Baán Tibor

Szigeti Lajos: Barbár téridő

Orpheusz, 2006

„Látványosság, próza, botrány: / Csak ez kell most, ez kapós ma. / Divatod múlt, óh, költészet!” A boldog emlékezetű Reviczky Gyula jószerével alig olvasott Levél egy barátomhoz című, az érdeklődés hamuja alatt pislákoló verséből való idézet van olyan aktuális diagnózis, hogy elgondolkodjunk rajta, s nyilvánvalóvá váljék előttünk, hogy a dezillúzió nem a mi korunk privilégiuma. Sem a régi korok alkotói, sem az újabbak nem kerülhetik el a szembenézést a mindent megfojtó közöny, amoralitás és disszonancia rémeivel, amelyek alighanem emberi természetünk legsötétebb tárnáiból törnek elő. A diagnózisra (ha elfogadjuk) számos válasz adható.

Szigeti Lajos ötödik verskötete, a Barbár téridő a tudományosság és a líra szempontjait érvényesítő kozmikus látásmódjával, az objektív valóság finoman megérzékített képeivel fejezi ki harmóniavágyát. Hogy miképpen, arra vonatkozólag álljon itt a kötetnyitó Szemhatár első versszaka:

Ferde tengelyű bolygóval
elakadunk kavargó hóban.
Jég virágzik, giccses dércsokor,
pillán jégszemcse-mikropont.

A szerencsésen megtalált, a mikrovilágtól a makrovilágig táruló költői képben az égi és a földi, a fenséges és a kisszerű, a nagy és a kicsi aránylik egymáshoz. Példázhatják ezt az évszakváltás drámáját ellenpontozó, jelentéktelennek tetsző, ám emberi világunk játékos esendőségét példázó kisebb-nagyobb történések, mint: „pillán jégszemcse-mikropont” vagy: „Léckerítésen fönnakadva sír / egy szárnyszegett angyal – krepp-papír”. A versnek ugyanaz az erőssége, mint amire Bella István utalt a költő jóval korábbi, Vízjelek nyári égen című, második kötetéről szólva (Széphalom, 1996), vagyis „az egyedi nyelv, az egyéni szóképzés, meghökkentő metaforavilág”, amely azonban, teszem hozzá, nem vagy csak ritkán válik – miképpen erre számos példát találni e líra mintaadó nagyjainál, Nagy Lászlónál, Juhász Ferencnél és követőinél – a képeket összegző modern vízióvá. Vajon miért nem, ha erre minden lehetőség adva van? A kérdésre a válasz a költő önismerete, arányérzéke. Példának okáért a versben elhangzó, mitikus utalást és természeti képet egymásba fonó költői kérdésnek: „Egyszemű szörnyek: hurrikánok / merre forgatják e világot?” alig tulajdonít társadalmi, történelmi jelentőséget, megmarad a tél tárgyilagosan pontos, képszerű leírásánál. Vajon miért? – teszem fel ismételten a kérdést. Alighanem azért, mert Szigeti Lajos valami mást kíván közölni, mint kortársai. A zeneileg képzett költő úgy ír verset, hogy közben komponál, ezúttal a téli természet témájára. Hogy ez a fajta, alapvetően realista, a programzene aktualitását idéző szemlélet mennyire áthatja gondolkozását, arról sokat elárul a következő metafora: „Szólóhangszerek a tárgyak / szélvihar zenekarában.” Vagyis a vers-én az objektív valóságot költőiesíti, de saját magát nem veti bele a gigászi energiatenger örvénylésébe. De úgy is fogalmazhatok, hogy a földtörténet képeit lapozva nem azonosulni kíván, hanem megérteni. Ez a távolságtartó, alapvetően intellektuális kíváncsiság jellemzi a versek mögött rejtőző személyiséget, aki a három ciklusra (Nyitány, Földúton, Tűnődések) tagolt könyvében a keletkezés és elmúlás filozófiai kérdéseit ostromolva az ént meghaladó gigászi erők és energiák természetét faggatja. A Magaslatokban így: „Miféle gigászi erők / fűzik hegyláncra e Föld / masszív domborzatát?” Erről a kilátópontról érkezik el az emberig, pontosabban a látvány történeti, vallástörténeti tanulságaihoz: „Istenek lakhelye – / tízparancsolat kőtábláival / lavina zúdul, mennydörög…”, mely túl a didaktikus leckefelmondáson időbevetettségünk drámáját hangsúlyozza.

Ez a kozmoszélmény, tán mondanom se kell, számos forrásból táplálkozik. A költő pontosan érzékeli, különös tekintettel Juhász Ferenc páratlan költészetére, hogy nemcsak a tudományban ment végbe információrobbanás, majd szakosodás, hanem a költészetben is. Elég itt a biológia, őslénytan, csillagászat, anatómia, vallástörténelem, lélektan, mítoszkutatás témáira utalnom, melyek korunk költészetére karakteres erővel hatottak. A nagy kérdés ezek után csak az, hogy ez a sokirányú műveltségi anyag nem vált-e ballaszttá a verseken, tud-e mindezzel együtt repülni a líra.

Szigeti Lajosnál a tudományos anyag (szakkifejezések használata) nem teng túl, mi több, az eredeti költői képek – például „Kint madárhang modulál, / a szárnyak eget nyitnak, / ejtőernyő-lombjukkal / földet érnek a fák” (Golgotavirág) – vagy ezek fogalmi meghosszabbítása – „Hány természeti csapás az ára, / hogy kitavaszodjon e Föld?” (Vízkereszt) – a kötetben előrehaladva egyre jobban köthetők jeles napokhoz, népszokásokhoz, történelmi emlékekhez. A Földúton verseiben ugyanis emberléptékűre szűkül a korábban szinte kortalan földtörténeti távlat, mikor a költő falusi kötődéséről, emlékeiről ad hírt. A képi tapasztalást e témakörben szerencsésen kiegészíti, magyarázza a fogalmi gondolkodás, ítéletalkotás. A József Attila örökségében így: „Nehezebb lett a múlt, e gyors jelenben / mind a tudás fáját fosztogatja, / a csillagközi tér sem ismeretlen, / csak a föld lesz meddő, lakhatatlan, / vagy fordul a honfoglalók sorsa – / közös álmunk egy új Európa.” A vers a lehetőségek tudatos számbavételével kerüli ki a konfliktust, hatástalanítja a drámai fejleményeket, csipetnyi eufemizálással táplálja a reményt.

Mindezek alapján már képet alkothatunk e líra világképi összetevőiről. A személyiség, mint ez a Tűnődések című ciklus darabjaiból kiolvasható, szisztematikusan kerüli a konfliktusok drámai kiélezését. Így lesz a vers „élmény s emlékezet / szólója, kettőse, kóruséneke / változatok magányos szívhangra…” (Harmóniák). Mindebben tudatos harmóniakeresés nyilvánul meg, olyasfajta szemlélődő bölcsesség, mely pontosan érzékeli a létezést fenntartó erők jóindulatát, hogy „Napóra, virágóra mosolyog ránk, / mert bölcs a természet: / lassan alkonyul, őszül. / Atomok, kromoszómák / felezési idejével / minek is / törődünk?” (Az óra járása).

A kötet utolsó ciklusának versei visszakanyarodnak a tűnődésnek távlatot adó, az emberlét keretein túlmutató okfejtéshez, amelyben az én helye és szerepe sajátos aránypárba kerül a kozmosszal, mely az élet bölcsője és magyarázata, hol „milliárd világjelenség között / a cikázó fény terjed, / múlt és jövő / a nullán fordul kétfelé”.

Nyitólap