Csűrös Miklós
„Mégis érdemes volt”
Kodolányi Gyula: A hullám
taraja
Kodolányi Gyula neve huszadik századi
irodalmunk két klasszikusát idézi emlékezetünkbe: Kodolányi
János a nagybátyja volt, Illyés Gyula az apósa. Rutinos
interjúkészítő riporterek többször rákérdeztek ezekre a
családi kapcsolatokra, de nem időztek tartósan a témánál, s
nem vették észre a válasz differenciáltságát és
intellektuális kiérleltségét. „Ha valaki, a nagybátyám,
Kodolányi János a mesterem volt. Ő úgy foglalkozott velem
négy éven át, ahogy egy mester a tanítványával (…).”
Illyés nem érdeklődött ugyanilyen odaadóan „egy
kialakulatlan fiatalember iránt, (…) nem volt türelme ahhoz,
hogy órákig beszélgessen velem”. Kodolányi személyesen
beavatta a „hagyományba”, Illyésnek a munkára hajtó
„elégedetlenség és tűz” elvontabb példáját
köszönheti. A mester és példakép archetípusai öltenek
testet az összehasonlításban, nem tagadva és kirekesztve,
hanem ellenpontozva, kiegészítve egymást, inkább a keleti,
mint a nyugati dialektika észjárását tükrözve. Annak a
Weöres Sándornak a gondolkodásmódjára emlékeztet ez a
bölcsesség, aki a Hála-áldozatban ifjúkora
mestereinek nem a megosztó, szembeállító hatását emeli ki,
hanem a szuverén nagyságok egy irányba: előrelendítő
erejét és vonzását. Különösen Kodolányi János ferdítő
és gyanakvó recepciójának ismeretében ütközik ki az a
szokatlan erkölcsi emelkedettség és őszinte tanúvallomás,
amellyel az unokaöcs utólag is kiáll nagybátyja szuggesztív
és hatékony pedagógiája mellett. Ez a hiteles emberi
dokumentum közelebb hozza és élesíti bennünk azt a képet,
amelyet eddig például Az égő csipkebokor
narrátorának szólamában vagy a Szabó Istvánból írót
nevelő Kodolányi leveleinek tükrében pillantottunk meg.
Kodolányi Gyula nemzedéki öntudatát
magatartásbeli következetesség és igényesen gyűjtött
műveltség hitelesíti. Olyan egyívású szellemi emberekkel
vállal közösséget, akik diákfejjel, de a lényeget már
sejdítve, legalább félig értve élték meg ’56-ot; a
Kádár-korszakkal nem alkudoztak, rendszerétől távol
tartották magukat, legtöbben még a lehetőségét is
elutasították, hogy regnálása idején karriert fussanak be.
Mégsem azonosult az önpusztítók, a látványosan, de csak
pillanatnyi vagy átmeneti érvénnyel tiltakozók típusával.
Sok egyéb emberi tulajdonságon és történelmi körülményen
kívül, ehhez rugalmas szellemre, élni és túlélni akarásra,
a világtörténelmi és a magyar konstellációk egy időben
kedvező (annak látszó) alakulására volt szükség.
Részletes dokumentáció helyett egyetlen mulatságosan szomorú
példára hivatkozom az „előidőkből”, az Értesítő
című folyóirat sorsára, amelyet a Kentaurszárnyak
című kötet előszava helyén álló vallomásból ismerünk.
Öt példányban készült gépirat volt 1965 őszén; a szerzők
későbbi útja baljós nemzedéki és nemzeti sorsot
reprezentál (emigráció, korai halál, önsorsrontás,
kényszerű pályamódosítás). Kodolányi Gyula sem ebből, sem
a későbbi kudarcokból nem az önfeladás vagy a meghátrálás
kényszerére következtetett. Tanult és tanított, modern
amerikai költők életművében mélyedt el filológusként és
műfordítóként, költői munkássága az Oravecz Imréével
összehasonlítható új csapást vágott a magyar lírában. A
megkésettséget – pontosabban az irodalompolitikai
manipuláció által tudatosan elhatározott és végrehajtott
késleltetést – előnyére fordította: a Kádár-rendszerrel
szembeni eredendő averziója nem robbant ki türelmetlen,
indulatos akciókban, hanem tudatos programmá szilárdult,
higgadt stratégiával és átgondolt taktikával fölvértezett
értelmiségi ellenzékiséggé fejlődött.
Esszéírói munkásságát az
Aczél–Kádár-korszak cenzúrája türelmetlenebb
intézkedésekkel hátráltatta, mint költőit és
műfordítóit. De „versfüzetei” is csak 1981 óta jelennek
meg (akkor is már majdnem negyvenéves), a Kentaurszárnyak
című válogatott esszék és beszélgetések pedig 1999-ben,
néhány esztendővel hatvanadik életéve előtt.
Összehasonlításul egy-két kirívó adat idősebb
pályatársai bibliográfiájából: a másfél évtizeddel
idősebb Lator Lászlónak 1969-ben, a még korábbi születésű
Domokos Mátyásnak 1977-ben jelenik meg első (!) verses-,
illetőleg esszékötete. Bibó István (szül. 1911)
közvéleményt formáló hatalmas tanulmányai Magyarországon
évekkel halála után, 1986-ban jelentek meg kötetbe gyűjtve.
Ezek és más hasonló példák erősíthették Kodolányi
Gyulát, hogy ne a veszteségeket panaszolja, hanem az
előnyöket, az ígéretes lehetőségeket hangsúlyozza a
kibontakozását meghatározó feltételek közül. 1998-ban
keletkezett Kései érés, félárnyékban című
esszéjében meggyőző példatár (Domokos Mátyás, Nemeskürty
István és Mohás Lívia huzamos hallgatás utáni
fölszárnyalása) kapcsán amellett érvel, hogy a szellemnek
vissza kell szereznie önbizalmát, az irodalom nem maradhat a
politika szolgálóleánya, és „a kultúra végre a teljes
életről fog szólni nálunk is”.
A hullám taraja szerves kapcsolatát az
Amerika ideje és a Kentaurszárnyak című
kötetekkel az önéletrajz, a gondolkodás és a műfaji stílus
egysége szavatolja; korábban az ellenzékiség távlatos
értelmezésére, a változás reményére és hitére esett
nagyobb hangsúly, utóbb a kudarc és félresiklás
magyarázatára és annak bizonyítására, hogy Magyarországnak
a nyugati világhoz való csatlakozása, áldozatok árán is,
szükségszerű, megkerülhetetlen föladat. Kodolányi János Emese
álma címen emlegetett töredékes regényciklusának
szellemében első királyunk döntéshozatalának
sorsmeghatározó történelmi eseményét idézi eligazításul
(2003-ban): „ami történik, olyan, mint egy második
államalapítás. Magyarország most majdnem egy Szent István
korabeli megrázkódtatás előtt áll, de ha nem vállalja ezt a
történelmi utat, akkor – azt gondolom – bizonyosan vesztes
lesz, és el fog süllyedni. Egész egyszerűen nincs más út,
mint vállalni ezt a kihívást minden súlyával, és a lehető
legjobban oldani meg a feladatot.” Történelmi és politikai
gondolkodásának ez a vezéreszméje az Antall Józseffel való
együttműködés idején szilárdult meg, ha jóval korábbi
stúdiumokban és eszmélkedésekben gyökerezik is.
Az Antall-lal való találkozás (az
államférfi korai halála miatt) kitérőnek és nem végleges
fordulatnak bizonyult Kodolányi Gyula pályáján, de ez az
azóta sem megbánt kitérő olyan gyújtóponttá
sűrűsödött, amelyben szellemi élete korábbi motívumai
összegyűltek, és amelyből a későbbi fejlemények majd
mindegyike kisugárzott. 1989 és 1993 között közvetlen
munkatársa, tanácsadója volt az MDF elnökének, majd
miniszterelnöknek; folyóirata, a Magyar Szemle mindmáig
ápolja Antall szellemi örökségét: „a gondolatok,
amelyekkel a folyóiratot 1992. novemberi beköszöntőmben
útnak indítottuk, az ő gondolatai voltak.” A hullám
tarajában A hosszú forradalom című esszé tér
vissza legrészletesebben az 1989–90-es időszak
értelmezéséhez és apológiájához. Az 1956-os októberi
események megnevezése körüli bonyodalmak és a tartós
tisztázatlanság miatti zavar emléke is felelősségre
készteti a történelmi változás hiteles elkeresztelése
dolgában.
Meggyőzően érvel a nyelvérzékét
irritáló, szemantikailag is pontatlan rendszerváltás,
rendszerváltoztatás, rendszerváltozás kifejezések ellen;
Antall Józsefet idézve nyomatékosan forradalomnak
nevezi a történteket, legföljebb a forradalom sajátos
jellegét minősítő jelző lehetséges változatait mérlegeli
(vértelen, törvényes, békés, hosszú forradalom). 1990.
május 22-i programbeszédében mondta a miniszterelnök:
„Vannak honfitársaink közt olyanok, akik még alig-alig
fogták fel, mert aligha foghatták fel körülményeik folytán,
hogy ütött a nagy változás órája, hogy Magyarországon
forradalom zajlott le, mely ha követel is még lemondást és
türelmet, mégis mindnyájunk számára az emberi jogok teljes
körű szabadságát hozta el, az egyéni és nemzeti méltóság
helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés
kibontakozását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a
hazugságok és az elhallgatott igazságok négy évtizedes
országlásának.” Kodolányi Gyulának érezhetően
megmelegszik a hangja, amikor szerényen, de öntudatosan
forrásértékű vallomást tesz arról, hogy Antallnak ezeket a
gondolatait ő öntötte mondatokba a miniszterelnök
tanácsadójaként. Meghatottan emlékszik vissza a demokratikus
ellenzék 1988-ban kezdődő fénykorszakának más nevezetes
eseményeire is, például „az első szabad tömegtüntetésre
1956 óta, 1988. május 26-án”, a bős–nagymarosi
vízlépcső ellen. „Én úgy érzem – és ma is úgy tartom
-, hogy ez az én személyes felszabadulásom napja.
Megszabadultam utolsó politikai gátlásaimtól is, ismeretlen
könnyűséggel lépkedek. Az arcok sugárzóak és
megilletődöttek, nevetés és viccek hangzanak mindenütt, de
semmi düh, semmi durvaság.” Az akkori tömeghangulat és
forradalomélmény a későbbi csalódások értelmezését is
átszínezi Kodolányi tudatában; kiegyensúlyozottabban,
dialektikusabban gondolkodik és ítélkezik nemcsak
ellenfeleinél, hanem szövetségesei többségénél is.
Szélsőséges, de épp ezért szemléletes
példát idézek, a 2004. december 5-i „képtelen”,
„baljóslatú” népszavazás eredményét kommentáló
publicisztikai jegyzetet (A nagy szembenézés). Kiváló
elmék sikoltottak akkor tömeges emberárulást, és szorongtak
az elaljasodás Ady megfogalmazta jóslatának
beteljesedésétől. Kodolányi nem osztozott az önmarcangoló
nemzeti bűntudatban; kalandor akció történt, célzatosan
rosszindulatú pártkampány zavarta össze a magyar polgárok
érzelmeit és gondolatait. Az „agymosást” azonban felnőtt
értelmű honfitársaink egynegyede elutasította, és még
nagyobb hányad – szuggerálja Kodolányi – „pontosan
átlát rajta, legfeljebb nem meri kimondani”. Még ha
felfedezhető is ebben az okfejtésben némi bűvészkedés a
számokkal és a statisztikákkal, a publicista indítéka és
célja hiteles, igazolható. A defetizmus, az önostorozás
begubózó passzivitásra vezethet; időszerűbb és terapikusan
hasznosabb a lappangó lelki tartalékok tudatosítása és
mozgósítása: „az emberek többsége normális: biztos
ösztönnel tudja, hogy nincsen kultúra és társadalom az
összetartozás tudata nélkül.” Ez az állítás nem mágikus
ráolvasás, a jóhiszemű biztatást érvek és tapasztalatok
alapozzák meg. Tömören és körültekintően gyűjti össze
azokat a lelkes és sikeres kezdeményezéseket és tetteket,
amelyeknek köszönhetően a hetvenes évektől legalább a
lelkekben megnyíltak a határok, és „újrateremtettük a
magasban lebegő hazát”.
Nem áll egyedül vele, de az ország
politikai-gazdasági jövőjéért, az európai nemzetek
közötti békés (?) versenyben lehetőség szerint legjobban
helytálló magyarságért küzdő írók és publicisták
között is föltűnik Kodolányi Gyula tágas gondolati
horizontja. A rendszerváltozást előkészítő, esélyét
egyáltalán megteremtő forradalmat (előtörténetét és
utóélete eddigi fejezeteit) európai és világtörténelmi
távlatba helyezi. Alapfogalmakat akar tisztázni, a történelem
mozgatórugóin és működésükön elmélkedik. A kultúra és
a civilizáció viszonya foglalkoztatja (A hullám taraja), de
nem tekinti őket ellentétes vagy ellenséges princípiumoknak,
mint Spengler nyomán annyi 20. századi „kultúrkritikus”;
precíz szóhasználatában a technológia minősül „mai
civilizációnk vulgáris ideológiájának”. Rokonszenvesen
higgadt álláspontot foglal el hagyomány és újítás
régi-új vitájában, nem akarja csillogó paradoxonokkal
elkápráztatni az olvasót. Az ősi, részben keleti eredetű
tanítást a 20. századi lélektan (Jung) és filozófia,
társadalomtudomány eredményeivel ötvözi. Nem kerülheti meg
a globalizáció, a globalizmus kérdéskörét, hiszen
mindennek, ami egy nemzet gazdasági, szellemi életében ma
végbemegy, háttere és közege a világegész, az emberiség
termelő és gondolkodó-absztraháló össztevékenysége. Amerika
idejéről értekezve a 20. század és a modernizmus
világtörténelmét vázolja föl. Szerteágazó okfejtésének
sok-sok lépcsőjét kényszerűen átugorva csak
végkövetkeztetését idézhetjük itt: 1989-ben, a kommunista
világbirodalom bukásával egyben az évszázad is véget ért,
azaz „a történelem sajátos iróniája” jegyében
ugyanakkor Amerika ideje is lejárt, „a modernizmus
kifulladt”; a hatvanas–hetvenes évek nagy fellendülése
után egy világkorszak zárult le – Kodolányi azonban
okosan-óvatosan a „mintha” kötőszóval bizonytalanítja el
a befejeződés látomását és állítását, ad még egy
esélyt az amerikai modellnek, hiszen a rugalmasság, a
változásra való képesség „mindig hozhat új
fordulatokat”.
Korábbi megjelenéseikor élénk visszhangot
keltett terjedelmes, ebben a kötetben leghosszabb esszéje, A
Nagy Szétbomlás és a Nagy Kinyílás. Eredeti célját,
megírása ürügyét (Francis Fukuyama sok nyelvre lefordított
bestsellerének ismertetését és bírálatát) sokszorosan
túlhaladva történelemfilozófiai összegezéssé és
szubjektív korképpé bővül, „érzelmes, tárgyilagos
visszatekintéssé”, ahogy az Amerika ideje alcíme
határozta meg a műfajt. Fukuyamát „a népszerűsítés
mezejére lépő társadalomtudósok” közé sorolja; jó
intuícióval érez rá valóban aktuális újdonságokra, „a
közgondolkodás főáramában történő változásokra”. De
„igéző féligazságait” hajlamos teljes igazságnak
föltüntetni, a kiszemelt jelenséghalmazoknak inkább a
fonákját ábrázolja, a színéről keveset mond, azt is
aránytalanul röviden. Fukuyama szociológiai
módszerességével Kodolányi a maga korszellem iránti
érzékenységét állítja szembe, a humanista költői attitűd
keres érveket a gazdaságtani és politológiai haszonelvűség
kérlelhetetlen logikája ellen. Egyetért azzal a tények
igazolta hullámelmélettel, hogy a modernség ígéretes
föllendüléseit háromszor is (az első világháborúban, a
világgazdasági válság utáni diktatúrák és a második
világháború évtizedeiben, majd az 1989 utáni birodalmi
megingások nyomában) szakadások, válságok,
„szétbomlások” követték. De „a világ Janus-arcú”, a
modernségnek sem csupán kivetnivaló, hátrányos
következményei vannak, hanem fényes eredményei, maradandó
vívmányai is. Hiteles történelmi pátosz teszi meggyőzővé
a hangját, amikor A magyar Hatvanas Évekre terelődik a
szó (a nagy kezdőbetűs írásmód is jelez ebből valamit). A
komor történelmi előzmények, a kudarc és a megtorlás
részleteit elemezve és okadatolva jut el ’56 hiteles
értelmezéséhez, a győzelemmel fölérő vereség
paradoxonának tudatosításához.
„A magyar szellem nagy kísérlete, hogy
meghaladja önmagát és a történelmet, oly méltatlanul bukott
el, oly hatalmas volt a zuhanás a szárnyalásból a sötét
megtorlásba, hogy akkor a legtöbbekben az önfeladás és
önpusztítás sötét képe támadt fel a boldog önfeladás
helyén, s nem az erkölcsi győzelem, a mégis érdemes volt
megtartó tudata.” Talán az egész kötet legjobb fejezetei
azok, amelyek a hatvanas és részben a hetvenes évek
védelmező igazolását fejtik ki a ledorongoló
elmarasztalással, a nemzeti önkritika jogosult, de túlzásra
hajló pesszimizmusával szemben. Mert nemcsak Kádár és
csatlósai évadja volt ez a korszak, nemcsak a fogyasztói
társadalom sikerpropagandája és térhódítása, hanem a lelki
megújulás, a szellemi felfrissülés korszaknyitása is. Addig
elzárt alapművek, elméletek, filozófiák váltak
hozzáférhetővé és terjedtek el, kitárult Korunk szellemi
körképe (szimbolikusan általánosítva Gaetan Picon
antológiájának címét és üzenetét), megszűnt a magyar
értelmiség elitjének lemaradása a gondolkodók élcsapata
mögött. A nagy európai minták közvetítésében és
adaptációjában magától értetődő munkamegosztás jött
létre az idősebb mesterek (Fülep Lajos, Hamvas Béla, Kerényi
Károly, Várkonyi Nándor, Bibó István stb.) és több
nemzedékben apostolkodó tanítványaik között (Weöres
Sándor, Tornai József, Fodor András, Csoóri Sándor). A
teljesség igényéről még a névsorolvasás szintjén is le
kell mondanunk, hiszen Kodolányi Gyula a modernség festő,
szobrász és zenész klasszikusaira is kitér. Bartók
szellemében „világóceánként” együtt szemléli a
Magyarországon és a másutt (más országokban, más
földrészeken) maradandó, klasszikus műveket létrehozó
modern művészetet.
Elfordul és eltávolodik a magyar
önismeretben és irodalomtörténetben tartósan ható
finitizmuselmélettől, megfelelő távlatot keres, „hogy
meglássuk, milyen nagy szellemi, történeti dráma szereplői
voltunk”. Látomása szerint a Fukuyama-féle szétbomlás
nálunk egyben kinyílás és belső szabadságharc is volt. a
folyamat nyitányaként Ottlik Hajnali háztetőkjét
nevezi meg, annál szellemesebben és találóbban, mert első
közlése még Illyés Magyar Csillagjában jelent meg
befejezetlenül, teljes kiadása pedig 1957-ben,
szimptómaszerűen bizonyítva a nyugatos hagyomány erőszakos
megszakítását és dacos folytonosságát. Pontos mondatokat,
találó gondolatokat ír le arról, hogy a népi írók
szellemisége 1956-ban is „a magyar polgári demokratizmus”
legjobb hagyományainak folytatója volt. Hitelesen nevezi a
létezésszakmában dolgozó Ottlik folytatójának Hernádit,
Mészölyt, az esszéíró Csoórit, Tandorit és (másokkal
együtt) önmagát. Hernádi Gyula kisregénye, A péntek
lépcsőin értelmezése különlegesen jól sikerült;
megmagyarázza az egzisztencialista minősítés
kultúrapolitikai szerepét és jelentését, az „őrök”, az
„ideológiai rendőrök” fellépésének rugóit és
agresszivitásba átcsapó félelmeik gyökerét: „a szabadság
bármilyen igénye itthon mindig par excellence politikumként
tűnt föl. (…) a kádári rendszer bornírtabb és
kispolgáribb, mint bármi, amit Nyugaton el lehetett volna
képzelni.” Korábbi példák is igazolják, hogy a zsarnokság
fullasztó légkörében mekkora feszültségek, robbantó
energiák halmozódhatnak föl. „Az újrakezdés rögeszméje,
daimónja titáni életmű-vállalkozásokra hajtotta a
művészeket, az értelmiséget. (…) Hol látnak ma olyan
kezdéseket, amilyenre Pilinszky Jánost és Juhász Ferencet
indította a szorongás és a kozmosz szépsége?”
E nagy ívű esszé keletkezéstörténetébe
beleszólt és némi szerkezeti-dramaturgiai változást okozott
egy világtörténelmi hatású váratlan esemény, az amerikai
világhatalmat szimbolizáló két hatalmas torony elleni sikeres
terrortámadás 2001 szeptemberében. Fukuyama
kríziselőérzetét, de Kodolányi lappangó szorongását is
igazolta a szélsőséges iszlámnak az egész nyugati világot
sokkoló csapása, egy démoni kísértet testet öltése. Mégis
ragaszkodik hozzá, hogy a bomlás tünetei mögött és alatt a
regenerálódás csíráit is fölfedezze, és egyetértően
idézze Charles Olson amerikai költő és gondolkodó biztató
utópiáját, hitét, hogy el fog jönni „egy átláthatóbb,
közvetlenebb világ, amelyik gyökereket keres az archaikushoz
és az emberiség nagy hagyományaihoz”. Olyan humanitásra
szavaz, amelynek „van empátiája, és rekonstruálni tudja a
kor emberi valóságát teljes bensőségességében. Nemcsak a
struktúrákat, hanem a korszellemet is.” Csalódások és
vereségek után is hisz a magyar értelmiség
elhivatottságában és küldetésében, nem fogadja el „az
alulnézet és a kívülállás” perspektíváját, a
cselekvésben akadályozó korlátokat. 1989 után elérkezettnek
látja az időt, hogy a magyarság a polgári értelmiség
vezetésével vegye kezébe országa sorsát, merjen élni a
cselekvés jogával és a szabad akarat esélyével, még ha nem
könnyű is eltávolodni attól a sok évszázados
hagyománytól, majdnem genetikai kóddá merevült
mentalitástörténeti örökségtől, amely szerint a hatalom
afféle „úri huncutság”, idegen tőlünk, és ajánlatos
távolságot tartanunk tőle, ha meg akarjuk őrizni „belső
integritásunkat”. Kodolányi Gyula éppen ezzel a passzív,
visszahúzódó, finynyás és szkeptikus magyar
politikaellenességgel vitatkozik. Ne legyünk tétlen
elszenvedői, hanem öntudatos, cselekvő szereplői annak a
drámának, amelyet „beláthatatlan hatalmas erők
színpadán” harcol meg az emberiség.
Az a bizakodó perspektíva, amelyben
Kodolányi Gyula nagyesszéi a magyar és a kelet-európai
történelem esélyeit és vállalkozásait elhelyezik,
elképzelhetetlen lenne 1956 és 1989 fordulatai, vízválasztói
nélkül. Intimebb, közvetlenebb, személyes hang szólal meg a
„Kisesszék” alcímű II. fejezetben. Kodály, Bartók,
Illyés alakja (és Jékelyé, Kassáké) egybeolvad erdélyi
nagyanyja, Veress Etelka emlékezetével és a nagyenyedi
szőlők látományával. Egy levelezéskötetet lapozgatva maga
elé képzeli Kodolányi János és Várkonyi Nándor
könyörtelen hidegben, fűtetlen szobákban eltöltött
karácsonyait 1949–1951 között és a maga egyidejű emlékeit
Lágymányosról, a Feneketlen-tó környékéről. Ezek a lapok
emberi közvetlenséget és derűt árasztanak, és hitelesítik
a politikus-közíró néhol talán szárazabb ésszerűséggel
érvelő, vezércikkszerű okfejtéseit. Az esszéista Kodolányi
Gyula legjobb tulajdonságai között a politikai
tisztánlátáson és a megbízható morális emlékezeten
kívül a leleményes ábrázolóképességet és a lényeglátó
költő bensőséges személyességét is üdvözöljük. (Nap
Kiadó, 2006)