Daphnis ketskéi
(részletek)
Dapnhis
ketskéi
Eltévelyedtem, holott vagyok? Pási-
ton gondo’kodám, mi leszen Daphnis
ketskéivel, veled. Eliramlik
a lángsúgarú nyár, felhőtlen, játszi
könnűség. (Boditó füstkarikák
röp-
ködtek köröttek, folyóparton, mu-
zeumban szeretődztek. Kék tollú
szárnyak, lágy dallam, ez’ minden.) – – –
Itt maradsz, bár tsak bámészkodni
jöttél,
mégis ráakadtál. De cziczázott
únt sorsunk, elhullatta emlékeit
a bűvös kerthi tóban. Belé löktél
nyúgalmas nyárfák alatt. Elázott
rongy a sárban, nyelvet ölt, tetvészkedik.
Holdczipő
Telített tálak, össze mart száj. Gáláns
kert, gőgös georginát simít.
Baracz’hab, madártej. Hótest, kinyílt
enigma. Krémes sajt, ementál’. Nyálát
tsorgatja, illat orgiát szőtt párás,
dúskáló álkony, okkerszín bilints.
Katsák narantsos dzsemmel, hókiflik,
Esterházy rostélyos. Ólasz bárány.
Feszűlö fűző, ring kotsónya. Kék
sajt.
Tükörszobában azt látja, mint lát
más, így magára néz a bú, a bánat.
Kartsú holdczipőt vesz, vihánczot rop
rajt’,
felejtni kéket, hogy nő, bús spongyát
vet. Füttyörész éhenkórász apámmal.
Lerágott tsont
Fülledt padláson regélted, mégse
értem. Minek, mit, minek? Lerágott tsont, hiá-
ba. Baleset tsak únottan foszló, fércze
sints árnyunk. Pötsöl még aranyló időnk. Silá-
nyodnak fogid, nyelvid. Hiába, gúnyoltad
nagyjaink. Maradtál a zöldszegélyű síkon,
hol áttetsző, párafátylakba bútatott
porczelán vágyat bámulod. Nem láttad ki bont-
va tsomagját Éosnak, honnan majd
sötétség
magvit szét szórja. Túl késő, már nem mele-
gít fel az lángsugáru nyár. Finálét kezded.
Számtalan’ meséltem, mégis régi-új
kérdé-
sed, mégse maradsz válaszomnál, nints tele
még Isten ártatlan liliomival kelyhed.
