Bíró Gergely
Akár
Mózes mögött a tenger
Ezek a keskeny, szakaszosan balra váltó
betonlépcsők hiába kínálják a visszafordulás
lehetőségét, valójában egyirányúak. Csak a korlát felőli
szélükre kéne sorolni, egyetlen szökkenéssel kitérni a
mögötte menetelők elől, vagy ha ez feltűnő, akkor egy
forduló szögletében kiállva, szükségtelen orrfújással
megvárni, amíg elhaladnak mellette, és észrevétlenül
indulni lefelé, tekintetét a fekete korlátvasak mélybe tartó
keretláncába rejtve. Azonban már az első fokra tett lépés
visszavonhatatlan, és minden további újabb négyzethatványra
emeli ezt a végzést, amely szerint valami őt felfelé, a
tanterem irányába tereli. Nem úgy visszavonhatatlan ez a
megindulás és menetelés, mint a vérrel szentelt eskü, hanem
ahogyan elkerülhetetlen az eskü a karon ejtett vágás után.
Vagy ahogyan lehetetlenség kiügetni egy lovasrohamból az
ütközet előtti pillanatokban, amikor a katona ráeszmél, hogy
már csak a lova viszi, illetve a mögötte vágtázók hajtják,
és érzése szerint mindössze a beletörődés tartja vissza
attól, hogy a kantárszárat félrerántsa, netán a
gyávaságáért hátán ütött halálos seb félelme. Ekkor
sejti meg, hogy nem érdemes megszaladni, nem is a szégyenteljes
halál miatt, hanem mert a becsülete alól felfelé szivárog
valami ígéretféle, ami ugyan nem oszlatja el a kétségeit, de
megindokolja a beletörődését és részvételét a rohamban.
Hogy kardok közt és kardokon át élni fog egy kicsit, még ha
beledöglik is. Sőt, újjászületni, ha túléli.
– Laudetur Jesus Christus!
Jé, a gyakorlótanár felkapta a fejét. A
becsengetés dacára egyesével szedte az utolsó lépcsőket,
amelyek a második emeleti aulába vezettek, amikor valaki
ráköszönt. Egy tízévesforma fiúval, a nyolcosztályos
gimnázium indulótőkéjével találta magát szemközt, aki a
lépcső tetején állt, a nadrágba tűrt mellénye alját
húzgálta, és nem indult sem lefelé, sem az aulában más
irányba. Jé is tétovázott. A gyerek mellé ért, kifújta
magát.
– Szevasz…
Jobbra folytatta útját, de még láthatta a
fiú szemét, amint fejét hirtelen elfordítva megéled, éppen
csak az ajka nem nyílt szét, hogy felhinnyogjon, türtőztette
magát, majd szaladni kezdett egy nyitott ajtajú tanterem felé,
most már magasan vihorászva, hogy az érkező tanárénál egy
sokkal érdekesebb hírt vigyen és osszon meg lihegve a
társaival.
*
Éles volt az a februári reggel, egy
tűlevél is kitűnt a többi közül. A fagytól vagy a
verőfénytől, esetleg a fagytól és a verőfénytől. Már a
hat-negyvenkilences HÉV is metszve haladt G* felé, mint
vágóélek a papírban, és olyan könnyedén, ahogyan egy
fatörzsekhez erősített függőágy ringat, ha a szél a
lombokba kap.
A tanterem ablakán keresztül bámulta a
rendház szögletes, lakatlannak tetsző épületét. Mintha csak
az élei alkották volna, akár egy téglatestet a műszaki
rajzon. De mint a szellemiség egyik szembeötlő idoma –
mellette haladt el kénytelenül, aki egyik tanépületből a
másikba tartott – mégsem volt átlátható. Védekező
inkább. A járda felőli, terméskőből rakott vakfala
szilánkosan csillogott. Innen a függönyök behúzva. Bejárata
a túloldalán nyílt, fáktól és bokroktól takartan. Egy
lelket sem látott bemenni soha, sem kijönni a bizalmatlanság
házából.
Reménytelen történelemórát látogatott a
tizenegyedik osztályban. Zsolt tanár úr a krími háborúról
tartott előadást, és valahányszor Szevasztopolt emlegette,
mindannyiszor sunyi szevasszal ekhóztak a fiúk.
Hiába ültek öltönyben: mintha
veszélytelen órán féktelenkedtek volna. Újabb helyzetként
élték meg ezt is, mint addig az összes, visszaélést
kínáló lehetőséget a négy év alatt. Mert a kizárólagos
jelenidő áldott, mindenre följogosít.
– Fölveszed? De nem megy. – Gazsi elvette
tenyerét a led mellől, amit a fénytől takart.
– Mindjárt elin… Hangra kapcsol be –
magyarázta Jé.
– Ja. – Gazsi buta hangon csodálkozott, de
már nem figyelt. – Kajáljunk! – Ezen mint az alkalomhoz
mért kirívó szemtelenségen fejét lesunyva, felsőajkát a
mutatóujjával rejtve elkuncogta magát.
Jé elváltoztatott hangon kezdett énekelni.
– Tanár úr, hozott újságot? Olvastam egy
nagyon jó cikket… – Mezei a terem túlfeléről kajabált,
de a folytatást Gazsi röhincsélésétől nem lehetett hallani.
– Semmi csalás… – Soltész higgadt
figyelmeztetése beleveszett az általános hangzavarba.
– Azt’ már miért ne? – Malm felkapta a
fejét az ölében kihajtott Népsportból.
– Ugyan már, tanár úr, tudja, hogyan
mennek itt a dolgok! – harsogta Jé.
– Van nálam egy ötszázas. – Gazsi
szétnyitotta a pénztárcáját, és Soltésznak kínálta. –
Eddig minden tanárt le tudtunk pénzelni.
– Nem fog sikerülni – vetette oda
magabiztosan Soltész, miközben a táblára írt.
– Tízezer elég lesz? – kezdett tárgyalni
Kasza.
– A bankszámlájára? – előzékenykedett
valaki.
– Nem akar egy új autót? Jobbat? – Kasza
Soltész vadonatúj meggypiros Suzukijára utalt.
– Mindenki elhelyezkedett? – Soltész a
csoport felé fordult.
– Ige’! – vágta rá Malm olyan hangosan,
mintha nagyothallana.
– Az ülésrendet fel kell írnom. – A
tanár fehér köpenyének zsebeit tapogatta a négy színnel
író, krómozott Pax tollát keresve.
– Jó – hangzott innen-onnan egymás után.
– Jó, hát csak rajta – nyelvelt tovább
Jé. – Talán akkor kezdjük.
– Mindenki elhelyezkedett? – Soltész
sokszor élt kérdőmondatnak álcázott felszólítással.
Záporoztak a szándékosan félreértő
igenek. Valaki megjegyezte, hogy kényelmesen ül, és köszöni,
hogy itt lehet. Mások úgy tettek, mintha megértették volna,
és azt felelték: jó, jó, mégsem mentek a helyükre, hanem
folytatták a kaszinót.
– Tessék… elpakolni a sok… iratot –
Soltész hányódó szavait itt-ott felvetette a hangáradat.
– Jó! – buzgólkodott Jé.
A tanár folyamatosan beszélt.
– Beszéljen kicsit hangosabban!
– Egyelőre használható piszkozatlap…
– Igen!
– …
– Jó!
– Tehát egy pad, egy… ember.
– Igen!
– A szótár egyelőre nem lesz kiosztva…
– Jó!
– … el kell tüntetni.
– Igen!
– Innentől számított kilencven percig
lehet dolgozni…
– Vasfegyelem!
Ekkor az ajtón Nyíri Áron perdült be
gyorsasági motor hangját utánozva. Malm és Gazsi
felröhögött.
– Tanár úr, jó helyre születtünk? –
kérdezte Kertész, tollat tartó kezét félig felemelve.
– Áthallatszik. Csendet kérünk –
Soltész favonalzóval kocogtatta az asztalt.
– Tanár úr, ki lesz a második felügyelő?
– Addig jó neked, amíg nem tudod.
– A Szombath. Második órában jön be –
mondta Jé Gazsinak.
– Igen? Az tök jó.
Valaki erőteljesen köszörülte a torkát.
– Kis Anti hogy rád szólt tegnap – jutott
Gazsi eszébe.
– Előtt.
– Nem. Tisztán emlékszem, hogy tegnap.
– Tegnapelőtt volt a fizika, nem tegnap.
– Ja, igen.
– Lógott a lapom az asztalról… Mit is
mondott?
– „Nem hiszem, hogy a tiéd jobb…”
– Ja!
– Valami ilyesmit.
– Ki beszéli a magyart? – Soltész
próbált tájékozódni Bábelban.
– Igen?! – Jé a segítségére sietett.
– Nem vagy szamár? – nézett rá a tanár.
– Nem.
– Még lehetsz…
– Köszönöm – vágta rá Jé gépiesen.
Soltész ekkor a padjához ért.
– Ez micsoda? Titkos… izé…
– Igen.
– …adóvevő…
– Diktafon – szólalt meg Gazsi.
– Hanyadika van? – kérdezte valaki.
– Ez most fölvesz? – A tanár a padra
tette a krétaporos kezét, és kinézett az ablakon.
– Igen.
– Sürgősen leállítani.
– Jaj, nem lehet. Beragadt.
– Főnök! Nem értek valamit. Nem baj?
„Dolgozat német nyelvból.” – Mezei a táblára
hunyorított, Gazsi felröhintett.
– Nyelvból – ismételte Soltész.
– Nyelvból?
– Mindjárt mondom. Német nyelvből.
Csak lefelejtettem egy ékezetet.
– Kösz, főnök! – Mezei a dolgozatlapja
fölé hajolt, és nagy gonddal húzott még egy ékezetet.
– Tehát május tizenhat, kilencvenhetes év,
gyengébbek kedvéért… – A tanár sétálni kezdett a
padsorok között.
– Kösz, borz! – rikkantotta Malm.
Soltész visszaindult a tanári asztal
irányába, és a csoportnak háttal ismételte:
– …Tizenhat, német nyelv tantárgyból.
BÓL.
– Tantárgy? – hüledezett Jé.
Soltész ismét vonalzóval ütötte az
asztalt.
– Német nyelv tantárgyból? Vagy mit kell?
– Német nyelv, ennyi! – Soltész egy
pillanatra elveszítette a türelmét, amit, mint mindig, azonnal
visszanyert.
– Hát ezen még én sem tudok kiigazodni –
vágta le Jé a tollát.
– Mindenki írja be a szótárába a nevét,
hogy utána visszakaphassa.
– Persze… – hitetlenkedett Malm.
– Nincs szótáram. – Gazsi a táskáját
borogatta.
– Nem hoztál?
– Csak kamuzok.
– Hanyadika van? – Jé feltette a kezét.
– Tizenhat?… A szótárakat ki kell vinni? Ki kell vinni,
morgensztörn?
– Az összes táska előrejön… –
Soltész elhúzta a virágtartó állványt, hogy legyen hely.
– Még mit nem. Akkor hogy puskázok?
Räde jelent meg az ajtóban.
– Hol vagytok, Gábor? Gábor! Hol vagytok?
– Száznégybe’.
– Mindenki elhelyezkedett?
– Várjon má’!
– Hova üljek? – Gazsi forgatta a fejét.
– Na, akkor… Tamás, te vagy az első,
ugye? – Soltész jegyezni kezdte a neveket.
– Igen.
– Tamás… Tamás.
– Tájm van, főnök. – Gazsi az órája
számlapját böködte.
– Egy fél kapucínert adjál már. – Kasza
Malm felé fordult.
Pár másodpercig együtt fütyülték a
Plútó kutya zenéjét.
– Na, olvassa! – legyintett Jé Soltész
felé.
– Tehát csak az iskolában kiosztott
pecsétes papíron lehet dolgozni.
– Jó, ez már uncsi.
– Újat mondjon. – Malm rosszkedvűen
csapta össze az újságját.
– Tintával kell kitölteni a lapot…
Galamb csapódott az ablaknak, mire a
legközelebb ülő fiú felborította a székét, és lányosan
sikongatva a pad tetejére ugrott. Zsolt tanár úr az osztály
dús röhögését kivárva a helyére utasította, majd
bocsánatkérő pillantást vetett Jére. Az ájult madár
ércszínű szárnyába belekapott a szél, és a testet
lesodorta a párkányról.
Ezért kár volt úgy sietni Afrikából. Kár
volt, mint mindig, gyorsabbnak lenni a tavasznál, beleroppanni a
legnagyobb télbe, ami elől költöztél. Sőt, kár volt
engedni a hívásnak, tántoríthatatlanul, sebesen és
zajtalanul szállni, akár az idegről eloldott nyíl. A te
jégkék hazád ablakán most ott koszlik a fejed pora. Itt csak
kívül lehetsz magadon.
*
Nem lehetett nem felfigyelni rá már az
első pillanatban, és ez a szemlélő
behelyettesíthetőségével együtt igaz: bárki ülhetett volna
Jé helyén, az igazgató vagy a perjel is. Nemhogy a
következetes vezető tanár, de még az óralátogató
idegensége sem feszélyezte. Elrejtette őt, mint erdészt a
magasles, hozzásegítette a hatására óvatlanul mutatkozók
látványához, akiket neki csalogatott elő, sőt elfogadta a
személyét, és elvárta a jelenlétét mint közülük
valóét. Látszatra legalábbis.
Egyetlen, száját elhagyó érdes és nagy
hang nyilvánvalóvá tette, hogy kicsoda ő ebben az
osztályban. Az a fajta, akinek hiába mondják, hogy legyen
halkabb, ez nem a halláskárosultak klubja, képtelen rá.
Túlbeszélte, túlröhögte a fiúkat is.
– Tanár úr, engedjen ki a mosdóba,
különben összekenem a hittanfüzetemet, és azt nem venném a
lelkemre – nyújtotta a két kezét, ujjai közül folyt a
szétszerelt töltőtollának betétjéből a tinta, pettyezte a
padot. Meghazudtolta a nemét, amely fedezte őt, és ezzel,
valamint a biológiai érettebbség nyergében szégyenbe hozta a
másikat; nem lehetett kivédeni. Hiába kapott engedélyt,
nagyvonalúan a felettesre bízva a döntést, magát engedte ki,
általa a tanár úr lett a kéz, és órája a tinta.
A tekintélyét általában nem használta
semmire, önfeledten, kendőzetlenül villódzott
életörömében és vaktába. Nem érzékelte, hol a másik
ember határa, és nem értette, ha túllépte. Néha, okkal vagy
nélküle, kivonta a fölényét, mint a pengét, és akihez
szólt, vége volt: ha válaszolni akart, azt érezhette, hiába,
elkésett, tövig járta már az érc. Többnyire
esélytelenekként viszonyultak hozzá, ki elismerőleg és
cinkosul a lénye miatt, vagy mert arculatot teremtett, aminek
révén többnek vélhették magukat, ki fújva rá, de ezekről
nem vett tudomást, vagy csak úgy tett.
A nyilvánvaló hibái is eltartották, mint a
rossz tanulót, holott nem számított annak. Ha énekelt, szép
nyolcasok támadtak a hangjában. Rendetlen volt, szeles és
szertelen, kínai tornacipőben járt, vonalaira fittyet hányó,
agyonmosott farmert húzott, halványsárga nagy inget öltött
magára, amit kitűrve hordott, s ha kigombolta, nemritkán egy
„Challenge day” feliratú póló vált láthatóvá,
leharcolt irhakabátban dacolt a téllel, kapucniját a
szanaszét álló hajára buktatva, és szenvedélyesen
gyűjtötte az elpotyogott csavarokat és anyákat. Nem mintha
bármi köze lett volna hozzájuk, és nem is egy kiforratlan
gyűjtőszenvedély ideiglenes kielégítéseképpen.
Ebben sem ismert határt. Egy-két alkalom
után Jé, aki az ajtó mögött, a terem sarkában húzta meg
magát, éppen a Hétszűnyű Kapanyányi Monyókról hadovált a
vezető tanár előzetes kérésére, szoktató jelleggel.
Minthogy egymásnak takarásban ültek, ő hintázni kezdett a
székével, támláját a lambériának támasztva, és nézte
Jét kifejezéstelenül, aki állta a tekintetét. A padokat u
alakban rendezték el, így bárki láthatta, mi történik.
Aztán visszabillent a helyére, írt egy kicsit a füzetébe,
majd újra hátradőlt, nézett, és ez így ismétlődött
hosszú perceken át. Mint főrendbeli kamasz egy lakomán, aki
leplezetlen pillantásával a dús idomú szolgálót választja.
Ők lettek az osztálya, a kilencedik á.
*
– Bocsánatot kérünk, tanár úr –
sündörödött elé három lány, köztük ő is, az első óra
után, karjukon átvetett kabáttal –, hogy rosszak voltunk, de
nem a tanár úron nevettünk, csak amikor a táblára tetszett
ragasztani Dante képét, nem bírtam tovább. Apukám is így
néz ki, és ő sem figyel, ha szólnak hozzá, miközben olvas.
Ezt elmeséltem Panninak is. De rögtön abbahagytuk, amikor
szólni tetszett.
– Semmi baj. Szerdára hozz egy képet
apukádról. Kiteszem azt is.
Zavart pukkantó nevetés támadt,
ínyvitorlát és egy ciklusnyi amalgámtömést villantó.
Amilyen hirtelenséggel tűnt, úgy tért vissza. Ácsorogtak egy
darabig, közöttük egy kifosztott bánya csendjével.
– Na jó, mi megyünk.
– Laudetur Jesus Christus.
– Ezt nekünk kell mondani.
– Mondjátok.
– Laudetur Jesus Christus.
– In aeternum, amen.
Nem, nem a lányok, nemcsak ők.
Megszólíthatatlan mind, mert képtelen rá, mert így nem
lehet. Az órákon, elsőre úgy látszott, nem volt semmi baj.
De nagyot hazudik egy óravázlat, elhiteti az emberrel, hogy
magát közli, holott végig le van intve. Nyeregbe ülteti,
kifordítja. Mert ez történt, nem kezdődött el semmi. Amikor
az osztályát az udvarra kísérte és felsorakoztatta az
igazgatói tájékoztatóra, valójában az osztály terelte őt,
tudták a rendet nélküle is, a juhász kullogott a nyáj
mellett, bot nélkül, bundátlan. Észre sem vette, hogy szép
lassan az utolsó mögé húzódik, egészen a fenyőfa lombja
alá. Ugyanígy somfordált a kápolna felé a saját idejét
sokszorozó menetben, amikor a kormányzó perjel ravatalához
járult a tantestület. Az övéi között állt, majd vetette a
hamis keresztet a fedett koporsónál, amely fölött egy színes
üvegablak idézte meg a múltat, amit egyikük sem élhetett
tovább. Valami furcsa elgondolás szerint a táblán a
Szentlélek ragyogott alá galamb képében, vizet fakasztva a
sziklából, aminek tövében két szarvasünő állt, az egyik
ivott, a másik felszegte a fejét, mintha hirtelen megneszelte
volna a rengetegben íját megfeszítő kaftános lovast és a
másik férfit, aki indákon kapaszkodott felfelé, szablyával
az oldalán. Őseink hazára találása.
Mondák vágják csodásra a származásnak
évszázados fákkal és tüskés bozótokkal benőtt, nagyszerű
csapását, néha kikerülve az áthatolhatatlan vadont, hiszen
egymásba tér végül, amin az ember átvág és túljut, akár
Mózes mögött a tenger. És milyen riasztó, ha fűtetlen
szobába csak a közös regélés lehel rövid meleget, a jelen
már nem, mert eljárt felettük a mondák ideje. Persze nem
elődök voltak ők, hanem vének, vagy inkább holtak, akiknek
szemgödrükbe szakadt a föld, sőt féktelen szekeresek és
lovasok, akikre vizeknek kőfala omlott. Ezen pedig egy marék
szeretnivaló kamasz sem képes változtatni, hiába nyílik
feléje a közösségük. Miért vágyik az ember olyan hintába,
amibe már nem fér a valaga? Szorít az, akár egy Venn-diagram
két halmazának metszete, egymást kizáró minőségeké,
ahonnan nem lehet kitörni: aki ide jut, mindkettőbe tartozik,
azaz egyikbe sem. Mégis választani kell, mert egy ígéret
beváltandó, s ha éppen nem az övé, hát érdemes rábíznia
magát, és haladni egy tisztességes befejezés felé. Mert
ebben az irányban is van út. Amire képtelen: hasznosítható.
Ha egyszer megszólíthatatlanok, akár a kamaszszerelmek, úgy
kell tenni, mintha maga biztatná a szakadékot. Ez pedig
kínálja a szigort. Bevágni a kapát, mint a pinty. Leszerelni
a méltatlankodást. Még igazságos is lehet, gyakorolhat
kegyelmet, jutalmazhat. Úgyis csak a követelést látják majd
az egészben. Testhezálló szerep – eljátszani nekik a
tanárt. És kapaszkodni mindvégig az önkényes és feszített
tervezetbe, nehogy véletlenül megszólítsák. Mint álma a
zsarnokot.
*
Számtalan fénykép függött a helyiség
falán, A*-ban, de közülük három, amely a tizenöt éves
Maria Matlakról készült, háttérbe szorította, elmosta a
többit, mintha nem egy felületet terhelt volna a rámákba
zárt, megszemélyesíthetetlen felelősség, amire így nem
vonható a felvétel készítője, hiszen sem a képen, sem
alatta kiírva nem szerepel, aki a lengyel lány fejét a
tarkója fölött egy vaspántnak támasztotta, hogy az alany
beállítása szabvány szerint történjen, és aki tudta jól,
hogy ezzel egy zsenge, tiszta élet sérthetetlenségével dacol,
hogy ezt az engedetlenséget rögzíti a dokumentációnak
semlegességet hazudva.
A képek más-más testhelyzetben mutatták
Mariát, és mindegyiken újabb vonását lehetett fölfedezni.
Különös találkozásnak kellett lennie, amikor a fényképész
ezt a lányt megörökítette, felismerten különösnek, mert az
ártatlanságról nem szólhat véletlenül és ilyen
egyértelműen a sprőd anyagból készült, rendesen nyakig
gombolt kabátka a kis, kockás gallérral, a másutt
féloldalasan emelt fő és a hajat szemérmesen lefogó kendő,
a homlok, amely mintha lázra tartaná magát az anyai
tenyérnek, a nyílt, mindent sejtő és elfogadó tekintet,
amely nem kér és nem kérdez semmit, nem dacol és nem
vádaskodik, a keskeny, szép ívű gyermeki orr és a
hosszúkás, szélein a szomorúság sötét gödrébe vesző
ajak.
Az első felvételen Maria profilból látszik,
szőkés, félhosszú szöghaja a halánték fölött van
feltűzve. Ezen a szabályos, szép arcon a másik két
fényképpel ellentétben a szem parttalanul sötét, ijesztő,
talán sarkából a műveletet figyeli, hogy mikor fejeződik be
végre, de a meredtségéből ítélve elsősorban nem érzékel,
valami feldolgozhatatlant fejez ki, már rögtön az elején,
mint akit behívtak a kipirult arcú gyermekkorból, leültettek,
és tárgyilagosan közölték vele, hogy rövidesen meg fog
halni.
Mert ilyenek ők, gondolattal sem szabad
hozzájuk érni, és ott kezdődik az ember, ahol a tiltás mint
valamire való szótlan képtelenség foganatosul. Barbárokat
fed a tengernyi megszürkült haj, amelyet klórmésszel
fertőtlenítettek, és fokozatosan emelkedve halmoztak az
üvegfal mögött, hogy az ember úgy érezze, bármelyik
pillanatban ráömölhet a mindenség a tőből lemetszett,
különállóságát őrző vörös fonattal együtt, ami elől
végképp nem lehet kitérni.
Glória védi őket, amelyet maguk sem látnak,
ha nem is egyezményes. Messziek és megkívánhatatlanok, mint
alsósnak a nyolcadikos csillag az éledező nemiség jegyében
fogant, de a testiség semmilyen vonatkozását nem ismerő,
mérhetetlen szerelemben, amit a legtöbb észrevétlenül nő ki
és felejt el, holott a kisiskolás a legnagyobb szerelmes, és
ezt a címet el kell veszítenie.
Még ha fénykoronájuk keresztje az évek
során megbicsaklik is, holtig viselik, hiszen sokszor a jó nő,
ha a peronon szembejön és végigmérik, fejét elfordítja,
vagy félrenéz, de csak annyira, hogy szeméből kiolvasható
legyen a nemtetszés, szemlélésének kényszerű tűrése és
túlzó módon valami megbecstelenítettség, aminek láttán az
illető mindig elkapja a tekintetét. De ki túloz itt, és
túloz-e egyáltalán valaki?
Talán a feltűnésével kezdődött minden, a
pillanatnyi döbbenettel a szemükben, amit áruláson kaptak,
és gyorsan a füzetükbe mélyedtek. Egyszerre leplezték le a
titkukat, és takargatták szemérmesen. Esetlenségük pár év
alatt elvirágzik, de addig különös áldás éri, akire
nyílik. Ők még falkában szeretnek, mintha divatból, mintha
egynek sok lenne, mintha ezzel szavatolnák, hogy nem lehet
egyiküké sem, csakis közös és távoli, de az nem baj, hiszen
eszükbe sem jut beváltani, ami megszületett bennük, és
főként nem a másikra való tekintettel, nem a kor- és
helyzetkülönbség miatt, és nem azért, mert ez nem az ő
feladatuk.
Hamar felismerték, beazonosították, mint egy
gyanúsítottat, akit előtte sosem láttak, hát micsoda
képtelenség ez, de mindig így esnek a nagy találkozások, és
nem inogtak meg, szilárdan állították, napról napra
szilárdabban. Példátlan módon – és ez tette be a kaput,
hiszen kiépíthetetlen ez oda és vissza, elérhetetlen az a kis
cserfes, aki magán túl mindannyiukról szólt, ellengett még a
lába, mint a némuló harang nyelve, kötélért pedig nem
nyúlunk, csak szenny tapadna a kezünkhöz ilyen fonat révén
is. Azaz kondítani szabad vele, hogy ne feledje a határokat
senki, de felkapaszkodni rajta már nem, nyomja csak mindenki
talpát a föld, vagy repdessen bárhol, egyedül a
harangtoronyban ne. Innen nézve milyen könnyű is ez, hiszen az
ember fülébe nem zsivajlik buzdító ének, nem dübörög a
dob, nem szakad a kürtszó, alatta nem horkant és patázza a
port idegesen a mén, mégis, néha azon kapja magát, hogy
sátorbéli vértjéből a senkiföldjére szökött, ott
őgyeleg izgatottan, ahol még ártatlan, de már gyanús a
saját szemében. Vissza kell térnie a táborba, még ha odaát
is a haza és annak új, idegen tartománya, amely otthonabb az
otthonnál, visszatérni észrevétlen, hogy az állását el ne
árulja.
*
– „Hidd meg, mialatt lefelé mentünk
a lejtőn, többször hátrafordultam még azon a napon, és a
hegy fenséges csúcsa alig könyöknyinek tűnt előttem az
emberi méltóság magasságához képest, melyet nem volna
szabad a földi szenny sarába taposni. És még egy másik
gondolatot is fűztem ehhez: mialatt lefelé haladtam, azt
mondtam magamban: ha ennyi fáradtság és verejték nem esett
nehezemre, hogy testben csak valamennyire is közelebb jussak az
éghez, akkor hol az a kereszt, az a börtön, az az éles vas,
amely visszarettenthetné a lelket, hogy maga alá teperje az
orcátlan elbizakodást és az emberi sorsok hívságát, ha
egyszer eltökélte, hogy istenhez akar jutni? És mégis, milyen
kevesen vannak, akiket a szenvedésektől való rettegés vagy a
gyönyörök utáni vágy nem von vissza erről az útról!”
Ebben a levelében Petrarca a természetről az emberi lélek
nagyságára helyezi a hangsúlyt. Most pedig nyissátok ki a
szöveggyűjteményt a százhetvenhetedik…
– Na szép. Az egyik hazaáruló, a másik
hazudik. – Ez a rugalmas, vékony penge neki villant a
neonfényben.
– …oldalon. Az első szonettet most…
– Na de…
– Nem tetted fel a kezedet – súgta a
szomszédja.
Jelentkezett.
– Tessék.
– Tanár úr, én nem hiszek Petrarcának.
– Dante nem volt hazaáruló, ezt már
mondtam.
– De igen, mert örömében a császárhoz
szaladt lihegve, mint egy pincsikutya – közben a nyelvét
kidugva eljátszotta, hogyan liheg a pincsikutya, még pitizett
is hozzá –, amikor megtudta, hogy az el akarja foglalni
Itáliát. Ez rút hazaárulás.
– Akkor biztos az is hazaáruló volt, aki
magyar létére örült Buda visszafoglalásának a töröktől,
ugye? Azokról nem is beszélve, akik részt vettek az ostromban.
És ne hintázz a székeden, mert kitöröd a nyakad.
– Petrarca akkor is hazudik!
– Miért?
– Mert egy olyan kövér költő, mint ő,
nem tudja megmászni azt a nagy hegyet. Az öreg pásztor is azt
mesélte neki, hogy fiatal kora óta senki sem mert oda felmenni.
– Bátraké a szerencse. És nem biztos, hogy
kövér volt.
– A képeken pedig elég nagy a tokája.
Egy fiú jelentkezett az első padban.
– Tanár úr! Petrarca nem azt írja, hogy
csak az öccsét vitte magával?
– De igen.
– Akkor miért beszél egy helyen
társakról, akik már magasan fenn járnak?
– Ez az! – harsogták többfelől.
Idegesen cserélgette kezében a fénymásolat
lapjait, egy még a földre is hullott. Hiába kereste a
részletet, nem találta.
– Biztosan félrefordították… Gyerekek,
haladnunk kéne.
– Mindig ezt tetszik mondani, meg hogy
„most nincs időnk”!
– Áhá! – Visszabillent a székével, és
könyékig tűrte a halványsárga ingét. – Azt is írja, hogy
az öccsével mindenüket az öreg pásztornál hagyták, ami
akadályozhatta őket a mászásban, fölösleges ruhákat,
holmikat…
– Na és?!
– Akkor hogyan vehette elő Szent Ágoston Vallomásait
a hegytetőn? Mondom én, hogy hazudós! Ez a költő hazudik!
Húúúúú… Fúúúúú…
Vitte magával az egész osztályt, mintha a
hóna alá csapta volna őket, mindenki hurrogott.
– Gyerekek…
Nem csitultak.
– Hé! – vágott a tanári asztalra, hogy a
napló ugrott egyet, és a kréták a földre potyogtak,
eltörtek.
Erre csönd lett, de még szemlesütve
vigyorogtak.
– Ezek szép megfigyelések, de igazából
nincs különösebb jelentőségük.
– Ho… miért?!
Ránézett.
– Jól van, na, felteszem a kezemet. –
Feltette. – Szóval miért nincs jelentőségük?
– Azért, mert nem bizonyítanak semmit.
Petrarca azt is írja, hogy ez a könyv kicsi, kézbevaló, és
mindenhová magával szokta vinni. Innentől kezdve az ő
szemében nem fölösleges holmi.
– Mászni akkor sem lehet, ha fogja az ember.
– Ha valaki azt írja, hogy megmászik egy
hegyet, abból nem következik, hogy közben kapaszkodnia is
kell. S ha igen, akkor sem kizárt, hogy van átalvetője, amiben
elfér a könyv. Meg pár folpakba csomagolt szendvics, kis ital,
ilyesmi…
– Red bull!
Vihorásztak.
– Legyen Red bull. De lehet, hogy minden,
amit észrevettetek, tényleg ellentmondás, és akkor ez egy
következetlenül megírt történet. Talán azért, mert meg sem
történt, Petrarca csak kitalálta. Mindegy is. Ez egy
allegória.
– Már milyen? Mit jelent?
– Azt jelenti, hogy nehéz feljutni a
boldogság, a tisztaság csúcsára. Le kell mondani hozzá a
földi gyönyörűségekről, máskülönben az ember elvágódik
a bűnei völgyében. Petrarca vívódik, mert szereti a lelke
romlottságát, de szeretné nem szeretni. Ekkor üti fel
Ágoston könyvét, amiben azt olvassa, hogy a természetnek csak
a legnemesebb oldalát kell figyelni, a magunk lelkét, minden
más földi dolog hiábavalóság. Ez hozza meg számára a
fordulatot. Ehhez tartja magát a Daloskönyvben is, ami a
valóságos, tiszta, be nem teljesült szerelem feszültségében
készült, és amiben nem Laura lénye a fontos, hanem Petrarca
érzelmei, megfigyelései önmagáról. A saját lelkéről.
Az órájára nézett.
– Szűz Mária!
Először csak egy kapta fel a fejét, aztán
sűrűsödni kezdett a vihogás. Magára hagyta a percekre
beosztott óravázlat.
– Nyissátok ki gyorsan a
szöveggyűjteményt a százhetvenhetedik oldalon.
Felolvasta a harmincötödik verset.
– Milyennek festi Petrarca a tájat az első
versszakban?
Nem jelentkezett senki, mindenki a könyvébe
mélyedt. Valaki az ujjával követte a sorokat, még a szája is
mozgott, csak éppen hangot nem adott ki magából.
– Csak vissza kell olvasnotok. Józsi,
szerinted?
– Hát… Elhagyott, puszta, néma… meg
homokos…
– Mihez hasonlítanád?
– Szerintem olyan, mint egy sivatag.
– Jól van. És milyen táj jelenik meg az
utolsó részben, Judit?
– Az utolsó részben?… Vad és zord. Hm…
furcsa. Mintha már máshol járna.
– Igen, és ezzel együtt a mozgása is
megváltozik, felgyorsul: tör előre. Az első részben még
csak sétált. Miért jár ezeken a vidékeken?… Dénes, tedd
el a Metál Hammert, és válaszolj.
– Bocsánat, mi volt a kérdés?
– Zsófi, mondd meg neki, légy szíves.
– A tanár úr azt kérdezte tőled, hogy mit
keres Petrarca a sivatagban.
– Én nem ezt kérdeztem, de mindegy. Szóval
miért járja Petrarca ezeket a tájakat?
– …Mert menekül.
– Pontosan, azaz eleinte inkább csak azért,
mert el akarja kerülni az embereket, később viszont már szó
szerint menekül, mert Ámor zaklatja. Minek a kifejezője Ámor,
Panni?
– A szerelemé.
– És kinek a szerelmét jelentheti, Vera?
– Petrarcáét, azt hiszem.
– Az övét, igen. A szerelem tehát meg van
személyesítve egy vitázó kísérőben, akitől nem lehet
megszabadulni. De miért kerüli egyáltalán Petrarca az
embereket, Csaba?
– Hát… Itt azt írja: „mert arcom őrzi
visszfényét a lángnak, mely bennem ég…”. Nem értem
pontosan, hogy mi ez.
– Peti, szerinted mit jelent?
– Nem akarja, hogy lássák rajta a
szerelmet. Nem lehet valami boldog.
– Az biztos. Rejtegetnie kell a
keserűségét az emberek elől, de már nincs hozzá kedve.
– Tanár úr – jelentkezett Panni –,
miért tetszett azt mondani, hogy ez a szerelem tiszta?
– …Tényleg sietnünk kéne, Panni. Miért
kérdezed?
– Laura nem is szerette Petrarcát.
– Hát… Éppen azért.
Fészkelődni kezdtek.
– Én ezt akkor sem értem. Mi a jó abban?
– Jónak nem mondanám.
– De ami tiszta, az jó is, nem?
– Igen, ami tiszta, az jó is.
– Most akkor jó vagy nem jó?!
– Ahonnan te nézed, nem jó. Másfelől
pedig jó, de nem ez a legjobb szó, különben is, csak
összezavar. Hanem az, hogy tiszta.
– Akkor az a tiszta, ha az egyik ember
szereti a másikat, de a másik nem szereti az egyiket.
– Nem feltétlenül.
– De az előbb ezt tetszett mondani!
– Azóta fejlődtem. Amit mondtál, mondtam,
az inkább csak a tisztaság biztosítéka. A lényeg a
beteljesületlenség. Ha az egyik ember szerelmes, a másik pedig
nem, az a viszonzatlan szerelem, ami nem teljesülhet be.
– Hogyan nem teljesülhet be?
– Úgy, hogy az a két ember nem kerül
közel egymáshoz, így nem lehet egymásé, főként testileg
nem. Nem szennyezik be a szerelmet. Ettől tiszta.
– Aha… És, a tanár úr szerint, ami nem
tiszta, az bűn?
– Hát…
A vezető tanárra pillantott. Az meg őt
nézte kíváncsian, de a szeme nem árulta el, hogy mit kéne
válaszolnia, a kérdés valódi értelmét pedig hiába kereste
benne. Panniéban nemkülönben. Jó ég… Ez… Hát ő mondja
meg? Kicsoda ő nekik? Nem az apjuk, nem a bátyjuk, de még az
osztályfőnökük sem. Most mintha egyszerre lenne mind a
három. Tényleg: kicsoda ő nekik?
Ekkor megszólalt a csengő. Ők azonban
rendesen ültek a helyükön, és vártak.
– …Tanár úr, bocsánat, de fogy a
szünetünk. A tornaterembe kell mennünk, és még a házi
feladatot sem tetszett lediktálni.
– …Igen, igen, persze, igen, igazatok van.
A házi feladat… Nem jutottunk odáig, mint ahogyan terveztem,
és most akkor mit is adjak…
– Tanár úr! Félre tetszett engem érteni.
– …Panni, tényleg az én véleményem
érdekel?
– Igen.
– Inkább az a bűn, ha szép tisztán kihal
az emberiség.
Az utolsó előtti óra volt.
*
A g*-i HÉV-megállóban ült egy
piros padon, könyv feküdt az ölében, és telefonált, amikor
a másik megérkezett. Milyen különös, hiszen mindig csak
hárman találkoztak, mintha az árulás gyanúját is kerülték
volna egymás között, ebben a triumvirátusban, főleg ők
ketten, akiket kamaszkori vérszerződés kötött; mintha
mindhárman féltek volna, hogy felszínre vet valamit a fekete
folyó, pedig csak halogatni lehetett az élni vágyó
bukkanást, elkerülni semmiképp, ezért ütött közéjük
annyiszor éket a szólni képtelenség, amit nem értettek, és
ettől is megijedtek; mintha titokban indultak volna, pedig
biztosan tudták otthon, hogy hová, kihez készülnek, mégsem
hozták szóba soha. Mint természetes áldozatról hallgattak a
nyilvánvalóról, apák újságlapok sáncából kémlelő
tekintetéről vagy anyák vállvonásáról a mosogatótálca
fölött.
Leült mellé sosem tapasztalt szelíden, akár
a vad, amikor odáig jutott magában, hogy hozzád tartozik, de
mégsem az eszmélet percei voltak ezek, csak valami
előrejelezhetetlen, hamar vonuló felszabaduláséi, mert rendre
dzsungelébe szólította őt a törvény, ahol pusztán a rád
villanó szemében volt jelen a nappal sötétjében. Kivette
öléből a könyvet, lapozgatta, aztán visszatette ugyanoda,
mint egy polcra a többi porosodó közé, és a vonalról innen
nem lehetett tudni, hogy valami meghitt történt-e ezzel a
mozdulattal, vagy pusztán az illetlenségre öltötte a
nyelvét, de sokkal valószínűbb, hogy egyik sem. Csak. Csak
és kész, és ezért nem lehetett tudni semmit soha, mert
felőle minden ezen a könnyed vállrándításon keresztül
érkezett. De mégiscsak ott ült mellette, és várakozott
kezesen, mialatt beszélt.
Miután letette a telefont, felköszöntötte,
és meghúzta a fülét. Aztán visszaültek. Ő hátradőlt, de
a támlából kiállt egy csavar. Felordított, egyúttal a
balesetén is élcelődve, mert néha a saját szívét is
könnyűszerrel vette célba, csak éppen sosem csuklott össze a
lövés után, és ebből vált világossá: vaktöltényt
használ, hogy éltesse, alakítsa magát. Ám sejteni lehetett,
hogy szobája sarkából, ahová nem merészkedett a lámpa
fénye, gyakran élesre töltött pisztolyt szegezett rá valaki,
aki hosszú szüneteket tartott két lövés között, amiket nem
hallott senki, ahogyan a test elvágódásait sem a padlón.
Talán felé volt ekkor a feje. Közéjük
nézett a padra, ahol egyetlen fenéknek maradt hely, ami
fölött nem fenyegette újabb veszély. Aztán váratlanul a
csavar túlfelére, a pad szélére húzódott.
Megérkezett a harmadik is.
Visszasétáltak egy megállót, és elnyelte
őket a park. Megálltak egy kis tisztáson, maguk alá
terítettek ezt-azt, és leültek körben. Ki a fűszálakat
tépkedte, ki rágcsálta egy darabig.
– Úgy tudtam, elveszítettem azt a füzetet.
Aztán egyszer megtaláltam az asztalomon, mintha csak
odakészítettem volna, hogy reggel majd bedobom a táskámba. Ha
nem került volna elő, most nem ülnénk itt. Ahogyan nem
kezdtünk volna levelezni sem.
– Miről beszélsz? Milyen füzet? Mit
érzelmeskedsz? – kérdezte a másik, rá sem nézve:
különös bogarat piszkált egy fadarabbal, két fűcsomó
között.
– Amiben az e-mail-címed szerepel. Az
utolsó órán írtad a táblára – fordult Vera Jé felé, aki
törökülésben dobolt a cipőjén. Aztán a másikhoz szólt:
– Te meg ne szekálj… légy szíves. – Egy gallyat dobott a
hajába.
– Aaaaa! Megcsíplek!
Vera kitért előle.
– Jól van. Csak azért mondtam, mert nekem
is megvolt. Én nem veszítettem el. Bár ez is csoda. Már ahhoz
a felforduláshoz képest, ami a szobámban van. Általános.
– Azért írtam a táblára a címemet, mert
azt akartam, hogy keressetek.
– Micsoda?! – kérdezte Vera.
– Ezzel marha nagy titkot árultál el –
mondta a másik, aki ismét megtalálta a bogarat. Csak az egy
kicsit arrébb járt már.
– Te ezt honnan tudod?!
– Jaj, Vera… Még meg is kérdezte, hogy
felírtuk-e, és közben a füzetemet nézte.
– Nézte a radai. Úgysem láttam volna
semmit. Rövidlátó vagyok.
– Igenis nézted, és ne vitatkozz, jó?! A
kézmozgást csak érzékeled, meg a lapok fehérjét, nem? –
Elhúzta előtte a karját, de ő önérzetesen hátrahőkölt.
– Kár tagadni.
– És miért az övét nézted?
– Mit akarsz ezzel kérdezni, Verácska? Hogy
miért nem a tiédet?
Vera támadásba lendült, egy
papírzsebkendőt akart gyömöszölni a másik szájába.
Nevettek.
– Lányok, elég lesz. Talán mert ő ült
közelebb. Ennyi az egész.
Nem beszélt neki erről, nem magyarázta el
akkor Verának, hiszen most vált előtte világossá. Újabb
skicc róla, róluk.
Eszébe jutott a villanás, a szárnysuhanás,
ami átvágta a beáradó napfényt, miközben a címét a
táblára írta. Válla fölött kinézett az ablakon, és a két
tanépület közötti füves ligetben, egy fenyő tövében
észrevette az ifjút. Elnyílt szájjal mosolygott, úgy nézett
maga elé. Sapkáját leverték a veszekedő varjak, akik már
kikezdték a fél szemét, és szakadt angyalbőre alatt két
vörös lyuk volt az oldalán.