Darvasi Ferenc
Balogh Robert: Schvab
diariom
Kortárs Kiadó, 2007
Balogh Robert egy trilógia befejező
részeként jelentette meg a Schvab diariom (Utolsó
Schvab) című regényét. Az új mű tizenkét textust
gyűjt egybe. Mindegyik írás mellett szerepel egy fotó az
óramutató valamely számlapjáról, így a kötet végére –
bár nem sorrendben – körbeérünk: az egyestől a
tizenkettesig mindegyik számjegy megjelenik egy-egy szöveg
nyitó oldalán. Bezárul a kör, és ha nem is lineárisan,
hanem az időben ide-oda ugrálva, de a (természetesen azért
nem hézagmentes) történet végére érünk. Az Utolsó
Schvab alcím is utal a (trilógia) befejezés(é)re,
miközben persze az egyik elbeszélőre is, aki a család utolsó
olyan tagja, a legfiatalabb olyan sváb a könyvben, aki még
emlékszik a tradíciók egy részére – és egyszersmind az a
személy, aki ennek a „Dunán lehajózó népfeleslegnek” (a Vagon
című misztériumjátékban hangzik el ez a svábokat
definiáló kifejezés a Gyerek szájából) a hagyományaiból
már kiesett. Ő az utolsó, aki még fel tudja idézni a
szokásokat, pontosabban azok némelyikét, de továbbadni őket
már nem tudná, illetve így, szövegek útján mégiscsak
sikerül neki.
A regény több nézőpontból meséli el egy
család sorsát, annak „külső”, történelmileg
meghatározott állomásait (világháború, kitelepítés) és
„belső”, személyes történéseit egyaránt számba véve.
A történelmet mindvégig alulnézetből, a névtelen kisember
szemszögéből ábrázolja a szerző, akinek egyik legfőbb
törekvése éppen az, hogy arcokat, sorsokat rendeljen olyan
figurákhoz, akikről általában nem szólnak a krónikák,
elbeszélések. Több generációról mesél a könyv, amelyet
azonban nem érdemes egy família hanyatlás- vagy
felemelkedéstörténeteként olvasni. Bár szokás a
családtörténeteket ilyen módokon kategorizálni, Balogh műve
árnyaltabb képet nyújt szereplőiről annál, hogysem
beskatulyázhatnánk egyik vagy másik csoportba. Ebből a
szempontból elég most csupán egyetlen dolgot figyelembe venni:
bár a famíliáról beszélő egyik szereplő (egy író) már
kihullott a svábok világából s a generációról
generációra hagyományozott örökségből, az írás aktusa
révén ő az, aki ki tud menekíteni számos emléket a
múltból, amelyek máskülönben teljesen elvesztek volna. Ősei
egyszerű emberek voltak, egy kultúra autentikus képviselői,
ő viszont művész, aki kiemelkedik a tömegből.
Nemcsak több nézőpontból, hanem több
műfajt felhasználva mesél a szerző. A négy ciklusba
rendezett szövegek közt található profán misztériumjáték (Vagon),
novella (például a Tisztás, az Átlagos költés,
a Titkos imádód, Rézi!, melyek mindegyike, mint egy
megszakított történet, „…” jelöléssel végződik), de
kétségkívül a napló műfaja (a latin diariom szó
magyarul naplót, iskolai füzetet jelent) fordul elő a
leggyakrabban a kötetben: a Schvab diariom személyes
hangvételű írások gyűjteménye. Ha továbbmerészkedünk,
azt is feltételezhetjük, hogy Balogh Robert kötetében a
szerzői és az elbeszélői én kevéssé választható el
egymástól, ha egyáltalán elválasztható. A szövegek erősen
referenciálisak, erre a jellegzetességre jócskán
ráerősítenek a textusokat kísérő fotók, melyek –
ahelyett, hogy például asszociatív módon elvezetnének a
művek által ábrázolt világtól, s egy másfajta jelentés
felé nyitnának – gyakorlatilag a kisprózákban történtek
valóságtartalmát támasztják alá illusztratívan, a
fotózást és az írást analóg természetűnek mutatva.
Az első egység (Der Letzte Schwabe)
két opusza is (az Utolsó sváb és az Elmúlik…)
a nagymama és az unoka belső párbeszédére épül. Az író
unoka képzeletében beszélget a Mamával. Ezek a kötet
legjobbjai közé tartozó szövegek bensőségesek, érzelmesek;
napló, illetve vallomás jellegűek. A családi történeteket,
a sváb hagyományokat és a képzelet termékeit aprólékosan
megjelenítve, sallangmentesen, csendes finomsággal tárja
elénk az elbeszélő. Az unoka tulajdonképpen a Mama által
mesélteket írja le, fogalmazza át („Amikor visszaolvastam
neked, Mama, amit meséltél, azt mondtad, hogy te nem egészen
ezeket a szavakat használtad, meg ennyi mindenről szó sem
esett köztünk, de szép történetet kerekítettem abból a
néhány szóból”) – mintha minden egyes történetnek lenne
valóságalapja, amit aztán a narrátor ültet át szépirodalmi
formába. A Der Letzte Schwabe utolsó írása, a Zupa,
zupa már egy egyes szám első személyű történet a
lágerről, a kitelepítésről, melyben egy férfi mintegy
ötven év távlatából emlékezik vissza a múltra. A Zupa,
zupát az elmúlás tematikája kapcsolja össze az első
két szöveggel: mindhárom arról beszél, hogy a megjelenített
sváb világ már letűnt, emlékezni sem fog rá lassan senki.
A második ciklus (Mindenek szíve)
prózái egy család három – problémás – generációjának
a történetét rajzolják fel mozaikosan. A családi szerepek
ismétlődnek, átöröklődnek: az anyósok élősködőek,
hárpiák, a férjek terrorizálják a feleségüket, az unokák
beteges lelkűek, furcsa dolgokkal foglalkoznak. Hogy a Mindenek
szíve írásai egybefüggenek a Der Letzte Schwabe
szövegeivel, azt alig egy-két elemmel, például egy helyszín
(Szerb utca) újbóli szerepeltetésével jelzi a szerző.
A következő rész (Vagon) a család
kitelepítésének történetét foglalja magában egy, az
eddigiektől gyökeresen eltérő, drámai formában. A két
felvonás két lehetséges változatot mutat be ugyanarra a
szituációra: az elsőben végül otthon maradhat a család, a
másodikban kitelepítik őket. A párhuzamos monológok,
szimultán jelenetek szabdalta misztériumjátékban
prózai-leíró részek dúsítják a drámai formát. Míg a Der
Letzte Schwabe című egységben a fiú nyitott a
svábsággal kapcsolatos legendákra, mesékre, addig a Vagonban
szereplő Gyerek – aki mint egy külső szemlélő figyeli
őseit, a háborús borzadályt, a régi történeteket, a
számára már-már idegen szokásokat – menekülne a
származása, a tradíciók, a múlt kötelmei elől, szégyellni
valónak látja azokat. Nem is érti, mire fel traktálják őt a
rokonok a különféle elbeszéléseikkel („Minek mesélnek?
Miért nekem mondják el?”).
Az utolsó ciklus (Gruppenbild mit)
újra a napló műfajának jegyeit hordozza magán. A fotóknak
és a precízen megadott időpontoknak, helyszíneknek
köszönhetően ez a leginkább referenciális rész; úgy
tetszik, hogy a szerzői és az elbeszélői én itt kerül
egymáshoz a legközelebb. Az első három egység felvetései az
identitás torzulásáról, a hagyomány megszakadásáról,
illetve a múlthoz való viszony problematikusságáról
(„Sváb vagyok én még egyáltalán, Mama?”; „ennek az
egész régi világnak vége”) itt is megjelennek („Amikor
visszamentem a faluba, Ómama falujába, Nagymama falujába,
Anyám falujába, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni az okát
annak, mit keresek ott”), ám a Schvab diariom nem
válik (csak) az elmúlás és a felejtés könyvévé, hanem az
emlékezés (az emlékezés természetéről így beszél a Csoportkép
elbeszélője: „az emlékek világa és az emlékező világa
között nincsen se korlát, se határ, amit át kellene
lépni”), a megmaradás dokumentuma is lesz: miután az
elbeszélő hős bejárja szülei magyar- és németországi
lakhelyét, arra jut, hogy volt értelme mégis a múltat
kutatni, mert abból igenis megmenthető néhány szelet. A
kötet akkor és ott, a kitelepített rokonok lakhelyén,
Hennersdorfban ér véget, amikor és ahol a narrátor
megtapasztalja a megérkezés, a teljesség érzését, „amit
nem lehet szavakkal leírni”.