Nagy Gábor
Falusi Márton: Rádnyitva
ablak, ajtó
Stádium, 2007
A második kötet többnyire mindent
eldönt.
Falusi Mártonról már az első, 2004-ben
megjelent Hazáig látni című verseskönyve után
sejtettem, hogy nem mindennapi tehetség. A Rádnyitva
ablak, ajtó olvastán igazolva látom megérzésemet: a
fiatal költő – egy verscímét parafrazeálva – valóban a
versnek lett odadobva.
Épp annyira tudatos, épp annyira zabolátlan,
amennyi tudatosság még nem szürkíti szobatudóssá, amennyi
zabolátlanság még nem válik érthetetlen kuszasággá. A
határokon egyensúlyoz, fittyet hányva a kötél
keskenységének vagy a szakadék mélységének.
Gyakran túlfeszíti a verset. Fiatalos hév,
erő? Nemcsak ez az oka. Ami a versének legnagyobb erénye, az
legnagyobb veszélye is. Soha nem látott terhet ró a
metaforára, a végletekig tágítja határait. Így lesz még
szentenciaszerű verse is színpompás, így látja egybe a
világ egymástól félreeső sarkait, s így fogy el olykor a
képek gyöngysora alól a logika lánca. Zseniális ötletek,
telitalálatok mellett olykor már-már a giccs kísértése. De
minden versen érezni, hogy szerzőjük tud erről: választott
útja ez, a lehetetlennel packázik. Ebben a kötetben néhány
remekmű s nem kevés jó vers az eredmény (egy-két teljesen
szerteszaladó szöveg mellett), de szinte bizonyos, hogy a
rendszeres edzés – a kötetnyitó Csont és súlyzó
alkalmazza ezt a metaforát az írásra – egyre biztosabb,
meggyőzőbb szövegformáláshoz fog vezetni. Márpedig ez a
poétika – a nem túlírt változatában – hallatlanul
izgalmas és eredeti.
Nem előzmény nélküli persze. Ott veszi fel
a fonalat, ahol Baka István letette. Baka a József Attila-i metaforikát
feldúsította, de a logika feszességéből nem engedett. Falusi
Márton – talán a kései Nagy Lászlótól sem függetlenül
– tovább dúsítja ezt a metaforikus szövegépítkezést,
lazítva a logika szoros láncán, még tovább tágítva a
kettősképek elemei között a szemantikai távolságot, a
valóság széttartó elemeiből még többet beengedve a
hagyományos lírai játéktérbe. A játék egyik tétje az,
hogy megtűri-e egymást a két világ (mondhatnám, a szent és
a profán): a hagyományos játéktér – persze metaforikusan
megújított – elemei, a természeti képek: nap, hold,
csillagok, madarak stb., illetve a hétköznapi világ komikusan
jelentéktelen tárgyai. Az Egy joghallgató följegyzéseiben
a „sarlóját Kronosz divatba vágja / Nike jellé csorbul
pulóveremen” két sora arra példa, amikor a blaszfémikus,
ironikus egybekapcsolás működik ugyan, de lötyög picit, mert
mit is jelent az, hogy „divatba vágja”? Mintha a „zaciba
vágja” és a „divatba hozza” vegyüléke lenne. Ha pedig a
„belevágja” volna az eredeti igealak (hiszen
„kicsorbul”), akkor miért is vágja a sarlót divatba? (A
divatba ebben az esetben, ráadásul.) Gyomlálás vagy aratás?
Döntse el az olvasó? Akárhogyan is, a kép nem (elég)
plasztikus: nem látom. Pedig az idézet második sora jó,
ahogyan leránt a mitologikus magasságokból. Az Akkord
harmadik versszaka bravúros képpel indít: „Keselyűkör
csörlőzi / perceid az ég alatt.” A következő két sor
azonban a kontroll elvesztéséről tanúskodik. A Falusinál
igazán feltűnő, mert ritkán előforduló rossz rímek mintha
a kép megbicsaklására akarnának figyelmeztetni: „Ledér
levelet zöldít: / dörzsöl kék útján a Nap.” Az ég mint
kék út – nem túl érdekes képzettársítás. De a
zöldítés – a fény általi érlelés – aligha képzelhető
el dörzsölésként. S igazából akkor sem válik láthatóvá
a kép, ha a „ledér” útmutatása alapján erotikus
látomásként olvasom. Ami nem is illene a
„billentyű-sírboltok” képével záruló (a kötet címadó
soraival nyitó) versbe. Az Egy nappal, egy szerelemmel
első szakaszában is képtelenné válik a metaforikus
viszonyítás: az „Ingujjam itatta reggel” aligha folyik ki a
vászonterítőre – már csak azért sem, mert már kifolyt,
azért itatta fel az ingujj.
Folytathatnám az elrontott képek
szemlézését, de aránytalanság volna. Hisz mennyi remek
miniatúra villan föl a sorokban elrejtve! A Kert apámnak
– a kötet egyik erős darabja – jól vegyíti a képi és
gondolati elemeket. Ennek legszebb példája ez a sor: „test
és árnya kihajtott tépőzár”. A Léka Gézának ajánlott,
szintén egységes, feszes szöveg, a Borozni úgy jó
utolsó előtti sora a „fent” és „lent”
összekapcsolásában az égi és földi megdicsőülés
talmiságát leplezi le: „Bujdokolsz, vannak itt elegen. /
Csillag is tisztul, te már soha. / Bárki von kérdőre idelenn,
/ nem kell Úr tömjénje, kánona.” A Levegő és föld
erős zárlatát is a képbe plántált gondolatiság emeli meg:
„Virradat-fejléces papír. / Istent könnyű tollam vitte, /
őt imbolyogtatja, ha ír, / szamárfület gyűr a vízre.” A
„szamárfül” iróniájában nagy költők bölcsessége
készülődik. S mily merész képekben pöröl Istennel a De profundis!
A „Képmásnak jó volnék, fiadnak kevés?” pimasz
kérdése után blaszfémikus erotika lopódzik az első
emberpárt megidéző képi világba: „Arcunk görgetik
gyönyör-csigasoron, / csigolyák tört menetére billenek. /
Dióvá szorított ősz, ima kopog, / őrölök rózsafüzért:
gerincedet.” Az Avargyűjtés halottak napi képei sem
mindennapiak: „sírokba virágot ültet / poklot mennyet
összeforgat / levélprés vákuma szippant / diófaárnyat
halottat”. (Kár, hogy a „rondót járó Krisztus-ötseb”-ig
tornyozódó látomássor a második és harmadik versszakban
erősen ingatag.)
Falusi képalkotása olykor a szürreális
felé srófolja a látványt (ezért is találó a borítóra
kifuttatott Chagall-kép). A paranomáziás szójátékok –
szintén kedvelt eszköze ez Falusinak – indította képsor az
egyik legszuggesztívebb eszköze a kötetnek: „Langaléta
lángok atlétája! / Tűzcsóvákkal expanderezel, / felnégyelt
égtájakat nyújtasz / a vérontás utáni virradatig.” A Gérecz
Attila öttusázik meghökkentő felütése ez. A fogalmibb, szentenciózus
zárlat is igazi remeklés: „Ihleted kodifikátora, / írok
rád törvényt, / te légy jogom, / ha jogod én nem lehettem! /
Paragrafusjelünk legyen kicsavart tested, / ahogy krétával
körbeírják / a szorgos, kései helyszínelők.”
Ez a passzus, mint a kötet számtalan helye, e
líra egyik védjegyét is kirajzolja: soha nem látott
intenzitással és logikai következetességgel épül be Falusi
metaforikus világába a jog, sőt a jogfilozófia nyelve és
látásmódja. Nem a programadónak szánt Se törvény, se
vers a legjobb példa erre (ez inkább játékos, a gondolati
mélységek fölött ellibbenő alkalmi vers), a Minden az ég
alatt eljárás fanyar iróniája és kiváló második
versszaka ellenére sem egészen sikerült alkotás – inkább
azok a versek érdekesek, amelyekbe nem alaptémaként, csak
alárendelt elemként, mégis szervesen épül be a jogi
nyelvezet. Ilyen a Korai vezeklés zárlata s különösen
a Ballada letűnt és eljövendő korokból befejezése:
„Hóhérom bárdja lesújt, / koponyám koppan hold kövén. /
Roppanj csillagokká, tejút, / alkotmányig nyílj,
csonttörés!”
Falusi művei többnyire pontosan komponált
rímes, időmértékes vagy szimultán ritmusú versek. A
szigorú ritmika következtében még sűrűbbé, tömörebbé,
még nehezebben fölfejthetővé válnak olykor a metaforákba
rejtett jelenetdarabkák. Máskor viszont az önfeledt, bravúros
nyelvi játék terepe lesz a vers. A Ballada a jó útra tért
pornószínésznőről a nyelvi és képi humor tűzijátéka
– a villoni ballada feszes formáját követve. A Herceget
megszólító Ajánlás fölerősíti a játék mögé
rejtett társadalomkritikai szándékot: „Egy bársonyszéket
rég megérdemeltem, / sleppedbe végy pornográf versemért! /
Kik olvassátok ezt: nincsen tanulság, / elég, ha tudjátok,
mit ír az újság.”
Falusi témái általában a szerelem és
testiség, Isten és kétely, önmeghatározás és önreflexivitás
hármas körébe tartoznak. Olykor szétválaszthatatlanul
összeforr e hármasság. A kétely, kételkedés,
bizonytalanság és az ezeket leküzdeni vágyó
bizonyosságkeresés a költői én alaptulajdonsága. A kötet
egyik legjobb darabja, a Fohász nemtevésért a
bizonyosság (hiábavaló?) keresésének tapasztalatait
összegzi: „lásd be, a bináris logika / megcáfol és
alátámaszt, / hiszen ki igenli léted, az számol
hiányoddal”. Ez a jogtudományból is eredő rideg logika a
gyakoribb – a kötet mégis egy érzelmet megvalló
felkiáltással zárul: „Szűk városainkban apró templomok, /
mégsincs sarok, se szeglet, / ahonnét téged, Uram, / szemmel
bekeríthetlek!” Ez a vers (Kezdtem volna az
időjárással?!), a Fohász vagy a szintén remek Adria,
Nem engedsz fölnőni című darabok azt mutatják, hogy a
ritmikai kötöttségektől megszabadulva sem téveszt arányt
és irányt Falusi versérzéke.
Rádnyitva ablak, ajtó –
szívesen olvasom e címet úgy, hogy az olvasót szólítja meg.
Mert a könyv valóban a (hagyomány és modernség elemeire már
szét nem bontható) világ huzatát zúdítja az olvasóra:
holdastul-napostul meg photoshop- és pixelestül, a fönt és
lent, szent és profán viszonylatait elrajzolva, olykor
összemosva, de mindenkor a mesterség tudásába vetett hit
erejével. Egy olyan világot, ahol „Óda hoz adóhoz ihletet,
/ megsarcolna múzsa, policáj” (Ballada letűnt és
eljövendő korokból), meg „Földről szétpattan mattsápadt
szivárvány, / szoros gumi befőttesüvegről” (Ízleld a
tengert). A Sem otthonos, se vendég is mintha szerző
és olvasó különös viszonyáról (is) vallana:
Felhőcsíkkal az eget összeragasztózom,
belesimítom kartongúla-tekinteted.
Lencséjét élesebbre tekeri egy sólyom,
benne látom magam, láttatom magam veled.