Békés Márton

Németh László heroikus realizmusa

„A valószínűség számtani fogalom, hiányzik belőle a számokkal megfoghatatlan: a heroizmus. Az észérvek aránya a magyarság ellen szól. […] A történelem népekben él, és népekben gondolkozik, népével az egyén földi halhatatlanságának is vége; semmiféle nemzetközi megváltás sem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melyben atomok voltunk, magva szakadt. Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben, a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája. Marathonnál a reménytelenség győzött.”

(Németh László)¹ 

Dolgozatunkban azt igyekszünk kimutatni, hogy Németh László a ’30-as években az európai válságtudat egyik radikális krízismeghaladási kísérletéhez nagyon hasonló – vagy épp azzal teljesen azonos – álláspontot foglalt el, amelyet Ernst Jünger iránti tiszteletünktől vezetve heroikus realizmusnak nevezünk, s amely terminus Némethtől sem volt idegen. Tanulmányunkban Nietzsche, Ortega, Unamuno és Hamvas viszonyítási pontjaihoz orientáljuk Németh recepcióját, mivel előbbiekkel igencsak egybehangzó állításokat fogalmazott meg, utóbbi pedig árnyalhatja és magyar kontextusba helyezheti Németh felfogását.

1.

Amikor Nietzsche Zarathustrája az „emberfeletti ember” hírét viszi az „utolsó ember” állapotában lévő, azaz az „emberalatti ember” szintjén élőknek, akkor közönnyel, meg nem értéssel találkozva visszavonul barlangjába, ahol tíz évig készülődött elmondani, hogy mi az ember: „Az ember kötél, mely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett – kötél mélységes mélység fölött.”²  Hamvas világít rá, hogy Nietzschénél az „Über” emelkedést, önlegyőzést és önátlényegítést, azaz vertikális emelkedést, tehát belső értéktelítődést jelent. A nietzschei Übermensch is e tett végrehajtását, a hozzá feltétlenül szükséges akarat realizálását célozta meg, és semmi olyasmit, amit esetleg ebbe azóta beleláttak. Ezzel az akarat által diktált tettel az ember kiemelkedhet a bomló környezetből, a válságból, és túljuthat azon. Meggyőződésünk, hogy Németh László is ezt az aktivista–voluntarista utat járja, amikor „új nemesség”-ről beszél, amely nála is egyéni megnemesülés, vertikális kiemelkedés, „felfelé élés” (Hamvas), metaforikusan „göröggé levés” – ahogyan Kerényi, Hamvas és ő is vallotta. Az már csak külön érdekesség, és a Nietzsche-párhuzam teljessé tétele, hogy Némethnél erre szintén csak az „akarat nemesei” képesek.³ 

Amikor Németh heroikus realizmusáról beszélünk, akkor egy rá jellemző alkatra gondolunk, amely a főként a ’30-as években született, a görögség és a magyar sorskérdések köré szerveződő írásaiban – ha nem is rögtön azok konkrét kifejezéseiben, hanem atmoszférájában, hermeneutikusan megközelíthető lételméleti tanításában – mutatkozik meg.

Amiről fogalmat alkotni igyekszünk, az európai válság radikális feloldására javasolt egyik megoldás. Az akarat nyomán előálló tett végrehajtására irányul az új életérzés, a tragikus, heroikus, nietzschei értelemben akaratos és realista szemléletmód. Ez az, amit Hamvas úgy nevez – s mi sem tudjuk jobban megfogalmazni, azért idézzük –, hogy a tragikus életérzés olyan magatartásmód, amikor az ember nem önvigasztaló hiedelmekbe menekül (Keats Hyperionjában áll: a valót elviselni „s a helyzettel szembenézni, / az a legfőbb erő”⁴), hanem önmagából-önmagától vezérelve áll szembe a „lét tiszta valóságával”. Azaz az életet frontálisan tapasztalja meg. Másképpen fogalmazza ezt meg Ortega, amikor úgy ír, hogy a heroizmus (amit ő „vitalizmus”-nak hív) „az élet immanens értékeinek felfedezése”, egy „nagyszerűen sportszerű magatartás, amellyel az ember az életét odadobja”, és ezzel „hervadhatatlan vitális szépséget” jelenít meg.⁵ Hamvas szerint a heroizmus a görög atlétheia fogalmát meríti ki, amely az ókori görögség lelki alapstruktúráját jelenti, vagyis heroikus–aszketikus–realista létszemléletet s ezzel együtt a lét tragédiájának vállalását.⁶ 

Hamvas szerint a görögök úgy éltek, hogy saját életük összekapcsolódott a Léttel, egyéni idejük a heideggeri Lét-Idővel szinkronban volt. Mindez úgy valósulhatott meg, hogy a saját maguk megtapasztalta idő nem volt elszakadva a transzcendens-kozmikus Időtől. „A görög idő: a pillanatban az örök, és az örökben a pillanat.”⁷ Spengler A Nyugat alkonyában ugyanígy szemlélteti a görög időt, vagyis hogy az pontszerű időélményt tett lehetővé, míg a hanyatló fausti civilizáció embere az időfolyamnak alávetve elvész a folytonos „haladásban”. Hamvas szerint lehetséges, hogy a soha meg nem halt görögséghez, a be nem fejezett görög történethez újrakapcsolódjék az ember, s ezzel átlépjen a halhatatlanságba: „az ember csakis annyiban léphet át a halhatatlanságba, amennyiben magát át tudta görögösíteni. Csak a göröggé lett ember halhatatlan” – írja.⁸ Hasonló gondolatot találunk Némethnél is, amikor a görög „pajtáshagyomány” nyomán indul el az ember archetipikus lényegét felfedezendő: „A görög volt az egyetlen nép, amely a természetesből nem torzítással csalta ki a természetfölöttit, hanem úgy, hogy az időhöz tartozót, a mulandót elhagyta belőle. A görög istenszobor: ember-alak, amelyből elmaradt minden, ami istenhez méltatlan, emberi. […] A görög nem ismert test és lélek közt ilyen különbséget.”⁹ Ortega a „görög” metafora jelentését kevésbé mitikusan fogalmazza meg, amikor a heroizmust a világ szubjektummal való összekapcsolódásának hívja.

2.

Ezek után lássuk Némethnek a fentiekkel párhuzamos vélekedését! Ennek legegyszerűbb és a legtöbb sikert ígérő módját választjuk, azaz megvizsgáljuk, miként közelíti meg Németh a történelmet mint az emberi akarat és az isteni Gondviselés alkotta koordináta-rendszert.

Németh történelemszemléletét 1935-ben foglalta össze,¹⁰ ezt a szövegét elemezve rögtön közelebb kerülhetünk a tragikus életérzés, a heroikus magatartás és a realista szemléletmód megértéséhez. A sors és a kivételes ember már címében is irányt ad arra vonatkozóan, hogy Németh történetfilozófiájában milyen előkelő helyet szán a realitást („sors”) felismerő és adott esetben magát azzal szemben meghatározó egyénnek („kivételes ember”), illetve az ilyen egyén akaratának („döntés”). Németh az egyén és a történelem – elsősorban az egyes, spengleri értelemben vett kultúrák történetét értve az utóbbin – időbeli menetét sem ciklikusnak, sem pedig lineárisnak nem tekinti, hanem ún. „cirkulusok”, csigavonalak szerint kibontakozó spirálként szemléli mindkettőt.

Ez a megközelítés rögtön hosszabb kitérő megtételét követeli, mi azonban most csak arra szorítkozunk, hogy a spirális történelemszemlélet egyediségét a többihez képest aláhúzzuk. A görög, az indiai, a perzsa és általában az indoeurópai történetfelfogás ciklikus, azaz egy időben önmaga ki- és beteljesítése felé haladó, örök visszatérések által meghatározott fogalmat alkot a történet változásairól. A válságirodalomban ezt a történetfilozófiát követi Nietzsche, Julius Evola, Eliade, René Guénon, Spengler, Toynbee. A judaizmusra és a kereszténységre jellemző lineáris történelemszemlélet a transzcendens végpont és a permanensen megnyilvánuló emberi bűnösségtől való megfosztatás képzetében hozta létre a humanizmustól a felvilágosodáson és a liberalizmuson át, a hegeliánus tanításon alapuló marxizmuson keresztül a posztmodernitásig ívelő progresszivista történetfelfogást. Ez nem a válságra való reagálás narrációja, hanem maga a válság. A lineáris történetfelfogás teista krizeológiai adaptációja Bergyajevnél jelenik meg (Az ember rabságáról és szabadságáról, 1939). Végül a viszonylag periferikus és számos mechanikus torzításra okot adó modell, a történeti hullámelmélet következik, amely egy duális történeti szerkezetben gondolkodik, ahol egymást váltják a szétesés (krízis) és az egység korszakai. Ennek finomabb változatát mutatja Othmar Spann és az ő nyomán Bácskay Bencsik Béla (Rend vagy káosz? 1940), valamint a spengleriánus építész, Ligeti Pál (Der Weg aus dem Khaos, 1931), a történeti hullámelmélet túlkoncepcionalizálása látható Bodnár Zsigmond századfordulón írott és Péchy Henrik őt aktualizáló, ’40-es évekbeli műveiben.

E három történetfilozófiai paradigmával szakít Németh, de bizonyos elemeket át is vesz belőlük. Az egyén és a történelem csigavonalai Németh rendszerében hol emelkedő, hol pedig süllyedő irányba mennek, s ez teljességgel független attól, hogy az adott ember vagy kultúra „hány éves”. Németh Spenglerhez hasonlóan nem mozdul el ugyan a biologikus szemlélettől, de azt csak metaforikusan érti, nem az évet nézi, nem ismeri a kultúra elöregedését. Németh szerint az egyes kultúrák csigavonalai lefelé vagy felfelé mutató kúpokon nyomulnak adott irányba, s tovahaladásuk ritmusát, a mozgás irányát egy belső mag, azaz immanens vonzás („kultúrákba írt növésterv”) határozza meg, amely a „sors”. A spengleri determinizmust elveti, mivel vélekedése szerint a történelem menetébe indokolatlan, a sors szabta iránytól független, tervezetlen-tervezhetetlen, kihatásában is ismeretlen „növésterv” iktatható be, ami az „élet hősies intermezzó”-jaként beleszólhat a csigavonalak mozgásába, sőt: megváltoztathatja irányukat, akár pozitív, akár negatív értelemben! Az képes ezt a tettet végrehajtani, aki elég elszántsággal, akarattal rendelkezik ahhoz, hogy a sorsot, azaz a történelem belső magját megértve heroikusan cselekedni tudjon. Ehhez reális, a valósággal számot vető látásmód szükséges, kiegészítve az akarattal, a világ (át)alakításának titáni indulatával. Németh szerint a tömeg erre nem alkalmas, mivel ők csupán a csigavonalak konjunktúráira tudnak válaszolni, de velük szemben létezik a „kivételes ember” típusa, aki a heroikus realizmus képviselőjeként a lét tragédiáját, a sors által szabott helyzet menthetetlenségét felmérve döntése következtében tettre tudja váltani akaratát, és felelősen vállalni tudja a konfrontációból adódó tragédiát is.

A „kivételes ember” egyedülálló képességét Németh a történet belső összefüggését felmérő „cirkuluslátás”-nak hívja. Kisebbségben című művében úgy fogalmaz, hogy minden „mélymagyar” (konkrétan: Berzsenyi, Széchenyi, Kemény, Vajda, Arany, Ady) „realista, nem rémlátó és nem bizakodó”, jellemzője a „zord lényeglátás”, a komor és realista gondolkodó erő, amely magányossággal, kivételességgel és a sors elleni küzdelem felőrlő hatásával jár együtt.¹¹  A „kivételes ember” olyan, mint Berzsenyi, aki „a magyar alkat mélyiből leng föl az éteri görög héjázásba. De éppen mert vakmerő s rendkívüli volt: világító. […] a lehetőségek éjébe villámlott bele, magát elégetve.”¹² 

A látás pedig kötelez: amint már Nietzsche is írja a Bálványok alkonya harmadik lelkiismereti kérdésében, a dilemma az, hogy:

Olyan ember vagy-e, aki csak néz? Vagy aki cselekszik? – vagy aki félrenéz, arrább sétál…¹³ 

Németh válasza a nietzschei kérdésre egyértelmű. Ortega El Espectador (= Figyelő) című lapjának címére reflektál, amikor saját folyóirata címét – ami különben görögül mártírt jelent! – elemzi: „Nem Figyelő, hanem Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azon túl, hogy írás: erkölcs!”¹⁴ 

A sorslátó („cirkuluslátó”) ember tehát beavatkozik, feladatvállalása a sorssal szemben, a nemzetért történik, ahogyan Ortega is fogalmaz: a heroizmus feladata az, hogy kitartsunk helyünkön, híven ahhoz, „amik vitálisan vagyunk […] vállaljuk, amit a sors ránk szabott: korunk feladatát”.¹⁵ Némethnél a „kivételes ember” számára az a feladat, az az egyéni üdvösség forrása, hogy a közösség érdekében „a nagy csigavonalakat meghajthassa, kitéríthesse vagy megfordíthassa”.¹⁶ Megfordítani – azaz Németh metaforáit használva Szalamisznál győzelmet elérni, megvalósítani Isten országát a földön, az Ideát lehozni/fölhozni a földre/felszínre, rést ütni a valóságon és áttörni, és: az akaratot tettre váltani, a pillanatban jelen lenni, frontálisan élni.

De micsoda erő feszül meg a „cirkulus” megfordításakor! Arról beszélünk ugyanis, hogy Németh lehetőnek tartja a történeti sors felismerését és a válság meghaladását. Ez olyan kivételes képességet, akaratot igényel, amellyel valóban csak a „kivételes ember”, az „ember feletti ember” rendelkezik.

3.

Németh László a heroikus realizmust és az aktivizmust főképpen a Tanú-korszakban élte át, egyfajta aktivista korszak nagyon is megállapítható nála a ’20-as évek vége, ’30-as évek eleje tájékán.¹⁷ Ám Németh egy 1939-es levelében is heroizmust javasol az elkövetkező évekre!¹⁸ 

A heroizmusra vonatkozó egyik ars poétikus kulcsszöveg André Gide kapcsán, 1928-ban írott esszéjében olvasható. Az idézett részlet rávilágít arra, mit is jelent számára a tragikus életérzés, a heroikus magatartás, a realista látásmód: „A heroizmus hinni akar. Amiben hisz, az változik. […] Hiszek az életgesztus tüzes szépségeiben. Hiszek a minden pillanatot fogantatássá avató érzékelésben. Hiszek a nietzschei büszkeségben. Hiszek a keresztény önfeláldozásban, az aszkézisben, a protestantizmus erjesztőiben, az evangélium lappangó anarchizmusában. Hiszek mindenben: […] ami nekem csak megfeszült izmot, fölajzott életet jelent”¹⁹ – vagyis mindenben, ami a Lét egészének meg- és átlátására, megértésére, a pillanat teljes átélésére képesít.

Ez az új, realista látásmód és a vele párosuló tragikus életérzés egyértelmű lázadás, a bomlással szembeni forradalom, az „értékek teljes átértékelődése” utáni tett, ami visszafordíthatja a folyamatokat, és új életet indíthat el. Németh írja, hogy a válság, az értékek elhalványodása ellen egy lehetőség van: „az új élet, az örökegy élet forradalmárjának lenni”, amihez „a civilizáció mai förtelmei ellen lázadó heroizmus” kell.²⁰ 

A heroizmus tehát az „élet forradalma”, a teremtés akarata, lázadás a hanyatlás ellen. A kitörési pont újabb összegzése, az egész kérdéskör integrálása úgy fejeződik ki 1935-ben a Magyarság és Európában, hogy ez az új látásmód nem pesszimista, de nem is bizakodó, hanem realista, ám a valóságot a heroikus akarattal korrigálja. Németh világosan kifejezi, hogy a tragikus életérzés „tudatában van az élet haláloldalának”, de azzal is tisztában van, hogy ez ellen egy új teremtés, vagyis újrateremtés szögezhető csak szembe. Gondoljuk el: a halál legyőzéséről beszél egy eddig ametafizikusnak, racionalistának tartott szerző! Németh ugyanitt a görögséghez való visszatérést javasolja: „Görög akarok lenni, kiáltja ez az új, heroizmust parancsoló sorsérzés.”²¹ Azaz archaikusnak lenni a modernitásban, amelyet logikátlanság volna úgy kommentálni, mint valamiféle posztmodern dekonstrukciót vagy a modernitással kapcsolatos óvatos kritikai lábjegyzetet. Ez nem más, mint a modernitás okozta válság és a „modernitás mint válság” (Leo Strauss) együttes és konzekvens meghaladásának követelése.

Az akarat önmagát tételező volta, a teremtés eredőjeként való felfogása Schopenhauerra, Nietzschére megy vissza, majd ott vibrál Sorelnél, és Moeller van der Bruck vagy Jünger politikai eszkatológiájában. Jünger frontélmény inspirálta egzisztenciális voluntarista aktivizmusa a Wille zur Wille jegyében áll; Magyarországon Németh mellett szintén megfogalmazta ezt az érzést Hamvas.²² Második világháborús élménye alapján ő Némethnél egyszerűbben, világosabban, metaforák nélkül fejti ki nézetét az akarat központi jelentőségéről:

A katona szemtől szemben áll a Gondviseléssel.

Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás [= döntés, akarat Hamvasnál – B. M.]. A tény külső körülmény […] az elhatározás belső. […]

Elhatározás annyi, mint Én-emet minden hamis praktikákból egyszer s mindenkorra kivonom. […] Szembefordulok éppen azzal a valósággal, amely elől rettegésemben mindig elrejtőztem. Az életbe belehajítottam az Én-emet, aki eddig minden erejével éppen e valóságos, meztelen elemi élet ellen tiltakozott és a biztosításokat kereste. […] Teljes értékű ember akkor vagyok, ha a valóság egész szigorát felismerve, önmagamat minden negatívumból kitépve szabadon állok, önmagamért és közösségemért az egész felelősséget önként vállalom.

Az elhatározás jelentősége, hogy az élet középpontjába a morális felelősségében felébredt ember önmagát állítja, tudva, hogy ez az ember az, aki elől a tények meghátrálnak. […] Nincs többé lehetetlen!

A katona megérti a realitás abszolút konkrét voltát. […] Nincs többé világszemlélete: elhatározása van. A világ körülötte nem a szemlélet tárgya, hanem a cselekvés tere. Ő maga pedig nem a tények függvénye, hanem az elhatározás személye.²³ 

Az akaratnak az egzisztencia szubsztanciájává, sőt: okává, feltételévé, értelmévé („Akarok, tehát vagyok!” – mondhatnánk) tétele abból fakad, hogy az emberi cselekvés, a tett – aminek előzetes forrása a döntés nyomán megszülető akarat – terének tekintjük a világot. Mindennek normatív oldala is feltehető, s Némethnél ez nagyon is jól kitűnik. Az akarat önmagából való és önmagának elég volta Némethnél is megjelenik, az akarat tettként való realizálását ő is az élet élének tekinti; de azt a belső üdvösség és a közösség minőségi megújulása felé irányítja. Ezzel filozófiailag részben Németh is azok sorába lép, akik „hősies szubjektivizmusukkal” az ember formateremtő akaratát és a tettet helyezik az emberi létezés középpontjába.²⁴  Németh szövegeiben az akarat tettre váltását és a heroikus realizmus aktivista dimenzióját a nép jelenére vonatkoztatja, amikor saját üdvösségkeresését és a magyarság ügyét összekapcsolja.

4.

Röviden összefoglalva az eddigieket: a tragikus életérzés szemléletmódja a realizmus, és princípiumának, a tettre váltott akaratnak a motorja a heroizmus. Mindez Némethnél görög értékként tételeződik.

Németh írásaiból a magyarság és a görögség összekapcsolása könnyen kiolvasható – gondoljunk csak Berzsenyi mitizált alakjára –, főképp mivel elfogadta Unamuno tételét, hogy „vannak egész népek, amelyeket szintén a tragikus életérzés jellemez”.²⁵  S ha már Unamuno szóba került, említsük meg, hogy Németh a spanyol filozófus kereszténységről írott könyvét kritizálva ugyan, de méltatja, mivel nála is felfedezi, hogy „szemében csak az él, ami harcol”.²⁶  A kereszténységről Unamuno által írottakból Németh most is – ahogyan Gide-ból – magát olvasta ki. Kivételes világosságú mondatban bonja ki Németh a kereszténység heroikus dimenzióját, egyszersmind a pillanat- vagy Lét-megragadás lehetőségét is odaajándékozza a jézusi vallásnak, ezzel az „élet forradalmának” frontjára állítva azt is: „A kereszténység az ember dolga Istennel: a kereszténység fölfelé néz s nem hátra és előre. Az ő számára nincs múlt és jövő. Az igazi keresztény állapot állandó készenlét a halálra, egy szakadatlan istenkereső pillanat.”²⁷   

A kor, a XX. század első fele, kétségtelenül világtörténeti okok miatt, de már jóval korábban predesztinálva volt a heroizmusra mint életérzésre. Ortega szerint Geothe és Nietzsche már rég megalapozták ezt, és Hamvas is Nietzschében, továbbá Kierkegaard-ban, Merezskovszkijban gyanítja a létezés új formája iránti emberi akarat megfogalmazódását, Prohászka Lajos ehhez hozzáteszi még Dosztojevszkij nevét. Őt, Prohászka Lajost, az utolsó magyar válságkönyv íróját idézzük most zárásként, többes céllal: 1. egyfelől, hogy megspóroljuk magunknak a tragikus-heroikus-realista életérzés nietzschei ihletettségének bizonyítását; 2. másfelől, hogy igazoljuk ennek az életérzésnek a kor generális mentalitásaként való funkcionálását; 3. végül, hogy Németh és Hamvas mellett egy harmadik magyar vélekedést is bemutassunk ezzel kapcsolatban. Prohászka Lajos szintén a válság megoldásaként javasolja a heroizmust, a következők miatt:

Hogy [a heroizmus] vajon a jövőnek valamilyen megoldására vezet-e, ma még eldönthetetlen. Az azonban már kétségtelennek látszik: a jövő életet csak heroikusan lehet majd élni, a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a tömegben felolvadt embernek is. Ezt a heroizmust követeli az embertől már ma egyre növekvő mértékben nemcsak az élet, hanem az erkölcsnek is úgyszólván minden tényezője, nem utolsósorban maga a kinyilatkoztatáson alapuló vallásos erkölcsiségé is. Európának valóban csak ebben az irányban van még ígérete. Ebből a szempontból a nietzschei amoralizmus azért, mivel ismét fogékonnyá tette a polgári kényelemben eltespedt vagy a polgári kényelem utáni mohó és irigy vágyban megromlott emberiséget a hősi élet iránt, csak termékenynek nevezhető, minden „pogánysága” ellenére is.²⁸ 

Németh heroikus realista vagy aktivista-voluntarista mentalitása ’30-as évekbeli műveiben ott rejlik, mi csak igyekeztünk megtalálni a jeleit. Nem is arról van szó, hogy mindig és mindenhol megjelent volna ennek lenyomata, csak azt állítjuk, hogy Németh nemzetféltése, a néppel való azonosulása – minthogy az élet és a mű nála összefüggött – oda hatott, hogy a válságos helyzetben a hősies erőfeszítést a tragikus bukás kilátásba helyeződése ellenére is vállalta. Így írt barátjának, Gulyás Pálnak 1932-ben: „Heroikus korszak előtt állunk, s ha semmi más szerepem nincs, mint a lappangó szellemi energiákat felidézni, nekem az is elég – jutalomnak, dicsőségnek is.”²⁹ 

A heroikus akarat azonban Németh esetében is számtalanszor ütközött a valósággal, amiből az író tragédiái fakadtak. A tényleges tragédia azonban nem is az ütközés volt – amely szükséges feltétele a heroizmusnak –, hanem az erőfeszítés eredménytelenül maradása. A Debreceni Kátéban mégis az áll, hogy a marathóni csatamezőn a reménytelenség győzött. Németh számára végig axióma maradt, hogy a magyarság heroikus erőfeszítése még a kilátástalan sötétség mezején is győzelmet arathat, akár a fenyegetően reménytelen realitások ellenére is – vagy éppen azért!

A valóság átalakítása a heroizmussal a magyarság életesélyeit növelendő nem mindig – történeti visszapillantó tükörből nézve pedig sohasem – tudta megvalósítani azt, amit a tett végrehajtójának akarata célként tűzött ki. Valószínű, hogy az emberi akarat mellett még valami más is szükséges a valóság átalakításához. A realizmus ugyan felméri a lehetőségeket, a történeti keretet s benne a „növéstervet”, de ott „lappang” a megfejtetlen titok, amiről Németh is tudott. 1942-ben írja Naplójába a következőket, akkor, amikor a kereszténység és Jézus alakja bevonul az elmélkedések közé: „a magyarság ügyét hittel kell összekapcsolni. Valószínűsége nincsen a megmaradásunknak; a titkok azonban megmozdulnak a javunkra.”³⁰ 

Sohasem tudjuk, mi „az Ismeretlenség mélyén készülődő”³¹  jelenségek természete, de a heroikus realizmus az akarat horizontján felmerülő tettel a lappangó erőket felszabadíthatja – akár a magyarság javára is.

Jegyzetek

¹ Debreceni Káté (1933). Sorskérdések. 1989, 71–72.

² Nietzsche, Friedrich: Imigyen szóla Zarathustra. Ford.: dr. WildnerÖdön (Reprint). Göncöl, Bp., é. n. 13.

³ „A nemesség nemcsak aszkézisből áll, nemcsak az »én« gőgös hozzáférhetetlenségéből, hanem a képzelet és ösztön-élet fejlett harmóniájából is. Az erkölcs ne zsarnoka legyen a lélek mélyebb rétegeinek, hanem illata inkább. Az egész természetnek kell nemesnek lenni, nemcsak az akaratnak. Proust nagy tanulság az akarat nemeseinek. […] Proustom azoknak szól, akik azt akarják, hogy nemességük harmónia legyen s ne meghasonlás.” (Proust [1932]. Európai utas [Tanulmányok, kritikák, vallomások I–II.]. 338. [Kiemelés tőlem.]) Vö. „A nemes pedig már magatartás és akarat új lovagrendjébe akar tartozni, s nem ismer privilégiumot, mely a történelmi feladat és a személyes példa alól felmentené.” (Új nemesség [1932]. Életmű szilánkokban. 1989, I. 243. [Kiemelés tőlem.])

⁴ Keats: Hyperion. Ford.: Vas István. In John Keatsversei. Szerk.: Kardos László–Kéry László. Magyar Helikon, Bp., 1962. (A töredékes eposz Németh „minőség forradalmának” alapmetaforáját szolgáltatta azzal, hogy Apolló megistenülését és az őt megelőző istengeneráció legyőzését énekli meg profetikusan.)

⁵ Ortega, y Gasset: Korunk feladata (1923). Ford.: Puskás Lajos. ABC, Bp., 1944. 80–87.

⁶ Hamvas Béla: Hérakleitosz helye az európai szellemiségben. InHamvas Béla művei. 21. Az ősök nagy csarnoka, III. Medio, Szentendre, 2005, 314–317.

⁷ Hamvas Béla: A hiteles görögség. In Hamvas Béla művei. 5. A babérligetkönyv– Hexakümion. Életünk kvk., Szombathely, 1993. Hexakümion-ciklus. 329.

⁸ Uo. 321.

⁹ San Remó-i napló (1935). Európai utas, 726.

¹⁰ A sors és a kivételes ember (1935). Életmű szilánkokban, I. 436–442.

¹¹ Kisebbségben (1939). Sorskérdések, 450., 449. és 455.

¹² Uo. 412.

¹³ Nietzsche, Friedrich: Bálványok alkonya, avagy Hogyan filozofálunk a kalapáccsal? In uő: Bálványok alkonya. – Nietzsche kontra Wagner. Ford.: RomhányiTörök Gábor, Holnap, Bp., 2004, 15.

¹⁴ Beköszöntő (1932). Életmű szilánkokban, I. 513.

¹⁵ Ortega, 99. (Kiemelés az eredetiben.)

¹⁶ A sors és a kivételes ember, 441.

¹⁷ Lásd bőv.: Füzi László: A szerep. Németh László írói-gondolkodói világának jellemzői. Kortárs, 2000. 6. szám.

¹⁸ Németh László levele Gulyás Pálnak. Bp., 1939. augusztus 31. Németh László élete levelekben, 1914–1948. Szépirodalmi, Bp., 1993, 316.

Másutt, 1943-ban a Tanú íróját úgy jellemi, mint akit „fiatalos robogás” hajtott előre. (A második kiadás elé [1943]. Életmű szilánkokban, II. 108–109.) Ám ezt ekkor már jóindulatú emlékezéssel nyugtázza, mint aki ehhez már nem fog visszatérni többé.

¹⁹ André Gide (1928). Európai utas, 381. (Kiemelés tőlem.)

Az ilyen és ehhez hasonló, általunk itt és most különös figyelemben részesített idézetek mutatják meg az olyan közkeletű méltatások többé-kevésbé tarthatatlan voltát, amilyen a következő is: „Nem értett egyet az egyéni öncélú tettvágy, a szabad vágykiélés akkori divatjaival, a művészeti izmusokkal, aktivizmusokkal. Nem hitt a transzcendenciában, a magukat a katolicizmusnak odadobókban. Az életet transzcendencia nélküli közvetlenségben szemlélte. Ateista volt és racionalista.” (GERGELY András: „Érdemes-e?” Németh László életének és életművének talányai. Világosság, 1996. 8–9. szám, 150.)

²⁰ Új reformkor felé (1928). Sorskérdések, 40. (Kiemelések tőlem.)

²¹ Magyarság és Európa (1935). Sorskérdések,  253. (Kiemelés tőlem.)

Németh László görögségélményére lásd bőv.: Ritoók Zsigmond: Németh László és a görögök. In Németh László Emlékkönyv. Szerk.: Monostori Imre–OlaszSándor (Tiszatáj kvk.) Németh László Ts.–TiszatájAlap, Szeged, 2001. Továbbá: Ember és szerep (1934). Homályból homályba I. (1977), 418.

²² Szemléletükkel bizonyos mértékben egyetért Németh is, amikor Ortega Max Schelerrelszembeni kritikáját semlegesíti. (Ortega y Gasset[1930]. Európai utas, 401.) Ortega azért bírálta Schelert, mert a háborúnak pozitív szellemi tartalmat tulajdonított.

²³ HAMVAS Béla: A háború nagysága és az ember kicsinysége. Oroszországi feljegyzések. Társadalomtudomány, 1943. 1–2. szám, 60–61., 62., 65.

²⁴ de BENOIST, Alain: Zarathustra nyomában. Példabeszéd a jó európaiakhoz. Ford.: Gazdag István. Europa Authentica, Bp., 2002.

Gondolunk itt Schopenhauerre, Nietzsche fragmentumaira, Sorelre, Jüngerre, van der Bruckra, Evolára, újabban a fiatal de Benoist-ra. (Lásd bőv.: SCHOPENHAUER, Arthur: A világ mint akarat és képzelet. Osiris, Bp., 2002. és NIETZSCHE, Friedrich: A hatalom akarása. Minden értékek átértékelésének kísérlete. Cartaphilus, Bp., 2002.)

²⁵ de Unamuno, Miguel: A tragikus életérzés. Tragikus életérzés az emberekben és a népekben. Ford.: Farkas Géza. Európa, Bp., 1989, 21. (Kiemelés tőlem.)

²⁶ UNAMUNO: L’agonia du christianisme (1930). Európai utas, 441.

²⁷ Uo. 442. (Kiemelés tőlem.)

²⁸ Prohászka Lajos: A mai élet erkölcse (1944). (Reprint) Universum, Szeged, 1991. 211.

²⁹ Németh László levele Gulyás Pálnak. Bp., 1932. október 20. Egy barátság levelekben. Petőfi Irodalmi Múzeum, 1990, 25.

³⁰ Naplók (1942. február). Homályból homályba, II. 498.

³¹ Az Ady-vers genézise (1925). Két nemzedék. 1970, 24.

Részlet egy nagyobb lélegzetű tanulmányból.

Nyitólap