Győri László

          A cipővas

Szorgoskodom, bűvölgetek
          kint a spájzban,
cipőimre vasat verek
          a kamrában.

Görbe a lábam, emiatt
          nagyon gyorsan
koptatom a cipővasat
          öregkorban.

Az is igaz, fiatalon
          hasonlóan,
amikor is a betonon
          gyalogoltam.

Lábbelimen vásott a vas
          szörnyű gyorsan,
egykettőre, az is igaz,
          ifjú voltam.

Jártam lassan, valakivel
          andalogva,
a cipőnek ez, ami kell,
          ez a forma,

ez a komótos járdalás,
          amit kedvel,
az is hozzá a jó tanács,
          így viseld el,

ne járj sebbel-lobbal soha
          a cipővel,
amortizálódik az a
          gyors idővel

anélkül is, de hirtelen,
          sőt váratlan.
(Bulgakovnál valamilyen
          mondatban van.)

De akkor olyan fiatal
          voltam én is,
mint a költő, úgyhogy a dal
          illik rám is:

„Csak aki olyan fiatal,
          hogy kigyullad…” –
így lobogtam (el is hamar)
          fiatalnak.

Hiába a használati
          utasítás,
mára jön majd a másnapi
          sírás-rívás,

alant kopik a félcipő,
          olyan odvas
a lábbeli, búcsúzik ő,
          a sarokvas.

Ifjú lábam úgy csattogott,
          ahová vitt,
egyik léptem el se fogyott,
          jött a másik.

Akkoriban sokfele vitt
          vandál módon –
ma már nem visz, ebben alig
          folytatódom.

Először is a szög feje
          – elég rossz jel –
csiszolódott a semmibe,
          enyészett el,

aztán a vas félholdja is
          elenyészett;
cipellőm a légyottra visz
          (azt a szégyent!),

ferde sarkú, már ideje
          ezt a csálét
vasra verni, vagy ki vele!
          Hol találnék

olyan susztert, aki csak úgy
          lábról véve
új vasat rak a nyomorult,
          tré cipőre?

Addig, amíg otthon valál
          gimnazista,
csekélység volt, kis szalmaszál
          ez a munka,

voltak hozzá szerszámaid,
          volt szög, spiccvas,
cipészüllő, hogy bájait
          igazíthasd.

Így tűnődtem, szegény szamár,
          összevissza:
„Amikor még otthon valál
          gimnazista…”

Egyszer-kétszer beültem a
          suszterokhoz,
ne bámulja Pest és Buda,
          hogy milyen rossz

félcipőben szégyenkezem
          Budapesten.
Megértették: „Kézbe veszem” –
          szólt a mester.

A lábamat magam alá
          húzva ültem,
fészkelődtem, ugyan hová
          is kerültem.

Irigyeltem a többiek
          cipősarkát:
én eljárom, ők ahelyett
          ragyogtatják.

Tudtam én, hogy mi a hiba?
          Lábam görbe,
ólábam van, kész karika –
          nézz tükörbe!

De nem is fájt, az is igaz,
          lábam-térdem,
ma már tudom, hogyha vigasz,
          mi mód éltem.

Görbe lábakon ér el a
          halál:
leül mellém a sámlira,
          kalapál.

Kutasó

Ha ti tudnátok, hogyan él ember ma Kutasón,
elképednétek azon a földi utazón.

Az erdőn szabadon már nem lehet fát lopni Kutasón,
a levest az asszony hát főzi a gázrezsón.

Futja, de honnan a gázra, a kenyérre, a cipőre Kutasón?
Isten tudja csak, hogy mi segítene az ínséges ottlakón.

Szomorú a férfi, téblábol, tesz-vesz, a házban ki-be jár Kutasón,
csatornát csinálni hova megy, élni a gyönge, a lomha bagón?

Szomorú az asszony, hiába úsztatja közmunka Kutasón,
három hónap, aztán újra csak spórol a cukron, a són.

Reménytelen az élet, áldatlan sóhaj ül az udvarra Kutasón,
a szél se rebbenti el, üldögél, gunnyaszt a fekete karón.

Egyre komorabb a karó, a föld hantja, a föld röge Kutasón,
csak a zúzmara lódít olykor-olykor egy nagyot a valón.

A karó tavaszra lerogyik, a föld hantja lassan már csupa szik,
egyetlen éjszaka kell csak, s ami volt, hajnalra mind-mind elaszik.

Hiába van a gáz, a csatorna hiába viszi a szennyvizet,
tisztátalan, ami a házakban, ami bennük örökre megreked.

Nyitólap