|
Kalász Márton
Aki
most Magyarországba megy…
„…aki most Magyarországba megy, /
annak lesz világa jó” – írja a névtelen költő
gyönyörű elégiájában; igazi költő lehetett, poéta,
intellektus, hiszen a mű nyelve fölötte van kora népi
nyelvének, a népköltés szó- és képhasználatának.
„…wer jetzo zieht ins Ungarland, / dem blüht die goldne
Zeit.” A költemény címe: A Magyarországra település
idejéből. Az áttelepülés dokumentumaiból is
idézhetünk: az ulmi Szent Mihály-templom matrikulumába az
1753 és 1755 között kötött házasságok kivétel nélkül
így lettek bejegyezve: „Elvándorol Magyarországba”.
Dokumentumok, följegyzések készültek az „elvándorlás”
gyakorlati végzéséhez kötött kötelességekről, egyik ilyen
fontos tény az úgynevezett „manumissiós” papír
beszerzése, másfelől bizonyos kiváltó pénzösszeg
kifizetése a hűbérúrnak, az apátságnak, a városnak –
már ahova a család tartozott. Szólnak az emlékezések arról
is, hogy a kézművest nehezebben engedték útnak, érthető
módon – de tovább örökítette az emlékezet azt is, hogy,
mondjuk, Fürstenberg herceg s mások is azzal rémisztgették az
elvándorolni szándékozókat, hogy Magyarországon majd
koldulni lesznek kénytelenek, s éhen halnak. Tiltani nem
lehetett, azt a Habsburg-ház, a telepítés elindítója
megbosszulta volna. A már idézett névtelen költő persze
távlatként láttatta az elképzelt új hazát: „Magyarország
a leggazdagabb, / búzája, szőlője jó, / Günzburgban ez
megmondatott, / készen áll mind a hajó…” Günzburg, Ulm, a
hajók valóban ott álltak, a Schachtel, a bárkasor vitte az
elődöket le a Dunán, útközben ábrándozás, útonállók
kifosztották őket, a császári biztosnak írt panaszlevelek
(kellett tehát írástudónak is lennie a vonulatban) nemigen
jártak eredménnyel. Aztán a helyszínen, amit, gondolom, még
csak álmatlan töprengésben lehetett, töprenkedésben lehetett
„új hazának” hívni, a tervezés megérlelése, a
település megszervezése, utcák, középütt a templom.
Evangélikus, katolikus. S megkezdődött az évszázadokon át
tartó lét, fejlődés, szép s nehéz esztendők –
mondhatnám úgy, ahogyan ennek a sorsvilágnak elkötelezett
művésze, egyénisége, König Róbert e falakon elbeszéli
nekünk. S tudjuk, nem csak e falakon. Az itt, előttünk álló
gyönyörű mű, úgy hiszem, sokunk számára összegzése annak
az évtizedek óta megvalósuló alkotófolyamatnak, amely
idehaza s odakint a világban rendszeresen tanúskodott egy
közösség, a magyarországi német kisebbség történetéről,
de arról is, amit a történelem nem szokott figyelemmel
követni: e nép lelkületéről, érzelmi világáról,
habitusáról, népibb kifejezéssel szólva: hordozatáról.
Idézték hajdan, idézzük újra a hazai
németség, a hajdani, török idők utáni pusztaságba
települők szorgalmát, leleményét ennek a világnak a
megújításában, a föld, a szőlő művelésében, később a
mindezzel összefüggő vidéki ipar megteremtésében. Tudunk
szenteket megjelenítő szobrokról, képekről, amelyek féltve,
őrizve idekerültek velük, nem pusztán a honvágy
enyhítésére, és nem is csupán a hit jelképeként. Része
volt ez is, úgy vélem, annak a mélyben gazdagon meglevő
érzületnek, amit kultúrának, szellemi igénynek hívunk – s
amely igényről a magukkal hozott s tovább ápolt népköltés,
népművészet, s merhetjük mondani: az ehhez igazodó
magatartásformák is tanúskodnak, s amit nem szabad
említetlenül hagynunk.
Természetesen gondozatlanul sem. Ha az itt, e
falakon König Róbert által fölidézett évszázadok,
létmozzanatok, köznapok, ünnepek sorát végiggondoljuk,
érdemes eltűnődnünk azon is, hogy a magyarországi német
kisebbség története egy úgynevezett vidéki léthez
kötődik. Nem azt jelenti ez, hogy szellemi igény ne lett volna
jelen – de létükről az irodalom, a művészet eszközével,
s anyanyelvükön, annak irodalmi változatának szintjén,
sajnos, mégsem igen volt híradás. Közvetlenebb
fogalmazásban: népünknek nem voltak olyan intellektuális
küldöttei, mint netán más kisebbségnek. Vitatható persze
– s nem érdemes említetlenül hagyni –, hogy ellentétben
például az erdélyi szász néppel, az anyanyelven való
tanulásnak pusztán elemi szinten voltak lehetőségei, közép-
s felső szinten már nem.
Aki azonban ebből a kisebbségből jött –
magam úgy mondanám, jöttünk –, tudjuk, milyen gazdag
örökséget kaptunk, milyen igénnyel indítottak útnak. S hogy
ez az igény – nem kell hozzátennem, hogy jobb híján –
mibe lett napra nap fordítva – munkába, ön-őrzésbe,
bizonyos benső s életviteli törvények megtartásába és
megnemesítésébe –, ez minden mulasztás tudomásulvétele
dacára kétségbevonhatatlan tény. S nyoma rajtunk. Tanúja
ennek mindaz, ami e falakon olyan gyönyörű s pontos
ábrázolásban szemünk elé tárul. Örömmel tölt el és
megnyugtat, hogy létünknek ez a fele sem telt hiába. Akikről
úgy tanúskodhat egy alkotó, mint König Róbert (de
említhetnék még alkotókat mellette), azok – történelmük
minden terhe, tragikuma ellenére – mégsem vesztegették el
önmagukat. Öntudatukat sem kell visszafogniuk. Az utókor, a
most élő utódoknak persze a jelen, régebbi kényszerű
mulasztások pótlására kap lehetőséget – s úgy gondolom,
ebben a magyarországi német kisebbség eredményei
nyilvánvalóak. A köznapi tevékenységben, emberi
kötelességünk tudomásulvételében, szellemi létünk,
kultúránk következetes hangsúlyozásában – ha úgy
tetszik, egy s más pótlásában, a hozzá való társak
megtalálásában. Itt, úgy érzem, egy nemes folyamat egyik
fontos állomásának vagyunk tanúi – amely, mondhatjuk úgy,
nem egyszerűen kivételes kvalitású, gyönyörű mű, de
tanúsítványa egy nép – bárha csak kisebbség – minden
erényének. Amely már befogadott, jogait megélő kisebbség;
de éltünk tudvalevően hajdan nehezebb időket. Köszönjük
meg König Róbert művész úrnak ezt a páratlan gesztust, de
egész nagy, ránk utaló munkásságát, és köszönjük meg
Bóly város gesztusát, hogy helyet adott e műnek. Bóly
múltját mindig is tisztelet övezte, méltóság jellemezte, az
illeti a jelenben is. Köszönjük a Felettünkvalónak, hogy
ügyel ránk, hiszen most is ilyen örömünneppel ajándékoz
meg.
Elhangzott a bólyi malom
felújított épületének falára készült secco-együttes
felavatása alkalmából, 2007. március 11-én.
