Kortárs

 

Hubay Miklós

Madách-jegyzetek

 

 

 

 

 

„Legyen világosság!”

 

Madách még csak a pisla gyertyákkal megvilágított színpadot ismerhette. Honnét vette azt a bátorságot, hogy első szcenikai utasítása ez legyen: „Nagy fényesség”? S vajon van-e ma már olyan világítóberendezés, amely csakugyan azt a nagy fényességet tudná érzékeltetni, amelyet a szerző a sztregovai kastély sötét boltívei alatt gyertyavilágnál elképzelt? A fényéveken-fényévezredeken átható sugarakban felderengő kozmoszt, amely akkor kezdte tágulását a Semmiben.

 

 

Házszentelő

 

Ha én a Tragédiát rendezném, nem engedném az Istent a trónusán ülni, még trónust se állíttatnék a színpadra, hanem hagynám, hogy az Úr – az Ádámmal egykorú, Fiatal Úr – úgy sétáljon ebben a frissen teremtett szép Világmindenségben, mint akinek elkészült az otthona.

S ha olyan a szférák zenéje: akár táncolhat is rá. (Kockázatos, de nem képtelen effektus.)* S a Fiatal Úrral együtt táncolhat a négy babiloni főangyal is. (Minden angyal eredetileg babiloni és perzsa képzelet szüleménye – még a Kerepesi temető idétlen márványangyalai is.)

A leborulásuk a Teremtő előtt: prosternáció – mint a papszentelésnél vagy mint a katonáéknál a „feküdj!” vezényszóra.

A legszebbik köztük: Lucifer, aki maga a fény, a ragyogás, mint a neve is mondja. (A Lucifert játszó fiatal színész saját arcmását sötét csillogású lakk álarcként viselheti – legalábbis a bibliai színekben.)

A főangyalok tükröket is viselhetnek mellükön, hátukon. Vagy a fejükön, vakító süvegként. Hisz énekelnek is olyasmiről, hogy valami fényvisszaverődésben jöttek ők létre: „Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy / Fényében íly osztályrészt engedett.”

 

 

Változatok a Nagy Semmire

 

„Miért, miért e percnyi öntudat, hogy lássuk a nemlét borzalmait?”

 

A meg nem fogant ember nemléte más, mint az öntudatra ébredt ember elmúlása. A kapitalista gyáros Londonban ezért bagatellizálhatja el a munkásai jogát a családhoz és a gyermekáldáshoz: „…ki mondja, hogy nősüljenek, ki mondja, hogy hat gyermekök legyen?” A hat vagy hatmillió meg nem született gyermek „potomságát” hasonlítsuk össze azzal a döbbenettel, amellyel egy felesleges felnőtt, a halálra ítélt gyilkos száll a sírba. Szíven ütő pillanat.

 

 

Tűzijáték

„A Minden vagyok…”

                                              (J. A.)

 

Azt a manapság oly sokat emlegetett másságot Madách magában viselte. Drámaírót nehéz is elképzelni a nélkül a próteuszi képesség nélkül, hogy Romeóból percenként Júliává válhat, s Kálvin Jánosból Szervét Mihállyá.

Madáchnál nemcsak a szerzői mesterség olajozott pályái voltak meg ahhoz, hogy zsarnoki Fáraót és demokrata Milthiadészt, élveteg Trikotőzt és Zárdaszüzet, a szentség illatában fürdő Péter apostolt és embertelen Patriarchát egyaránt felléptessen, szívük gyökeréig átérezve őket, hanem – és ez nagyon figyelemre méltó jellegzetessége Az ember tragédiájának – a legeslegkülönbözőbb jellemeket igyekszik mint egy és ugyanazon személyiség természetes variációit bemutatni. Hogy Ádám – álmában legalábbis, de mindig teljes ádámi identitással – tízféle mentalitás színében tízféleképp reagál a mindig elviselhetetlen világra, ez nem csupán a jellemfestő drámaíró szakmai tudását dicséri (és utal írói énjének ambivalens, sőt polivalens voltára).

S ha ehhez a génbankár Ádámhoz hozzávesszük az oly kaméleoni Évát (aki tarka színeváltozásában mindig érezhetően megmarad a tündéri Ősanyának)!

 

 

Európára váró ölelő karok

 

Korunk uralkodó eszméiről írta izgalmas könyvét Jean-Marie Domenach 1982-ben, frissiben olvastam, és pár sort alá is húzogattam belőle. Idézem:

„A szocialistának nevezett hatalom elfojtja a szabadságjogokat azon ürüggyel, hogy így biztosítja az egyenlőséget, a kapitalistának nevezett hatalom pedig igyekszik olyannak mutatkozni, hogy egy csapásra biztosítja az egyenlőséget és a szabadságot – ami lehetetlen (ahogy Raymond Aron is írja ezt a Sillage de Tocqueville című művében). A személyes képességek és a vállalatok szabad fejlődése szükségszerűen szétválasztja az erőseket és a gyöngéket, a tehetségeket és a lemaradókat. Így tehát az egyenlősdi a szabadság rovására fog győzni, a liberalizmus pedig az egyenlősdi rovására. Innét van az a skizofrénikus ide-oda ingázás, amelybe majdnem beledöglött Európa: a mi társadalmaink a szociális elközönyösödés felé menetelnek, ám ez hamarosan elviselhetetlenné lesz, s ez taszítja az embereket a patetikus önmegvalósítás irányába, s dobja köztörvényes bűnözők karjaiba. A fasizmus és a totalitarizmus az a váltságdíj, amelyet az elvont individualizmus eszméjéért fizetünk.”

A könyv margójára egy nagy M betűt írtam, s utána: „LONDON!” Hátha kicsírázik majd belőle egy naplójegyzet Madáchról…

Amit Domenach a liberális eszmék nagy teoretikusától, Raymond Arontól idéz, csakugyan klappol a Tragédia londoni színének tanulságaival: a szocializmustól a fasizmusig csak pár forduló, közben az a fent említett „l’oscillation schizophrénique”.

De talán még inkább klappolhatott azzal, amit Aron ír, már megérezve a neoliberalizmus és a neokapitalizmus ígérkező diadalmát, a „köztörvényes bűnözők” új elitjéről. Nem lehetett irigylésre méltó agóniájának a filmje (1983-ban hunyt el), ha látásai az emberiség jövőjéről szóltak.

 

 

„Virágok és kígyók között”

 

A sztregovai katolikus templom főoltárképét Madách Imre maga restaurálta, az amatőr festő.

A kígyón taposó Máriát a Mennybemenetel pillanatában.

A Mária-festő Madách és a londoni színben Évát mennybe röptető Madách talán e két alkalommal tesz legszemélyesebb vallomást a boldog-boldogtalan Asszonyról.

Nem silányíthatja a kor oly nyomorulttá trendi hölgyeit, hogy ne törjön ki belőlük az Ősanya. „Mert a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.” Szinte szóról szóra úgy, mint Kosztolányinak a pesti úriasszonyról szóló szatírájában, aki „Negyven kiló s nagyon boldogtalan”, és üres, mint egy kipakolt bőrönd vagy egy Dekobra-könyv, ám kinyilatkoztatásszerűen árad belőle a paradicsomi princípium:

 

Ó, Éva, Éva, régi, édes Éva,
hányszor eszembe jutsz, ha látom őt,
hosszú sörényed, langyos-lusta combod,
mannás, meleg melled, tejízű csókod,
amint heversz, mindnyájunk édesanyja,
a paradicsomban, virágok és
kígyók között, hajad szép sátorában.

 

 

Megszületett a megoldás

 

Az iparosodás korának félelmetes marxi jóslatai sorra beváltak, s ráadásul egy ki-hitte-volna paradoxia is beteljesedett: a marxizmus alulmaradt az osztályharcban – kifingott.

Madách (a liberalizmus bajnoka!) a szabadverseny szubtilis vadhajtásait is észreveszi, azokat is, amelyek nekünk virágzanak mostanában, ebben a szocialista neokapitalizmusban.

A Tragédia XI. színében, a londoni vásárban sétálgató gyárosok már sejtetik, hogy csökkenteni fogják az európai népszaporulatot. A londoni gyárosoknak már akkor is sok volt az angol. A magyaroknak most kezd sok lenni a magyar.

„Első Gyáros: …most is lázonganak, / Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák, / S van is tán a panaszban egy kicsi, / De hát ki mondja, hogy nősüljenek, / Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.”

Ha még egy-két kört sétálgat a londoni vásárban Madách két gyárosa, bizonyára kimondják a reményteljes kulcsszót Európa jövőjéhez: sterilizáció.

 

 

A magyar dráma napja, 2007. 09. 21.

 

A ’80-as évek elején, amikor valakiknek valamilyen tévedéséből az Írószövetség elnökének választottak, ez a választás elég paradoxnak látszott, hisz én egy kapitalista országban voltam egyetemi tanár, Olaszországban. A magyar írószövetségi elnökséget is csak úgy vállaltam el, hogy mellette megtarthatom a firenzei egyetemi katedrát, erkölcsi és anyagi függetlenség okából is. Az igazi paradoxia azonban az volt, hogy ez a méltóság vagy funkció úgy állt rajtam, mint tehénen a gatya. Azzal biztattam magam, hogy minél kevésbé konformistán fogom fel, talán épp ezért is, jobban csinálom, mint az előttem az államtól és párttól kinevezett elnökök. Ebben még lehetett is valami.

Váratlanul, még a mai napig fennmaradt egy kezdeményezésem, amely persze magán viseli a dráma iránti elfogultságom önző bélyegét: szeptember 21-ét elfogadtattam a magyar dráma napjának. Azóta ezen a napon mindmáig színházi ünnepségeket tartanak, drámaírókat tüntetnek ki, díjakat osztanak.

1983 szeptemberében proponáltam ezt, mert akkor volt éppen száz éve, hogy Az ember tragédiáját – mely könyv alakban, olvasmányként hamar meghódította a Világos utáni frusztrált nemzetet – Paulay Ede színre vitte a pesti Nemzeti Színházban. Azóta is mindig közérdeklődést keltve újítják föl.

Egy életen át tapasztaltam, hogy az igazi drámaíró igénye mily gyakran elválik a színház szándékaitól és számításaitól. Hogy éppen Madáchtól vegyek erre – erre is – találó idézetet: „Két golyó küzd egymás ellen / Összehullni, szétsietni: / S e küzdés a nagyszerű fék, / Pályáján tovább vezetni…”

Ritka konstelláció volt tehát az, amikor Paulay rendezésében egy olyan nagy igényű színpadi költemény került előadásra, mint Az ember tragédiája.

Hogy ez az ünnep e tekintetben példamutató szándékú – ez ma talán még inkább evidens.

Idén az Új Színházban volt az ünnepi est, amely a Szép Ernő-díj kiosztásával kezdődött.

(Én díjnak mondom, dacosan, mert Szép Ernő húga annak idején a vagyonát azért hagyta ránk, hogy Szép Ernő nevét egy olyan díj őrizze, amelyet az előző szezon legmagasabb írói értékét megütő dráma szerzője érdemel ki. Ám ezt a szándékot mégsem tudtam érvényesíteni – a hivatali lekicsinylés gesztusa volt abban, hogy ennek az elnevezése Szép Ernő-jutalom lett.)

A laudációkat és a kitüntetettek műveiből való röpke bejátszásokat valami vita követte. Nem volt szárnyaló. Ám világosan kirajzolódott az az esztétikai irányzat, amely a mai reprezentatív drámának az életképszerű ábrázolást tartja, és a köznapi beszéd minél köznapibb művelését. Az egyik jelentős pozíciójú felszólaló nem győzte a Bánk bánt és Az ember tragédiáját cikizni – mint a trianoni magyar búbánat színházi forrásait. Bár nem tartoztam azok közé, akiktől a vita vezetője hozzászólást kért, mégis jelentkeztem, és nagyon röviden mondtam annyit, hogy 1883. szeptember 21-én – fogadni mernék rá – nem volt még egy európai főváros, ahol olyan színdarabot játszottak, amelyben az első öt percben elhangozhat egy afféle kérdés, hogy „aztán mi végre az egész teremtés?”, majd később egy másik, egy olyan kérdés, hogy vajon „megy-é előbbre majdan fajzatom?”. Manapság ilyenfajta kérdések, a Földgolyó és az emberiség sorsát illetően, egyre számosabban merülnek fel a napi hírekben, és egyre inkább eltűnőben vannak a mai drámairodalom színpadra vitt alkotásaiban. Én donquijotéskodva óvtam a drámakritikusokat attól, hogy a modern dráma látókörét a Szabó család horizontjához szabják. Már helyemre ülve visszakiáltottam, hogy a transzcendencia szelét nem szabad kizárni soha a színházból.

Így aztán nem csoda, hogy az egyetlen olyan felszólaló voltam, akit még egy udvarias taps se honorált.

Túlestünk egymáson.

Utána szívesen leültem volna vacsorázni, de nem láttam a jelenlevők közt senki olyat, akiről feltételezhettem volna, hogy elfogadja a meghívásomat egy vacsorára. Pedig ott volt az egész drámairodalom.

 

 

Posztközépkor

 

A prágai szín: Egy habsburgista posztközépkor túlélése – a felvilágosodás hajnalfényei között.

 

 

A tanítvány

 

A második prágai szín álomjelenetében lép fel. Ádám sokmilliárd fia között nekem a legkedvesebbik. A párizsi színben magát fejbe puffantó tisztecske, az egyiptomi szín halálra korbácsolt rabszolgája, a londoni szín akasztófára vitt gyilkosa mellett… Lám, mennyi igaz van ebben a nagy, globalizált Szodomában!

Valószínűleg azért szeretem ezt a Tanítványt, mert mint kirúgott tanár ’57 tavasza óta nem taníthattam. Magyar fiatalokat: nem. Anyanyelvemen: nem.

 

 

Ki fia?

 

Ahhoz, hogy én Faust társaságában éljek valami gótikus cellában a hálóköpenyes Wagnerrel együtt, akit maga Faust is a létezők utolsójának tart, és hogy a Föld szelleme is, ez a Madáchnál oly kedves jelenés, rémes szörnyetegként mutatkozzék meg, ha előhívom, vagy hogy húsvét vasárnapján a város kapuja előtt sétálgassak, és élvezzem a kéjt, hogy távoli véres háborúkról diskurálhatunk – mindehhez semmi andungom nincs. Ezért bizonyára nem is lenne érdemes megszületnem, ezzel szemben lélekemelő érzéssel, igazi életkedvvel tölt el az a gondolat, hogy Ádám fiának tekinthetem magam. Hogy ez a drága ősapa csak azért nem ugrott le a szikláról, hogy egyszer majd, Kr. u. 1918-ban én is megszülethessem, többek között.

 

 

Orff, Bach

 

Ha Giorgo Strehler azt kérdezte volna tőlem, hogy milyen zenét válasszon aláfestésül a Fausthoz, hirtelenjében Orff Carmina Buranáját mondtam volna. Szeretem ezt a zenét. Vas Istvánék feledhetetlen budai rakparti otthonát nekem a Carmina Burana zengése is idézi. Egy időben folyton ez szólt náluk. Az ember tragédiájához Bach zenéje illik. Talán a János-passió.

Az az ember küzdj is olyan végszó, amelynek túlnan nincs határa. Szól csakugyan – ewiglich.

 

 

Passió?

 

A Faust minden jelenete lebilincselő és szórakoztató. Az idill derűje járja át legtöbbjét. A boldogság áhítása mint téma megnyerő a közönség számára… Figyelemre méltó életbölcsességek, aranymondások csillannak elő a szövegből. Az évszázadok óta népszerű ponyvát beragyogja a nagyköltészet varázsa. Minden jelenete bővelkedik effektusokban, és jótáll önmagáért. Az előjátékban felléptetett színigazgató biztos lehet az egyes jelenetek végszava után felharsanó tapsban.

Madách Tragédiájában egy istenáldotta és istenátkozta teremtmény próbálja kivágni magát egy balul sikerült világmindenségből. „Első, utolsó ember a világon” – vallja magáról.

De miért van a világon?

Évmilliókat átfogó létében egy percnyi idill sem található (Talán az Édenben…)

Ádámot a teológia szívesen tekinti Jézus előképének. Az ember tragédiájában Ádám csakugyan egy nagypénteki Passiót csinál végig.

A Faust legtöbb jelenete önmagában eljátszva is szép színpadi produkció lehet. Az ember tragédiájának egyetlen színe sem értelmezhető és élvezhető a többi tizennégy szín nélkül.

 

 

Milánó dómja előtt

 

„S a dóm némán terpedt

Őszben, ködben az Ég felé…”

 

A cím Adyé, és a fent idézett verssorok is. Nemcsak Párizst találta telibe verseiben, hanem olasz városokat: a nyárdélutánt Rómában, Florenz nyarát és a sátorszerűen terpedő milánói dómot…

Ady vezetése mellett otthon vagyok Milánóban; akárcsak szülővárosomban, Nagyváradon, ahol oda rúg ki a Bémer térre a Rimanóczy-kávéház teraszának sarka. Márványtáblát érdemel: itt mutatta be délutáni haboskávé mellett Adyt Lédának Fehérné, s ezzel elkezdődött a XX. század…

Otthon vagyok itt is. Szaporodnak a hazai árnyak. A tér túlsó felén egy háztömbön és egy középkori kolostorfalon át elődereng egy törékeny és indulatos férfi alakja: Petőfié. Nem látomás, csakugyan ott van, bronzban, a Szent Ambroziana Könyvtár udvarán. Ferenczy Béni imádnivaló Petőfije. És csempészáruként hozom a fejemben Az ember tragédiáját. Bizonyára nem Madáchért hívtak ide. Vagy talán mégis…

Már vége volt az itáliai szép évtizedeimnek, Budapesten ért a telefonhívás, hogy a Piccolo Színház legendás igazgatója, Strehler meghív pár napra Milánóba, beszélgetni a Faustról. Tudtam, mint mindenki Olaszországban, hogy Strehler évek óta megszállottan küszködik Goethe drámájával. (Goethe is egy életen át küszködött vele.) Itt-ott a közönség elé tárja stúdió-előadásban valamelyik részletét, de hátravan a nagy ölelésű Egész bemutatása. Baljóslatú jelek valami végzeteset sejtettek. Mintha az Alvilág is feltámadt volna, hogy mélybe húzza Strehlert épp akkor, amikor életműve megkoronázására készül. A szenzációhajhász lapok hasábjairól röppentgették fel Strehler fénykoszorúzta nevét. Adóügyek? kábítószer? – nem emlékszem, s remélem, már mások sem. És közben újra és újra a Faust-tervek, elszántan, rögeszmésen. A finis erőfeszítése és kifulladása volt már ezekben a tervekben. Az üdvösségért folytatott utolsó harc, olyasmi, amit Illyés ír le megrendítő versében: Futtató öregség.

Azon időkben a milánói Piccolo Teatro neve minden bizonnyal a legfényesebb név volt az olaszországi színházak között, sőt: egész Európában. A teremtő géniusz kritériumait akkor még a hagyományos kánonok biztosították, és nem a pártpolitika meg a médiák. Strehler egyike volt az utolsó legitim géniuszoknak.

Úgy emlékszem, hogy Firenzében, az úgynevezett Állandó Színházak Szemléjén csillagzott föl Giorgio Strehler milánói Kisszínháza Shakespeare történeti drámáinak sorozatával. A milánóiaknak akkor már olyan büszkeségük volt ez az új prózai színházuk, akár operában a Scala vagy konyhaművészetben a milánói rizottó.

A Piccolo Teatro egyes előadásai már a premierjükön nemzeti emlékművekké váltak. Így például a Két úr szolgája, amelynek leendő Arlecchinóját szinte anonimitásban nevelték éveken (évtizedeken?) át, hogy ha majd az előző Arlecchino kiöregszik, és már nem tud tálcáján tucat pohárral röpködni, tirádákat kivágni vagy akár bukfencezni is – legyen készenlétben művészete teljes fegyverzetében a következő Arlecchino. A dalai lámát nem kreálják ilyen gonddal titkos tibeti kolostorokban. Én is igyekeztem annak idején úgy ejteni Olaszországba menetelemet vagy onnan hazautazásomat, hogy csatlakozás címen Milánóban egy-egy estét tölthessek a magyarbarátsággal megáldott Gozzini család vendégszeretetét igénybe véve (különben: ők egyengették Ferenczy Béni Petőfijének útját is Milánó felé), és ily módon, ha lehet, láthassam újra és újra Strehler rendezésében a Lear királyt, amellyel nem tudtam betelni. Valami földről felvert aranyporfelhőben folyt a játék, és Cordeliát ugyanaz a serdülő színésznő (Ottavia Piccoli) játszotta, aki a Bolondot is alakította fiúszerepben. A kettős szerepet filológiailag alá is lehetett támasztani, hisz a színpadon a Bolond sohasem találkozik Cordeliával, és amikor a tébolyult Lear ölében hozza Cordelia holttestét, Shakespeare azt a zavaros elmére valló mondatot adja a szájába, hogy: „S az én szegény kis bolondomat megfojtották”.

A Lear király nekem különben egy hosszú életen át kísérőm és kísértőm volt… Első drámaírói nekirugaszkodásomnak címe volt, hogy: Lear herceg, avagy Európa elrablása. Most nem sorolom föl, hogy hányszor próbáltam drámát, novellát írni úgy, hogy hátamat ehhez a Shakespeare-drámához vetettem.

Persze láttam közben én is Brook elvilághíresült Lear királyát is. De számomra a legelső színházi élményeim közé tartozó Németh Antal-rendezés volt életre meghatározó. A Bolond versikéi ma is Uray Tivadar hangján motoznak a fülemben.

A másik mérvadó és képzeletgyújtogató Lear király a Strehler-rendezés volt… A minden lépéstől felrajzó aranyporban fürdő történet valóban Európa mítoszidejét idézte. Középkori volt és történelem előtti egyszerre. Ahogy a Bolondnak efféle mondataiból is kitetszik a jelen–múlt–jövő határain átívelő időtlenség: „E jóslatot Merlin fogja tenni, mivel én kora előtt élek.” Giorgio Strehler Lear királya valahol a Dower sziklafalain ülő ködből és délibábból öltött testet. Bár már itt-ott feltűntek francia, burgundi, angol királyok, sőt, Bedlamben jó nevű ideggyógyintézet működött. De kérdés, hogy a vizek el voltak-e választva a szárazföldtől.

Bizonyára közrejátszott a Piccolo Színházban látott előadás élménye ahhoz, hogy a Te Imre, itt valami ketyeg című drámai művemben az ifjú Sinkovitsnak Lear király szerepet írtam, hogy az öngyilkos merénylők pokolgépének ketyegése mellett bontakoztassam ki a mély értelmű tragédia tanulságát. (Ez még pár évtizeddel szeptember 11-e előtt volt, azóta divatba jöttek a terroristák.) És említhetem továbbá, hogy mélymagyar drámámba (Tüzet viszek) a Piccolo Teatro Goldoni-előadásainak hatására írtam bele egy egész jelenetet a Két úr szolgájából. Minden karizmatikus olasz Arlecchinót lekörözött e jelenetben Bubik István zsenialitása.

Strehler pár napra kibérelte a dóm melletti szálloda egyik emeletét az európai és amerikai egyetemek meghívott Goethe-szakértői számára. Az már a reggelinél kiderült, hogy jobbára ismerték egymást konferenciákról. Többen összeölelkeztek – bár elébb eltolták egymást jobb látótávolságra, hogy elolvassák a gomblyukba tűzött dögcédulán, hogy hogy is hívják régi kebelbarátjukat.

Éreztem, hogy számomra ennek csak rossz vége lehet, szóltam az ebédlőben, hogy a szobámba kérek egy kávét. Éreztem az illetéktelenségemet, és nem akartam lelepleződni a szakma bennfentesei előtt. „Mi szél hozhatta ide ezt a soha nem látott alakot?”

Ám épp azon buktam le, hogy szökni akartam. A folyosón szembe jött velem a nagy Goethe-specialista, régi jó ismerősöm, Italo Aligihiero Chiusanu. Megtorpant. „Mit keres maga itt, Hubay? Mióta germanista maga? Tud maga egyáltalán németül?”

És mintegy megvilágosodva, már olvasta is fejemre a felismert evidenciát: „A magyarok mindig előjönnek a maguk Ember tragédiájával, ha Goethe szóba kerül. Ezért jött ide?”

A letámadás most már engem is lucidussá tett. Kivágtam én is a magam evidenciáját, ha mégoly halandzsának hathatott is.

– Messze vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Érti ezt ön, Chiusanu?

 

 

A fentihez

 

Nem vált Madách művének javára azoknak az igyekezete, akik Az ember tragédiájával kapcsolatban Goethe Faustját kezdték emlegetni. Egyrészt azért nem, mert e művek csakugyan olyan távol esnek egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Másrészt azért, mert – akkoriban, de még ma is – Goethe főisteni tekintélynek örvend, és a vele való versengés holmi malomalji idétlenségnek hathat. Rana rupta

Amikor Szerb Antal rövid életrajzot közölt a világirodalom nagyjairól, Goethe János Farkasról ennyit írt: „Ő volt Goethe.”

Ez a Goethét csakis önmagával azonosító meghatározás analóg azzal, ahogy Jehova szokott volt bemutatkozni az Ószövetségben: „Vagyok, aki vagyok.”

A Madáchot Goethével párba állító hazafias igyekezet, mondják, szintén Arany János vesszőparipája volt. Ezt lovagolta tovább Dóczy Jenő, aki német fordításában Az ember tragédiáját felcicomázta Goethe rímeivel. Fülbemászó lett.

Ezt írta felül, hál’ istennek, Mohácsi Jenő fordítása, amelyben német nyelven is a robusztus eredeti szól.

 

 

 

*Erről egy másik naplójegyzetben is írtam, úgy emlékszem.

 

 

 



Nyitólap