Főhajtás X.
A száműzött
Fogyatkozik azok száma, akik még
látták a harmincas évek derekán a Nemzeti Színház
színpadán a semmiből támadt tündér-királykisasszonyként
színpadra lépő, lebilincselő mosolyával a nézőket egy
pillanat alatt meghódító fiatal színésznőt, Szeleczky
Zitát.
Sokan vagyunk, akik az elmúlt két
évtizedben, amióta újra vetítik moziban, televízióban régi
filmjeit, fél évszázados késéssel felfedeztük:
tündöklően tehetséges színésznő volt valaha Szeleczky
Zita.
Számtalan nagy szerepet (Titania, Júlia, Solvejg…)
játszott el a Nemzeti Színházban 1936 és 1941 között:
terjedelmes szereplista, megsárgult fényképek, rajongó
újságcikkek, matrónák, aggastyánok fakuló emlékezete
őrzi, óvja, fényesíti a hajdani színpadi színésznő
emlékét.
És akik még itt vagyunk, de színpadon
játszani soha nem láttuk, nem láthattuk Szeleczky Zitát,
újra s újra végigmosolyoghatjuk-könnyezhetjük filmjeit –
az első, a Méltóságos kisasszony 1936-ban készült,
az utolsó pedig, Az első című 1944-ben. Szeleczky
Zita ma éppúgy imádnivaló, játékos, gyönyörű ifjú
asszony, mint volt fél évszázaddal ezelőtt. Szomorú tény:
mi, férfiak már nem lehetünk reménytelenül szerelmesek
belé.
Fogyatkozik a számuk, de még nagyon sokan
vannak, akik az ötven évig száműzött Szeleczky Zitát
látták, hallgatták, csodálták Dél- és Észak-Amerikában,
Ausztráliában, a világban mindenhol, ahol szétszóródva
keserédes sorsú magyarok éltek és élnek, s akikhez a
földrészekről földrészekre vándorló színésznő szólni
akart, mert hitte, tudta és vallotta, hogy dolga van itt a
földön: „Jövök, mint bujdosó igric, szeretném bejárni az
egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar
testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt
mindannyiunk számára, ma pedig fájó, elérhetetlen
álom…” A megszámlálhatatlanul sok színpadi pillanat,
amelyben a színésznő magyar szóval, magyar dallal boldoggá
tette a hazájuktól távol, a szülőföldtől elszakadva élő
magyarokat: magyar örökség.
De magyar örökség, élő örökség a
kalandos életű színésznő sorsa, életútja, a
jobbról-balról rázúduló rágalomhadjárat is. 1941-ben nem
vállalta, hogy néhány napos próbával eljátssza a Nemzeti
Színház németországi vendégjátékán Vörösmarty
darabjában kedvelt és sikeres szerepe, a hódító Ledér
helyett az alkatától idegennek érzett aranyszőke Tündét. A
nácik lakájai azzal vádolták, hogy a fiatal színésznő nem
akar színpadra lépni az, úgymond, „baráti”
Németországban: Szeleczky Zitának távoznia kellett a Nemzeti
Színházból. 1945-ben (és később is) a kommunisták lakájai
véres szájú antiszemitizmussal vádolták, és hiába
állította 1947-ben a népbírósági tárgyaláson a kommunista
Gobbi Hilda, hogy (a távollétében három év börtönre
ítélt) Szeleczky Zita soha nem volt antiszemita („Röhej,
hogy mi volt a fővád ellene. Szavalta Petőfi versét: Jön
a muszka, jön a muszka, itt is van már valahára…”),
és hiába tanúsította a kommunista Várkonyi Zoltán, hogy Szeleczky
Zita neki, a származása miatt üldözött színésznek 1944-ben
felajánlotta menedékül, búvóhelyül a saját lakását – a
rágalmazó nyilasok után a rágalmazó kommunisták
bélyegezték elvetemült hazaárulónak a színésznőt.
Szeleczky Zita 1941-ben nem volt náci: akkor
ez volt a bűne. 1945-ben nem volt kommunista: akkor ez volt a
bűne.
Színésznő volt, mélyen hívő ember és
minden porcikájában magyar: a nemzetiszocializmustól éppúgy
féltette Magyarországot, mint a nemzetközi szocializmustól, a
náci csürhétől éppúgy, mint a kommunista hordáktól. Egy
hol a nácik, hol a kommunisták által megszállt országban az
ilyen ember mindig bűnös. És nem Szeleczky Zita volt az
egyetlen ember ebben az országban, aki éppúgy félt a
náciktól, mint a kommunistáktól. Magyar örökség.
1941–42-ben az Operett Színház színpadán
estéről estére dörgő tapsvihar közepette Huszka Jenő
operettjében ’48-as forradalmárként énekelte: Soha ne
lengjen idegen zászló Budavár fölött... A nézők
értették, miről és miért énekel. És rettegést ezüstöző
tapsvihar övezte akkor is minden fellépését, amikor 1944
őszén Petőfi Sándor versét szavalta: Fel a szent
háborúra! Jön a muszka! A nézők értették, miről és
miért beszél. Szeleczky Zita félt. Mindenki félt. Kompországban
élünk: Hitler embertelen birodalmából Sztálin embertelen
birodalmába sodorta hazánkat a gátlástalan nagyhatalmi
érdek. Magyar örökség.
És aki 1945 után nem lett a
proletárdiktatúra híve vagy engedelmes alattvalója, ha itthon
élt, ha itthon maradt: megtűrt „egyéb” volt; ha
elmenekült: klerikális, antiszemita, reakciós, fasiszta.
Szeleczky Zita mélyen hívő, magyarságát
egész életében töretlenül vállaló színésznő volt.
Színésznő, aki a száműzetés keserű évtizedeiben vállalt,
a megpróbáltatások közt is mindig vállalt szent feladatának
tekintette, hogy sorstársaiban, bárhol a világban élő
magyarokban Vörösmarty, Petőfi, Ady szavaival ébren tartsa a
hitet: hazánk egyszer majd biztos révbe ér, és
Magyarországot nem hazaáruló gazemberek, nem ostoba
ideológiák megszállott gonosztevői fogják leigázni,
kormányozni.
Megtörhetetlen hite legyen mindannyiunk magyar
öröksége.
Szigethy Gábor