Jer–gyere–gyűjj–jöjj

A magyar fül a jer–gyere–gyűjj–jöjj sort egynek érzi, mivel mind a négynek azonos a jelentése és a hangalakja; még szakkönyveket sem kell búvárlani ahhoz, hogy az r>j, j>gy, e>ö stb. változásokat természetesnek tekintsük. A jár igét sem érezzük külön szónak, hiszen fölszólító módjában („Laci te, / Hallod-e? / Jer ide, / Jer, ha mondom, / Rontom-bontom” stb.) a »jer ide« = »járj ide«. Ugyanis benne van a közös alapértemény mellett a hangváltozás is, hiszen a magyarban a közeli és a közeledő jelentésű szavak rendszerint magas hangrendűek: ez, így, erre, itt stb. – tehát a járj>jer(j)>jere>gyere¹>>jöjj>gyűjj változatok természetesek.

Igen figyelemre méltó, hogy a »gyere« igelaknak sem kijelentő, sem feltételes, sem óhajtó módja nincsen, azok a »jön« és a »jár« alakokra épülnek, továbbá a »jer, jerünk, jertek« kikopóban van: a »gyere, gyerünk, gyertek« szorítja ki.

Ezzel szemben a legfrissebb Etimológia Szótár (főszerkesztő Zaicz Gábor, Bp., 2007, a továbbiakban ESZ) az uralkodó nyelvészeti irálynak megfelelően szétszerkesztő, vagyis nem látja – eltitkolja? – a szavaink közti kézenfekvő kapcsolatokat, az összetartozókat elkülöníti, és különböző nyelvekben kutatja eredetüket. Mivel talál is valamit, a lehetséges belső származtatást és vele az összefüggéseket elveti. Ugyanazon szétszerkesztő tévutat követi, melyre a Történeti Etimológiai Szótár (TESZ, főszerkesztő: Benkő Loránd) készteti az anyanyelvünkről gondolkodókat. A szétszerkesztés elvét követő nyelvtudományunk elvesztette kapcsolatát a magyarok alapvető anyanyelvi élményével, a gyökrenddel.

»Jön« (első írásos említése 1372 után) igénket „kikövetkeztetett ősi ugor” tőből származtatja, és a csak a ragozott alakokkal lát kapcsolatot, pl. jövendő, jövedelmez, jövevény stb. A »gyere« szót (1490) már nem látja idetartozónak, hanem „ismeretlen eredetűnek” minősíti, noha nemcsak azt tudja róla, hogy a »jön« némely felszólító alakja helyett használjuk, hanem még azt is, hogy „eredetibb alakja a »jerj« lehetett.”

Ellentétben az ESZ-szel, a »jő« igéről ezt írja Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótárában (Cz. F.): „némi rendhagyással, illetőleg más törzsekből kölcsönözve: jöszte, jer, gyer, gyere, jersze. Tájdivatosan: győszte, gyüvejde, s 3-ik személy: jöjjönsze; htn. jőni v. jönni. Gyökeleme a mozgást, haladást jelentő i v. j, melyhez a közelséget jelentő ő járulván, lett i-ő v. jő, am. halad ide, vagy errefelé. Megvan a török git-mek, sínai jeu, görög iw, ienai, latin ire, szláv iti stb. szókban is.”

Vagyis a »gyer«, »gyere« alakokat a Cz. F. nem „ismeretlen eredetűnek” tekinti, hanem a »jő« ivadékainak. Mégpedig összes egészséges nyelvérzékű nyelvtársunkkal együtt, akik a mérkőzés végén ezt kiabálják győztes játékosaiknak: »Gyertek ide!« És tudják, hogy dédapjuk még esetleg így kurjongatott: »Jertek ide«, vagy decsi ükanyjuk »Gyűjjetek«-kel hívta csemetéit. Kortársuk legendás bökversnök tolla pedig hajdan így kajlákodott: „Kis nyulacska, jöszte, jöszte, vár a finom kelkápöszte!”

Ezt erősíti a Cz. F. »jer« v. »jere« szócikke: „parancsoló ige; többese: jerünk, jertëk, s am. jőj, jőjünk, jőjetek. Tájdivatosan: gyer v. gyere, néhutt jersze, gyersze. Jer ide. Jer hozzám. Jere velünk. Többes első személyben: jerünk v. gyerünk. Jerünk no! Többes 2-ik személyben: jertek v. gyertek. Jertek már. Rokon vele a jár ige s a mongol nyelvben irrene am. járni.”

Eddig Cz. F. Hanem az ESZ szerint a »jár« ige (12. sz. vége) ismét más finnugor tőből származik, esetleg a »gyalog« szóból.

Továbbá az ESZ »gyűl« igénket (1355–72) csuvasos török nyelvből érkezett jövevényszónak véli – talán az ujgurok kölcsönözték. Óvatosan jegyzem meg, hogy e szótár, vagyis a szétszerkesztés elve szerint, a toldalékolt alakok csak akkor léteztek, ha írásos adat maradt fönn rólunk: tehát őseink nem tudtak még ragozni, nem tudtak magyarul? Honnan is tudhattak volna! Maguktól? Tudósaink nélkül? Megeshet, hogy a »gyűjj má’ ide!« mondat igéje talán nincs is, mert a szótárból hiányzik, hiába kajabálják a parasztok országszerte.² 

A Cz. F. szerint viszont: „gyűl, gyül, (2), (gyü-űl, azaz jöűl a »jő« egyszerü igétől, l. gyü) önh. m. gyűl-t. Eredetére s rokonságára nézve, V. ö. gyü és gyüjt. 1) Tulajd. ért. sokaságról, többekről mondják, midőn valamely helyre együvé jőnek, egybesereglenek. Ellentéte: oszol, szétmegy.” Tehát »összejönni« annyi, mint »összegyűlni«, vagyis a »jövésből« keletkezett a »gyűlés«, a »gyűjtemény«, a »gyűjt«, a »gyülevész«, a »meggyűlt« kelés stb.

Meg sem lepődünk ezek után, hogy »gyere« igénket (1490 k.) az ESZ szintén ismeretlen eredetűnek tartja, noha jól tudja, hogy a »jön« felszólító alakja helyett használjuk.

A gyöksarjak cserjésében kalandozva gyakran bukkanunk ismerős arcokra.

„JER v. JÉR, elvont gyök, melyből jér-cze és jer-ke nevek származnak. Mint származékainak értelme mutatja, jelent közelebbről kisebbféle nőstény állatot. Egyébiránt hangutánzónak látszik s rokonnak a szanszkrit gár v. gér, hellén ghruw, német girren, gurren, kirren, lithván girru, latin garrio stb. szókkal.” (Cz. F.) Ugyanott ez olvasható: „gyer (1), elvont gyök, melyből gyer-k v. gyer-ëk, gyer-m-ek szók erednek. Rokon vele a jerke és jércze szók gyöke, távolabbról: cser, cserj, sar, sarj, (mint fiatal növényzetek). Megvan a latin germen, s franczia germe (csíra) szókban is. A csagataj nyelvben dser, am. gyerek, fiú, legény. Általán jelent fiatal állatsarjadékot, ivadékot, különösen emberi magzatot. V. ö. GYERËK, GYERMËK szavainkkal”, melyeket az ESZ bizonytalan eredetűnek, esetleg csuvasnak vél.

Igen elgondolkodtató a gyermek szavunk lehetséges rokonsága. A gy>j átjárás nyilvánvaló, legközelebb éppen a gyere – jer/e szavainkban. A jelentéskapcsolat is erős, hiszen a gyermek is jövő: édesanyja várandós vele, a csángó azt mondja rá, hogy „Máriácskának jövője van”.

Népünk és anyanyelvünk jövője egy: ha népünk nem tanulhat nyelvédesanyánk gazdag összefüggésrendszerének bölcsességéből, akkor a „gallérja alá pökik”³  minden gyüttmönt lélekidomár.

Czakó Gábor

Jegyzetek

¹„Lehet a gyere szavunk eredetének egyéb logikus magyarázata is. Éppen az ered ige. Ennek felszólító alakja: eredj, eridj, eriggy, eriggyé(l). A dunántúli tájnyelvben ma is használatos az eredj hangátvetéses alakja, a régi nyelvben is bizonyára megvolt: ergye! Magam hallottam egy nemesvámosi juhászt, amint így biztatta terelőkutyáját: Ergye hamar! (A kutya erre nekiiramodott, és tüstént visszaterelte a kódorgó birkanyájat.) Az ergye további hangátvetéses alakjából is lehet tehát származtatni a gyere szavunkat, és ezt a származtatást erősíti az a tény, hogy több, csakis felszólításra használatos igénk egyetlenegy sincs.” (Maleczki József – magánlevél.) Ő ugyanebben a levelében a jár>jer(j)>jöjj kapcsolatot nem tartja lehetségesnek, mivel nem tud példát az r>j átalakulásra. Nos, r>l bőven akad: „sűjjön ki a szömöd”, „dögöjj meg!”, „Nem úgy értöm én azt, hajja kend.” (Móricz), de rj>jj is: „Ne síjjá, ne síjjá!” (Smen, internetes levelezés), márpedig a jer(j)>jöjj esetben hasonulásról van szó. El kell ismernem, hogy r-j átalakulásra nem tudok több példát.

²„Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély: / Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél. / Grammatikát nem tud, hiába csináljuk, / Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk.” Arany János: Grammatika versben.

³Pázmány Péter.

Nyitólap