Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Történetek Újlakról
Kubinyi András emlékének
Nekem sokáig csak egy Újlakról volt
tudomásom. A budairól (németül: Neustift bei Ofen). Ma már
nem is közigazgatási egység. Fölosztották a II. és a III.
kerület között. Akik ott laknak, talán még tudnak róla. E
városrész futballcsapatában kezdte pályafutását Hidegkúti
Nándor.
A címben említett Újlak (most mellőzném a
magyar nyelvterület nem kevés többi olyan helynevét,
melyekben szintén megtalálható e szó; és talán az is
érdekes, hogy a horvát Ilok helynév a magyar Újlak
áthasonítása) szintén nincs messze a Dunától.
Megtalálható a folyó jobb partján Vukovár és Zimony
között. A Fruška Gora hegységének itt szép teraszt képző
lejtőjéről pompás kilátás nyílik a folyón át a
szemközti Bácska arany mezőire. Ahogy a miskolci
vendégtanárságunk vonatútjain többször magyarázta nekem
magánóráin Kubinyi tanár úr: a középkori Magyarország
egyik legjelentősebb városa volt ez a település. A
Szerémség fontos központja a dunai átkelőhely mellett. Az
akkori ország igazi szívterületéről van szó. Önálló,
külön tartomány, amint erre neve is utal. Gazdasági,
kulturális fejlettsége következtében fontos szerepet
játszott az országos politikában is. A borkultúrát a római
kortól folyamatosnak tartják (a legenda szerint Probus
császár volt itt az első szőlőtelepítő). Amiképp Galeotto
Marziótól tudjuk, Mátyás király udvarában a szerémségi
bor számított a legjobb minőségűnek. A XIV. század
végétől a nagy hatalmú Ujlaki család székhelye lett a
város. Ujlaki Miklós vitte közülük a legtöbbre, volt
macsói bán és erdélyi vajda, egy időben Mátyás királytól
még a bosnyák királyi titulust is megkapta.
Mohács után évtizedeken át ez a terület
volt a török hadak vonulásának egyik fő terepe. Ahogy
Bornemisza Péter panaszolja: „Szerémségöt bírják az fene
törökök.” Magyarország fölszabadulása után pedig
jelentős mértékben megváltozott a Szerémség etnikai
összetétele. A XX. század elejére az egykori virágzó magyar
települések helyén csupán kisszámú szórványok maradtak.
Nagy többségben lettek e tájakon a horvátok és a szerbek.
Ide menekítették először 1697-ben a törökök elől a
szerbek a rigómezei mártír, „Lázár cár” hamvait. A
Fruška Gora pravoszláv kolostorai a szerb kultúrának és
történelmi emlékezetnek kultikus helyei.
Mi a Duna Televízió stábjával Palánkáról
érkeztünk Újlakra, vagyis Szerbiából Horvátországba. A
folyó fősodra most az államhatár. Hiába kérleljük a híd
közepén álló határőröket, hogy innen is fölvennénk azt,
ami maradt a várból, intenek, hogy nem lehet. A Szerémség az
1868-as magyar–horvát kiegyezés értelmében –
történelmi-etnikai jogokra való hivatkozással és a magyar
tárgyalófél türelmes engedékenységével –
Horvát-Szlavonország része lett. Ez az itteni magyar
szórványok további szétaprózódásával járt. A második
Jugoszláviában azután Tito gyakorlatilag kettéosztotta a
Szerémséget a Szerb és a Horvát Népköztársaság között.
Valahogy úgy, hogy egyik fél se legyen tökéletesen
megelégedve az új helyzettel. Valamivel nagyobb, keleti része
a Vajdasághoz, kisebb, nyugati része pedig Horvátországhoz
került. Ma Újlak kissé Sopronhoz hasonlítható földrajzi
enklávé, majdnem három oldalról Szerbia veszi körül.
Sietünk Mate Batorovi´tyal, a városi múzeum
igazgatójával körbejárni a legfontosabb látnivalókat. A
középkori várból nagyobb falmaradványai mellett említésre
érdemes a viszonylag jó állapotban lévő kerek sarokbástya.
Azután a barokk Ferenc-rendi kolostor és a neogótikus
stílusban épült templom következik. A nándorfehérvári
csata után ide hozták a pestisben megbetegedett Kapisztráni
Szent Jánost, aki ezen a helyen távozott el minden élők
útján. Ma kis kápolna található halálos cellájában.
Büszkén mutatja az igazgató úr a szent egyetlen saját
korában készült portréját. Másolat, teszi hozzá. Az
eredeti Prágában van (arra már nem emlékszem, pontosan hol).
Keskeny ajkak, kis szemek. Akaratos, már-már fanatikusnak
látszó arc. Mit gondol, kérdezi a horvát muzeológus, hány
éves volt Kapisztráni János a nándorfehérvári csata
évében ? Nézem a képet, az éles vonásokat, a szürke arcot.
Fiatal nem lehetett, gondolom. Ötven–hatvan között, mondom
kérdő hangsúllyal, mint a vizsgán bizonytalankodó diákok.
Halála idején éppen hetvenéves volt, hangzik a válasz.
Természetesen megtekintjük a kolostor
melletti templomot is. Az oltárképen a szent, amint zászlót
tartva vezeti kereszteseit a török ellen. „Az oltárkép
festője nem túlzott, sőt, nagyon is találóan festette le
annak a cselekedetét, akinek földi maradványait az
oltárasztal alatti üvegkoporsó rejti” – olvassuk Bedécs
Gyulának a maga módján hiánypótló, ám adataiban gyakran
pontatlan, rendhagyó útikalauzában (Horvátország és
tengerpartja – Magyar emlékek és látnivalók – Ami az
útikönyvekből kimaradt. Szombathely, 2004). A festmény
művészi értékéről nyilvánvalóan lehet vitatkozni, a
historizmus nagyképű kultuszépítését, az oltárkép
színeinek harsányságát én itt túlzásnak éreztem.
Fontosabb a másik megjegyzésem. Ugyanis nincsenek meg a szent
földi maradványai! Újlakot 1526-ban foglalták el a
törökök. A megszállók pontosan tudták, ki volt Kapisztráni
János. Sírját föltörték, és tetemét a kútba vetették.
Ezért az oltárasztal mellett ma csupán a szent emléksírhelye
előtt róhatjuk le tiszteletünket.
A város múzeumának a barokk
Odeschalchi-kastély (az olasz arisztokratacsalád jelentősen
támogatta az 1686-os fölszabadító hadjáratot) a székhelye.
Itt csodálhatjuk meg Ujlaki Miklós és Lőrinc vörös
márvány reneszánsz síremlékét. Az épület belső és
külső állapota (2002-ben!) sok kívánnivalót hagy maga
után. Az ostrom óta nem működik itt a szálloda, csupán
valami kávéházféle. Míg az igazgató urat várjuk vissza
bokros teendői közül, kávét kortyolgatva a helyi horvát
hetilapot (Iloyke Novine) forgatom, itt olvashatók a legújabb
népszámlálási adatok. Nem tudtam, hogy csekély számban
(száz-egynéhány fő) élnek itt magyarok is. A szerbek után a
legnagyobb kisebbség a szlovákoké. Nálunk a szomszéd
országok magyarjai iránt érdeklődő köztudat (persze ha van
ilyen egyáltalán) a mai szerbiai Szerémség magyar
szórványait valamelyest még számon tartja, arról viszont
szinte senki nem tud, hogy a horvátországi Szerémségben
szintén élnek magyarok, s talán a huszonnegyedik órában
vagyunk, hogy valamit megtudjunk róluk, hagyományaikról.
Megmutatják még nekünk a nagy (inkább
hatalmas) hordót, az újlakiak büszkeségét. A szerbek,
sajnos, slivovicát tartottak benne, magyarázza a házigazda,
beletelik néhány év, amíg kimegy belőle ez a szag.
Az egyik város melletti dombon készítjük az
interjút az igazgató úrral. Elmeséli, mi történt a
kisváros lakóival az utóbbi háború idején. Bevonult ide a
hídon át Palánkáról a Jugoszláv Néphadsereg.
Körülvették a várost, mindenki a legroszszabbtól tartott.
És megtörtént az, amire csak igen kevés helyen volt példa.
Mindenki elhagyhatta a várost, férfiakat, fiúkat beleértve,
nem tartóztattak le senkit közülük. Szabadon elmehetett
minden újlaki horvát területre. És tudják, fejezte be a
történetet, a környéken ezt a legtöbben Kapisztráni Szent
János legújabb csodájának tartják. Rendező kollégánk csak
a fejét ingatta közben. Az viszont kétségtelen tény, hogy az
újlakiak mind megmenekültek.
Szlavóniai magyarok
kalendáriuma
1917-ből. A kissé elhasznált címlapon
bajuszos magyar úr olvassa a kalendáriumot feleségének és
gyermekeinek. A bal sarokban fönt a Szent Korona, a jobb
sarokban nyilazó ősmagyar vitéz. A Képes Kalendárium
cím alatt bőgatyás paraszt szánt, egy másik pedig feni a
kaszát, egy menyecske a fején visz kosarat. Erre a naptárra
Zágrábban találtunk rá. A Vukovár út sarkán, ahol rendre
befordultam a bölcsészkar utcájába, egy számos művelődési
intézményt magában foglaló épület áll, itt tartottak
néhanapján (rendszerint vasárnap) bolhapiacfélét. Régi
képeslapok, különféle tárgyak, könyvek, értéktelen és
értékes ószerek között tűnt föl a magyar cím. Olvasom a
címlapon: a Julián Egyesület ajándéka. 1904-ben
alapították meg Budapesten a drávántúli magyarság
kulturális önvédelmét elősegítendő ezt az egyesületet.
Hiszen a XIX. század végén jelentős migráció indult a
Dunántúlról Horvátország felé, 1910-ben közel 120 ezer
magyar élt a társországban (természetesen beleértve ebbe a
számba a középkor óta szülőföldjükön élő szlavóniai
magyar szórványokat). A Julián Egyesület iskolákat
alapított, könyvtárakat létesített. Történetét és
sokszínű tevékenységét kitűnő tanulmányaiban Makkai Béla
történész dolgozta föl (Végvár vagy hídfő? Az
idegenben élő magyarság nemzeti gondozása Horvátországban
és Bosznia-Hercegovinában, 1904–1920. Budapest, 2003).
A kalendárium a magyar fővárosban jelent
meg. Akkor már kilencedik éve ingyen osztották szét a
szlavóniai szórványmagyarság körében. 1917-ben összesen 29
ezer példányban.
Ez, amelyik az én kezembe került, Mióca
János tulajdona volt. Penavin Olga szlavóniai kisszótárában
olvasom, hogy a Mióca vagy Mijócza régi szentlászlói
családnév. Abból a szlavóniai faluból való, amely annyi
pusztítást szenvedett el a legutóbbi háború idején – még
régi református templomát sem kímélték a támadók.
Kalendáriumunk tulajdonosa régi szokás
szerint följegyezte az emlékezetre érdemes dolgokat,
többnyire a tennivalókat, adósságok kiegyenlítését és
más effélét. Így olvassuk, hogy mit kinek juttatott, búzát,
egyebet, a papnak, a csikósnak, a kanásznak, a kisbírónak, a
bakternek. 1917. február 24-én, olvassuk, keresték a
fölmentetteket a faluban, kérték a fölmentési levelet. Akkor
kért a nácselnik egy szvedocskát a Kotarczki doktortól, és
akkor azt mondta, szade dobro. A hivatalos nyelv szavait tehát
horvátul írta föl. Ezek szerint a bíró kért igazolást, és
elfogadta, mondván: most rendben van. Március 26-án dobolták
a cukorrépavetést. Április 28-án a Sára ló
„megcsikózott”. A hatodik hadikölcsönre adott a gazda
száz koronát. Augusztus 21-én rukkolt be. Arra
következtethetünk, ez a fiáról szólhat. Szeptember 2-án
öltözött be egyenruhába. Szeptember 21-én szedték be a
rekvirált búzát. Október 2-án, írja Mióca János, voltam a
kommandónál, beadtam a levelem, hogy eresszék haza vetésre.
Október 26-án jött haza a fia, és november 19-én ment
vissza, tudjuk meg a följegyzésekből.
Különösen érdekes az a fölmérés, mellyel
a kalendárium szerkesztői szerettek volna képet kapni a
szlavóniai magyarság helyzetéről: „Kérdések és feleletek
az én lakóhelyemen élő magyarság állapotrajzához.”
Mióca János válaszolt minden kérdésre. Tanulságosak mind a
kérdések, mind a válaszok. Érdemes sorra venni őket. A
helység neve, ahol lakunk: Szentlászló. A magyar
családok száma: 315. Az itt lakó magyarság összes
lélekszáma: 1291. Hány magyar (6–12 éves)
iskolaköteles gyermek van: 78. Ezek közül hányan
járnak magyar iskolába: — A magyar családok közül
hányan járatnak magyar újságot: 11. A magyar
családfők közül hány cseléd vagy napszámos:
233. A magyar családfők közül hány földmíves: 200. A
magyar családfők közül hány iparos: 25. A magyar
családfők közül hány kereskedő: 2. A magyar
családfők közül hány hivatalnok: 38. A magyar
családfők közül hány más egyéb: — Hány magyarnak
van háza: 354. Hány magyarnak van földje: 371. Hány
magyarnak van cséplőgépe: 2. Hány magyarnak van malma:
1. Hány katasztrális hold föld van a magyarok
birtokában: 2300. Hány ló van a magyarok birtokában:
228. Hány szarvasmarha van a magyarok birtokában:
hiányzik a válasz. Van-e hitelszövetkezetük:
van. Hány magyar tag van a szövetkezetben: 116. Hány
magyarnak van illetőségi joga a községben: 200. Hány
magyar van benne a községi képviselőtestületben:
200. Hány magyarnak van szavazati joga az országos
képviselő-választásnál: 180. Hány magyar van kint
Amerikában: 22. Hány magyar vett részt a háborúban:
85. Hány magyar halt hősi halált a harctéren:
5. Hány magyar halt meg a harctéren szerzett betegség következtében
kórházban vagy otthon: 1. Hány magyar lett a
háborúban rokkanttá, vagyis keresetképtelenné:
12. Hány magyar hadiözvegy maradt: 6. Hány apátlan
magyar hadiárva maradt: 8. Hány apátlan és anyátlan
magyar hadiárva maradt: 2. Beküldi: Mióca
János, Szentlászló község, Verőce megye, utolsó posta:
Laslovo 146. De ez az oldal benne maradt a kalendáriumban, az
adatközlő nem vágta ki, és nem küldte el. Vajon hányan
küldték be a válaszokat ? Tanulságos képet kaphatnánk ezek
alapján a horvátországi magyar kisebbség korabeli
helyzetéről. Ma úgy olvashatnánk mint üzenetet a magyar
Atlantisz egy szigetéről.
Az 1917-es kalendáriumot később is
megtartotta a család. Egy helyen tintával írva olvashatjuk
még egyszer a tulajdonos nevét 1933. március 18. dátum
mellett. A toldozott-foldozott, házilag összefűzött naptár
hátsó oldalán budapesti reklámok mellett kék tollal írt,
két cirill betűs nevet olvashatunk: Mióca Ivánét és Mióca
Éva első osztályos gimnáziumi tanulóét. 1941-ben még 795
református magyar élt Szentlászlón, 1991-ben pedig az 1298
lakos közül 580 magyar volt, akik elmenekültek a szerbek
által megszállt területről. A visszaköltözés, a romok
eltakarítása, az újrakezdés már egy másik történet.