Hasonlatok
nőkről és morálfilozófiáról
Köztetek
voltam újra,
a porrá égetett álmok nérói ígéretét
kértem rajtatok számon,
nem az ifjonti, szent rajongásokat,
de hát mit tehettem volna a csodák hidegfejű
másnapján,
mikor a feltámasztott halottak is
állás után néznek?
Egyikünk-másikunk ajkáról el se múlt az eskü,
ott éktelenkedett,
mint a péntek esték viszketeg nőcskéitől
összeszedett herpesz
– mert a haza, a nép
és az igazság szavakat
legtöbbetek múzeumba száműzte –,
de ti már a „bölcsőd az s majdan sírod is”
sorai alatt
euróban vettétek föl a fizetéseteket.
Emlékszem, trópusi nyár volt záporok nélkül,
tapasztalatlan esői után repedezett maradt a
föld,
akárcsak barátnőink megvetemedett ágyéka,
ami az elsietett szeretkezések után tovább
hasad.
Abban a hónapban fonákjával csapta a szél
városunkat,
és az elfeküdt ég
ággyűrődések helyett
pántos hálóingekkel a húsában
ébredt.
A jókedvhez felejtés kellett,
a szerelemhez pedig virtuóz partnernek lenni az ágyban.
A hasonlított
magasztos eszme volt,
ám a hasonlító
burjánzó nemi életünk egy-egy darabja,
mert akkortól nem szerelmesek voltunk,
csak férfi és nő között működő kapcsolatban.
Jó volt köztetek mégis,
hisz nem csalódtam senkiben,
ti botránkoztatok meg szabadszájúan
konzervatív ízlésemen,
ahelyett, hogy a dogmatikus
szabadszájúságtól
kaptatok volna hányingert.
Szemünkben a birtoklás gyönyöre vakított,
nem csillogott, mint egykoron, valami
mástól,
s mert a nők teste kellett tetőtől talpig,
féltékenykedni kezdtünk egymásra,
pedig akkor még hosszában vágták volna át értünk
ütőerüket kedveseink, akár a
borsóhüvelyt.
Akkoriban kezdtem el én is félni
attól, hogy megcsaljalak.
Visszatalálnék-e hozzád a rontásból szabadulva,
vagy immár két malomban őrölnék, őrlődnék,
csövestül lemorzsolt kukoricaként?
Ideje megtanulnom: az őszinteség elégtelen,
így vagy úgy,
de mindenki bepiszkolódik,
látod, még legártatlanabb tettünk,
a líra
is maga a bűnbeesés,
a megcsalás művészete,
mi közel visz mégis hozzád.
Vér festi szobánk falát,
lecsapott szúnyogok vére:
kiontván a mi vérünk az ő vétkeikkel együtt,
kanyargó vércsíkok egy közös lelkiismeret
vízgyűjtő területén,
miként a díszteremben sugarasan álltunk a pédum
körül,
két ujjunkat ezüst gömbjén nyugtattuk
fehér kesztyűben
– akár a bujaság első, becsukott szentélyén –,
mormoltuk az esküszöveget, mondtuk
vigyázzban,
a szél görcsös vonalakkal rajzolta
fáink jellemét az ablak alatt,
én meg féltem,
rettegtem,
milyen lesz köztetek ismét akárhány év múltán,
mikor mindnyájunkkal egyszerűsítjük Istent – –
–
a közös szorzatban vajon
hányas szám leszek?
