Móser Zoltán
Előhívás
Glosszák
és képek Lázár Ervin Naplójához
„Minden
csak diribdarab.”
Lázár Ervint nem kell darabokból
(diribdarabból) összerakni, mert itt él velem. Régóta.
Tavaly óta még jobban. Most mégis darabokat (idézeteket,
emlékeket, képeket) rakok össze, mert az Osirisnál megjelent Naplója
ezt „kívánja” tőlem.
Mindig csodáltam szilárdságát,
határozottságát, az írásairól nem is beszélve. Azt hittem,
én naiv, hogy könnyen ír. Hogy csak úgy folynak keze alól a
mondatok. A Napló épp az ellenkezőjéről győzött
meg. Mennyit kellett gyötrődnie az írással, hányszor és
hányszor kezdett neki egy novellának, mennyi ideig hordott
magában egy mondatot, milyen sokáig érlelt egy témát! De
megismerjük a legbelsőbb, titkolt érzéseit, álmait,
gondolatait. S azt is – én ezen lepődtem meg a legjobban –,
mennyi kisebb és nagyobb megaláztatásban volt része. Ettől
nem változott, nem módosult a Lázár Ervinről kialakított
képem, de a kép sokkal élesebbé vált. Azok pedig, amelyeket
itt mellékelek, valósággal megszólaltak.
Mint régimódi fotósnak, minden képem
mögött ott az eredeti negatív. De ezek a negatívok
élményeket is rejtenek. Ezek hívódtak elő most, a Napló
olvasásakor. Első olvasatban ugyanis engem nem az álmok, hanem
a történések érdekeltek: mit hogyan látott, mit hogyan élt
meg Lázár Ervin. (S ezzel együtt hogyan készültek novellái,
meséi, amelyeket – ez szinte hihetetlen – sokan és sokszor
nem is értettek!?)
Így jutottak eszembe a közös utak és az
akkor készült képek, és társítottam a múlt ködéből
előtűnt arcokhoz, tájakhoz. Néha a lélek rezdülését is
megpróbálom egy-egy fotóval illusztrálni, hátha sikerül.
Nem ismertetés, kritika következik tehát, hanem vallomás.
Úgy is mondhatnám, hogy a tartozik–követel rovatban
az előbbit próbálom kitölteni.
Tevel felé
A legszemélyesebbel kezdem. A Napló
vége felé nagyot dobbant a szívem, de egy kissé el is
szomorodtam, amikor valakinek a javaslatára Bonyhádról Zomba
felé ment tovább, és nem Tevelen, az én falumon át. Itt
olvasható, hogy testvére, Pityu elkezdte az állatorvosságot.
Tízéves koromban ő volt az én bérmakeresztapám, Ervint is
(mint kezdő, energikus pécsi újságírót) itt és ekkor
ismertem meg. Ez a bejegyzés a következő szépséges
vallomással zárul: „Micsoda szövevény a haza. És milyen
tehetség kellene hozzá, hogy ezt helyretedd. Csak hurkolni kell
a fonalat. Egy sima, egy fordított.”
A szeretett tájról, a szülőföldről
másutt így vall: „Tegnap június elejéhez nem illő, de
igazi kánikulában jöttünk át a Mezőségen? Sárréten?
(Soponya-Sáregres), és a nagy melegben éreztem, hogy mennyire
ehhez a tájhoz tartozom. Majdnem sík, tele vízzel,
életerővel (most az esős évek után még a nagy aszály
ellenére is!), érzed, ha leböksz egy ágacskát, megered. És
mennyi emlék (mi az, hogy emlék?! a megélt időt, az életet,
a valóságost is, az elképzeltet is idézi fel a táj meg a
nyár, rég meghalt emberek létezéséről tudósít: itt
vagyunk, ez a táj és ez a nyár mi vagyunk, nem látod!).”
Befejezett múlt
„Október 8. vasárnap
Tegnapelőtt jöttünk, birkagulyás »partit«
adtunk. Imrével voltunk Alsóban, a ház majdnem teljesen
összedűlt, egy-két gerenda állt ki a hátából, és egy
ajtótok maradt meg az emlékezetemben. »Álljunk meg?«,
kérdezte Imre. »Ne«, mondtam. Lehet, hogy egy téglát ki
kellett volna belőle venni – ámde így messziről úgy
látszott, mintha tömésfal volna. Valóban – a szétesett
istállók is félig vályogból épültek.”
„2006. ápr. 26. szerda
Eredetileg a rácegresi gyerekhangokról
akartam volna írni. (Bizonyára már többször is foglalkoztam
vele, mégis.) De csütörtökön meghallgattam az Akadémián
Karátson Gábor előadását. Zöldek. Ökológia. Közelebb a
természethez. Rácegresen a civilizáció eszközeinek híján,
akár akartuk, akár nem, természetközeli (vagy hogy is
mondjam) életet kellett élnünk. Bár volt biciklink, talán 3
is volt a pusztán. Két rádió. Apám telepes rádiója. Kb.
akkora »elem« tartozott hozzá, mint egy cipősdoboz. Hujber
meg detektoros rádiót fabrikált magának. Állítólag. De
ettől – gondolom – nem sérült a természetközeli élet.
Termeltünk-e egyáltalán fölhasználhatatlan szemetet? Hova
tették az eltört lámpaüvegeket, poharakat? Hova tette Apa az
elhasznált rádiótelepet? Nem tudom. Csak azt, hogy mekkora
kincs volt egy üres konzervesdoboz. »Konzerva« – mondták.
Hány darab kerülhetett a pusztára az alatt a másfél évtized
alatt, amíg ott éltem? Nem sok. Virágcserép, gombtartó vagy
valami más hasznos tárgy vált belőle. Akár a kilyukadt
fazekakból. Szépen virult bennük a muskátli. (…)
A kényszer szorított rá bennünket a
természetközeli életre. Nem tudtuk, hogy természetközeli
életet élünk. Eszünkbe sem jutott, hogy nincs villanyunk,
vízvezetékünk, angolvécénk. Magunk főztük a szappant, az
asszonyok hamut használtak az edények kisikálásához. Ha
leszolgálta valami az idejét, újabb beosztásba került, még
az sem biztos, hogy alacsonyabba. Alig-alig termeltünk
emészthetetlen szemetet. Élt a dolgok természetes
körforgása.”
Egy fiatalabb pályatársának regényéről
szólva ezt jegyezte föl: „A fiúk mindenáron nagyregényt
akarnak írni. Én mindig úgy érzem – akár főzéskor –,
hogy a szükségesnél kisebb edényt választottam. Ők vesznek
egy hatalmas fazekat, és mindent belehánynak, ami a kezük
ügyébe akad. Pedig ha külön főznék! Az egyik befőttnek
való, a másik pörköltnek. Külön-külön bizonyára finom
valamennyi…”
*
Többször is előtűnt a múlt ködéből
Kiss Laci. A rácegresi földbirtokos, Kiss Pista bácsi
unokája, aki Lázár Ervin távoli rokona. 1938-ban, amikor az
édesapját, ifj. Kiss Istvánt agyoncsapta a villám az
alsórácegresi intézőlakásban, négyéves volt. „Az apja
halála kellett hozzá, hogy mi odakerüljünk, öregapja apámat
fogadta meg intézőnek. És villámhárítót szereltetett a
házra. Nyilván azért él ilyen élénken az emlékezetemben a
két fényes sárgaréz csúcsban végződő lándzsa a ház
gerincén, mert akkor még újak voltak és ragyogtak.
Békéscsabáról írt Laci, oda költöztek az apja halála
után, mert az anyja, Zsíros Juci odavalósi volt. Látta a
rólam készült portréfilmet a tv-ben, Rácegresen is voltunk,
a filmesekkel a ház romjaiból emeltem ki a tv-nézők szeme
láttára egy téglát emlékbe. Most, hogy megjött Laci levele
a fényképekkel, egy kis lelkiismeret-furdalásom támadt.
Hiszen úgy vettem ki a téglát a romhalmazból, mint akinek
valaha tulajdona volt az a ház. Talán egy kicsit
megsértődött rám. Mit nagyzol ez a dagadt író, hiszen
sohasem volt ezeknek semmijük. Nem állítom, hogy ezt gondolta,
de gondolhatta volna nyugodtan. Mert ez volt az igazság. Nem
volt semmink. Egészen 1960-ig, amikor apám Pálfán az
öregapjától örökölt, vert falú, nádfödeles parasztház
helyén fölépítette a 3 szobás sátortetős házát.”
Tájak, nyarak, szavak
A tájszavakról s azok közül egyről
részletesen is szól. Ez a szankó. Két vezető
színész sem volt hajlandó ezt kimondani. Mert nem „hiszik,
hogy van olyan nyelvjárás, amelyben ez a szó így
hangozhatnék. Rendezőm hangjában volt némi szemrehányó él.
Nem lehetett előttem kétséges, amit udvariasan elhallgatott,
hogy közben mindhárman azt gondolták magukban, a szerző egy
nagy marha.”
Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, leutazott
édesapját meglátogatni: ő mint hiteles tanú nyilván jól
emlékszik erre a szóra. De hogyan is szegezze neki a kérdést?
„Egy darabig bolyongtunk régi telek tűnt havaiban, s aztán
elhangzott a szó: szankó. Hogy mondtad? – lecsaptam a szóra,
mint a karvaly, teljesen biztos akartam lenni a dologban. S apám
még egyszer kimondta, az á helyett jó mély a-val.”
Rácpácegresen azt is mondták, hogy nyárára.
„Nyárára el szokott jönni az intézőékhez Széni
nagyságos.” Erre azért kaptam fel a fejem, mert a somogyi
nagyanyám is ezt így szokta mondani, kihez mi mindig akkor,
nyárára mentünk egy-két hétre. De így mondja egyik,
Partiumból való, szilágysági rokonom is.
Részben idetartozik, de inkább a helyes
nyelvérzék körébe (többször is leírja, hogy az ő
nyelvérzéke ezt vagy azt így érzi helyesnek), a határozatlan
névelő használatának elterjedt félelme. Germanizmus,
dörögte Fülep Lajos Fodor András fülébe, és ő annyira
megijedt, hogy könyvében nem merte leírni az egy
határozatlan névelőt.
Régen olvastam, most újra elővettem Halász
Gyulának a Nyugat kiadásában, valamikor a harmincas években
megjelent könyvét, az Édes anyanyelvünk címűt. Tíz
oldalon keresztül sorolja a régi magyar irodalomból vett
példákat „a rossz hírbe kevert” határozatlan névelőnk
használata mellett.
*
A burittót (boríttót) mindig
csodáltam a baromfiudvaron, fényképeztem is, hisz olyan volt,
mintegy templom kupolája, kicsiben. (Tenném is ide azt a
képet, de fogalmam sincs, hol a negatív.) Az Új Magyar
Tájszótár így adja meg jelentését: „baromfiak, pl. a
tojásait költő kotlós, a kotlós és a csirkéi
letakarására használt, kúp alakú, alul széles, felül szűk
nyílással ellátott vesszőkosár.” Lázár Ervinnél, aki le
is rajzolta, ez a leírás olvasható: „Ez is vesszőfonat
vessző, a pár napos csirkék, kacsák védelmét szolgálta. A
régi harangszoknyák, a krinolinok váza lehetett ilyesféle
(legalábbis alakra). Ritka vesszőfonat, csak alul sűrű
annyira, hogy egy kiscsirke ki ne férjen rajta, följebb
megelégszik annyival, hogy egy tyúk nagyságú állat férjen
ki a vesszőfonadék között.”
Én úgy emlékszem, hogy ez a ragadozó
madaraktól is védett. Mert azok bizony veszélyt jelentettek,
ha megjelentek az égen. Ez így volt Rácegresen is.
Megörültem, amikor az alábbi feljegyzést olvastam: „…a
gyermekkórus működik akkor is, ha valamilyen ragadozó madár
tűnik fel az égen, lassan keringve szemügyre veszi a papsajt
között kapirgáló baromfiállományt, hogy lecsapjon
közéjük zsákmányért. Na, akkor megszólalt a ragadozóűző
gyerekkórus: Háhu, háhu, kuréjja, vasvella! Vagy
kurhéjja?”
Hát ezt ismerem Kodály egyik gyermekkari
művéből, ahol karahéját emlegetnek. Kiss Áronnál
pedig, ahonnan a szöveg való, az egyik székelyföldi héjahessegető
variánsban ”kurhéja” szerepel, éppúgy, mint
Rácpácegresen. De szeretném ezt elmondani Ervinnek, és
vinném a lemezt is, hogy akkor ezt a kis művet most hallgassa
meg!
Azt is tőle tudom, ő meg Zrínyitől, hogy
miért mondják a gyerek pöcsét fütyülőnek. „Mert az
övükön fütyögőt (fityegőt) hordtak a vitézek. Ez a
fütyögő eufemizálódott fütyülővé.” Rögtön megjelent
előttem is egy középkori oltár részlete, egy passiókép,
ahol a Krisztust kísérő katonán ott ez a fityegő. Próbálom
emlékezetembe idézni – az esztergomi Keresztény Múzeumra
gyanakszom –, de egyelőre nem tudom, hol is láttam, és
fényképeztem-e. De ha behunyom a szemem, akkor látom.
Hasonló örömteli felfedezés (kettős
felfedezés) volt az eszkába ~ iszkába szavunk. Hisz
mindannyian sokszor eszkábáltunk már. „Én Perger
Gyula tanulmányából tudtam meg, hogy az eszkábál az iszkápa
szóból származik (az iszkápa egy ácskapocs formájú pici
szegecs, ezzel fogták össze a csónakok repedéseit, s a
teknőkét is, ahogy A. írja).”
Csorba Győző legújabb könyvéből
kimásolja többek között ezt a költői képet: „mellembe
bújt a kígyó”. S máris megszólal bennem A nagy sási
kígyó (A szeretet próbája) balladánk egyik, zoborvidéki
változata, ahogy Alsóbodokon énekelték:
Kimentem a rétre,
Lefeküdtem vala.
Kebelembe bújott
A nagy sási kigyó…
Vendégek voltunk
„Délután ötkor a horgoson keresztül
fölmentem a Babaszó hátára. (…) Visszafele a
lucernagöngyölegre egy ragadozó madár röppent. Karcsúbbnak
látszott az ölyvnél, de nem tudom, mi lehetett, a melle
világos volt. És akkor eszembe jutott, hogy itt tavasszal
mindig hallottam pacsirtát, az idén azonban nem, vagy mert
keveset jártam erre, vagy azért, mert nincsenek az idén
pacsirták. S ebben a pillanatban már meg is szólalt, mintha
csak nekem adna elő egy kamarakoncertet. Amikor távolodott, és
erőltetni kellett a szememet (a vérbe fulladtat), kegyesen
megfordult, és úgy énekelt, hogy közelebbről láthassam; s
nem is húzta sokáig, nehogy elfáradjon a kék égen sötétlő
pontocska követésében, előbbre hozta a látványos zuhanást.
És persze hallgatott leesőben, ahogy Arany János előírta
neki.
Ilyen madaras délutánom volt, miközben
fájó szívvel feladtam a Csillagmajor befejezését,
majd örömömre földerengett, hogy ezt a kudarcot kellene
megírnom. Míg élek, remélek! Addig élek, amíg remélek!”
„Ma vendégek voltak nálunk, elmeséltem,
hogy álmomban felébredtem, elkezdtem a Himnuszt, de nem tudtam
folytatni. Tudjátok, melyik sor nem jutott eszembe? Balsors
akit régen tép. Zs. azt mondta, nem véletlen, ki akarja
lökni az emlékezetem. Lehet, mondtam, gyerekkoromban is
kihagytam a könyvekből a vesztes csatákat.”
*
„Tegnap voltunk Ozorán, Pipó
várában. Nagyban folyik az újjáépítés. Illyés-múzeum,
tanácskozótermek, kutatószobák, vendégszobák
készülnek.” Hogy képet tudok mellékelni, ennek oka, hogy az
építkezéskor, majd egy évtizeddel később szintén jártam
az ozorai várban. Meg sok évvel előtte, amikor már romlásnak
indult a hajdan erős vár.
Feld István egyik ismertetéséből tudom,
hogy ki volt ez a Pipó, akiről ott egy presszót is elneveztek.
Előtte még annyit, hogy az első ismert birtokosai a
feltehetőleg a Döröcske nemzetségből származó Ozoraiak
voltak. Amikor férfiágon kihaltak az Ozoraiak, András
lányát, Borbálát 1399-ben Zsigmond király fiúsította, azaz
biztosította számára, hogy családja birtokait teljes joggal
örökölhesse. E kegy azonban nem az Ozoraiak érdemeinek
szólt, hanem annak, hogy az ifjú hölgy ekkor már a
főkancellár bizalmi emberének, Filippo Scolarinak a jegyese
volt.
A polgárcsaládból származó Filippo
1369-ben a Firenzéhez tartozó Tizzanóban született. Alig
tizenhárom évesen már egy Budán működő kereskedő, Lucia
Pecchia inasa lett, hogy az üzleti élet fogásait kitanulja. A
fényűzési cikkekkel kereskedő olaszok Budán a mai
Országház (akkori nevén Olasz) utcában nyitottak boltokat.
Itáliai életrajzírója szerint itt ismerte meg 1390 körül
Kanizsai Miklós tárnokmester, aki látva, hogy Pipó milyen
ügyesen intézi Pecchia számadásait, és milyen gyors
észjárású, nyomban megkérte, adja át neki a fiút,
ígérve, hogy saját fiaként fogja nevelni.
Pipó előmenetele gyorsan haladt. (Azért nem
annyira gyorsan, mint a mai politikusok nagyobbik részének.
Nemcsak osztogatni, fosztogatni, parancsra gombot nyomogatni
kellett, de védeni is a hazát, méghozzá fegyverrel a
töröktől.)
1404-től a hét vármegyéből álló
délkeleti országrész kormányzója lett. Feladata elsősorban
a gondjaira bízott déli határvidék védelme volt.
Kétségtelenül ő volt Zsigmond legeredményesebb hadvezére.
„Scolari nem gyűjtött különösen nagy
magánvagyont. Máig is kérdéses, menynyire vált igazán
magyar nagyúrrá. Ozorán csak ritkán tartózkodott itt. A
családi tűzhelyet így elsősorban felesége, Borbála őrizte,
mint ezt az 1426-ban itt megforduló firenzei követtől is
tudjuk, aki fényes castellónak nevezte Pipó főúri
rezidenciáját.”
A várban az Illyés-múzeumot a hónap végén
meg is nyitották. A Napló szerint ekkor is járt itt a
család.
A fákat egyszer majd kivágják
A Nagyszederfáról – így, nagybetűvel –
többször is akart írni, mivel ez az utolsó „élő
tanúja” a volt pusztának: „Hogy is állok ezzel a
fával?”– kérdezi, és többször is nekirugaszkodik a
vallomásnak, amelyből nyilván novellát akart kikerekíteni.
„Hogy teszek rendet ebben a fa-özönben?
Eredetileg csak a kisszékelyi ház udvarában saját magunk
által ültetett fákról akartam írni, de mire ideértem a
füzetben, körülálltak gyermekkorom fái, és kijelentették,
hogy méltatlanság volna nem velük kezdeni a sort. Ráadásul
nem is az irodalmi hőssé magasztosult Nagyszederfa jelent meg
elsőnek a képzeletemben, hanem a lórédombot meg a kertet
elválasztó árok szélén álló juharfa – amely persze a
Nagyszederfával ellentétben már nem létezik, mint ahogy nem
létezik nagyjából a többi sem, amelyről – a gyerekkorhoz
tartozókról – majd szót akarok ejteni.”
A Nagyszederfáról, amely a pusztát
északról lezáró magtár robusztus, sárga tömbje mellett
állt, ezt tudjuk meg a Naplóból:
„Valamelyik öreg azt mondta róla: tilos
kivágni, mert rajta van a katonai térképeken. Ez kétségtelen
kölcsönzött neki némi tekintélyt azon kívül is, hogy
gyerekkoromban hatalmasnak tűnt, a fák királyának. Amikor
aztán pár éve, egy tévéforgatás alkalmával el akartam
dicsekedni a stábnak az én óriásommal, döbbenten láttam,
hogy egy alacsonyka, ritka lombú, félig-meddig kiszáradt
törpe áll a Nagyszederfa helyén. Még szerencse, hogy
közelebb menvén hozzá, előtűnt valóban királyi vastag,
dudorokkal, odúkkal ékes, göcsörtös törzse. A vak is
láthatta, magasra nyúló ágai elszáradtak, letöredeztek, s a
helyükön csenevész, ifjú hajtások erőlködtek a vaskos
törzsön. Egy-két száraz ág ugyan még kísértetiesen
meredezett az ég felé, döbbenten láttam, az egyikre valaki
egy lókoponyát szögelt, úgy fehérlett ott, mint a halál
üzenete.”
Másutt ugyanerről:
„A Nagyszederfa mindenképpen kiemelkedett
Alsórácegres hétköznapi valóságából. No, nem a
magasságával, mert nála magasabb fa nem egy akadt a pusztán,
de vaskosabb semmiképp, három-négy gyerek is kellett hozzá,
hogy vastag, göcsörtös törzsét körülölelje. Ámde ez még
belefért volna [a] hétköznapi valóságba, a kora azonban nem.
Mert ki tudja megmondani, hány éves volt ez az öreg fa? Senki.
Eredete az időtlen múltba veszett, legendák, ősi árnyak
versengtek körülötte, elmenvén mellette az embert
megérintette a láthatatlan mélységű idő.”
A kivágott fákról is írni akart egyszer, a Napló
315. oldalán olvasható feljegyzés szerint. Meg a
mogyoróbokorról is: „A mogyoróbokor testi valóságánál
máig is többet jelent az árnyéka. Ember, hogy birkózol meg
ezzel a mondattal?!”
Miért szomorú?
„A Buddha szomorúról. Elsőképp
mint tárgyról. Szürke, kopott, avítt. A borítója persze
már hiányzik, csak a szürke fedele látszik Keserü Ilona
balatonudvari-sírköves vonalaival. Elvarázsolt a címlapterve,
azért kértem később, hogy a Masoko köztársaságét
is ő tervezze. Mert szerettem ezt a szigorú, mégis játékos
rendet, ami a Buddha címlapján megjelent. De a Masokóra
már csak rendetlen foltokat csapkodott, mintha az lenne a
véleménye a könyvről, hogy nem érdemel többet. Mit
csináljak, kedvelem a rendet. Az is fölrémlik, mennyire nem
tetszett, hogy valamely botor tervezői ötlet alapján csupa
kisbetűvel írták a borítóra meg a gerincre a nevemet. A kis l
olyan volt, mint a nagy i, és így lettem iázár. Igazi
szamárordítás. A könyv 1973-ban jelent meg. Egyszer valaki
azt mondta, a feketepiacon 500 forintot is adtak érte. (A bolti
ára 17 forint volt.) Ez az egyetlen könyvem, amit láttam
valakinek a kezében a metrón. Nem hinném, hogy kiemelkedő
könyvnek tartottam. Csak egyszerűen örültem neki, hogy
megjelent. Bizonyára tudat alatt éreztem, hogy mennyire
egyenetlen. Csupa felszikrázó ötlet, érzelem-tűzijáték.
Nagyon sokszor az érzelmesség szakadéka fölött. Vagy benne.
Érzelmességem csak hangsúlyozott öniróniával elviselhető.
Ahogy kiveszik belőle a derű, a humor, már bukfencezik is.
(…)
Elkódorogtam a tárgytól. A szürke
könyvtől. Arra kértem Ralovich Imre Lónyay utcai
antikváriust, ha behozna valaki egy Buddha szomorút,
tegye félre nekem, mert nincs belőle. (Persze lehet, hogy van
valahol egy darab. Úgy emlékszem, bizonyos könyveimet
elrejtettem az íróasztalom mélyén.) Mindegy. Megszerezte és
nekem ajándékozta születésnapomra, amely ugyan még csak
májusban lesz, de a hetvenedik. Ezért foghattam a kezembe ezt a
kedves szürke avíttságot.”
Miért is idéztem ezt a feljegyzést? Mert
rögtön felmentem a szobába, és kikerestem az említett
könyvet, amelyet nagyon szeretek. Nem a szürkeség miatt –
eddig nem tudtam, hogy az a rajz mit jelent, pedig fényképeztem
is azokat a sírköveket –, hanem azért, mert ebben van az
egyik legkedvesebb novellám, amely címe szerint is
szentimentális történet. De az is eszembe jutott a könyvet
lapozva, hogy a hetvenedik születésnapján, amikor
felköszöntöttem szekszárdi borral, ha tudom, hogy ezt
szerette volna, vajon odaadtam volna-e az én példányomat. Most
bármit írhatok, de jobb, ha az igazat írom: valószínűleg
nem. Mert ez nekem az első könyvem Lázár Ervintől!
*
A hetvenedik születésnapján nekem épp
a hatvanadik volt. Ekkor jelent meg Nagy Lászlóról készült
kis albumom Ajándék címmel. Ervint mint Nagy László
egyik barátját kértem meg a könyv bemutatójára. Egy-két
történetet mesélt az Élet és Irodalom szerkesztőségében
együtt töltött évekről – a könyvről egy szót sem szólt
–, s aztán átadta a szót nekem. Néhány régi emlék vissza
is köszön a Naplóból. Az egyik a felrobbantott Alpári
Gyula utcai szerkesztőségről szól. Látva a lerombolt
épületet, azon mereng, hogy hol lehetett az a sötét szoba,
ahol egykor Nagy László íróasztala állt. És ahol mindketten
ültek.
„Ebben a szobában kérdezte tőlem
(valamikor ismeretségünk elején), hogy milyen hónapban
születtem. Mondtam: májusban. »Na, még egy tavaszi ember«
– mondta rezignáltan, úgy látszik, a tavasszal születettek
(valamiért) hajlamosabbak a könnyelműségekre, mint a többi.
(Ami engem illet, kétségtelenül igaz volt.)”
Az álomszedő
S hogy milyen ember volt? Egy
villamos-hasonlattal tudom megválaszolni röviden. (Ezt is a Naplóból
vettem.) Mert ugye minden villamosnak van áramszedője, ez
természetes. (– Mi az, hogy természetes – szól közbe az
egyik lapról az író. – Micsoda szó! És igaza is van, mert
van – hallottam róla – lendkerekes villamos is.) Jó, akkor
így mondom: a magyarországi villamosoknak van áramszedőjük,
ugye, ez így igaz? De van egy olyan villamos, amelyiknek nem
áram-, hanem álomszedője van. Hát ilyen ember volt Lázár
Ervin: szorgalmatosan jegyzetelte, írta s adta tovább álmait,
és teremtett belőle irodalmat. Már életében tudtuk, hogy
amit írt, amit hátrahagyott, az maradandó. Voltak-e ezzel
kapcsolatban kétségei? Azt hiszem, tudta a helyét, és ezért
volt biztos a dolgában, ezért is volt szigorú magához és
persze hozzánk is. És ezért volt néha szomorú. Pedig én
leginkább a mosolyát ismertem.
Sose hiába
Végül egy hosszabb és egy rövidebb
üzenet Lázár Ervintől, egy rövid intermezzóval, vagyis egy
mástól vett képpel dicsekedve.
Jó harminc évvel ezelőtt, 1977 nyarán alig
két hét időkülönbséggel két azonos felépítésű
űrszonda indult hosszú útjára a világűrbe. Az űrszondák
kép- és hangüzenetet is vittek az idegenek számára. Egy
lemezen a hangok és a képek dekódolásához szükséges
információk voltak. Egy hatéves amerikai fiú hangzó üzenete
így szólt: „Üdvözlet a Föld bolygó gyermekeitől.”
Hogy mikor jön visszajelzés, ki tudja.
Lázár Ervinnél egy elképzelt válasz olvasható, és ez
lélekemelő: „A scifi király végre megfejti/megtalálja a
világűrből jött üzenetet, egy gyermek nevetése.”
Robert Doisneau (1912–1994) az egyik
legnépszerűbb francia fotós. Két olyan ismert képe is van a
harmincas évekből, ahol a gyerekek kézen állnak, illetve
kézen járva mennek az utcán, többek ámulatára. Humoruk egy
kissé erőltetettnek tűnt. A Naplóban a Tótágas
első fogalmazványát olvasva rögtön annak
illusztrációjaként fogtam fel, és egy antológiában az itt
bemutatott képet tenném mellé. A kép derűjét számomra ez
az írás tette igazán elfogadhatóvá.
A befejezéshez négy olyan sort választottam,
amelyben ott van Lázár Ervin kópésága, életszeretete. Mikor
olvastam, megjelent előttem arca, s láttam, hogy befelé
mosolyog: „Na, öreg, most aztán hogyan fejezed be?” Mivel
nekem szólónak éreztem az alábbi „szösszenetet”, azt
teszem ide a végére, hiszen ez is üzenet:
Hiába néznél, sohase láttál
Csak kitaláltál
Forgatod jobbra, forgatod balra
Élek és mégis meg vagyok halva.