Kortárs

 

Darvasi Ferenc

Balogh Robert: Schvab diariom

Kortárs Kiadó, 2007

 

Balogh Robert egy trilógia befejező részeként jelentette meg a Schvab diariom (Utolsó Schvab) című regényét. Az új mű tizenkét textust gyűjt egybe. Mindegyik írás mellett szerepel egy fotó az óramutató valamely számlapjáról, így a kötet végére – bár nem sorrendben – körbeérünk: az egyestől a tizenkettesig mindegyik számjegy megjelenik egy-egy szöveg nyitó oldalán. Bezárul a kör, és ha nem is lineárisan, hanem az időben ide-oda ugrálva, de a (természetesen azért nem hézagmentes) történet végére érünk. Az Utolsó Schvab alcím is utal a (trilógia) befejezés(é)re, miközben persze az egyik elbeszélőre is, aki a család utolsó olyan tagja, a legfiatalabb olyan sváb a könyvben, aki még emlékszik a tradíciók egy részére – és egyszersmind az a személy, aki ennek a „Dunán lehajózó népfeleslegnek” (a Vagon című misztériumjátékban hangzik el ez a svábokat definiáló kifejezés a Gyerek szájából) a hagyományaiból már kiesett. Ő az utolsó, aki még fel tudja idézni a szokásokat, pontosabban azok némelyikét, de továbbadni őket már nem tudná, illetve így, szövegek útján mégiscsak sikerül neki.

A regény több nézőpontból meséli el egy család sorsát, annak „külső”, történelmileg meghatározott állomásait (világháború, kitelepítés) és „belső”, személyes történéseit egyaránt számba véve. A történelmet mindvégig alulnézetből, a névtelen kisember szemszögéből ábrázolja a szerző, akinek egyik legfőbb törekvése éppen az, hogy arcokat, sorsokat rendeljen olyan figurákhoz, akikről általában nem szólnak a krónikák, elbeszélések. Több generációról mesél a könyv, amelyet azonban nem érdemes egy família hanyatlás- vagy felemelkedéstörténeteként olvasni. Bár szokás a családtörténeteket ilyen módokon kategorizálni, Balogh műve árnyaltabb képet nyújt szereplőiről annál, hogysem beskatulyázhatnánk egyik vagy másik csoportba. Ebből a szempontból elég most csupán egyetlen dolgot figyelembe venni: bár a famíliáról beszélő egyik szereplő (egy író) már kihullott a svábok világából s a generációról generációra hagyományozott örökségből, az írás aktusa révén ő az, aki ki tud menekíteni számos emléket a múltból, amelyek máskülönben teljesen elvesztek volna. Ősei egyszerű emberek voltak, egy kultúra autentikus képviselői, ő viszont művész, aki kiemelkedik a tömegből.

Nemcsak több nézőpontból, hanem több műfajt felhasználva mesél a szerző. A négy ciklusba rendezett szövegek közt található profán misztériumjáték (Vagon), novella (például a Tisztás, az Átlagos költés, a Titkos imádód, Rézi!, melyek mindegyike, mint egy megszakított történet, „…” jelöléssel végződik), de kétségkívül a napló műfaja (a latin diariom szó magyarul naplót, iskolai füzetet jelent) fordul elő a leggyakrabban a kötetben: a Schvab diariom személyes hangvételű írások gyűjteménye. Ha továbbmerészkedünk, azt is feltételezhetjük, hogy Balogh Robert kötetében a szerzői és az elbeszélői én kevéssé választható el egymástól, ha egyáltalán elválasztható. A szövegek erősen referenciálisak, erre a jellegzetességre jócskán ráerősítenek a textusokat kísérő fotók, melyek – ahelyett, hogy például asszociatív módon elvezetnének a művek által ábrázolt világtól, s egy másfajta jelentés felé nyitnának – gyakorlatilag a kisprózákban történtek valóságtartalmát támasztják alá illusztratívan, a fotózást és az írást analóg természetűnek mutatva.

Az első egység (Der Letzte Schwabe) két opusza is (az Utolsó sváb és az Elmúlik…) a nagymama és az unoka belső párbeszédére épül. Az író unoka képzeletében beszélget a Mamával. Ezek a kötet legjobbjai közé tartozó szövegek bensőségesek, érzelmesek; napló, illetve vallomás jellegűek. A családi történeteket, a sváb hagyományokat és a képzelet termékeit aprólékosan megjelenítve, sallangmentesen, csendes finomsággal tárja elénk az elbeszélő. Az unoka tulajdonképpen a Mama által mesélteket írja le, fogalmazza át („Amikor visszaolvastam neked, Mama, amit meséltél, azt mondtad, hogy te nem egészen ezeket a szavakat használtad, meg ennyi mindenről szó sem esett köztünk, de szép történetet kerekítettem abból a néhány szóból”) – mintha minden egyes történetnek lenne valóságalapja, amit aztán a narrátor ültet át szépirodalmi formába. A Der Letzte Schwabe utolsó írása, a Zupa, zupa már egy egyes szám első személyű történet a lágerről, a kitelepítésről, melyben egy férfi mintegy ötven év távlatából emlékezik vissza a múltra. A Zupa, zupát az elmúlás tematikája kapcsolja össze az első két szöveggel: mindhárom arról beszél, hogy a megjelenített sváb világ már letűnt, emlékezni sem fog rá lassan senki.

A második ciklus (Mindenek szíve) prózái egy család három – problémás – generációjának a történetét rajzolják fel mozaikosan. A családi szerepek ismétlődnek, átöröklődnek: az anyósok élősködőek, hárpiák, a férjek terrorizálják a feleségüket, az unokák beteges lelkűek, furcsa dolgokkal foglalkoznak. Hogy a Mindenek szíve írásai egybefüggenek a Der Letzte Schwabe szövegeivel, azt alig egy-két elemmel, például egy helyszín (Szerb utca) újbóli szerepeltetésével jelzi a szerző.

A következő rész (Vagon) a család kitelepítésének történetét foglalja magában egy, az eddigiektől gyökeresen eltérő, drámai formában. A két felvonás két lehetséges változatot mutat be ugyanarra a szituációra: az elsőben végül otthon maradhat a család, a másodikban kitelepítik őket. A párhuzamos monológok, szimultán jelenetek szabdalta misztériumjátékban prózai-leíró részek dúsítják a drámai formát. Míg a Der Letzte Schwabe című egységben a fiú nyitott a svábsággal kapcsolatos legendákra, mesékre, addig a Vagonban szereplő Gyerek – aki mint egy külső szemlélő figyeli őseit, a háborús borzadályt, a régi történeteket, a számára már-már idegen szokásokat – menekülne a származása, a tradíciók, a múlt kötelmei elől, szégyellni valónak látja azokat. Nem is érti, mire fel traktálják őt a rokonok a különféle elbeszéléseikkel („Minek mesélnek? Miért nekem mondják el?”).

Az utolsó ciklus (Gruppenbild mit) újra a napló műfajának jegyeit hordozza magán. A fotóknak és a precízen megadott időpontoknak, helyszíneknek köszönhetően ez a leginkább referenciális rész; úgy tetszik, hogy a szerzői és az elbeszélői én itt kerül egymáshoz a legközelebb. Az első három egység felvetései az identitás torzulásáról, a hagyomány megszakadásáról, illetve a múlthoz való viszony problematikusságáról („Sváb vagyok én még egyáltalán, Mama?”; „ennek az egész régi világnak vége”) itt is megjelennek („Amikor visszamentem a faluba, Ómama falujába, Nagymama falujába, Anyám falujába, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni az okát annak, mit keresek ott”), ám a Schvab diariom nem válik (csak) az elmúlás és a felejtés könyvévé, hanem az emlékezés (az emlékezés természetéről így beszél a Csoportkép elbeszélője: „az emlékek világa és az emlékező világa között nincsen se korlát, se határ, amit át kellene lépni”), a megmaradás dokumentuma is lesz: miután az elbeszélő hős bejárja szülei magyar- és németországi lakhelyét, arra jut, hogy volt értelme mégis a múltat kutatni, mert abból igenis megmenthető néhány szelet. A kötet akkor és ott, a kitelepített rokonok lakhelyén, Hennersdorfban ér véget, amikor és ahol a narrátor megtapasztalja a megérkezés, a teljesség érzését, „amit nem lehet szavakkal leírni”.

 

 

 

 

 



Nyitólap