkortájt, 1907 végén indult
el. Az első két költemény a Budapesti Napló 1907 karácsonyi
számában megjelent Álmom: az Isten és A vidám
Isten volt (bár az induló Nyugat első számában
közölt A Sion-hegy alatt is ezekkel egy időben
keletkezhetett), de a fogódzóit elveszíteni látszó s
„hazatérésre”, „megtérésre” vágyó ember
világképének módosulásáról néhány, nem sokkal korábbi
verse is tanúskodott. A szabadgondolkodók „megtérésének”
lehetősége már 1906-ban, Párizsban foglalkoztatta őt, s
ennek is többször hangot adott. „Óh jaj, mindnyájunkat
fenyeget a veszedelem, hogy egy szép napon elfáradunk és
istenfélők leszünk” – írta 1906. november 26-án,4
a Sötét vizek partján vagy a Hazamegyek a falumba című
– egyaránt 1907 őszi – darabokat pedig a „szépen
elfáradt” ember vigasztaló Isten utáni vágyának biblikus
vagy profánabb eszménye lengte be egyértelműen
(„Néhányszor már-már szinte hittem, / Néhányszor
megjelent az Isten” – mondta az előbbi vers, míg a másikat
a „tékozlás”, a hazatért „eretnek” s a megbocsátás
képzete-motívuma uralta).5 A Sion-hegy alatt nemcsak
a biblikus képzetet, de a személyiség atavisztikusabb,
gyermekkori rétegét is mozgósította, ez a „tematika” az
1908-as esztendő termésében egyre meghatározóbb lett, az év
végén megjelent kötetben pedig (Az Illés szekerén)
önálló – a kötetet bevezető! – ciklusba (A Sion-hegy
alatt) rendeződtek immár a versek. Az ugyanebben a
kötetben olvasható A téli Magyarország-ciklus darabjai
(olyan versek, mint a Magyar fa sorsa, Az én magyarságom, a
Csokonai Vitéz Mihály vagy a Nekünk Mohács kell)
az 1909 elejétől indult kuruc- és „magyarságversek”
előhangjaiként is felfoghatók akár (az 1909 végén megjelent
Szeretném, ha szeretnének bevezető ciklusa az Esze
Tamás komája lett!), s az Új versekben még
oly kétely nélküli, „Holnap-váró” lendület is
észrevehetően megtorpant ekkorra.
Hiába gazdagodott a tematika Az utca éneke
„népszavás” darabjaival is, ezt a „hőkölést” s
az említett két „témát” nemigen tudták mire vélni
radikális barátai, s ennek több jele is feltűnt. Pogány
Béla – szerkesztőtársa volt a Budapesti Naplónál, s ő
szerezte meg a „holnaposoknak” a Független Magyarország
című lapot6 – a többes szám első személy
szigorával például ilyenformán írt: „…be kell vallanunk,
hogy egy kicsit megnémultunk, egy kicsit elámultunk, amikor
olyasmiket kellett látnunk, hogy ez a harcos magyar
visszahőköl, megtántorodik és – jaj de csúnya szó,
nemhiába a politikából loptuk: leszerel. […] Mintha az
egész kitagadási jelenet [a duk-duk-afférról van szó] csak
szeszélyes játék lett volna, de a megrokkanás [mégis] komoly
valóság. Ő már csak muszáj-Herkules. Valami keserű
búcsúzkodás, sok-sok halálsejtelem ez az egész kötet [Az
Illés szekerén-ről van szó]. A nagy Ismeretlen
rátelepszik a tollára, s ez a toll ilyenkor nehezen mozog a
kezében. Csupa lemondás, csupa elégia az egész könyv, a
szíve tele van lázadó szomorúsággal, a hangja pedig
örökösen búcsúzkodó prédikáció. […] Oly szép és oly
hazug ez a prófécia. […] Imitt-amott mégis fölbuzdul benne
a csatázó, viaskodó Ady Endre s félrelökve az
imádkozó-zsámolyt, a Sion-hegy alól nekiszalad a morgó vén
salabaktereknek, akik az aranyjászolból esznek s az ő savós
úri magyarságukkal kérkednek. Félvilági dámák és nagy
költők életvégi sablonjához folyamodik ebben az állandóan
pózolt hangulatban. Megtér az istenhez, imitt-amott nagyon
szép kálvinista zsoltárokban, de legtöbbször színtelen
érzéstelen legyenilyenis-versekben. […] …konstatáljuk,
hogy Ady Endrének más könyvvel, más versekkel kellett volna
ezekben a mámorosan szép harcos napokban a közönség elé
állnia, amely közönséget pedig olyan nagyon csalogatnak,
istenes versekkel, savós úri magyarsággal a másik táborba
is. Ady Endrének nem szabad beleszürkülnie abba a
versözönbe, amelybe régiek, újak és a még csak a jövő
méhéből kikandikálók bele akarják fullasztani a
közönséget […] Téved a költő, ha azt hiszi, hogy a
közönség kritika nélkül olvas.”7 Pogány Béla
emlékezésében az egykori recenzió java részét
újraközölte, majd hozzátette, hogy Ady igazat adott neki.8
Így volt-e – feltételezhetően: aligha –, nem dönthető el
ma már, annyi bizonyos, hogy a duk-duk-affér során szerzett
sebeit nyalogató Adyt akkor éppen vigasztaló s bátorító Hatvany
Lajos leidiótázta a fiatal újságírót,9 de a
progresszió „döbbenete” nemcsak Pogány Béla sajátja
volt.10 Az 1908-as év folyamán egyre szaporodtak
Adynak a szerkesztőkkel – elsősorban a Nyugat szerkesztőivel
– való konfliktusai,11 s új „állásokkal” is
hiába kísérletezett. Kiss Józseffel, A Hét főszerkesztőjével
már indulásától, 1899-től többször – 1900-ban, 1903-ban
s 1905-ben is – próbálkozott, mindig hiába, most Molnár
Ferenc javaslatára fordult hozzá.12 Nagy volt a
bizalmatlanság már – meglehet, ezt az 1906 óta munkatárs,
az Adyval szemben ellenszenvvel viseltetett Kosztolányi is
gerjeszthette –, találkoztak, de az együttműködés igen
rövidre sikerült (két verse és néhány cikke jelent meg a
lapban).
Arról, hogy a Rákosi Jenőhöz való közeledési
kísérletet csak az egzisztenciális kényszer vagy a szélesebb
olvasótábor megnyerésének vágya is motiválta-e, akár
vitázni is lehet, annyi bizonyos, hogy a szándék mögött
nemcsak az 1904-es esztendő emléke lehetett, amikor a Budapesti
Hírlap szorgos párizsi „tudósítójaként” minden
megígért honoráriumot mindig pontosan megkapott a költő.13
Bölöni szerint „azt a magyarságot, melynek tulajdonképpen
írt, igazinak vélt híveit, […] a történelmi rétegek
magyarságának hajlandóságát”14 szerette volna
megnyerni, ám Rákosi Jenő hűvös válasza kijózanította.15
Ady nem kereste fel Rákosit. Akárhogy is történt, a
kísérlet nem egy sziklaszilárd „pozíciótudatú”, a maga
„közegével” harmóniában élő ember lépéséről
tanúskodott. A leginkább elgondolkodtató azonban az a
csillapíthatatlan nyugtalanság, érzelmi hullámzás lehet,
amely szinte az egész esztendőben elöntötte Adyt. Levelei
tanúsítják, hogy az otthonosságérzet folytonos hiánya
ettől az esztendőtől rázta meg őt igazán. Sehol sem
találta a helyét, se Budapesten, se Érmindszenten, se
Párizsban; se Léda mellett, se Léda távollétében nem
érezte nyugodtnak magát.16 Állandó pénzzavarban
volt, depresszió gyötörte, s a tehetősebb barátoknak való
kiszolgáltatottságát is egyre sűrűbben emlegette már.
Mindez együtt a biztonságtudatában megroggyant, s ha nem is a
maga szellemi-politikai életben betöltött
„pozíciójában”, de annak esélyeiben s távlataiban
kételkedő s a „rajongóktól” körülvetten is a lassan
morális magányba – intellektuális s az ettől
elválaszthatatlan érzelmi-etikai egyedüllét,
egyedülvalóság tudatába – zuhanó ember vergődése
volt. Nevezetes, az induló Nyugat első számaiban
megjelent esszéjében a maga „pozíciójának” a lényegét
fogalmazta meg: „Bezzeg faltörő kosnak akkoriban, elején az
én történetemnek, jó voltam, sőt nagyon jó voltam. E csak
kulturálatlanságban egységes, magyarul betyár, zsidóul
frech, még nemes fölbuzdulásaiban is hazug Budapesten.
Vad-hús, egyelőre ártalmatlan, a magyarság és a jó
véletlenségű vallás passe-partout-jával fölszerelt, kemény
fej. Neki is mentem minden falnak, a szittyának és
betűnélkülinek elsősorban, mert ehhez első jussom volt, de a
héber betűsnek is, ha muszáj volt. Egy-két rést törtem,
úgy emlékszem, egy-két babonát szétrúgtam, egy-két embert
meghódítottam, talán. A csoda csak két napig csoda, az
emberek fölocsúdtak, s a halottakat eltakarították, velem
együtt. Az én fejem kissé összetört, de a szemem ép maradt,
s láttam, mint ugrálnak be a réseken azok, akik engem a
legharagosabban ugrattak. Ez is fátum: olyan embernek születni,
aki másoknak egyengeti az útját harminc éven felül és
mindenütt, a leendőknek is. De ennél a fátumnál jobban fáj,
hogy véres fejemet és szívemet senki se látja, most se
látja. Amikor abban az időben, melyben ezek történtek, egy
kis enyhülést s barátokat akartam az alkoholon kívül,
bolondokat vagy igazán fantasztákat kellett társamul
kikeresnem. Akiknek a dolgok külső rendje szerint
testvérekként kellett volna állniok mellettem, elmentek a
vásárra, már előre örültek a bekövetkezendőknek, amikor
nem szükséges az én személyemmel mint aktualitással foglalkozniok.”17
Aki ezt írta, az elmúlt évtized harcainak,
terveinek akkori állapotát már nem a lebírhatatlan bizakodás
felől élte meg. Meglehet, az egész szituációt az
„osztályharcos” szemlélet felől értelmező Bölöni
Györgynek itt a lényegi tendenciára nézvést mégis igaza
volt: „Ady két pólus között futott: jobbról az elmaradt,
falusias, a nemzeti hagyományokat túlságosan őrző,
korlátolt történelmi középosztály és balról a haladó
szellemű moderneskedő városias zsidóság között. […] Ady
látja a hibát a vidéki dzsentriben, a papban, a grófban, a
vármegyében, az egész magyar uralkodó rendben, de úgy érzi,
hogy a magyar polgárosodás legfrissebb rétege, a városi
zsidóság nem eléggé veszi észre a hibát saját soraiban,
meggazdagodott pénzembereiben, Lipótvárosában s a gettóból
alig kikerült kereskedőiben.”18
Leegyszerűsítő volt ez a marxizáló antikapitalizmus
fogságában vergődött szemlélet persze, hiszen a költő
világképe totálisabb volt ennél. Ady kíméletlenül
ostorozta saját „fajtáját” – mert ebben érezte
„illetékesnek” magát –, s ugyanezt a kapitalizálódó
zsidóság lényeglátó értelmiségétől (s nemcsak Jászi
Oszkártól, aki megtette néhanap) is elvárta volna, ám a
„kettős pólus” „baloldali felével” szemben érzett
feszültségnek nem vagy nemcsak ez volt az oka. Hanem az, hogy
Adyban a költői s az eszmei-politikai állásfoglalás,
létezési mód nem vált ketté egy pillanatra sem, így az ő
– egyszerre művészi s társadalmi, végső soron
„életérdekű” radikalizmusa (vagy ahogy régebben mondták:
forradalmisága) – egyrészt „szélesebb”, többet s
integránsabb módon „befogó”, másrészt „mélyebb”
volt, mint – ahogy ő fogalmazta – az általa ütött
„résen beugráló”, előre a „bekövetkezendőknek”
örvendő, de az ő „véres fejét és szívét nem látó”
vagy „nyugatos”, vagy polgári radikális társaié. Adyé
életértelmezés, esetleg „életprogram”, az övék csak
esztétikai vagy társadalmi „program” volt elsősorban.
A polgári radikalizmus – de ugyanígy a
szocialista gondolat – az Ady-féle világkép integráns része
volt (de csak része!), ezért nem fordulhatott mindenestül
szembe vele, mint ahogy e világkép egyik – a „többivel”
összenőtt – elemével sem fordulhatott szembe soha. Ady tán
az utolsó, a világ (az Élet) érzékelésének,
megértésének s kifejezésének atavisztikus egységét
megőrzött – s ennek veszélyeztetettségét,
átörökíthetőségének lehetetlenségét is ugyanolyan
mélyen megélt – alkotó volt, ráadásul a „széthullt
egész” forgácsait (például a politikát) is az „ősi”
egység részeként látta még. Ebben volt egyedül, úgy
érezte, ezt nem érti, éli (!) meg rajta kívül19
senki sem igazán – vagy ha mégis, akkor az kortársai közül
Móricz Zsigmond, esetleg Fülep Lajos, követői közül pedig
Németh László volt –, miközben azt is tudta, hogy a
„pólus” másik feléhez, a „történelmi
középosztályhoz”, amit – hisz belőle jött – felrázni
akart, s amivel önmagát is „meg akarta értetni”
mindenáron, végképp nincsen már értelmes visszaút. Ami a
köznapokban történt – feladhatatlan akarat és csüggedés,
harmóniavágy és állandó panasz, letargia és „kapkodás”
–, mindennek csak „evilági tükröződése” volt.
Nem volt tehát visszaút, annál is kevésbé,
mivel Ady „osztálya” épp ekkor, A magyar Pimodán megjelenésével
egy időben már valóban támadásba lendült, ha nem is a
későbbi engesztelhetetlen radikalizmussal még. A Budapesti
Hírlap 1908. január 1-jei száma Rákosi Jenő
vezércikkét közölte majd hat nagy újságoldalon.20
Ez a roppant nagy ívű elemzés az önmagát győztesnek s
magabiztosnak érzett függetlenségi politika szemszögéből
szólt. Az Európában addigra elterjedt „békebontó-magyar”
képet cáfolta elszántan, egyúttal a magyarság előtt álló
nagy lehetőségről beszélt. Az új kiegyezésről, amelyet a
koalíció Béccsel kötött, s amelynek nyomán az „undok
pártharc” megszüntetésének s a „magyarság
újraegyesítésének”, aztán a – Monarchián belüli –
nemzeti önállóságnak immár semmi akadálya nem lehet.
„Mindent el kell távolítani, ami széjjelválaszt bennünket.
A függetlenség mint cél, a kulturai munka mint eszköz, az
egyetértés mint alap – ez legyen a jelszavunk”, s ehhez
„politikánknak elsősorban kulturális politikának kell
lennie; a magyar eszmét az anyagi és szellemi kultúra
hordozójává kell tennünk” – írta a szerző. Ezt a célt
a nemzetköziségre figyelő „szociológusok s a szocialisták
zászlóbontása” veszélyeztethette, akiknél „az
egyetértés fő pontja […] a magyar szellem ócsárlása”, s
akik az „Isten detronizálása után étvágyra gerjedve a
nemzeti eszmét is el akarják nyelni”.21 S amiből
vita lett: Rákosi Jenő – egyelőre nem hangsúlyosan –
ehhez kötötte a fiatalok „individualizmust” valló
irodalmát is: „hozzájuk csatlakozna, bár némi
távolságban, a fiatal írók, művészek, költők gárdája,
kiknek a magyar nem elég raffinált, nem elég dekadens,
túlságosan egészséges, durva, faragatlan, nyers,
nevetségesen erkölcsös. Mindezeknek a jeleknek nem szabad
túlságos fontosságot tulajdonítani, de semmibe venni sem
szabad.” Ady nevét le sem írta a szerző, s reményét
fejezte ki, hogy ezek a fiatalok előbb-utóbb „meg fogják
találni magyar szívüket”, 22 ám nem hagyott
kétséget afelől, hogy a „fordulatnak”, ami előtt a
magyarság állt, szerinte – mint „probléma” – már az
új irodalom is része volt. Rákosi Jenő „nagy
összefüggésekbe” ágyazottan gondolkodott tehát, amikor
„mindeneket domináló szempontként”, a függetlenségi
politikával szimbiózisban élő „kulturai” szempontként a
„magyar nemzet egyéniségének fenntartását és
fejlesztését” jelölte meg, s bár írásából a nyugalom,
az új jelenséggel szemben érzett fölénytudat áradt,
nyilván a határozottabb fellépést is elvárta volna.
Azt kell mondanunk, hogy ez a
„határozottság” A Holnap című antológia 1908.
szeptember elejei megjelenéséig takaréklángon égett.23
A Budapesti Hírlap vezércikkét az Alkotmány s a Katolikus
Szemle s a nagyváradi Tiszántúl írásai, cikkrészletei
követték csupán, meg a volt Rákosi-sógor, Beöthy Zsolt
Kisfaludy társaságbéli előadása, s A Hét – az írás
címéül egy Ady-sort választott – ironikusnak szánt
publicisztikája24 még, a többi lap – egyelőre
– mintha nem érezte volna a „veszélyt”.25 Az
Alkotmány s a Katolikus Szemle egyaránt a kormányzó
koalíciót „erősítő” Katolikus Néppárthoz, a
Tiszántúl a nagyváradi klérushoz tartozott, ráadásul a hat
cikkből ötöt egyetlen ember, az a Görcsöni Dénes néven
publikáló Friedreich István írt, aki mintha az Ady-jelenség
eltakarítását érezte volna feladatának, de csak egy
esztendeig.26 A cikkek az induló Nyugatot – s a
Huszadik Századot – támadták elszántan, „a vallás, az
erkölcs s a haza” védelmében s nagyon silány színvonalon. Görcsöni-Friedreich
A magyar Pimodán sorra megjelent fejezeteit vette újra
és újra elő, a „kanális-morált” emlegette többször, s
ellenszerül, mint minden „tisztességes társadalom egyetlen
fegyverét”, a kényszerzubbonyt javasolta végül.27
Ezekben a cikkekben az analízis nyomát sem lehetett felfedezni,
nem is méltatta válaszra senki sem őket. Beöthy Zsoltnak a
Kisfaludy Társaság 1908. február 9-i ülésén elhangzott
előadására – ő, nagyobb összefüggésben gondolkozva, „a
nemzeti lélektől való elszakadással” vádolta a moderneket
– azonban már igen.28 1908 április–májusában
az Ady-verseket gúnyoló paródiák is megszaporodtak – ebben
a Huszár Károly (később, 1919–1920 fordulóján
miniszterelnök) szerkesztette Deres című élclap járt
elöl29 –, ám a még magabiztosnak tetsző
konzervatív oldal „gáncsolási” hajlandóságát – amit
az Alkotmány publicistája sürgetett – egy vidéken
megjelent költői antológia hozta el, de csak Apponyi Albert
kultuszminiszternek a hatvanesztendős Beöthy Zsoltot
köszöntő levele után.30 A miniszter – így
jellemezte magát – egy volt a sokakból, „akik irodalmunkat
rajongóan szeretik, ezt a modern elvadulások veszedelmétől
megóvni akarják, és ezért is különös tisztelettel és
rokonszenvvel kísérik a tisztult ízlés, az örökszép
törvényei hivatott képviselőinek [például Beöthy Zsoltnak]
nehéz munkáját”. A levél befejezése nemcsak biztatás, de
valóságos feladatkijelölés volt már: „Adja Isten, hogy
méltóságod tudásának és nemes ízlésének fegyvereivel,
nagy irodalmi tekintélyével még soká őrt álljon a nemzet
szellemi életének e javai mellett, és tovább nevelhessen
olyan nemzedéket, mely lelkileg legyőzte a rútnak és a
perverziónak (erre nem találok megfelelő magyar szót)
tolakodó szellemeit.” Ady válaszában nemcsak a
kultuszminiszternek az irodalommal szemben addig tanúsított
segítőkészségét, jóindulatát, de a képességeit is
nyíltan kétségbe vonta,31 s ezzel a polémia –
ahol az álláspontok a Rákosi Jenő felvázolta, Beöthy Zsolt
és Apponyi Albert követte „elvek” mentén hasadtak szét
– valóban „elvadult”.
A Nagyváradon megjelent A Holnap című,
hét költő verseit bemutató antológia a konzervatív
irodalomszemlélet ily radikális fellépésére önmagában
aligha lett volna elegendő,32 ám tény, hogy ettől
kezdve a vita radikalizálódott, s a benne való
állásfoglalás a kulturális-politikai értékválasztás
része lett. Innen nézvést a könyv címe határozott, az
uralmon lévőt tagadó „igénybejelentésnek” tetszhetett,
megalakult a Holnap Társaság,33 megvolt már a
Nyugat s a polgári radikálissá lett Huszadik Század is,34
míg a szellemi-irodalmi élet korábban magabiztos konzervatív
felének a szervezettsége s a felkészültsége kezdett
elégtelennek tűnni. Tán ez utóbbi felismerés is okozhatta,
hogy a meglódult támadásokat szemlézve azonnal feltűnt egy
sajátosság. Amíg a konzervatív szellemiség
színvonaltalanabb hányada – ahova az Alkotmány vagy a
Katolikus Szemle is tartozott – hihette, hogy az új
„irány” – s főleg Ady – beteg és tehetségtelen
emberek gyülekezete csupán, addig Herczeg Ferenc, Beöthy Zsolt
vagy nemsokára Horváth János Ady kvalitásaival nagyon is
tisztában lehetett. A kálvinista kisnemes s „fajmagyar” Ady
– akinek az elfoglalt-megszerzett „pozíciója”
érthetetlennek tetszett – „leválasztásának” a
kísérlete már a duk-duk-affér előtt (!) megkezdődött
ugyanis, igaz, nagyon óvatosan még. A Pesti Futár 1908.
október 5-i számában – két nappal az Apponyi-levél után
– ez volt olvasható: „…ami a Holnap című irodalmi
társaságban fiatalság és szép szándék, mi is
üdvözöljük. Azt pedig, ami benne vidékies, értetlenség,
nem vesszük komolyan. Ady Endrének valóban van néhány
gyönyörű verse, de akik köréje csoportosultak, azok majdnem
semmit sem érnek…”35 Ez a néhány sor nem
mondott mást, mint Herczeg Ferenc a maga lapjában, az Új
Időkben, amelynek kiadójával – a Singer és Wolfnerrel –
Ady 1908 októberében már kapcsolatban állt.36 Herczeg,
aki az Új Idők 1908. október 11-i számában az antológia
előszavát, valamint Ady, Emőd Tamás, Juhász Gyula, majd
november 1-jén Balázs Béla verseit is közölte,
valószínűleg üzleti megfontolásból is, a következőket
írta: „Ady Endre erős tehetség. Ezúttal azonban rossz
társaságba keveredett, reá nézve a legrosszabba: az adyendréskedők
társaságába. A Holnap irodalmi hitvallása az, hogy
utánozzák Adyt. Kár, hogy ez a művészember mindig csak
tágöblű gramofonok kíséretében hallatja szavát. Ezek túladyendrézik
magát Ady Endrét, és abba a furcsa helyzetbe juttatják, hogy
ő, aki hadat üzen a tekintélynek és iskolának, tekintéllyé
lesz, és irodalmi zugiskolát alapít. Ady Endrének kegyetlen
irtóháborút kellene indítani az iskolája ellen, mely abból
él, hogy kilószámra kiméri az ő húsát.”37
Meglehet, az 1908. november 15-én megjelent, A duk-duk affér
című cikk e „kegyetlen irtóháborúnak” is a része
lehetett, ám az írás – összetett – lélektani
körülményei és főleg következményei a vélhető –
szintén összetett – oknál is fontosabbak talán.38
Mert okként az addigra valóban elburjánzott Ady-utánzó dilettantimussal39
szembeni indulat, a biztos munka utáni vágy, egy titokban folyt
s az Ady által nem kedvelt Ambrus Zoltán vezette írói
szervezkedéssel kapcsolatos düh40 vagy – a költő
habitusától szintén nem idegen – figyelemfölkeltési
szándék41 egyaránt elősorolható, de valószínű,
hogy az egész „ügy” kirobbanásában az
„önviaskodásnak” az a felszámolhatatlan formája
játszhatta a leginkább lényeges szerepet, amelyről Bölöni
György beszélt.42
Az ellentétes értékeket magába szorított,
a „minden” igézetében élő s „mindenki” költőjévé
lenni akart Ady önmagával is folytatott viaskodásairól volt
szó, aminek a középosztályi olvasók felé való
„kitörési kísérlet” csak egy „gyakorlatias” – s
persze tévesztett irányú – kísérőjelensége lehetett. A
megcsappant olvasókör – akár Ady felvonultatásával való
– „bővítése” az Új Időknek is a terve volt, ez
bizonyos,43 ebben az „érdekek” kölcsönösek is
lehettek akár, ám van e hírhedtté lett cikknek egy része,
amire eddig kevésbé figyeltünk talán: „Tehát, uraim, én
nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke,
sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez.
S az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás.
Ravasz, kicsi emberek belémkapaszkodhatnak, mert türelmes
vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában
van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőmívesség,
ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán
ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű
magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember
valaha érezhette.”44 [kiemelés – N. P. J.]
Miről beszélt itt Ady? Nem arról az általa egyetlen
„Élet-parancsként” felfogott „áldásról s átokról”-e,
aminek a magyarsággal való azonosulására vonatkozó
„hányadáról” Fülep Lajosnak beszélt?45 Aminek
a modernséghez s annak képviselőihez fűződő viszony is
leválaszthatatlan (!) része volt, de ugyanakkor része csupán!
Amivel szembefordulni nem lehetett (hisz akkor önmaga
„teljességével” is szembefordul), de ami szintén nem
„sajátíthatta ki” őt, mint valamifajta „társaság”
vagy bármely „körülhatárolható” szervezet. Ady abból a
„pozícióból” beszélt, ahonnan nézvést akár a művészi
modernséggel, akár a progresszióval azonosult ugyan, de csupán
ezeknél „több is volt” ő, s ezért – fölfogása
szerint – az általa képviselt minőség semmiféle
rendelkezésre álló „keretbe” nem férhetett bele – a
modernség s a progresszió kereteibe sem. A közte és a
rendelkezésére álló keret közötti feszültség, avagy Ady
folytonos „önviaskodása” ebből következett, s az is
látni való, hogy a feszültség feloldásának nem lehetett
értelmes módozata akkor. Ez az Új Idők-kaland főleg nem
lehetett azzá, s noha van kortársi dokumentum, mely
tanúsítja, hogy „saját osztálya” progresszívjeinek egy
része érteni vagy magyarázni tudta-próbálta a költő
szándékát,46 ennek az átgondolatlan
„kísérletnek” a lehetetlenségére szinte a cikk
megjelenésének pillanatában fény derült. Adyra nagyon
ráijesztettek ugyanis.
Az írást követő egy-másfél héten több
mint egy tucat levelet váltott a költő (illetve ennyit
ismerünk), a legtöbbet Hatvany Lajossal. „»Nincs ki ne
lássa, bár csupa vak«, hogy cikked a lehető
legkíméletlenebb formában fordul azok ellen, kik a legnagyobb
nyíltsággal és önzetlenséggel írtak rólad jókat. […]
Úgy lesz, amint kívánod – én soha az életben nem írok
rólad többé egy sort se” – így kezdődött a báró
második levele (az első, ami ennél is durvább lehetett,
elveszett).47 S ezzel fejezte be a következőt: „Te
azt sürgönyzöd, hogy levelem gonosz volt. De hiszen csak nem
hitted, hogy megköszönöm, ha nyilvánosan kijelented, hogy útálsz.
Sürgönyöd szerint nem rám gondoltál. De minthogy a cikk
minden olvasója reám s a föntebb említett urakra
nyilvánvaló célzást látott benne, muszáj, hogy a
fogalmazásban lett légyen valami kétértelműség. A Huszadik
Század urai ugyanígy gondolkodnak. Nékem az egész
dolog igen hasznos. Német és magyar írói vacillálásomnak
véget vet. Megyek szépen Berlinbe. S ha oda-küldik a Nyugatot,
rendkívül fogok örülni, ha e folyóiratban ismét oly szép
verseidet látom, mint a legutóbbiak. Ott aztán örülhetek
nekik – senkise fogja rám fogni, hogy ez által
érvényesülni akarok.”48 S ha a levélíró
által kiemelt félmondatot összevetjük a következő
küldemény egy megjegyzésével (ahol Hatvany a saját apja
véleményét mondja el), a báróban dúló indulat legmélyebb
bugyrába láthatunk: „…hagynom kellett apámat
kidühöngenie. »Ti őt felmagasztaltátok, [addig] amíg az
úgynevezett hivatalos irodalom se ignorálhatja őt többé, s
most otthagy faképnél. Ez egy közönséges, ordináré s a
fináncvilágban ismert trükk – de én az ilyen urakkal
megszakítom az összeköttetést.«”49 Hatvany
Lajos Ady cikkét kizárólag egy módon „értette meg”: az
„általam, általunk” felemelt költő hálátlanná lett,
szembefordult (velünk), nincs értelme „érvényesülni”
[ti. a költészete által is „magyarrá lenni”] tehát,
elmegyek német írónak. Ady felrúgta a soha ki nem mondott
„egyezséget” Hatvany szerint, amit valóságos szerelmi
csalódásként élt meg ő.50 Még a történtek
után harminc évvel is így fogalmazott: „Fölösleges a
védelem és hiábavaló. Ady valóban elárulta híveit, s
valóban a legérzékenyebben, soha többé jóvá nem tehetően
megbántott engem.”51
Az Ady–Hatvany-levelezésnek e két hete
nemcsak Hatvany érzelmi „csőlátására”, hanem az
önmagával viaskodó költő „pozicionális
csapdahelyzetére” is bizonyíték. Ady egyetlen lehetséges
szellemi bázisa, „menedéke” és szellemi-egzisztenciális
„kiszolgáltatottságának” forrása egyazon „helyen”
sűrűsödött össze ugyanis. Az a két hét riadt, néha már a
méltóság nyomát is alig őrzött magyarázkodó,
„közvetítésért” esdeklő levelekkel, táviratokkal volt
tele.52 Ady „bűne” végül is megbocsáttatott,
de a „lázadás” határát egyszer s mindenkorra tudomásul
venni kényszerült.53 Tudomására hozták, hogy ha
szembefordul azzal a „kerettel”, ami alakította s
„felemelte” őt, s amit ő is alakított s „felemelt”,
nemcsak egzisztenciálisan, szellemi s morális értelemben is
ellehetetlenül. Ám a „vihar” a Nyugat s a progresszió
köreinek sem hiányzott, hisz a szakadást az ellenoldal
kitörő örömmel fogadta volna,54 közös lett hát
az érdek, hogy gyorsan elcsituljon az egész.55 Így
aztán a Petőfi Társaság – nyilván nem számítások
nélkül való – tagsági ajánlatát nagyon udvarias
levélben, de visszautasította a költő,56 s a
november végétől született versek világa is érezhetően
radikalizálódott.57 A „szakadás” elmaradt
tehát, Rákosi Jenő 1908. december 20-án megjelent nagy
terjedelmű cikkét már ez a „keserűség” is motiválhatta.58
A Budapesti Hírlap főszerkesztője Ady híján – bírálva
bár – az antológiából kimaradt Oláh Gábort
„választotta le” a modernekről ugyanis, amit Oláh egy
hódoló s Rákosi Jenőt magasztaló levélben meg is köszönt
azon melegében.59 Az antológia költőit – s
kivált Adyt, akinek A Tisza-parton című versén
hosszasan gúnyolódott – ellenben, s ezúttal különösebb
eszmefuttatás nélkül, a bolondok s az őrültek közé utalta
a szerző. Gőgösek, pökhendiek, érthetetlenek, nincs
múltjuk, csak a jövő kapuját döngetik, az életükből pedig
„kiesett a Ma” – Rákosi Jenő ennyit mondott lényegében,
visszaesvén némileg az Alkotmány színvonalára is.60
Meglehet, úgy érezte, hogy az irodalom „kettészakadása”
végleg bekövetkezett, s az új, minden fennállót tagadó,
anarchiát terjesztő jelenségeket már bajosabb kiszorítani.
Tény, hogy ez volt az első Rákosi-írás, amelyre már
„közvetlenül” válaszolt Ady, két olyan cikkben, amelyek a
duk-duk-affér utáni vallomásnak, helyzetelemzésnek is
nevezhetők.
„Rákosi Jenő mindig a maga helyén és
tudatosan szokott ferdíteni vagy butítani, és soha még ezt
mai vehemenciával meg nem cselekedte. […] Rákosi Jenő, ha
nem volna kibérelt lelkű és életű ember, akkor sem értené
meg ezt. Ő annyira a maga múltjában és mániájában él,
hogy minden valószínűség szerint sohase élt egy jelenben
sem.”61 Az írásban Herczeg Ferenc, Beöthy Zsolt,
sőt, az új irodalom jelenségeiről fanyalgó iróniával
nyilatkozó62 Mikszáth Kálmán is „terítékre
került”,63 de a cikk valójában a modern irodalom
és létszemlélet „győzelmének” már-már bekövetkezett
demonstrációja volt. Mert mit nem érthetett meg Rákosi Jenő,
s mibe nem tudtak beletörődni Ady szerint a nevezett urak?
Abba, hogy „akiké Magyarország, […] az irodalom [már] nem
az övék”. Abba, hogy „az új, elátkozott (ráadásul nem
is politikai programmal dolgozó) magyar irodalom:
valószínűleg előfutárja Magyarország megkésett, de most
már nem sokáig halasztható, szociális átalakulásának.
[…] az bizonyos, hogy nagy dolgok, nagyszerű dolgok
ígérkeznek itt, nálunk. […] s ezt már e néhány sor
írója érzi és éli: ez az irodalmi háború gyermeke a
szociális háborúnak – hiszen éppen ezért félnek úgy
(olyan sokan meghatóan, nevettetően, de művelőinek és e
szomorú országnak szépet és nagyot ígérően) tőle.” Az
írás a Kunfi Zsigmond szerkesztette Szocializmusban, a
szociáldemokrácia elméleti folyóiratában jelent meg, így a
hang s a frazeológia is ehhez igazodott, de a duk-duk-affér
„úri viharából menekülő” költő álláspontjának –
az 1908 decemberében született verseken is tetten érhető –
„letisztulása”, avagy radikalizálódása64
nyilvánvaló volt.
Mintha az 1905–06-os ostorozó hang tűnt
volna fel újra,65 mintha a reá nehezedő riadalom s
lélektani nyomás alól felszabadult Ady hinni kezdett volna a
közelgő Holnapban megint. Vagy „bizonyítani” is talán,
hogy az október–november havi „meggondolatlan kitérő”
végleg a múlté immár, amit az Új Idők-gazda Herczeg Ferenc
nyilvános kipellengérezése is híven tanúsíthatott mindenki
előtt. Ugyanígy az „áttörés” tudatát viselte magán a Magyar
lelkek forradalma című munka is, amely nemcsak a moderneken
gúnyolódó Szabolcska Mihályt („Lantverő Mihályt”)66
utalta a múltba, hanem a konzervatív szemlélet derékhadát
is.67 Itt nem a folyamat szocialista, hanem annak
magyar jellegét hangsúlyozta a költő, ám a két cikk
gondolatmenete nagyon egybevágott: „Bizonyos, hogy soha
magyarabbul, bátrabban nem ébredt föl még a sokszor
félreismert magyar géniusz. […] A politika ellenére és
kedvetlenségére Magyarországon olyan intellektuális kultúra
indult, amely méltó volna egy skandináv államhoz. […] Most
vagy soha, annyi bizonyos, most vagy soha el kell válnia, vajon
az irodalom tényleg jóslója, előzője minden társadalmi és
politikai megújulásnak?”68 Ez a második – de
időben valószínűleg előbb született – írás A
Budapesti Újságírók Egyesülete 1909-ik évi Almanachjában
jelent meg. E több mint négyszáz oldalas – 1909. február
elején napvilágot látott – kiadványt a „politikai
nemzetköziség” és az „irodalmi modernség” körül
dúló „öldöklést”, a „mai társadalmi és irodalmi
világnézet háborús mozgalmait kétféle módon
visszatükröző”69 cikkek uralták igen nagy
részben. A legújabb irodalom körül című fejezetben
Ady Endre, Ignotus, Schöpflin Aladár, Hatvany Lajos, illetve
Beöthy Zsolt, Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő és Szabolcska
Mihály, A nemzetköziség körül címűben pedig
Ágoston Péter, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin,
illetve Apáthy István, Berzeviczy Albert, Huszár Károly és Prohászka
Ottokár szólaltak meg többek között. Ady Endre nevét az
irodalom jelenségeiről beszélők jelentős hányada szóba
hozta, azt, hogy a modernség végképp polgárjogot nyert, ez a
vaskos – s a korban reprezentatívnak szánt – könyv is
demonstrálta tehát.
Az 1909 január–februárjában lezajlott, a
progresszió felől nézvést „házon belülinek” tekinthető
Népszava-vita70 is a modern irodalom képviselőinek
győzelmét hozta el, a Küldöm a frigy-ládát – s az
említett két cikk – csakugyan a progresszió melletti
visszavonhatatlan kiállásként hatott, a költő úgy
érezhette, hogy megnyerte a csatát,71 az
elkövetkező hónapok Adyra vonatkozó történései pedig –
noha folytatódtak a támadások – akár valamiféle
„diadalmenetként” is fölfoghatók voltak akkor. Dutka
Ákos, Emőd Tamás s Juhász Gyula megbékélt,72
április elején A Holnap második kötete is megjelent, a
radikális fiatalokat tömörítő, 1908 novemberében – éppen
a költő születésnapján – alakult Galilei Kör ez évben
már Ady-verssel köszöntötte márciust,73 a Modern
Színpadon Reinitz Béla zenéjével adták elő költeményeit,
s júniusban Ady-számmal tisztelte meg a Nyugat, ahol nemcsak az
a duk-duk-afférral megsértett Fenyő Miksa és Hatvany Lajos
köszöntötte a költőt, de Móricz Zsigmond hódoló sorait is
olvashatta már.74 Októberben és novemberben a
Nyugat-matinék keretében valósággal körbehordozták az
országban őt – Nagyváradon, Temesváron, Debrecenben,
Kaposváron s (a holnaposokkal) Aradon is fellépett75
–, nagy sikerű estje volt a Royal szállóban, s november
közepén a főváros kétezer koronás Ferenc József
szépirodalmi díját is – a költőt a Petőfi Társaságban
gúnyoló Lampérth Gézával szemben76 – Ady nyerte
el.77
Úgy tűnhetett, Ady végképp „befutott”
tehát, ám életének akkor rejtve maradt dokumentumai arról
tanúskodnak, hogy ő a vele s körülötte történteket
egyáltalán nem győzelemként élte meg. Igaz, a duk-duk-affér
kavarta válságon túljutni látszott, tudomásul vette, amit
szellemi integritásának s egzisztenciális biztonságának
együttes őrzése érdekében muszáj volt tudomásul vennie
akkor, igyekezett jól kijönni az egészből, de állandó kiszolgáltatottságérzése,
s kételyei, hogy valóban értik-e őt, nem múltak el továbbra
sem. A Móricz Zsigmonddal való „egymásra találást”, a
lelki s emocionális „ráismerést” az őrzött-kihordott
eszmény s a „kihordó” környezet feloldhatatlan
ambivalenciája forrósította fel, a barátság ehhez fogható
mélységű átéléséhez a csupán hasonló származás és
élményvilág kölcsönös tudata még nem lett volna elegendő.
Ady Móriczot köszöntő írásának egy apró részlete
pontosan arról beszélt, ami a költő számára a legfontosabb
volt, s amit másutt – a másokkal való kapcsolatban –
hiába keresett. „Hej Uramisten, hej Móricz Zsigmond, drága,
nagyszívű, kenyeres pajtásom, milyen egyszerű és milyen
egyetlenül nagy dolgot míveltél te. Meglelted a
magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs
is. […] ez a mi fajtánk, újra itt van egy ragyogó, kis
ember belőle, tehát minket akar a jövendő, s reánk van
szüksége. [Kiemelés – N. P. J.]”78 Pontosan
arról volt szó, amit – a már idézett – Fülep Lajos
emlékezete szerint mint az életét felemésztő hiányt
panaszolt minduntalan,79 ám azt is tudta Ady, hogy e
„ráismerés” kettejük ügye marad csupán,
„társadalmasítani” a – feladhatatlan – közös gondot
továbbra sem sikerül majd. A feszültség megmaradt, Ady-szám
ide vagy oda, a Nyugatot továbbra sem érezte otthonának, úgy
vélte, háttérbe szorítják, hogy az ő népszerűségét csak
cégérül használja a lap, a vidéki körútra is állandóan
panaszkodott,80 s egyre inkább készült a Lédával
való szakításra is.81 Az a bizakodás, amit a duk-duk-cikk
utáni „visszafogadás” s a Móriczcal való találkozás
fellobbantott, őszre megfakult, sőt már-már a végleges
elhallgatás lehetősége foglalkoztatta a költőt. A Most
pedig elnémulunk-at Ady Lajos szerint 1909. november 27-én,
a Beretvás Hugó zeneszerző kísérte Royal-esten olvasta fel,82
a költemény a Nyugat december 1-jei száma közölte is, de
legközelebb csak két hónap múlva publikált a lapban (az
Egyetértés és a Népszava karácsonyi számában egy-egy verse
megjelent). Ilyen hosszú „versszünet” utoljára az
önálló hang keresésének esztendeiben, 1903-ban fordult elő.
Egy Diósi Ödönnének írt levelében már-már élete
céljának teljes feladásáról beszélt Ady,83 s ha
tudjuk is, hogy e „csüggedésnek” a bűntudattal élő,
folyton „megértésért” esdeklő panasz is a „része
volt”, kétségtelen, hogy e hónapok azt a fordulatot
előlegezhették, ami valamikor A Minden-Titkok verseiből kötet84
összeállítása során az Ady-féle világképben végbement.
Ennek nyelvi-poétikai összetevőire (a szimbólumok ritkulása,
a versnyelv egyszerűsödése, később az expresszív s
szürreális jegyek gyakoribbá válása stb.) a szakirodalom
már idejekorán felfigyelt.85 Ez az 1910
decemberében megjelent könyv az addigi költői út
összegzése volt, legfontosabb motívumcsoportjait (Isten,
Szerelem, Magyarság, Élet-Halál) még egyszer körbejárta a
költő, a versek tónusán a lemondás, a vereségtudat
uralkodott, ugyanakkor a cím egy metafizikus élet- és
világértelmezés megőrizni vágyott hitéről vallott.86
A magánytól, az elszigeteltségtől való
félelem és a valahova tartozás, a kötődés utáni vágy
kettőssége, csüggedés és remény sokszor egyidejű
dualitása a következő kötetek (A menekülő Élet, 1912;
A magunk szerelme, 1913) anyagát is áthatotta, ám a
körülötte lévő – akár napi politikai – világra való
reflexió s a művészi jövőformálás igényét ekkor sem adta
fel.87 Mindezen impressziók s értéktartalmak
változó intenzitású, de sokszor egyidejű jelenléte az
emberi-alkotói helyzettudat s a változtathatatlan környezet
közötti feszültség folytonosságáról is tanúskodott. Mert
az otthonlét „ismerősségének” élménye vágy maradt
csupán, noha a „létező” modernség és a progresszió
oldalán elhelyezhető „pozíciójából” a költő nem
próbált kitörni már. Hiába várta, s kérte levélben
többször, az 1910 márciusának végén indult polgári
radikális Világ nem volt hajlandó rendes munkatársául
fogadni őt,88 a Nyugathoz való viszonya is feszült
maradt, egyre többet betegeskedett, s a Léda-kapcsolat
kétesztendős záró fejezete is ebben az időben nyomasztotta.
Lédától – e fölemelő s pusztító kapcsolat
„élményét” valószínűleg soha ki nem heverve –
elszakadhatott ugyan,89 ám a maga szellemi-tudati
beágyazottságának érzelmi-szociológiai alapszerkezetét nem
változtathatta meg, s nem is akarhatta megváltoztatni igazán.
A duk-duk-affér tapasztalata ezt a „pozíciót” egyszer s
mindenkorra rögzítette, s noha a konzervatív
irodalomszemlélet „nyitottabb” és nívósabb hányada Ady
modernségről való leválasztásának, illetve a
konzervatívabb olvasói ízlésbe való
„becsempészésének” kísérletével nem hagyott fel
továbbra sem,90 az utak nyilvánvalóan elváltak
ekkorra már, s az „ellentábor” is határozottabb
szervezkedésbe kezdett. Az 1909. január elején indult
katolikus irodalmi hetilap, az Élet programja szerint is
a „nemzetietlen és dekadens kiadványok”, lapok,
folyóiratok ellensúlyozására született, a politikai életbe
1910-ben visszatért Tisza István alapította s Herczeg Ferenc
szerkesztette Magyar Figyelő pedig – noha Krúdy Gyula
vagy Móricz Zsigmond is az alkalmi szerzők közé tartozott –
indulásától (1911. január) kezdve a modernség s az eszmei
radikalizmus – nem annyira a Nyugat, inkább a Huszadik Század
– potenciális „ellensúlyaként” fogta fel önmaga
szerepét.
Adynak a korábbi esztendőkben még tisztelt,
sőt 1903–1904-ig a liberális politika reményének látott
Tisza István elleni gyűlöletének kezdete is ezekhez az
esztendőkhöz köthető.91 A történelmi
Magyarország integritását minden idegszálával féltő,
ezért az erkölcsi s nemzeti konszenzust mindennél fontosabbnak
tudott Tisza a művészi modernségben, a szocializmusban s a
polgári radikalizmusban ezt veszélyeztető ellenséget látott,
s – Rusticus álnéven – maga is többször megszólalt a
lapban. Ady haragját – Hegedűs Lóránt emlékezete szerint
– nem az 1904 eleji eredménytelen audiencia emléke,92
hanem Tisza 1910. november 8-án Bécsben, a bihari delegáció
előtt kiejtett megvető – s napokon belül a költő fülébe
jutott – mondata lobbantotta fel: „Ady és a Nyugat
levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.”93
Akárhogy is történt pontosan, annyi bizonyos, hogy Ady
világképének a Tisza-féle liberális konzervativizmus felé
semmiféle „átjárási lehetősége” nem volt ekkorra már,
s a házelnök, majd az 1913 júniusától újra miniszterelnök
gróf, az „Idő kiküldöttje” a létezés mélyebb
értékeit veszélyeztető gonosz szimbóluma, beteljesítő
eszköze lett a költő magánmitológiájában vagy
történelemszemléletében.94 Az 1912-es politikai
válság inspirálta, közelinek hitt forradalmas reményt –
amit A magunk szerelme kötet Szent Lélek karavánja ciklusának
több verse is őrzött – a „beteg századokért lakoló”,
az „Idő rostájából” kihulló nép víziója váltotta
föl, ez viszont a Ki látott engem? kötet Sípja régi
babonáknak ciklusában volt olvasható. Ezt a tapasztalatot
személyes-egzisztenciális, a „náció” s a létezés
vereségeként egyszerre élte meg Ady, 1907-től lappangó,
egyre inkább elhatalmasodó – s a háború rémével végképp
reá szakadt – morális magányát ez a folyamat teljesítette
be. Az egyedüllét erőterében a költő és „környezete”
közötti feszültségek „másodlagossá” lettek, az erről
tanúskodó „villongások” – az Ady-pozíció megingása
nélkül – „házon belüliek” maradtak már ezután. Így
volt ez a nevezetes Irodalompolitika-vita nyomán is, amikor Ady
– noha vele értett egyet – nem követte a laptól megvált Hatvany
Lajost, s nevét a folyóiratra is rátették ugyan, de
véleményére senki sem volt kíváncsi továbbra sem.95
A kapcsolat háromnegyed évre megszakadt, aztán – a költő
leromlott állapotának hírére – megint helyreállt, az 1913
márciusától júliusáig tartott maria-grüni kezelés
költségét Hatvany fizette ki, ekkor meg A magunk szerelme kötet
okozott konfliktust közöttük, ám Ady „hovatartozása” nem
lett kérdéses többé egy pillanatra sem.96 1912
májusának elején a néhány éve alakult, kifejezetten
radikálisnak számító szabadkőműves Martinovics-páholyba is
felvették a költőt, a Galilei Kör fiataljainak minden év
március 15-én verset küldött, s az 1914. június 6-án
létrejött, Jászi Oszkár vezette Országos Polgári Radikális
Párt alapító tagjaként rábeszélték a
képviselőjelöltségre is. Részt vett a június 28-án
Nagyváradon tartott toborzón, a Ferenc Ferdinánd elleni
merényletéről ekkor jött a hír. Július végén, augusztus
elején – alig egy hét leforgása alatt – szinte egész
Európa lángba borult.
A háborút – a szellemi élet nagy
részével, köztük eszmetársaival ellentétben – Ady nemcsak
történelmi bűnnek és szerencsétlenségnek, hanem
„metafizikai karambolnak, a realitássá vált
embertelenségnek, az érték nélküli létezés
valóságának”97 fogta fel. Háborúellenessége
nem – illetve nem elsősorban – politikai természetű, hanem
metafizikai létfelfogásának következménye volt. A
világégést – a motívummá emelt Tébolyt – az emberi
történelem visszafordíthatatlan katasztrófájának látta,
ami az egyén és a világ harmóniájának reményét, az emberi
civilizáció – s benne a magyarság – nagy álmának, az
„élni akaró Életnek” az ellehetetlenülését hozta el.98
A háború eszkalálódásának napjaiban – 1914. augusztus
elején – írt Ésaiás könyvének margójára című
biblikus prózavers zárlata ezt fejezte ki: „Bizony a
»kegyetlen, hosszú Leviátán kígyót és a tekergő Leviátán
kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja
meg senki. És a »veres ború szőlőt« vérrel öntözi most
megint az Úr. Óh, miért olyan szertelen és boldogtalan az
Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot?
Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába
vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek
arca.” E kudarc nemcsak az Élet, de a vele azonos vigyázó
pozíció, a költészet pusztulásának esélyét is jelentette
egyszersmind, amikor az életakarat bizonyságául csak a
vagy-vagy eshetőségét még megadott – szintén motívummá
lett – Tegnap emléke s az „őrzés” kényszerének
levethetetlen hite, feladattudata volt felmutatható, olyan
darabokban, mint az Intés az őrzőkhöz, a Mag hó
alatt vagy a Csinszka-versek némelyike. Az
elszigeteltségnek s a magárahagyatottságnak ezt az
infernóját Adyn kívül senki sem élte meg így, a költő
kezdetektől való háborúellenessége99 – illetve
annak formája – ezért volt érthetetlen mindenkinek, még a
vele „egy oldalon” állóknak is, nem is beszélve arról a
Rákosi Jenőről például, akinek nemcsak Ady világa s
„pozíciója” lett végképp idegenné az esztendők s a
modernséggel folytatott viták során, de a háborút, illetve
ha már elkerülni nem lehetett, a győzelmet a magyarság –
és saját jövőképe – egyetlen esélyének tudta. Az újabb,
minden addiginál radikálisabb összeütközés – igaz, a
háború második esztendejében csupán – törvényszerűen
jött el tehát.
Jegyzetek
1 Az
úgynevezett pénzversek már az 1907 karácsonya előtt
megjelent Vér és aranyban önálló ciklust (Mi
urunk: a Pénz) alkottak. Olyan darabok is feltűntek, mint
az indulatokat is kiváltott, zsidócsúfolónak, antiszemitának
is érzett Zikcene, zakcene, satöbbi (Budapesti
Napló, 1907. augusztus 25.; AEÖV III. i. m. 97. jegyzete:
450–452.) és az 1908. februári A Rothschildék
palotája (Nyugat, 1908. február 16.; AEÖV IV. i. m. 15.
jegyzete: 253–255.).
2 Azt, hogy
Ady „magyartalan”, nemcsak nyelve, stílusa, verseinek
ostorozó attitűdje, de nagyváradi s budapesti
„környezete” s főleg „darabontsága” verte a
közvélemény fejébe. Egyik első személyes vitája Tóth
Bélával, a szabadgondolkodókat, a radikális szociológusokat
már 1906-ban is többször támadó publicistával, a
konzervatív költő, Tóth Kálmán fiával volt. Tóth Béla
1906 decemberétől támadta a modern irodalmat, s
„piszkálta” Adyt is, a költő indulatát az 1907. február
22-közölt Pesti Hírlap-beli írás lobbantotta fel, ahol – Oscar
Wilde ürügyén – a bárgyúnak, banálisnak nevezett „adyendreséget”
gúnyolta a szerző. Ady március 2-án válaszolt: „Lehet, s
ez ma Magyarországon még mindig üdvös, hazaárulás, nyegle
kozmopolitizmus vádjával jönnek reám. […] Annyi
magyarságról sohse álmodtak sem a bajai csizmadia-műhelyben,
sem az anyai dzsentri-házban [Tóth Béla szüleiről van szó],
se sehol, amennyit az én ezeréves kis-nemes, mindig
parasztokkal s vajmi sokszor parasztokként élő famíliám
megőrzött s az én egyéniségemben, lelkemben kifejezett.”
Ady Endre: Válasz Tóth Bélának. AEÖPM VIII. i. m.
182. jegyzete, Tóth Béla cikkével is: 494–497. (Ebben a
cikkben nevezte a „nemzeti köldökszemlélés lobogójával
jött”, a „magyar erekbe ömlött sváb veszedelemnek”
Rákosi Jenőéket.) Ehhez a jelenséghez kapcsolódott az 1907
januárjában megjelent Én nem vagyok magyar? című
vers. AEÖV III. i. m. 62–63. jegyzete a problematika
kibontásával: 365–368.
3 Erre lásd
például Kosztolányi Dezső és Babits Mihály
levélváltását. Az Új verseket Babitsnak Kosztolányi
küldte el, 1906. február 19-én, s levelében rögvest
véleményt is mondott: „A modern irodalom trónusába egy
kiállhatatlan és üres poseurt [pozőrt] küldtek: Ady Endrét,
s nem mások, kedves barátom, mint azon szintén modern
szellemű fiatal emberek, kik arra aspirálnak, hogy rossz,
modoros és affektáltan zűrzavaros verseiket a B. N.
tárcarovatában közöljék. […] feltétlenül szóljon arról
is, mit tart a magyar-szidásról. A »bús magyar ugar« féle
kifejezésekről, mely őt a »nagyratörőt« (ugyan hova a
fenébe siet?) tönkre teszi. Nekem viszket a tenyerem s
felpezsdül bennem ugyan a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban
lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vad magyar, fájdalmasan
magyar vagyok minden szociológiai tanulmány ellenére is, s az
is maradok.” Babits két nap múltán válaszolt: „Igaza van:
Ady émelyítő poéta: ez a legtalálóbb szó rá: azt hiszem,
nincs a világirodalomnak alakja, akinek művei oly intenzív
hatással volnának a hányószervekre. […] Vajjon Ady
ősmagyar családból származik-e? (Hogy Adükét emlegeti.) –
De ha így van is, csak szeretettel szabadna e tárgyhoz
nyúlnia. Széchenyit tisztelem, mert szidja a magyart; Bokányit
utálom. – Magamnak megengedném néha – mert […] imádom a
magyart – s »engem esz a lúg, ha fejét mosom«. Magyar
vagyok, – magyar nemesi családból származom (igen büszke
vagyok rá) úgy apai, mint anyai részről; […] napról-napra
jobban érzem, mily természetes és szoros folytatása vagyok
becsületes magyar őseimnek. […] Ó ez a föld nem a »lelkek
temetője« – itt nemcsak »gatyás, bamba« társak vannak.
[…] A mi fajunk nemes faj, barátom!” A levelet a Babits
kritikai kiadás jegyzete szerint Kosztolányi sokaknak
mutogatta, öccsét s unokatestvérét (Csáth Gézát) is
kérte, hogy terjesszék: lássák a „modernek”, hogy
vélekedik az ő „édes jó barátja”, Babits Mihály
Adyról. Zsoldos Sándor (szerk.): Babits Mihály levelezése
1890–1906. Historia Litteraria Alapítvány – Korona
Kiadó, Budapest, 1998, 189–199.; jegyzet: 501–502., ill.
503–506.
4 Ady Endre: A
Szajna partján. (Budapesti Napló, 1906. november 29.)
AEÖPM VIII. i. m. 126.
5 Ady Endre: Sötét
vizek partján (Budapesti Napló, 1907. szeptember 8.), ill. Hazamegyek
a falumba (Budapesti Napló, 1907. november 24.). AEÖV III.
i. m. 99., ill. 109–110. jegyzet: 456–458., ill. 485–487.
Az istenes versek első darabjainak keletkezéstörténetéhez
lásd még A Sion-hegy alatt jegyzetét: AEÖV IV. i. m.
239–241.
6 A Független
Magyarország – a Budapesti Napló már szétesett
ekkorra – a Holnap-antológia szereplőinek amolyan
„félhivatalos” lapjává lett, s ez a munkatársává lett
Pogány Bélának volt köszönhető. 1908 júliusától 1910
végéig szinte hetenként foglalkozott hírekben, riportokban,
visszaemlékezésekben a Holnap-mozgalom eseményeivel, a
körülötte zajló vitákkal a lap, ahol Ady verseket,
novellákat s cikkeket is publikált. Kovalovszky III. 438–439.
7 Pogány
Béla: Ady Endre és ami körülötte történik. (Független
Magyarország, 1909. január 21.) AEÖV IV. 211–212.
8 Pogány
Béla: Ady Úr. In Kovalovszky III. i. m. 433.
9 „A
Független Magyarországban olvastam rossz tárczát az Illés
szekeréről [sic!]. Az illető Pogány (?) nevű nem szereti,
hogy hangod néha békés, lemondó, fáradt. Az illető harczotkíván.
Az illető engem elmond minden szépnek-jónak. Az illető
idióta.” HatvanyLajos Adynak írt, 1909 januárjának végén
kelt levele: AEL II. i. m. 141–142.
10 Király
István, aki Ady „istenkeresését” a válságba került
személyiség s jövőhit – hangsúlyozottan „átmeneti”
– tévútjaként értelmezte, több adatot felsorolva a
progresszió táborának „döbbent zavaráról” beszélt, de
– osztályharcos szemléletének megfelelően – az „aufklérista
vakság és a dogmatika” jeleit fedezte fel a kritikákban
csupán. Király II. i. m. 383–384.
11 Adynak
hiányzott az a szerkesztőségi légkör, amit a korábbi
évtizedben megszokott. Az 1908. január elsején indult Nyugat
sem biztos jövedelemforrást, sem igazi otthonosságot nem
adott neki. Nem volt szava a szerkesztőségben, nem érezte azt
a magáénak igazán, írásait is visszaadták olykor, máskor
meg „cenzúrázták”, nem fizettek mindig időben, s főleg
nem eleget, leveleiben a sértődöttség s a panasz hangjai
váltották egymást szinte végig az esztendő során. Vö. Bölöni:
i. m. 325.
12 „Molnár
Ferenccel beszélgettünk arról a módról, hogy én a Hétnek
dolgozhassak.” A levél további részében régi sérelmeit is
elősorolta a költő. Ady levele Kiss Józsefhez, 1907. november
2-án. AEL I. i. m. 236. jegyzete Kiss József és Ady
viszonyának tömör leírásával: 584–586. Kiss József
rövid válaszának utolsó mondata: „Ha jösz, szívesen
látlak; ha nem jösz, egyen meg a fene!” AEL I. i. m. 237.
jegyzete: 587. A kapcsolatról nagyon bő bibliográfiai
utalásokkal lásd még Kovalovszky III. i. m. 239–241., AEÖPM
IX. i. m. 381–382.
13 Ady első
párizsi útja előtt Rákosi Jenővel megállapodást kötött,
s a Budapesti Hírlap cikkírója lett. Egy év alatt harmincöt
– tematikailag találékonyan megválasztott – írást
küldött a lapnak, majd kétszer annyit, mint a Budapesti
Naplónak. Vö. AEÖPM V. i. m. 293–295.
14 Bölöni:
i. m. 228–229.
15 Ady 1908
legelején találkozót kért a főszerkesztőtől, s ő január
14-én háromsoros udvarias levélben tudatta, hogy
rendelkezésére áll, de telefonáljon előbb. AEL II. i. m. 8.
jegyzete: 317. A kísérletről még: Kovalovszky III. i. m.
242–243.
16 Nemcsak
levelei, még versei is e csillapíthatatlan hullámzásról
tanúskodnak. A gyötrő vágy utáni „megérkezés” néhány
napra vagy hétre megnyugtatta Adyt, s ez a versek tónusán is
átütött. Lásd az Egy régi Kálvin-templomban, amikor
Érmindszentre, vagy a Léda ajkai között, Az Úr érkezése
vagy A fontainebleaui erdőben címűeket, amikor
Párizsba érkezett. Aztán ismét feltört a nyugtalanság, s
máris menekülni akart.
17 Ady Endre: A
magyar Pimodán. (Nyugat, 1908. január 1–február 16.)
AEÖPM IX. i. m. 171. jegyzete: 446–465.
18 Bölöni:
i. m. 219.
19 Fülep
Lajosnak a maga, „rajta kívül” nem létező,
magyarságáról beszélve, ugyanezt fejezte ki.
20 [Rákosi
Jenő]: Az év. Budapesti Hírlap, 1908. január 1. 1–6.
21 Rákosi
Jenő a Társadalomtudományi Társaság 1906. augusztusi
közgyűlésén bekövetkezett szakadást követő fejleményekre
gondolt. A szakadáskor az elnök Andrássy Gyula lemondott,
utóda Pikler Gyula lett, a konzervatív szárny – Gratz
Gusztáv, Hegedűs Lóránt, WolfnerPál – kilépett, a
vezetés a polgári radikális „oldal” – Jászi Oszkár, PiklerGyula,
Somló Bódog, Szende Pál – kezébe került. A Rákosi által
emlegetett pécsi „szabadtanítási kongresszuson” ez a
„szociológusnak” nevezett szárny lépett fel határozottan,
ez nem engedte felolvasni Apponyi Albert kultuszminiszter
üdvözlő sorait. Rákosi Jenő ezért beszélt
„zászlóbontásról”.
22 [Rákosi
Jenő:] Az év. Budapesti Hírlap, 1908. január 1. 3–4.
23 Rákosi
Jenő Adyt is ezekben a napokban, a vezércikk megjelenése után
két héttel lett volna hajlandó fogadni. Tán bízott benne,
hogy Ady is, aki tősgyökeres magyarként néhány éve még oly
szorgalmas munkatársa volt a lapnak, „megtalálhatja a magyar
szívét”.
24 A lap
cikkét az Adyval való, néhány hónappal korábbi
kapcsolatteremtés kudarca is inspirálhatta: „Egészen
körülhatárolt, különváló csoport keletkezett a mi
kultúránkban az utóbbi évek folyamán. Ezek a szent Nyugat
fanatikusai, az ideszakadottak, az idegenül vergődők, a meg
nem értettek, az édenkertből száműzöttek, ezek ama finomlelkű
lények, akik törékeny vállaikon hordják a zseni fájdalmait,
és keserű mosollyal nyugszanak bele a változtathatatlanba:
minden mindegy. Az ember születik, undorodik és meghal: íme ez
a Nyugat felé stréberkedő ember tragédiája.” Marco
[Márkus László]: „E föld a lelkek temetője”. A
Hét, 1908. március 29. AEÖPM IX. i. m. 523.
25 Nemere: Tudományos
életünk. Nyugat. Alkotmány, 1908. január 28. 2–3.; GörcsöniDénes:
Tudományos életünk. Nyugat. Alkotmány, 1908. február
20. 2–3.; gd[GörcsöniDénes]: Folyóiratok szemléje. Katolikus
Szemle, 1908. 344., ill. 469–470., ill. 584–586. és 590.
Vidéken: GörcsöniDénes: Ady Endre napjai. Tiszántúl,
1908. február 8. Beöthy Zsolt Irodalmi forradalmaink című
elnöki megnyitója a Kisfaludy Társaság 1908. február 9-i
ülésén hangzott el.
26 Írt a Vér
és arany kötetről is: Görcsöni Dénes: Ady Endre
versei. Alkotmány, 1908. január 16. 9–10. AEÖV III. i.
m. 154–157. Állandó szemléjében A Holnapot is
megtámadta: Görcsöni Dénes: Folyóiratok szemléje. Katolikus
Szemle, 1909. február 1. 203–204.
27 Az 1908.
február 20-án megjelent cikket például ekként fejezte be:
„A felháborodás viharának kellene elsöpörni a nemzet ellen
ily súlyosan vétkezőket, s az első cikknél többnek nem lett
volna szabad megjelenni a Magyar Pimodánból. Bűntárs
és cinkos mindaz, aki e munkához dicsérettel vagy
pártfogással vagy a gáncsolás elmulasztásával hozzájárul,
s ne beszéljünk addig államiságról, nemzeti öntudatról s
egyéb ily hangzatos szellemi javakról, amíg büntetlenül
vághatja fejünkhöz a legsértőbb rágalmakat minden
tántorgó kocsmatöltelék.”
28 Beöthy
Zsolt beszéde jól kivehetően Rákosi Jenő gondolatmenetének
logikáját követte: „Harc, az eszméknek és érdekeknek
harca folyik körülöttünk, és zúgja át viharzó hangjaival
az irodalom berkeit is. A magyar közéletnek az a nagy
forrongása, mely politikai, társadalmi, gazdasági és
tudományos életünket hevíti, az új átalakulás csíráit
érleli: utat talált költészetünkbe is. Hiszen a mi külön
múzsánk sohasem hallgatott a harcban. A forrongás és
küzdelem képében, mely előttünk feltárul és magunkban is
izzik, aggodalomkeltő vonások mutatkoznak, mégpedig jellemző
erővel.” AEÖPM IX. i. m. 524. Ugyanitt támadta a moderneket
Vargha Gyula és – versben – Ábrányi Emil is. A
támadásokra Ignotus (Utóirat. [A perzekútor
esztétikáról]. Nyugat, 1908. március 16.) és Bálint
Aladár (Szocializmus, 1907–08/8. [1908. február]) válaszolt.
Lásd AEÖPM IX. i. m. 524–525.
29 Lásd
AEÖPM IX. i. m. 527.
30 A levelet a
Budapesti Hírlap 1908. október 3-i száma közölte, s Ady
három nap múlva reagált rá. Ady Endre: Szent Albert
levele. (Budapesti Napló, 1908. október 6.) AEÖPM IX. i.
m. 271–272.; jegyzete Apponyi levelével: 519–520.
31 „…jön
a magyar kultúra minisztere, aki alig olvas mást, mint jezsuita
vitairatokat, s röviden, hegyesen leköpi az irodalmat. Hohó,
gróf úr, Szent Albert, ehhez többnek, jobbnak, míveltebbnekés
elfogulatlanabbnak kell lenni. […] Hagyja békén az irodalmat,
ha eddig megvolt, s nagy, kormányzó urak nélkül is.” AEÖPM
IX. i. m. 272.
32 Jellemző,
hogy az antológiáról szeptemberben megjelent kritikák majd
mindegyike – VáradyZsigmondé, Hatvany Lajosé, Kosztolányi
Dezsőé, SchöpflinAladáré stb. – elismerő volt.
33 1908.
szeptember 27-én – a Párizsból épp hazatért Ady és Brüll
Adél részvételével – nagy feltűnést keltett ünnepséget
rendeztek Nagyváradon, ahol az est egyik szónoka – Dénes
Sándor – a Holnapról mint nagy célokat kitűzött
mozgalomról szólt, s a reájuk váró „hadjáratról”
beszélt: „Mi most mérkőzünk meg a Múlttal a Holnapért.
Csodálatosképpen éppen ebben a városban egész kis igrictelek
verődött össze – valamennyien vezetői az új
hadjáratnak.” Az első előadó estély. Nagyváradi
Napló, 1908. szeptember 29. 7. Lásd AEÖPM IX. i. m. 514. Maga
a Társaság – amely folyóiratot tervezett – ténylegesen
október 15-én alakult meg.
34 Fontos
megjegyezni, hogy a konzervatív szemlélet ebben az időben még
nem a folyóiratban látta a fő veszélyt. A Nyugat a pár
évvel korábbi Figyelő „új folyamaként” indult, s ezek a
modern irodalmat pártoló kísérletek – Jövendő, Magyar
Géniusz, Figyelő, Szerda – rövid ideig éltek csupán,
fennállt a lehetősége, hogy a Nyugat is így jár hamarosan.
Aztán nem így történt, a lap talpon maradt. A folyóirat s a
Nyugat Kiadó gazdasági, financiális hátterének,
kiépülésének történetéhez lásd Fráter Zoltán: A
Szövetség szelleme. A Nyugat mecénásai a GYOSZ-ban. MGYOSZ-könyvek,
Budapest, 1996, ill. Buda Attila: A Nyugat Kiadó története.
Borda Antikvárium, Budapest, 2000.
35 AEÖPM IX.
i. m. 527.
36 Vö. Ady
levele Diósi Ödönnének, 1908. október 7-én: „Könyvem
dolgát [a később Az Illés szekerén címmel megjelent
kötetről van szó] Singer- és Wolfnerékkelelintéztem
valahogyan.” AEL II. i. m. 84. jegyzete: 382–383. Ady és a
kiadó kapcsolatáról: AEÖPM IX. i. m. 553–554.
37 Horkayné [Herczeg
Ferenc]: Ellesett párbeszédek. Új Idők, 1908. október
25. AEÖPM IX. i. m. 530.
38 A cikk
keletkezésének pontos körülményeit valószínűleg
mindörökre homály fedi. Ady 1908. október 25. és 30.,
valamint november 10. és 15. között járt Budapesten, a
kiadóval is tárgyalt, a kézirat „leadása”, illetve a
róla való megegyezés – ha volt ilyen – ekkor is, akkor is
megtörténhetett (az utóbbi időpont a valószínűbb), ahogy a
két – szintén az Új Időkben, november 29-én megjelent –
vers „leadása” is. Hogy volt-e konkrét „rábeszélő”
– Herczeg Ferenc, Farkas Pál szerkesztő, a kiadó
tulajdonosának fia vagy Szűts Dezső, Ady „rossz szelleme”
–, ez sem deríthető ki teljes bizonyossággal ma már, a
visszaemlékezések egymásnak ellentmondanak. Jómagam arra
hajlok, hogy Ady szót válthatott ezzel is, azzal is,
biztathatták, ígéreteket is kaphatott, de egyvalaki nyakába
nem lehet varrni az egészet, hasonló tartalmú cikk
megírására „nyitott” volt a költő akkor. A történet
dokumentációjára s értelmezésére lásd Földessy Gyula: Adalékok
az Ady és A holnap körüli vitához. In Dóczy Jenő és Földessy
Gyula (szerk.): Ady-Múzeum I. Athenaeum, Budapest,
[1924] 65–102.; AEÖPM IX. i. m. 522–564., ill. 571–583.;
Vezér Erzsébet: Perújítás a duk-duk ügyben. Irodalomtörténet,
1971/4. 734–778.; Kovalovszky IV. i. m. 196–200. (Ez utóbbi
a témára vonatkozó legfontosabb szakirodalom adatait is
közli.)
39 Ez ellen
Ady már korábban is tiltakozott, lásd például az Akiknek
dajkája vagyok című, 1907. február elején megjelent
verset és jegyzetét (AEÖV III. i. m. 65. jegyzete:
374–375.). Az ország más részein is alakultak irodalmi
társaságok, amelyek szintén Adyt tűzték zászlajukra. Vö.
AEÖPM IX. i. m. 531–532.
40 Erről a
szervezkedésről, amely eszmei-ideológiai különbségre való
tekintet nélkül fogta volna össze az írókat, Vezér
Erzsébet kutatásaiból tudunk. A tervezett (érdekvédelmi?)
szervezetnek az elnök Ambrus Zoltán mellett Ignotus, Osvát
Ernő, Herczeg Ferenc s még Rákosi Jenő is tagja lett volna.
Nem lehet bizonyítani, hogy a szervezkedésről – amelyet
Vezér szerint a duk-duk-ügy „fúrt meg” lényegében –
Ady tudott egyáltalán, hisz soha semmilyen szövegében nem
utalt rá, s a vele ekkor levelezők sem. AEÖPM IX. i. m.
550–553., ill. Vezér Erzsébet: Perújítás a duk-duk-ügyben.
Irodalomtörténet, 1971/4. 734–778., ill. Vezér
Erzsébet: Ady Endre élete s pályája. Seneca Kiadó,
Bp., 1997, 181–182. [a továbbiakban: Vezér].
41 Erre – a duk-duk-affér
kapcsán – Veres András utalt: „…ő az első
irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt
előidézni saját kultuszának kiépítését. […] Ady […]
amikor csak tehette, maga kezdeményezett, s ha árukapcsolást
érzékelt, mint A Holnap esetében, nem vette tréfára a
dolgot (ez volt egyik indítéka hírhedt írásának, A duk-duk-afférnak
is). A menetrendszerű botrányokozás legalább részben a
figyelem fölkeltésének eszköze volt.” Veres András: Szempontok
Ady „depolitizálásához”. In Újraolvasó. i. m.
45.
42 Bölöni:
i. m. 259.
43 Az
antológia előszavának s Ady, Juhász Gyula s mások verseinek
már említett, 1908. október 11-i közlése ennek része
lehetett. Vö. Bölöni: i. m. 252.
44 Ady Endre: A
duk-duk affér. (Új Idők, 1908. november 15.) AEÖPM IX. i.
m. 279.
45 Vö. a 19.
jegyzettel s a hozzá tartozó szöveggel.
46 Kaffka
Margit írta a feltételezés szerint 1909. március 1-jén kelt
levelében: „Nevessen – de örülök az Új Idők »kegyes
engedményei«-nek. Mert a »középosztály« lelkiismeretébe
csak azon át lehet jutni. Pedig sajnálnám a középosztályt,
ha semmi jó dolog nem juthatna hozzá.” AEL II. i. m. 139.
jegyzete: 448–449.
47 Hatvany
levele Adynak, 1908. november 18. AEL II. i. m. 95. jegyzete:
392–394.
48 Hatvany
levele Adynak, 1908. november 19. AEL II. i. m. 97. jegyzete:
395–396.
49 Hatvany
levele Adynak, 1908. november 21–22. AEL II. i. m. 100.
jegyzete: 399–400.
50 „Sajgó
lélekkel, ahogy csak gyermek szenvedhet, úgy utaztam ki
Berlinbe, valóságos szerelmi csalódás volt ez nekem.” Hatvany
Lajos: Ady. Emlékezések, cikkek, levelek. Szépirodalmi
Könyvkiadó, Bp., 1977, 461. [a továbbiakban: Hatvany].
51 Uo. 751.
52 Hol Schöpflin
véleményét kérte, hol Hatvanyt, hogy „beszéljen”
Ignotusszal, Fenyővel, Osváttal is. Aki rögtön emelkedetten s
méltósággal kezelte az „esetet”, Ignotus volt. Lásd
Ignotus levele Adynak, 1908. november 26-án. AEL II. i. m.
106–107. jegyzete: 403–404.
53 Erről írt
Kőbányai János is, amikor Hatvany Lajos asszimilációs
„programját” elemezte: „Ehhez kellett nekik Ady [mármint
a zsidóságnak az asszimilációhoz], s a magyar progresszió,
mint zászló, mint pajzs. Ady pontosan tudatában állt [volt] a
helyzet dinamikájával [dinamikájának]. De neki sem volt más
választása. (Mint ezt például a Duk-duk affér és
következményei világosan megmutatták a számára.)”
Kőbányai: i. m. 247.
54 A Nyugat
megindulásával, egyáltalán, a modernség előretörésével
teret veszített A Hét például már november 22-én
kárörvendő cikket közölt. Újra megindult – a Magyar
Nemzetben, a Borsszem Jankóban, az Egyetértésben – a
gúnyolódó paródiák sora is. Lásd AEÖPM IX. i. m.
555–558.
55 Maga Hatvany
írta 1908. december 3-án: „Ha Pestre jössz s itt még a duk-dukkalakarsz
bennünket izgatni, senkise fogja tudni, hogy mi az. Tehát duk-duknem
volt és nem lesz.” AEL II. i. m. 113. jegyzete: 409–410. A
„békítésben” valószínűleg a szakadással járó
veszélyt azonnal felismerő Ignotus járhatott elöl. Hatvany
feltűnően gyors „fordulatát” ez magyarázhatja, ám
megbocsátása átmenetinek bizonyult, a sérelem újra és újra
feltört belőle, még évtizedek múltán is.
56 A
„kivitelezés” kísérlete Zempléni Árpádnak, a Petőfi
Társaság másodtitkárának jutott, de az ötlet értelmi
szerzője az elnök, Herczeg Ferenc is lehetett. Zempléni
Árpád és Ady 1908. november 30. és december 7. közötti
levélváltását lásd AEL II. i. m. 110., ill. 115–117.
jegyzete: 406–407., ill. 411–412. Azt, hogy a Társaság Ady
visszautasítását kudarcként élte meg, az is bizonyítja,
hogy a január 6-i ülésen – Kenedi Géza és Lampérth Géza
– már egyértelműen támadták a költőt. Vö. AEÖPM IX. i.
m. 558–559.
57 Úgy is
fogalmazhatunk, hogy Ady ekkori versei a
„szegényember-irodalom” vagy a forradalomvárás irányába
mozdultak el, mintha a maga sértetlen „úr-ellenességét” s
forradalmiságát akarta volna bizonyítani a költő. Erre
példa a Menekülés úri viharból, A Hadak Útján, Az öreg
Kúnné vagy a Proletár fiú verse. Erre lásd a Menekülés
úri viharból című vers keletkezéstörténetét: AEÖV
IV. i. m. 383–384.
58 [Rákosi
Jenő]: A Holnap. Budapesti Hírlap, 1908. december 20.
1–5.
59 „Rákosi
Jenő otthagyta a maga Má-ját és belépett a mi Mánkba, s
jön velünk, sőt előttünk jár. Dicséret és dicsőség
érte neki. Nem tudom, a többiek [ti. az antológia szereplői]
mit szólnak a dologhoz, de engem megrázott, fölrázott. Ez
hatalmas volt.” A levél a Budapesti Hírlap 1908. december
23-i számában jelent meg. Vö. AEÖPM IX. i. m. 572–576. Ady
és Oláh Gábor súrlódásokkal, ellentétekkel is átszőtt
kapcsolatáról: Kovalovszky III. i. m. 90–98.
60 Legalábbis
szembeötlő az a színvonalbéli különbség, amely a január
1-jén megjelent vezércikk s e dolgozat között volt.
61 Ady Endre: Irodalmi
háborgás és szocializmus. (Szocializmus, 1909. január
16.) AEÖPM IX. i. m. 297–299. jegyzete: 576–580.
62 Mikszáth
nyilatkozata a Tisza Istvánhoz közel álló Az Újság 1908.
december 10-i számában jelent meg eredetileg. Lásd AEÖPM IX.
i. m. 577–579.
63
„Mikszáth író úr, mindig-író és mindig-képviselő úr,
nem kicsi ok nélkül hadonászik a csibukszárával, Beöthy
Zsolt se ok nélkül kap Apponyitólolyan jubiláris, üdvözlő
levelet, mely rossz ruhájú, koldus fiatalokról bősz-haragos
irigységgel zeng. […] Herczeg Ferenc sváb-diplomata
képessége se volt soha ilyen veszedelmes, nagy próbán, mint
ez idő szerint, pedig nagy idők teltek el rövid idő alatt. S
ma már egy Herczeg-karriert hússzor több tehetséggel is bajos
volna megcsinálni.” AEÖM IX. i. m. 297.
64 Lásd az
57. jegyzetet.
65 „Terhelt
ország, összevissza ország, koldus ország, beteg ország,
gennyes ország, úri ország, függő ország, rossz helyzetű
ország, persze: kultúrálatlan ország.” AEÖPM IX. i. m.
297.
66 Szabolcska
Mihály a modern irodalom elleni 1908-as roham mindkét
szakaszából kivette a részét. A Budapesti Hírlap 1908.
február 16-i (Új költészet) és október 16-i
számában (Fiaim, csak énekeljetek) írt verset. Ady
verses „válasza (Üzenet Költőcske Mihálynak) a
Független Magyarország 1909. április 11-i számában
jelent meg, már A Holnap antológia második kötetének
megjelenése után.
67
„…nekik, Jenőnek, Pálnak, Zsoltnak [ti. Rákosinak,
Gyulainak és Beöthynek], valamennyinek nincs közük ahhoz, ami
történt.” AEÖPM IX. i. m. 300.
68 Ady Endre: Magyar
lelkek forradalma. (A Budapesti Újságírók Egyesületének
1909-ik évi Almanachja 101–104.) AEÖPM IX. i. m. 300–301.
jegyzete: 580–583.
69 Szerdahelyi
Sándor (szerk.): A Budapesti Újságírók Egyesülete
1909-ik évi Almanachja. Budapest, 1909, 2–3. (A kiadványt
valójában Bányai Elemér [Zuboly] szerkesztette, ő írta az
előszót is.) Az Almanachról részletesebben lásd AEÖPM IX.
i. m. 580–582.
70 A vita az
1908 áprilisában rendezett szociáldemokrata kongresszuson a
modern irodalom elleni támadásra vezethető vissza. A vitát
Csizmadia Sándornak, részint ízléskülönbségből, részint
féltékenységből, részint pedig az Irodalmi háborgás és
szocializmus című cikk miatti felháborodásából
táplálkozott, Gyagyovszky Emil Hadüzenet című
verseskötete ürügyén írt, a Népszava január 26-i
számában megjelent tárcája indította el, ahol a modern
lírát „nyafogó irányzatnak”, a polgári társadalom
nyavalyáit hordó „tébolyda-költészetnek” nevezte, s azt
is kijelentette, hogy „a magyarországi szociáldemokrácia a
szépirodalomban cserbenhagyta a népet”. Az ekkor már
Párizsban tartózkodó Ady cikkel nem szólt hozzá a vitához,
csak a munkásság melletti kiállásról tanúskodó Küldöm
a frigy-ládát című versét küldte el, ami a lap 1909.
február 7-i számában meg is jelent. Lásd Dóczy Jenő: Ady,
a holnaposok és a szocialisták. In Dóczy Jenő és Földessy
Gyula: Ady-Múzeum I. 103–110. A vitát
részletesen ismerteti: Révész Béla: Ady Endre életéről,
verseiről, jelleméről. Kiegészített második kiadás, Athenaeum,
Budapest, [1924], 160–202. Révész megállapításait részben
korrigálja Bresztovszky Ede visszaemlékezése: Kovalovszky III.
i. m. 497–503. A vitáról gazdag bibliográfiát is közöl: Kovalovszky
III. i. m. 524–526. A vita és Ady konkrét kapcsolatához
lásd a Küldöm a frigy-ládát című vers
keletkezéstörténetét: AEÖV IV. i. m. 446–448.
71 Az e
„győzelmet” demonstráló A harcunkat megharcoltuk című
költemény – Ady első „kurucverse” – a Nyugat 1909.
január 16-i számában jelent meg, akkor még „diadalmasabb”
címmel (Új vitézi ének).
72 A duk-duk-cikket
A Holnap több szerzője is a szövetség
megtagadásaként értelmezte. A sérelemnek leginkább Juhász
Gyula adott hangot a Független Magyarország 1908.
november 22-i számában megjelent cikkében, amire Ady
válaszolt. Lásd AEÖPM IX. i. m. 281–282., ill. 561–564.
73 A
következőkben – általában márciusban – majd minden
esztendőben verset írt a Galilei Körnek Ady.
74 Ez
utóbbinak – Móricz Zsigmond Én mámor-fejedelem című
cikkének – különleges jelentősége volt. Az ekkor
kezdődött személyes kapcsolat s Ady „válaszának” tónusa
s tartalma (Móricz Zsigmond. Nyugat, 1909. augusztus 16.;
AEÖPM IX. i. m. 351–354.) egy különleges „egymásra
találásról” tanúskodott. Nem túlzás kijelenteni, hogy
életük, szereptudatuk s törekvéseik „igazolását” s
legmélyebb értőjét ismerték fel egymásban ők. Ady és
Móricz kapcsolatáról lásd a Kovalovszky Miklós által
összeállított „mozaikot” s a viszony értelmezését,
gazdag bibliográfiával: Kovalovszky III. i. m. 594–628.
75 A
temesvári matinéról lásd részletesen: AEÖPM IX. i. m.
610–615.
76 A Petőfi
Társaság 1909. január 6-i ülésén Kenedi Géza Ady
dekadenciájáról beszélt, Lampérth Géza pedig Magyar
virágharc című versét olvasta fel. Vö. AEÖPM IX. i. m.
558–559.
77 A díjról,
a pályázatról és az odaítélésről lásd Hegedűs Lóránt:
Ady elnyeri a főváros szépirodalmi díját. Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1959.
78 Ady Endre: Móricz
Zsigmond. (Nyugat, 1909. augusztus 16.) AEÖPM IX. i. m.
351–352.
79 „…az
én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül – a népben
van, de benne nem él, mert nem tudatos, néma, én látom,
érzem benne, ő nem tudja, nem érzi önmagában – ezért nem
látná bennem se – ez nincs sehol rajtam kívül – én
vagyok az utolsó élő magyar.” Fülep Lajos: Ady
éjszakái és éjszakája. In Uő.: Művészet és
világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920–1970. Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1976, 72. Vö. a 19. és a 45.
jegyzettel.
80 „Én a
Nyugatnál furcsán vagyok. Ignotus láthatóan utál, amiért
én vagyok a lap zászlója. Még a vidéki körutam
elrontásában is az ő keze is benne van [sic!]. Már nem bízom
a körútban.” Ady Endre levele Diósi Ödönnének, 1909.
október 14-én. AEL II. i. m. 269. jegyzete: 519–520. „De
bizonyos, hogy a Nyugat-nak igen nagyon jó reklám-utak ez utak,
csak bírná az ember gyomra és idegrendszere.” Ady levele Hatvany
Lajoshoz 1909. november 1–3. között. AEL II. i. m. 280.
jegyzete: 526–527. Vö. Bölöni: i. m. 324–325.
81 Vö. Bölöni:
i. m. 336.
82 Ady Lajos: Ady
Endre. Amicus kiadása, Bp., 1923, 136. Az estnek nagyon
széles sajtóvisszhangja volt, a lapok többsége méltatta a
műsort, a vicclapok s például A Hét pedig
gúnyolódtak. A „pénzéhes” Adyra szórt vádak is
fölerősödtek ekkor, s az ünnepségből kihagyott Reinitz
Béla barátságát is elveszítette a költő. Az estről és a
sajtóvisszhangról: AEÖPM X. i. m. 252–273., ill. Rolla
Margit: Az első Budapesti Ady-est. In Kovalovszky IV. i.
m. 118–140.
83 „Ez a
magyarországi pár hónap befűtött nekem nagyon, habár
bizonyos fokig szükségem volt reá. Meghurcolt, beteggé tett s
undorral töltött el magam, életem és céljaim iránt.” Ady
levele Diósi Ödönnének 1909. december 7-én. AEL II. i. m.
296.
84 A kötet
további kiadásai A Minden-Titkok versei címmel jelentek
meg. Az Ady-életmű egyik fontosnak gondolt filológiai
vitáját eredményezte ez a változás, holott valószínűleg
az első kiadást kísérő figyelmetlenségről volt szó
csupán.
85 Németh G.
Béla: A tragikum vállalása. Expresszionisztikus jegyek Ady
kései költészetében. In Uő.: Küllő és kerék. Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1981, 190–205.; Kis Pintér: i. m.
264.; Vezér: i. m. 238.
86 Kenyeres
Zoltán: Ady Endre. Korona Kiadó, Bp., 1998, 48–51. [a
továbbiakban: Kenyeres].
87 Ennek
leginkább szembeszökő példája A magunk szerelme kötet
záró ciklusa, a Szent Lélek karavánja volt olyan
versekkel (Rohanunk a forradalomba; Új tavaszi sereg-szemle;
A tűz csiholója; Enyhe, újévi átok stb.), amelyek az
1912-es esztendő feszült, közéleti csatározásokkal, utcai
harcokkal terhelt politikai légkörét is megidézték. Vö.
Kenyeres: i. m. 52., ill. 56.
88 Erre
vonatkozóan lásd a Hatvany Lajosnak, Gerő Ödön
főszerkesztőnek, BölöniGyörgynek írt Ady-leveleket, illetve
Jászi Oszkár, Gerő Ödön s BölöniGyörgy szintén
levélbeli ígéreteit. BeliaGyörgy (szerk.): Ady Endre
levelei, II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1983,
81., 87., 88., 90., ill. 365., 370–371., 378. „A Világ sohasem
volt Ady lapja, és Ady sem volt a Világ-é” – írta
BölöniGyörgy, aki „osztályharcos” szemmel nézvén
immár a történetet, 1934-ben megjelent könyvében a
munkatársi kapcsolat meghiúsulását a Világ
szerkesztőségének „opportunizmusával”, a forradalmas Ady
hangjától való félelemmel magyarázta egyértelműen. Bölöni:
i. m. 341–343. A lap létrejöttének körülményeiről és
történetéről: Litván György: A Világ
1910–1926. In Czére Gyöngyvér (szerk.): Világ.
Repertórium (1910–1912). Petőfi Irodalmi Múzeum, 1984,
I–XXII.
89 Ady már
1910 nyarán – a költészet világképi és poétikai
fordulójaként is értelmezhető A föltámadás
szomorúsága idején – szakítani akart az asszonnyal, de
nem volt bátorsága hozzá. Az 1912. májusi elválást úgy
élte meg, mint aki „önmagát tépte ki a múltból” (Bölöni:
i. m. 384.), s ez számára a párkapcsolat végénél sokkal
többet jelentett akkor. A szakítást követő hónapokban írt Margita
élni akar című elbeszélő költemény mélyszerkezetében
a zsidó–magyar együttélés, egymásrautaltság
sorsszerűsége mint a „Ránk-siető, új, szép, magyar
időknek” a szimbóluma s a pusztulás-pusztítás együttes
metaforája is kísértett ugyanis, a mű a Léda-kapcsolatnak s
egy „koncepció” mitológiájának a lezárási kísérlete
is volt ilyenformán. Vö. Kőbányai: i. m. 265–268. Az
Ady–Léda kapcsolat feldolgozására Révész Béla
idealizáló könyvein túl lásd többek között: Kovalovszky
Miklós: Léda: legenda és valóság. Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1980, ill. Péter I. Zoltán: Ady és
Léda. Egy szerelem története. Noran, Budapest, 2006.
90 Ennek
legnívósabb példája Horváth János már említett, 1909
őszén megjelent Ady s a legújabb magyar lyra című
könyve volt. Horváth Ady földijeként, mondhatni,
barátjaként – hosszabb ideig leveleztek, s szülőhelyükön
is kölcsönösen meglátogatták egymást, a könyv megjelenése
után! – a költő és a környezete közötti feszültség
természetével nagyon tisztában lehetett, valószínűleg
beszéltek is róla. Kísérletét nem érezhette
reménytelennek, hisz aligha csak sterilen tudósi szándékok
vezették, amikor „egy léha erkölcsi felfogás
salakjából” próbálta „kihámozni” Adyt. Horváth János
könyvének értelmezéséhez: Kenyeres Zoltán: Vázlat
Horváth Jánosról. A nemzeti klasszicista értékrend
szintézise. In Uő.: Irodalom, történet, írás. Anonymus,
Budapest, 1995, 25–28., ill. Görömbei András: Horváth
János Ady-képe. In Szabó B. István (szerk.): Kenyeres Zoltán-Emlékkönyv.
Értés–megértés. Anonymus, Budapest, 2004, 283–286.
91 Ennek a
gyűlöletnek a verses kifejlésére lásd Rengj csak föld;
Nagy lopások bűne; Hát ezért bolondultunk?; Nem nagy dolog; A
Hóseás átka; A Tűz márciusa; Rohanunk a forradalomba; Enyhe,
újévi átok.
92 A Párizsba
készülő költő ösztöndíjat kért a frissen kinevezett
miniszterelnöktől – aki a bihari kerület képviselője is
volt –, de nem kapott. Ady Lajos a költő Tiszával szembeni
leküzdhetetlen ellenérzését erre vezette vissza (Ady Lajos:
i. m. 93–94.). Arra, hogy Ady Lajos tévedett, a költőnek
1904. március 30-án, már Párizsból írt s Tisza Istvánnak
címzett levele is bizonyíték lehet. E levélből nemcsak az
derül ki, hogy Adyt az utazást megelőző időben kétszer is
fogadta a miniszterelnök, hanem az is, hogy kérését –
sajtóügyi tudósító szeretett volna lenni – ekkor is
megismételte a már két hónapja Franciaországban élő
költő: „Tenni és dolgozni akarnék e támogatás fejében,
igen nehéz viszonyok között tartom itt fenn magam, s
akármilyen kicsi segedelem nekem igen nagy és megemelő volna.
Kegyelmes Uramnak, ki olyan kegyesen és szívesen fogadott volt,
jóságába és kegyességébe ajánlva kérésem, vagyok
legalázatosabb tisztelője…” A levelet nem is iktatták, Berczik
Árpádnak, a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetőjének a
kezén elakadt. Belia I.: 142–143., ill. a témáról
bővebben: Vitályos László: Ady–Léda–Csinszka. MTA
Könyvtárának Közleményei, Budapest, 1977, 33–34.
93 Hegedűs
Lóránt: Ady és Tisza. Nyugat, Budapest, 1940, 50–51.
Az Ady–Tisza viszonynak a két ember alkatát és
szereptudatát invenciózusan összevető, de idealizált – a
két, a magyarságot fenyegető végzetet egyaránt előre
látott egyéniség „összebékítését” megkísérlő –
jellemzése volt Hegedűs Lóránt könyve. Tisza és a
modernizmus, illetve a progresszió – s benne Ady –
viszonyának, a Magyar Figyelő szerepének dokumentált
bemutatására lásd Vermes Gábor: Tisza István. Századvég
Kiadó, Budapest, 1994, 170–200.
94 Vö. Kis
Pintér: i. m. 262.
95 A vita már
hónapok óta folyt, de csak Hatvany Lajos 1911 augusztusában
közölt Irodalompolitika című cikkével robbant ki a
nyilvánosság előtt. Hatvany, ellentétben OsvátErnő
folyamatos „tehetségkutatásával”, a már kialakult nívós
szerzői gárdára támaszkodott volna inkább, s az esztétikum
elsődlegességére esküdt szerkesztővel szemben
„életesebb”, a politikai progresszióhoz is közelebb álló
folyóiratot akart. A vita – a Világban folyt ankéttal
együtt – a következő esztendőre is átnyúlt, ennek egy
pontján – 1912. január 6-án – Osvát és Hatvany párbajt
is vívtak. Ezután Hatvany megvált a laptól, s remélte, hogy
Ady is követi őt. A költő azonban – mivel megélhetését
nem merte kockáztatni – megegyezett a folyóirattal, s ezt Hatvanynak
levélben írta meg: „…én itt maradtam számukra komikus
handabandázónak – egyedül. Mert jobbat, büszkébbet,
okosabbat nem tehettem. Örülnöm kellett, hogy
vakmerőségemért megkegyelmeznek. S most hát úgy vagyok,
ahogy vagyok a Nyugat-tal, rosszabbul még nem voltam, de
vállaltam.” (Ady levele Hatvany Lajoshoz 1912 júniusában. Belia
II.: i. m. 182.) Hatvany Lajos Ady tettét ismét
cserbenhagyásként élte meg, már e levélre sem válaszolt, s
a kapcsolat is háromnegyed évig szünetelt. A vitáról, annak
sajtóvisszhangjáról gazdag dokumentáció: AEÖPM X. i. m.
437–501. A vita értelmezéséhez: Fráter Zoltán: Osvát
Ernő élete és halála. Magvető Könyvkiadó, Budapest,
1987, 95–111.; Nagy Sz. Péter: Hatvany Lajos.
Balassi Kiadó, Bp., 1993, 35–46.
96 „Belőled
is hiányzik a concentrátió, a nagyszerű tehetség
megmunkálása. […] Versed szakadozott, szeszélyes. […] Te
vagy az első magát-elhagyó magyar talentum – ebben is mai
magyar, ebben is első” – írta Hatvany Lajos 1913
áprilisában. Ady lényegi válasza a Hunn, új
legenda című vers volt. A vita leveles dokumentumait lásd Hatvany
Lajosné és Rozsics István (szerk.): Hatvany Lajos
levelei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985,
95–102.
97 Vö. Kis
Pintér: i. m. 265.
98 Uo.
265–266.
99 Ady
háborúellenessége a következetes „antimilitarista”
magatartás következménye is volt. A háború mint az Életet,
az élet – akár metafizikus – teljessége birtoklásának
esélyét alapvetően megromlasztó botrány már olyan, még
békeidőben, 1912-ben született verseknek is „témája”
volt, mint a A mezőhegyesi háború, a Mi
kacagunk utoljára vagy – a béke, a békére vágyás mint
az Istennel való találkozás, összeolvadás alkalmának
átélhetősége szintjén – az 1908-as Imádság háború
után.